PALLOS ZSUZSANNA: LEV TOLSZTOJ ÉS REMEKMŰVE, A HÁBORÚ ÉS BÉKE AZ OROSZ ÉS A MAGYAR KÖZÉPISKOLAI TANKÖNYVEKBEN A SZOVJET ÉS POSZTSZOVJET KORSZAKBAN

Pallos Zsuzsanna drs. - Oktatási Hivatal Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest

________________________________

A szovjet pedagógusoknak ambivalens kapcsolatuk volt hazájuk nagy irodalmi zsenijével és remekművével, a Háború és béke című regénnyel. Tolsztoj személye és mesterműve ugyanis ideológiailag összeegyeztethetetlen és művészileg is túl erőteljes ahhoz, hogy egyszerűen csak besorolják a magasztos szocialista elődök közé – ugyanakkor kulturálisan is túl jelentős ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhassák.[1] Fel kellett tehát karolniuk – bár csak részlegesen, és ehhez a tökéletlen képhez az ortodox pedagógusok később is hűségesek voltak.[2]

Az említett ideológiai és kulturális feszültségek fényében vizsgáljuk meg – John Rodden és Christen Reat cikkének segítségével[3] – hogyan kezelték a vezető orosz regényíró Lev Tolsztoj személyét és mesterművét az orosz és magyar középiskolai irodalomtankönyvekben a szovjet és posztszovjet érában.

Az elemzésre kiválasztott tankönyvek a szovjet és a posztszovjet korszak két jellemző korszakából valók:

Bursov, Boris Ivanovich (ed. 1973): Uchebnik russkaia literatura. 9 klass. Moscow, Prosveshchenie. 399. p.

Lebedev, Yuri (1996): Russkaia literatura, desiatyi klass. Moscow, Prosveshchenie. 410. p

A két könyvnek megfelelően a középiskolai magyar irodalom tankönyvek közül a következőket választottam ki az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum állományából.

Szappanos Balázs – Vidor Pálné (1973): Magyar Irodalom III. Irodalomtörténet II. a gimnáziumok III. osztály számára. 7. kiadás. Budapest, Tankönyvkiadó.

Szappanos Balázs: Magyar Irodalom III. Irodalomtörténet II. a dolgozók gimnáziuma III. osztály számára. 3. kiadás. Bp., Tankönyvkiadó, (1973.)

Danis Tamásné – Szeberényi Zoltán (1973): Irodalomtörténet II. A gimnáziumok és középiskolák 2. és 3. osztálya számára. Bratislava, Slovenské Pedagogick Nakladateltsvo.

Kanizsai-Nagy Antal (1973): Magyar Irodalom. Irodalomtörténet II. a III. osztály számára. 7. kiadás. Budapest, Tankönyvkiadó. (Szakközépiskolai tankönyvek)

Mohácsy Károly (1994): Irodalom III. a középiskola III. osztálya számára. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó. (engedélyszám 40 514/1992. VIII.)

Rónay László (1996): Irodalom a középiskolák III. osztálya számára. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Madocsai László (1996): Irodalom a középiskolák III. osztálya számára. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

A tankönyvek szövege nemcsak a változó történelmi megközelítést világítja meg, hanem azt is bemutatja, hogy az ideológia hogyan hat vissza az állami kulturális politikára és a nemzeti önazonosság koncepcióira.[4] Indokolt hangsúlyozni azt is, hogy a szovjet tankönyv elválaszthatatlan része volt az Oktatási Minisztérium célkitűzéseinek. (Ahogy azt egy irodalomtudós is megállapította: „A tanárokról mindig is feltételezték, hogy észben tartják, mi a tantervi követelményrendszer (subject outline), és a tankönyv a legfőbb eszközök az irodalomtanításban.[5] – Ámbár a szovjet oktatók hozzáfértek más kiegészítő anyagokhoz is, ennek ellenére a tankönyv volt az elsődleges forrás az osztálytermi tanításhoz: „A tankönyv az egyetlen irodalomtörténeti forrás, amivel egy iskolai diák találkozott, következésképp a bemutatás módja alapvető fontosságú a benne lévő anyag megértése szempontjából.”[6]

