Fillinger Margit: Egy csodálatos könyv

Novalis Heinrich von Ofterdingen című regényének egy fejezete

„Die Welt muss romantisiert werden. So findet man den ursprünglichen Sinn wieder. Indem ich dem Gemeinen einen hohen Sinn, dem Gewöhnlichen ein geheimnisvolles Ansehen, dem Bekannten die Würde des Unbekannten, dem Endlichen einen unendlichen Schein gebe, so romantisiere ich es. Romantisieren bedeutet eine qualitative Potenzierung [...] das niedere Selbst wird mit einem besseren Selbst identifiziert [...] und umgekehrt wird die Operation für das Höhere, Unbekannte, Mystische durch die Verknüpfung logarythmisiert...” /Novalis/¹

1. Novalis a világ romantizálásáról

Novalis sokat idézett kijelentése a világ romantizálásáról, gyakran félreértéseket okozott, különösen régebbi romantika-értelmezésekben.² A kutatás is igazolja ma már azt, hogy a világ romantizálása nem annak megszépítését, vagy az előle való menekülést jelenti,³ hanem egy másfajta minőséget az adott világ ábrázolásában. Ez a kifejezés egy új módszert takar, melynek segítségével a világ jobban megismerhetővé válik úgy, hogy az élet alsóbb szintje egyesül a felsőbbrendűvel, vagyis folytonosan igyekszik megtalálni a tökéletesebb lényeget. A lényeg pedig – Novalis szerint – bennünk van, ezért a romantizálást mindenki végre tudja hajtani oly módon, hogy megteszi a maga befelé vezető útját. Ez az eljárás tehát jobb világ-és önismeretet eredményez, ehhez nyújt segítséget a „látó” ember, vagyis a költő, akinek legfontosabb eszköze a nyelv.

A német romantika korai szakasza a szónak és így a könyvnek is szinte mágikus erőt tulajdonított, már-már határtalannak képzelte a nyelvi reflexiót. Gyakran találkozunk műveikben a könyv erejét bizonyító történetekkel. Novalis Die Lehrlinge zu Sais⁴ című töredékes regényében a főhőst egy könyv olvasása készteti utazásra. A könyv tartalma kelti fel benne a vágyat, mely a messzeségbe vonzza, és ami miatt elhagyja kedvesét, családját. A romantika királyának is nevezett Ludwig Tieck egyik meséjében, a Der blonde Eckbert-ben⁵ a boldogságot és nyugalmat meglelő hősnő könyvekkel enyhíti magányát, ám épp a könyvek késztetik őt is arra, hogy elhagyja a békés egyhangúságot, és felkeresse a könyvekben leírt zajosabb, boldogtalanságot jelentő világot. Ezeknek a könyv-értelmezéseknek van negatív kicsengésük, de a végső tanulság mégis mindig ez: nem szabad lemondani a könyvek révén megszerzett ismeretekről, még ha ez keserű felismerésekhez is vezet, mint ahogy nem szabad lemondani a nyelv erejébe vetett hitről sem, bármennyire is világossá válik néha, hogy mindent elmondani nem lehet. Egyértelműen pozitív jelentéstartalma van viszont Tieck egyik mesenovellájában a könyvnek. A Das alte Buch und die Reise ins Blaue hinein⁶ című műben a narráció meghatározó eleme egy könyv létezése, mely a keret-elbeszélés narrátorát, egy műveletlen, mesékben és leírtakban soha nem hívő embert, egy régi, szakadt könyv lapjai arra ösztönöznek, hogy rekonstruálja az elkezdett mesét, sőt írja meg a könyv történetét ő, aki az írott szót nem becsülte semmire. Így jut el egy olyan világba, amelynek jobb megismerése rádöbbenti arra, hogy milyen kicsinyes a könyveket nem tisztelő világ.

A romantika is elindított tehát egy könyv-tisztelő folyamatot, és akadtak követői később is; épp egy csodás könyv említése juttatja eszünkbe Michael Ende Végtelen történetét, amely nem jött volna létre – többek között – Novalis csodálatos könyve nélkül.