A Szovjetunió Központi Bizottsága teljes mértékben ellenőrizte az oktatást, diktálta a Nemzeti Alaptantervet és jelentette meg a nemzeti tankönyveket az 1930-ban az Oktatási Népbiztosság Irodalmi osztálya, a Központi Végrehajtó Bizottság és a Szovjetunió Népi Biztosai Tanácsa határozat alapján alapított pedagógiai kiadó (Uchpedgiz RSFSR/Учпедгиз РСФСР), később „Megvilágosodás” (Provesenie-просвещение) állami tankönyvkiadó által.[7] A könyvek szövegét is csak politikailag megbízható tudósok írhatták. 1958-ban elfogadták a Szovjetunió közoktatási rendszerének továbbfejlesztéséről szóló törvényt, miszerint a nyolcéves felváltotta az általános hétéves tervet, és a szakképzés is bekerült a programba. Így az Uchpedgiz kiadó megalkotta a középiskolák, a szakiskolák és a műszaki iskolák hallgatói és tanárai számára is a megfelelő tankönyveket. 1964-ben az Uchpedgiz és az RSFSR Pedagógiai Tudományos Akadémia kiadója beolvadt a Megvilágosodás kiadójába, az RSFSR Miniszterek Tanácsának állami kiadású, nyomdaipari és könyvkereskedelmi rendszerében.[8] A Megvilágosodás az Oktatási Minisztérium „kinyújtott karjaként” működött és monopoljogot élvezett az országban.[9] Az 1970-es években a szovjet állam oktatáspolitikája középpontjában az általánosból a középfokú oktatásba való átmenet állt, és ebben az időszakban vált a Megvilágosodás tevékenysége rendszerképző tényezővé a nemzeti iskola fejlesztésében. 1974-ben a kiadó elnyerte a Tankönyvek létrehozásának sikeres vörös zászlója rendjét. 1977-ben a SZKP Központi Bizottsága és a Szovjetunió Miniszteri Tanácsa állásfoglalást fogadott el a középiskolai tanulók ingyenes tankönyvhasználatáról és a Megvilágosodás is megkezdte a tankönyvek kiadását, minden tankönyvet több mint 4 millió példányban adtak ki. 1983-ban fejeződött be az ingyenes tankönyvhasználatra való áttérés. Csak akadémikusok írhatták a tankönyveket.[10] Az 1980-as évek végére azonban ez a korlát megszűnt, és a '90-es évek elejéig inkább írók, költők és újságírók írták a könyveket a történészek helyett.[11]

A Szovjetunió bukása után Oroszország fokozatosan piacgazdasággá vált, és az újabb kiadók megjelenésével elkezdődött a harc a tankönyvkiadás piacáért. Miután 1990-ben bevezették a versenyt, az iskolák először választhattak a kormány által jóváhagyott listáról, ami többféle tankönyvet is tartalmazott, bár ezt a listát még mindig a kormányhoz tartozó Orosz Tudományos Akadémia és az Orosz Oktatási Akadémia ellenőrizte. Az új tankönyvek – és az Oroszországon kívül kifejlesztett új tanítási módszerek – elterjedtek, sokszínűséget teremtve a korábbi merev oktatási rendszerben.[12] A Megvilágosodás továbbra is állami tulajdonú vállalat maradt (2011-ig, mai neve Enterprise), bár 1992-ben, az új oktatási törvény megjelenésével elvesztette monopóliumát, gyakorlatilag mégis ellenőrizte a piac nagy részét.[13] Az iskolák radikális demokratizálódása és az állami ellenőrzés gyengülése ellenére a kiadó összes tankönyve jóváhagyott tantervek alapján készült, és az Orosz Föderáció Oktatási Minisztériuma „Ajánlott” vagy „Jóváhagyott” megjegyzésével jelent meg.[14] 1996-ban a Russkaia Literatura tizedikeseknek szóló tankönyvén látszik, a Megvilágosodás Kiadó már úgy szerződött Yuri Lebedev szerzővel, hogy egyedül ő készíti el a tankönyvet. Ez az egyszerzős modell már tükrözi az átállást a nyugati modellre a tankönyvellátásban.[15] Mindazonáltal a könyvnek mind a két kötete megjelenésekor már több mint 20 szerzőt sorol fel mint közreműködőt. Az ilyen különbségek jelzik, hogy a tankönyv-előállítás Oroszországban a szovjet és a nyugati gyakorlat, azaz a kommunizmus és a kapitalizmus olyan keveréke, ami ugyan tükrözi az ideológiák és módszertanok versengését, a hatalmi viszonyok azonban lényegében változatlanok a posztszovjet éra több intézményében is.[16] 2013-ban új szövetségi irányelv jelent meg a tankönyvek jóváhagyásával kapcsolatban, ami drámai módon korlátozta, hogy mi jelenhet meg az engedélyezett tankönyvek listáján. Sőt, a könyvek még szigorúbb ellenőrzésen estek át, a kormányon belül is formálódott egy belső tanács a tankönyvek további értékelésére. A jogalkotók olyan törvényjavaslatot vezettek be, amely elfogadása esetén egységes tankönyveket hozott volna létre a történelem, irodalom és orosz nyelv tantárgyakhoz.[17] A New York Times 2014-es riportja szerint Oroszországban jelentősen átalakult a tankönyvpiac, hála a hatóságok bürokratikus beavatkozásának. Több száz, népszerű és évek óta használt tankönyv engedélyét vonták vissza, a legtöbb esetben átlátszó és mondvacsinált indokokkal.