2. Az út

A Heinrich von Ofterdingen című regényében Novalis egy fiatalember utazását írja le, vagyis a kor divatos műfaját választja, a fejlődési regényt, de itt a befelé vezető út a lényeg: hogyan lesz Heinrichből lelkileg is költő? Útjának fontos állomásai között az egyik legfontosabb az a jelenet, ahol egy csodálatos könyvvel találkozik. Ezt a találkozást (kettő)két másik készíti elő. Elsőként egy bányásszal ismerkedik meg a leendő ifjú költő. A bányászt kincsásónak is nevezik társai, mivel a föld mélye, konkrét és átvitt értelemben is, kincseket rejt. A valódi érték feltárásához mélységekig kell hatolnia a bányásznak, ezért nem véletlen a foglalkozása a történet szempontjából: már ebben a kezdő motívumban párhuzamot érez a főhős és az olvasó is. A bányász ráadásul filozófiai szinten is képes értelmezni a hivatását, ilyenkor megváltozik a narráció is: első személyben beszél önmagáról, de amikor szakmája szépségeit ecseteli általában, akkor harmadik személyben, mintegy kívülről szemlélve, emlegeti önmagát. Ez utóbbi elbeszélői módban feltűnően sok a hasonlóság közte és a költői mesterség között:

„ Sie haben für mich keinen Reiz mehr, wenn sie Waren geworden sind, und er sucht sie lieber unter tausend Gefahren und Mühseligkeiten in den Vesten der Erde, als dass er ihrem Rufe in die Welt folgen, und auf der Oberfläche des Bodens durch täuschende, hinterlistige Künste nach ihnen trachten sollte.” /84/⁷

Mivel a bányászatot az emberi élet jelképeként ismeri meg, így a kincseket is, melyek a felszínre jutnak, és ott értéküket vesztik, az ember legbenső ismereteiként foghatjuk fel, amelyek „különösek”, de, csak amíg a felszínre nem kerülnek; valódi értéküket a kincsásó-költő ismeri csupán. Őszinteséget csak legbelül, legmélyebben találhatunk, a „csalódva” és az „alattomos” szavak erről győzik meg Heinrichet és az olvasót is. A bányász magányossága is az alkotó emberéhez hasonlatos:

„Sein einsames Geschäft sondert ihn vom Tage und dem Umgange mit Menschen…Er gewöhnt sich nicht zu einer stumpfen Gleichgültigkeit gegen diese überirdischen tiefsinnigen Dinge und behält die kindliche Stimmung….” (84)⁸

A gyermeki kedély jellemző a költőre is, ezt tudjuk Novalis Töredékeibőlből. A gyermek számára a világ még csoda, még mese, a gyermek ezért érti meg a létezés eredeti értelmét.⁹

Novalis nagyra értékeli a gyermeknek ezt a tulajdonságát, és megállapítja:” Der gebildete irdische Mensch ist dem Kind ähnlich.”¹⁰ Ha ez a képzett ember még költő is, akkor valószínűleg „mindentudó”, és mivel ilyen, ezért képes megtalálni a befelé vezető utat, vagyis a harmóniát szellem és természet között. Minden emberben létezik a szeretet lehetősége, melynek segítségével „istenhez hasonlóak”- „sind wir Gott gleich”¹¹ – lehetnénk; és a gyermek nem más, mint a „láthatóvá lett szeretet” – „sichtbar gewordene Liebe”¹².

Egy nagyobb terjedelmű Töredék – szövegben Novalis, amikor az igazi mese és a természeti állapot összefüggéseit vizsgálja, megállapítja: „Märchen sind die Bekenntnisse eines wahrhaften Kindes. Ein echter Märchendichter ist Seher der Zukunft.”¹³ Ezzel visszatértünk a romantizálás módszeréhez: a jövő látnokának lenni a költő eredeti feladata, ez teljesedik ki az Ofterdingen-regény itt elemzett fejezetében is.

A bányász tehát ,különös’ hatást gyakorol Heinrichre, ők ugyanis szellemi rokonságban állnak, így aztán végképp logikus, hogy a bányász lesz Heinrich vezetője az úton befelé és lefelé. Vezetőnek lenni költői feladat is, így a leendő ifjú költő kétszeresen is tanul: a vezetés tudományát és a lényeglátás művészetét. A bányász személyében és a barlang ősi metaforájában ráadásul magával a természettel, az ősi természetessel találkozhat, és ez elengedhetetlennek tűnik a költői fejlődés útján.