Egy népszerű angoltankönyv engedélyét azért vonták vissza, mert az engedélyezéshez leadott dokumentációból hiányoztak a könyvek alcímei.

Egy alternatív oktatási módszerekkel dolgozó kiadó tucatnyi tankönyvétől azért vonták meg az engedélyt, mert eredeti helyett másolatban adta le a szükséges dokumentációt.

A sokszorosan kitüntetett tanár, Ljudmilla G. Peterson matematikakönyvét pedig azért vonták vissza, mert nyugati, közismert mesefigurákkal (például Hófehérke, Füles) illusztrálta a feladatokat, és ez – az egyetlen szakértő döntése szerint – „nem ébreszti fel a hazafiság érzését” a nebulókban.[18]

Mire az iskola 2014 őszén elkezdődött, az Oroszországban a 14 millió diák tanítására jóváhagyott tankönyvek számát több mint a felével vágták vissza, és az Oktatási és Tudományos Minisztérium megrostálta az óraterveket is. Mindez közel két tucat kis kiadó fennmaradását fenyegette, s zavart, idegességet idézett elő az iskolaigazgatók, a tanárok és a szülők körében. Az intézkedéssorozatnak mégis volt egy nagy nyertese: egy kiadóvállalat, aminek újonnan kinevezett elnöke Vlagyimir V. Putyin elnök belső körének tagja, Arkadij R. Rotenberg, aki fiatalon Szentpéterváron (Leningrád) az elnök cselgáncspartnere volt. A Megvilágosodás szinte érintetlenül élte túl az Oktatási Minisztérium tisztogató hadjáratát, ismét domináns szerephez jutott a piacon, és gyakorlatilag a szovjeturalom alatti helyzetébe került vissza.[19] 2011-ben még úgy volt, hogy Oroszország privatizációs tervének részeként értékesítik, de miután Rotenberg elnökké választották, Putyin kormánya egy kevéssé elegáns mozdulattal kiemelte a Megvilágosodás Kiadó nagy részét a versenyből.[20] A kiadó továbbra is az oktatási irodalom legnagyobb megjelentetője Oroszországban, s a tankönyvpiac éllovasa és az állam megbízható partnere. A kiadó támogatja a szövetségi oktatási politikát, és kész a változásokra a lehető leghamarabb reagálni.[21]

A két középiskolás irodalomtankönyv (1970-es és 1990-es évek) vizsgálata történeti és intézményi kontextusban is felveti a kérdést: Hogyan közelítették meg a Brezsnyev-éra irodalomkritikusai Tolsztojt, és hogyan tették ezt a posztszovjet korszak tankönyvszerzői?