3. A barlang

Ennek az ősi jelképnek sokféle, egymáshoz hasonlatos jelentéstartalma van: lehet anya-szimbólum,¹⁴ a gyermekisten rejtekhelye, nyílásai kincsesbányákhoz vezetnek, jelképezi az alvilágot; a barlang utódja a labirintus: jelölheti a mágiát, lehet a meditáció színhelye, az ég szimbóluma, mert fejünk fölé borul, így a világ szimbóluma is, annak középső része, a világ szinonimája. Ezek a barlang archetipikus jelentései. Létezik azonban egy második jelentéskör: a barlang a rejtett kincsek, rablók búvóhelye, kísértetek lakóhelye – ez összefügg az eredeti jelentéssel – de van reális alapja is: a barlang valóban rejt kincseket, színesfémet például. Újabb jelentésként ismeretes a barlang mint az ősi világ szimbóluma: az emberiség gyermekkora értendő (ez alatt) rajta. A pszichoanalízis szerint a múltat, a csecsemőkor emlékeit, a tudattalant ábrázolja a barlang-kép. Ez utóbbi azonos az archetipikus tartalmakkal. Ezeknek a jelentésköröknek szinte mindegyikét érinti Novalis barlang-metaforája. A kép felhasználásával nem is áll egyedül korában: Goethe ugyancsak alkalmazza A mese¹⁵ című művében: a Föld üregeiben találhatók az örök értékű kincsek valódi színesfém alakban, mint például a bölcsesség /arany/, a fény /ezüst/, és az erő/vas/. Ez a barlang emelkedik majd templom formájában a folyó fölé mint az emberi összefogás , egyetértés és alkotóerő együttes jelképe. Tieck késői novellájában /Der Alte vom Berg/, illetve egyik korai meséjében /Der Runenberg/¹⁶ a hegy belseje titokzatos és valóságos kincseket rejt, melyek megronthatják, vagy épp a megfelelő útra vezethetik az embert, de mindenképpen mélyebbre ásást vagy látást jelentenek. A kevés példa is jól bizonyítja, hogy az ősi jelképek használata nem volt ritkaság ebben korszakban.

Miközben a barlang felé tartanak a regény szereplői, megváltozik a narráció: az olvasó részévé válhat a költői látásmódnak. Heinrich gondolatait ismerhetjük meg, amelyek egyrészt előkészítik az eljövendő eseményt, másrész összegzik a bányász Heinrichre gyakorolt hatását. Amit látunk, az a barlang-nyílás metaforát előlegezi, erősítve ezzel azt a jelentéstartalmat, amely szerint a barlang a tudattalan megismerését is jelentheti:

„Die Worte des Alten hatten eine versteckte Tapetenthür in ihm geöffnet. Er sah sein kleines Wohnzimmer dicht an einen erhabenen Münster gebaut, aus dessen steinernen Boden die ernste Vorwelt emporstieg, während von der Kuppel die klare fröhliche Zukunft in goldnen Engelskindern ihr singend entgegen schwebte.” (94)¹⁷

Itt a Novalis – Töredékekből ismert elmélet is felbukkan: a fiatalember már kezd valódi látóvá válni, a bányásszal való kapcsolat révén, kezdi felfedezni önnön benső világát, amit eddig nem ismert, tehát mindent másképpen és
újnak lát, egyszerűen jobban lát; a bányász ebben az értelemben is a vezetője.

A befelé vezető útnak természetesen különböző állomásai vannak, nem véletlenül három, hisz ez a szám nem csupán a regény meseszerű elemeire, vagy Novalis esztétikai elvként ismert mondatára utal / „Alles ist Märchen.”/, hanem az emberi élet időbeli tagolódására is: múlt, jelen és jövendő látható itt együtt, hasonlóan ahhoz, ahogy a barlang a világ térbeli hármasságát jelöli.