Az 1910-es és 1920-as években Georgij Plekhanov és Anatolij Lunacharsky élesen kritizálták Tolsztojt, elsősorban a békés ellenállás elve és az erkölcsi tökéletesedésre való felhívásai miatt.[22] Ez a kritika olyan időben érkezett, amikor az irodalom társadalmi aspektusai és az író társadalmi osztályban elfoglalt helye voltak hangsúlyosak, mivel a formáról és az esztétikáról folytatott értekezéseket a burzsoázia kritikai módszerének tartották.[23] Az 1920-as és az 1930-as években Lenin elismerő értekezései Tolsztojról még nem voltak széles körben ismertek és idézettek, még a szovjet irodalomkritikusok körében sem.[24] A korai szovjet, főképp a pre-szocialista-realista korszakban, Tolsztojt gyakran reakciósnak és elfogult arisztokratának ítélték, és ez alkalmatlanná tette őt a szovjet pedagógiai örökség központi helyére.[25] Az 1950-es és '60-as évek szovjet kritikusai közt markáns tendenciaként jelentkezett az is, hogy a Háború és béke regényt jórészt csak a társadalmi osztály és az ország/vidék szempontjából értelmezték, bemutatva a törésvonalakat a hétköznapi emberek és az arisztokrácia közt – erkölcsi fölényt adva az előbbieknek az utóbbiakkal szemben.[26] Az 1920-as és '30-as években Tolsztoj művészi írásait – még az 1880-as évekbeli vallásos megtérése utániakat is – csak a nemességet és a vagyont ábrázoló műveknek ítélték.[27] Mielőtt Lenin Tolsztojról írt irodalmi esszéje irodalmi kánonná vált volna, a Háború és békét, illetve az Anna Kareninát is ellenforradalmi műveknek nyilvánították.[28] Csak a II. világháború után következett be változás Tolsztoj tanításában. Lenin Tolsztojról írt kritikai cikkei irányadóvá váltak, miszerint Tolsztojra mint művészi gondolkodóra egységesebb megközelítést szükséges alkalmazni. Ezek az esszék nem foglalkoztak Tolsztoj irodalmi örökségével, helyette a személyisége körül zajló politikai és társadalmi küzdelemre összpontosítottak. Lenin hangsúlyozza a személyében rejlő ellentmondásokat, de ragaszkodik ahhoz, hogy ezek a 19. századi Oroszország utolsó évtizedeiben fennálló ellentmondások visszatükröződései. Lenin meghatározása szerint Tolsztoj „gyermeteg filozófus, de óriási művész.”[29] Tolsztoj 80. születésnapjának (1908) megünneplésére írt cikkében is Tolsztoj az Orosz Forradalom tükreként szerepel, és ez a megállapítás szembetűnően megjelenik az 1973-as tankönyvben is.[30] Bár Lenin cikke inkább társadalmi kérdésekre vonatkozik, mint művésziekre, de szentel időt a műfaj, a kompozíció és más olyan esztétikai problémáknak is, amelyeket korábban elhanyagoltak. A tárgyalt jellegzetességek attól függően pozitívak vagy negatívak, hogy mennyire lehetnek hasznosak a munkásosztály számára.[31] Bár Tolsztoj erkölcsi tökéletesedés elve látszólag szemben áll a marxista tanítással, mégis a szovjet ideológusok alátámasztották, hogy a forradalmi változás a társadalomban eltérő szinteken jelentkezhet, így az erkölcsi tökéletesedés mint individualista törekvés, valójában hasznos is lehet.[32] Az 1950-es években már komoly erőfeszítések történtek, hogy más 19. századi klasszikusokhoz hasonlóan, a Tolsztoj-interpretációkat is közelebb hozzák a kortárs realitás problémáihoz. Ebben a korszakban újra hangsúlyozzák az ideológiai szempontokat az irodalom tanulmányozásában. Nagyobb hangsúly kerül a patriotizmusra és az ortodox egyház, a jogi rendszer, a korrupt társadalmi rend kritikájára.[33] Mivel a tanárnak fel kellett hívni a figyelmet a történelmi folyamatokra az irodalomtanításban, ezért a tankönyvben ekkor is a nép szerepére koncentráltak. Így történt ez a Háború és béke tárgyalásában is, ahol a kulcs a három fő karakter szoros kapcsolata a néppel. Az oktatási funkcionáriusok ezáltal megkerülhették azt a tényt, hogy a főszereplők a regényben valójában arisztokraták, mint ahogy Tolsztoj is az.[34] Kihasználva Tolsztoj zsenijét a felejthetetlen karakterek megalkotásában, az emberek érzékenységét megtestesítő hősök bemutatásában, s mindezt a történelem elsöprő eseményeinek összefüggésében, a tankönyvírók áthelyezték a Háború és békét a preszocialista regények közé.[35]

A két tankönyv szervezési elvei drámai módon különböznek: Az 1973-as tankönyv a nép és a történelem nyomán tematizál, míg az 1996-os szerkesztés a nyelvet, az esztétikát és a spiritualitást emeli ki. Figyelni a történelemre a korábbi kiadásban azt jelenti, hogy a forradalmi proto-dekabristák megjelenésére kell koncentrálni a karakterek megbeszélésénél, míg az 1996-os változatban a hangsúly a vallás felé fordul, ahol az örökkévaló lélek történelmi szerepet kap.[36] Vizsgáljuk meg a két tankönyv eltérő orientációját részletesebben közelebbről.