Az első állomás a barlang nyílásán át egy terem, ahol régi csontok hevernek szerteszét. A kísérők itt lemaradnak, félnek, de az idős bányász szerint ezek itt csupán: „Überbleibsel einer uralten Zeit” /95/¹⁸, vagyis a félelmet csupán ismerethiány okozza; aki tudja, mi mit jelent, bátran haladhat tovább a mélyebb megismerés felé. Inkább örülni kell a múlt még fellelhető nyomainak, és így ketten folytatják útjukat: a vezető és a tanítvány. A második terem a jelent ábrázolja: Heinrich jelenlegi helyzetét a megismerés útján. Itt adja át magát újra a képzelőerőnek: Egy versre gondol, amelyet nemrég a bányász adott elő neki, és képzeletben máris egy földi palota belsejében érzi magát, lábai alatt egy múltbeli életet képzel látni, feje fölött egy másik életet, amelyről nem mondja ki, hogy ez a jövő, de telve van „mennyei vendégekkel”. Nem is kell még egyszer kimondania, hogy ez a jövő, hisz ez a kép párhuzamba állítható az első fantázia-képpel. /”goldne Engelskinder”/ Az elsőt a barlangon kívül látta, tehát önmagát is csak mint külső szemlélőt látja, de ugyanez a fent és lent uralta az első képet is; most, amikor bent van, a második kép az ő fejlődését is magában foglalja már.¹⁹ Múlt, jelen és jövő egyetlen ember képzelete révén, térben és időben, képes szinte egyetlen pillanatban megjelenni: valódi költői feladat.

A harmadik állomás egy újabb boltozatos terem, ahol egy éppen éneklő emberi alakkal találkoznak. Lehetne a barlang-jelképnek megfelelően rabló is – a bányász ezt a lehetőséget sem zárja ki – de ő egy másik értelemnek felel meg: nyugalmat kereső egykori herceg, most remete. Bár a külső leírására Novalis általában nem fektet különösebb hangsúlyt, itt mégis megtudunk néhány dolgot a remete külsejéről, mert ezzel elárul valamit a Heinrich életében betöltött szerepéről: „Er sah weder alt noch jung aus, keine Spuren der Zeit bemerkte man an ihm…” /98/²⁰ Az időtlenséget és a tapasztalat jelentőségét hangsúlyozza külseje és a mondandója is.

A meditációhoz könyvekre van szüksége a remetének, amiket magával is hozott a barlangba. Hosszasan beszélgetnek ketten, a bányász és a remete, a történetíró feladatáról. Az a vélemény, hogy a fikció és a történeti leírás, lényegét tekintve ugyanaz, szintén összecseng a Töredékekből ismert elvekkel, vagyis hogy a mesékben több az igazság, mint a tudományos krónikákban. Igaz, hogy a fikció személyei és a sorsuk kitalált dolgok, de az értelmük, a közlés, ami miatt létrejöttek, nagyon is valóságosak.(104) A beszélgetés során a bányász és a költő párhuzama új árnyalatokat nyer, és egyre világosabbá válik: ő maga nevezi most művészetnek saját foglalkozását, kiemelve ismét a látás – mélyre látás – képességét. Ugyanekkor keletkezik egy új párhuzam is a bányász és a remete, és így mindhárom szereplő között: a remete a bányász mesterségét az asztrológuséhoz hasonlítja. Ebben a párhuzamban újra felfedezhetjük a barlang sugallta világ-képet; a fent a jövőt, a lent a múltat jelenti.

Miután az eddigieket még inkább elmélyítette ez a beszélgetés, nem marad más hátra, mint a csodálatos könyv megismerése. Az előzmények nélkül érthetetlen lenne a megjelenése és benne lévő tartalom, ami azt is sugallja, hogy nem a könyv az elsődleges a szellemi fejlődés során. Az efféle könyvek tartalmát csak akkor érthetjük meg, ha előtte a különböző, az élet során megszerzett tapasztalatokat is el tudjuk rendezni. A regény főhőse most érkezett el ahhoz a ponthoz, hogy zavartalan magányban szembesülhet a végső tapasztalattal. Tudjuk, hogy a barlang ősi jelentései nagyban hozzájárulnak a közlés megértéséhez; a könyv-jelkép is rendelkezik hasonló háttérrel, ha nem is olyan sokrétű a tartalma, hisz maga a tárgy sem olyan régi, mint egy barlang.