Az 1973-as kiadásban, Boris Bursov szerkesztésében:

A szovjet korszakban adva voltak a Lenin által megfogalmazott kulturális tekintéllyel rendelkező állítások és Tolsztoj kifejezett népszerűsége az olvasók körében, így a kulturális népbiztosok (komisszárok) és a tankönyvszerzők egyaránt felismerték, hogy lehetetlen kizárni Tolsztojt a szocialista irodalmból.[37] Tolsztoj megkérdőjelezhetetlenül része az orosz irodalmi hagyománynak, de hogy lehetne része a kommunista örökségnek is? Kizárni a műveit viszont túl nagy veszteség lenne, ezért kellett valamilyen módszert találni arra, hogy legalább részben a szocialista örökségbe illeszthessék. Így a marxista-leninista ideológiai kritériumokba nem illő szempontokat nem vették figyelembe vagy egyszerűen átírták. Nem Tolsztoj volt az egyetlen burzsoá író, akit felkaroltak a marxista-leninista kultúrpolitika döntéshozói az átíró projektben: felismerték ugyanis, hogy a szovjet kultúrának szüksége van egy 1917 előtti irodalmi pedigrére, ezért igyekeztek nagy burzsoá szerzőket a szocialista örökség részeként feltüntetni.[38] Ez a dialektikai dilemma alapvetően didaktikus: hogy tudják a szovjet kultúrfunkcionáriusok egyszerre tanítani Tolsztojt és a marxista-leninista igazságot is? Hogyan tarthatnának igényt az orosz nyelv legnagyobb prózaírójára, milliók spirituális és vallási bölcsére, miközben népszerűsítik a kommunista ideológiát is? Hogyan oldják meg a tankönyvszerzők ezt a politikára és nem az esztétikára összpontosító dilemmát, amikor Tolsztojról írnak?[39] Ennek a dialektikus dilemmának egy része már a Háború és béke regényben is megjelenik. A tankönyvekről ítélő politikai döntéshozóknak a Tolsztojt érintő legközvetlenebb problémája ugyanis az volt, hogy hogyan kezeljék az arisztokrata főhősöket, miként tehetők az osztálytudat előmozdításának eszközévé?[40] Jellemzően, a marxista-leninista pedagógia a történelmi összefüggésekben ábrázolja a cselekményt vagy a társadalmi struktúrát hangsúlyozza, míg a karakterek osztályuk szimbolizálására és a típus kritikájára szolgáltak. Az ilyen megközelítés nem az esztétikai, hanem a politikai kérdéseket emeli ki. Bár a tankönyvszerzők nem tudták elkerülni a Háború és békében a főszereplők fontosságának és központi szerepének elismerését, mégis a regény nagyszerűségét csupán a remek cselekményekben és az ügyesen rajzolt beállításokban jelölik meg. El kellett ismerniük, hogy Tolsztoj halhatatlan karaktereket alkotott, de a feladatuk abban állt, hogy ezeket a felejthetetlen karaktereket úgy ábrázolják, hogy abban tükröződjön a 19. századi társadalom történeti fejlődése.[41]