4. A könyv

Archetipikus jelentései között szerepel a bölcsesség – isteni bölcsességek – szimbólumaként; a csukott könyv a még meg nem ismert titkok, a nyitott a már közzétett titkok jelképe. A Biblia szerint az élet könyve az emberek tetteit tartalmazza; Jézus ezt a könyvet tartja némely ábrázoláson a bal kezében. A középkor felfogása szerint létezik egy könyv a világról, amely isteni közlést tartalmaz, ily módon a világmindenséggel azonos.²¹ Novalis csodás könyve mindezen jelentéseket magában foglalja.

Heinrich, amikor magára hagyják a könyvekkel, nem bukkan rá azonnal a csodakönyvre, ezt is ki kell várni, mint mindent az életben. Először különböző írásokban lapozgat, amelyekben rengeteg képet talál. A kép Novalis szerint „megtestesült szó” / „verkörperte Worte” / (110), és az a feladata, hogy támogassa az olvasó fantáziáját. Bár itt konkrét képekről van szó, az elv átvitt értelemben is helytálló az adott szituációban különösen: egyrészt a szerző ősi képek alkalmazásával segíti az olvasót a jobb megértéshez, másrészt a főhős költővé válásának folyamatában is fontos szerepük van. A költőnek tudnia kell a képek szerepéről, itt azonban még a saját életéről is képek révén kap információt; úgy tűnik, hogy a kép fontosabb még a szónál is. A képnézegetés hangsúlyozza a valódi költő látással kapcsolatos tudását, és ez egyezik a romantikus felfogással, mely szerint a képszerűség lényegesebb, mint a forma. Ily módon a leendő költő felkészül a képek megértésére, vagyis jöhet a csoda:

„Endlich fiel ihm ein Buch in die Hände, das in einer fremden Sprache geschrieben war…das Buch gefiel ihm vorzüglich ohne daß er ein Sylbe davon verstand. Es hatte keinen Titel, doch fand er noch beym Suchen einige Bilder….” (111)²²

Most még érthetőbb a képiség előzetes hangsúlyozása: képek nélkül Heinrich semmit sem értene a könyvből, ami pedig teljes egészében róla szól. Említettük már, hogy a német romantika korai szakaszának képviselői a szónak szinte mágikus erő tulajdonítottak. Valóban így van, de ismerték a nyelvi reflexió határait is: léteznek dolgok, amelyekről csak képek segítségével lehet szólni. Heinrich eddigi, nem túl hosszú élete állomásait látja a könyv képeiben, ráismer szüleire, gyermekkorára, a bányászra és egyéb, útja során átélt eseményekre. Látta immár saját múltját és jelenét, sőt még a jövőjét is. Ismeretlen arcok és események rajzolódtak eléje a könyv lapjain, köztük csak egy ismerős volt: a saját arca, és még valami. Álmainak vágyott kék virága testesül meg a jövőben egy lány képében. Későbbi útja során majd valóban fog találkozni ezekkel az élményekkel. A könyv utolsó lapjain költőként koszorúzva látja önmagát, de a könyv befejezetlen: a jövőt nem lehet teljesen feltárni. A saját jövőt biztosan nem, és nem is kell. Ebben benne van az a romantikus felfogás, hogy mivel minden még csak levésben van, nem lehet a költői mű sem teljes, illetve a kifejezés határait is jelenti: vannak dolgok, amelyeknek egyszerűen titokban kell maradniuk.

A csodás könyv tehát a főhős eddigi fejlődésének összegzése: a jövő látnokává vált, ahogy az egy valódi költőtől elvárható. Igaz, a könyv vége hiányzik, de ami a lényeget illeti – költő lesz és megtalálja a szerelmet –, az világosan áll előtte. Az is érdekes, hogy ezt a felismerést nem osztja meg a másik két emberrel, akiknek pedig sokat köszönhet. Ez ugyanis az ő könyve, csak őrá tartozik, ez derül ki Heinrich szégyenlős veselkedéséből, amikor a két visszatérő „rajtakapja” az olvasáson. (112) Mintha tiltott könyvet olvasott volna. Nem árulja el, hogy ebben a barlangban, egy eddig nem ismert remete könyvei között önmagát fedezte fel. Ez már azt is jelenti, hogy bölcsebbé vált, eljutott az önmegismerés egy magasabb fokára, ami az én legmélyén rejtőzik. Megtette az utat befelé, de amit ott talált, az nem tartozik másra, ugyanis az önfeltárás mindenféle megaláztatás forrása is lehet.²³ Amíg meg nem ismeri a külső világot is még alaposabban, addig egyébként nem lehet sem teljes ember, sem valódi költő.