Újra hangsúlyozni kellett, hogy Tolsztoj jellemábrázolásának ereje az elért irodalmi eredményeinek az esszenciája. Azokat az egyedi jellemvonásokat, melyek ellentétesek a marxista-leninista ideológusok állításával, az emberekkel kapcsolatban kell értelmezni. Később az 1996-os könyv visszatérését hoz az esztétikához: mert ha Tolsztoj új típusú jellemábrázolást vezet be a 19. századi orosz irodalomba, akkor érdemes azt is megmagyarázni, hogy mi az, amit másképp csinál, mint a többi szerző, és az olvasói miért találják a karaktereit halhatatlannak és felejthetetlennek.[42] Tolsztoj főhősei a cselekmény folyamán fejlődnek, anélkül, hogy hajlandóak lennének felfedni saját valójukat. Az ilyen karakterfejlődés ellentétes a marxista-leninista ideológia megközelítésével, ahol ezek karakterek jórészt statikusak, különösen Pierre és Audrey.[43] Leninnek Tolsztojról írt esszéi kiemelkedő szerepet játszanak az 1973-as Bursov-féle kiadásban. Nézetei Tolsztojról, melyek a férfi és a munkája közti ellentmondásra összpontosítottak, uralta és határozta meg a Tolsztoj-kritika határait a Szovjetunióban. Lenin kritikája ugyanakkor megkönnyítette a szovjet kritikusoknak, hogy beillesszék Tolsztojt a szovjet kulturális örökségbe.[44] Ahhoz, hogy alkalmazhassák a szovjet didaktika korlátozásait, a Háború és békét a 19. századi Oroszország tükrének kellett tartani. Egy szovjet tudós például így igazolja a sok 19. századi arisztokrata író említését: „Valójában az osztályok nem határolódtak el olyan élesen egymástól, hanem összetett kölcsönhatásba kerülnek egymással. Ebből kiindulva, a különféle osztályokba tartozó írók ideológiáinak – bár jelentős különbségekkel, de – gyakran vannak hasonló, közös gyökerei. Ezek a hasonló, néha közös gyökerek az okai annak a ténynek, hogy az író, miközben egy bizonyos társadalmi osztály képviselője, bizonyos fokig más osztályokhoz tartozó személyek érzéseit, hangulatait, törekvéseit és érdekeit is kifejezi.”[45] Így mutatták be a regényt a történelemhez hűnek és társadalmilag pontosnak. Lenin maga emeli ki a tolsztoji ellentmondásokat, és ez is egy olyan taktika, amit fel lehet használni ahhoz, hogy Toltsztojt megfelelő módon lehessen beilleszteni a szocialista irodalmi örökségbe.[46] Azzal az érveléssel, hogy ez a regény nagyszerű tükörként szolgál, mivel tartalmazza és visszatükrözi az összeset ezekből az ellentmondásokból. A marxista és szocialista realista megközelítés az ember társadalmi természetét hangsúlyozza, míg Tolsztoj az emberi lélek örökkévalóságát emeli ki, de az ilyen vallásos hiedelmek jellemzőek voltak a tizenkilencedik századi társadalomra.[47]

A dilemma másik fele Tolsztojra mint emberre összpontosít. Ő nem egyszerűen csak egy író vagy művész volt; ő a nemzet erkölcsi és spirituális példaképe. Arisztokrata státusza azonban nagy problémát jelentett: a marxista-leninista pedagógiával ellentétesen, nemcsak kora nagy írójaként kellett magasztalni egy arisztokratát, hanem azt is meg kellett magyarázni, hogy tud még mindig a szocialista-realista korszakhoz is szólni. Az oktatási funkcionáriusoknak egyrészt demonstrálniuk kellett, hogy felismerték a Háború és béke irodalmi értékét, másrészt Tolsztoj grófot is úgy kellett ábrázolni, mint aki felismerte és megjósolta 1917 eseményeit.[48] A tankönyvíró feladatát a múlt tényei, a kánon megalkotása és a burzsoá-humanista örökség rehabilitációja virtuóz kihívássá tette.[49] A kommunista világban ez a kérdés túlmutatott a tudós világ akadémikus problémáin. Most pedig nemzeti feladattá vált, magában hordva a kommunista kultúra és a múlt újragondolásának problémáját. Mégis, mit kellene ennek a múltnak tartalmaznia?[50]