A csodás könyvnek nincs címlapja, de a remete sem tudja, mi a címe. Csak arra emlékszik, hogy a könyv egy költő életéről és költészetéről szól. Így akár Heinrich von Ofterdingen is lehetne a címe, egy könyv a könyvben, mely feltárja a közlést, ami az olvasónak is fontos lehet. Az élet könyve mindenki számára ismert, de mindenki csak a sajátját ismerheti meg jól, és csak az tud lapozni benne, aki hajlandó mélyebbre tekinteni, nem fél a múlttól, és a külvilág tapasztalatai elől sem menekül el. Aki emellett még alkotó művész is, az megismerheti az élet könyvéből a jövőt, mert ő „a jövő látnoka”, bár a történet legvégét ő sem ismerheti. A titok árnyaltabb megfogalmazására késztet minket az élet könyve: önmagunk elől titkol el bizonyos megismerhetetlen jelenségeket, mint például a halál, ugyanakkor mi magunk tartunk titokban csak ránk tartozó dolgokat önmagunk védelmében. Így lesz az élet nyitott és csukott könyv is egyben; cím nélküli könyvek ezek, melyeknek a címét mindenki maga adhatja meg.

Végül idézzük Novalist, aki összefoglalásképpen a következőket írta töredékben maradt regényéről:

„Die wesentlichen Züge der Kunst, die ich zu meinem bürgerlichen Roman recht nötig habe, sind eine gewisse Altertümlichkeit des Stiles […] eine leise Hindeutung auf Allegorie, eine gewisse Seltsamkeit, Andacht und Verwunderung, die durch die Scheribart durchschimmert.” (248)²⁴

Jegyzetek:

24 „A művészetnek azon lényeges vonásai, amelyekre a polgári regényemhez szükségem van: a stílus bizonyos régiessége, finom utalás allegóriára, egy-
fajta különösség, áhítat és csodálat, amely az írásmódon áttetszik.”

A miraculous book

The topic of the study is the chapter on the miraculous book of the novel Heinrich von Ofterdingen, written by Novalis, an outstanding representative of the German romanticism. As starting point of the examination was chosen the respect for the book, and the written word, which is characteristic of this period of the romanticism. In this connection the analysis shortly touches upon one element, i.e. the romanticization of the esthetical views of Novalis, which is manifesting also a view of life. It is one sort of developmental novels, one chapter of which explores other, attitudinal, nowadays also actual phenomena, which are written in the study. It is taken for important to show the archetypal meanings of the parts of the rich intellectual background. In the study the analysis of the whole book isn’t intended to work out, only one important part of one chapter: tackling the role and symbolic meaning of one book in the life of the man.

Ein wunderbares Buch

Heinrich von Offerdingen ist ein Roman von Novalis, der einer der hervorragenden Repräsentanten der deutschen Frühromantik ist. Ein Kapitel dieses Buches (Das wunderbare Buch) ist in dieserm Beitrag analysiert.

Erstens können wir über die tiefe Verehrung des Buches und des geschriebenen Wortes lesen, die für diese Epoche der Romantik characteristisch war. In diesem Kontext geht der Author kurz auf die Romantisierung ein, die für die ästhetische Auffassung Novalis’ typisch ist und zumal deckt seine Lebensanschauung auf.

Dieser Roman ist eine Art der Entwicklungsromane, wo in einem der Kapitel andere für die Auffassung bezeichnende und

-auch noch heute aktuelle - Phänomene aufgedeckt werden. An diese Phänomene will der Autor in diesem Beitrag herankommen. Er haltet für nötig, die archetypischen Bedeutungen der einschlägigen Einzelheiten dieser reichen Gedankenwelt zu zeigen. Statt einer vollen Analyse, macht er uns nur auf einen wesentlichen Teil eines Kapitels aufmerksam: die Rolle und die symbolische Bedeutungen eines Buches im Menschenleben.