Annak érdekében, hogy a kommunista elvárásoknak megfelelően Tolsztoj közelebb kerüljön a néphez, át kellett alakítani a történéseket. Úgy tüntették fel, hogy a szerző már a mű írásának idejében is a parasztok támogatójaként jelenjen meg. Leninnek Tolsztoj iránti szimpátiája ugyanis azon a tényen alapszik, hogy Tolsztoj a parasztok támaszává, később maga is paraszttá vált. Ez így is van, csak mindez jóval a Háború és béke megírása után történt. Így a korai Tolsztoj a süllyesztőbe került, és a későbbi Tolsztojon volt a hangsúly.[51] Az 1973-as tankönyv kiemelt figyelmet szentelt az irodalomtörténetnek, s bár a kép történetileg nem egészen pontos, sikerült Tolsztojt az ideológiai öntőformához igazítani. A tankönyvszerzők szinte eltüntetik a szerzőnek azt a korszakát, amikor a Háború és békét valójában írta, és a későbbi Tolsztojt tekintik a magukénak. Amikor Tolsztoj életéről értekeznek, progresszív, humanista burzsoának kell ábrázolniuk őt, aki egyidejűleg próbálja meg felszabadítani az embereit és önmagát, de végül kudarcot vall.[52] Fontos volt az is, hogy Tolsztoj elsősorban a spiritualitás szintjén volt forradalmár, mégis, hogy a marxista-leninista ideológia számára is elfogadható legyen, át kellett formálni politikai forradalmárrá. Ironikusan ez úgy néz ki, mintha a Lenin által vezetett orosz forradalom valójában lerótta volna tartozását Tolsztojnak.[53] Lenin esszéje az íróról azon az állásponton van, hogy „Tolsztoj határozottan szakított a nagybirtokos osztály nézeteivel és érdekeivel, s azoknak az ötleteknek és hangulatoknak nagyszerű szóvivőjévé vált, amelyek a parasztok millióinak körében fejlődtek ki az oroszországi burzsoá/polgári forradalom támadásáig.”[54] Tolsztoj társadalompolitikai megközelítése az író-gondolkodó ellentmondásaira összpontosított, melyben tükröződnie kellett a burzsoá korszak társadalmi és történelmi ellentmondásainak. Olyan módon kellett megcsavarni a dolgot, hogy Tolsztoj alkalmas eszközévé váljon a marxista-leninista pedagógiának. Ahogy Tolsztoj műveiben és esztétikájában is, a mély őszinteség és az érzelmi erő miatt kiemelkednek az olvasókat is fogva tartó jellemek, úgy a szovjet kritikusok is bizonyos mértékig a karaktere felől közelítették meg Tolsztojt, miközben manipulálták a koncepciót a saját ideológiai céljaik szerint.[55]

Ugyanezt lehet elmondani Nikolai Chernyshevsky Tolsztoj művészetére alkalmazott „a lélek dialektikája” gondolatára is. A szovjet kritikusok átértelmezték Chernyshevsky „lélek” koncepcióját az „orosz emberek szellemére”, eltávolítva ezáltal a vallástól és a lélek szó keresztény koncepciójától. Az általános taktika itt is a lélek szó tartalmának újrafogalmazásából állt, úgy, hogy hozzáilleszthető legyen a marxista-leninista ideológiához. A stratégia alkalmazásával el lehet hagyni az olyan témák megvitatását, mint például a vallás. Ahol lehetetlen volt elkerülni azt a problémát, hogy Tolsztoj az arisztokráciához tartozott, ott a szovjet kritikusok elismerték, hogy Tolsztoj nem felelt meg teljes mértékben valamennyi elvárt kritériumnak.[56] Tolsztoj leninizálásának és a szocialista-realista megközelítésű kánonba illesztésének eredménye néhány érték eltolódásával járt. A Háború és béke regénybe való ideológiai beépülés folyamata kettős: először le kell szűkíteni a fókuszt az íróra és az összes karakterének a néphez fűződő kapcsolatára, másodszor Tolsztoj ellentmondásokba ütköző személyes történetét, élettörténetét egyszerűen úgy kezelték mint egy embert, aki korának történeti ellentmondásaiba került.[57]

Tolsztojnak beillesztése a kánonba tehát magába foglalta az elfogadható részletek megmentését és tankönyvbe emelését úgy, hogy a történelemre és a populizmusra helyezték a hangsúlyt, és nem a vallásra vagy a pacifizmusra, ami reakciós és elítélendő. Ez utóbbi elemeket vagy kritizálták, vagy teljesen kihagyták.[58]

Most nézzük meg, hogy jelenik meg mindez Magyarországon.

Az általam átnézett magyar irodalom tankönyvekben is jól kimutatható – kisebb eltérésekkel – az előbb felvázolt szovjet modell. Érdekes megfigyelni azokat a megfogalmazásbeli eltéréseket is, amelyeket a különböző iskolatípusoknak írt tankönyvekben alkalmaznak. Mindenhol megemlítik az arisztokrata származást, ezt azonban mindig valami negatív kitétel követi, és itt is nagyobb teret kap a nép támogatásának hangsúlyozása. Ahol csak lehet rávilágítanak a nép nagyszerűségére.

Szappanos Balázs – Vidor Pálné: Magyar irodalom a gimnáziumok III. osztálya számára. 1973. könyvéből való a következő idézet:

„Grófi család szülötte. Fiatal korában maga is az arisztokrácia megszokott életmódját folytatja: tartalmatlan szórakozások töltik ki az idejét. … nagy külföldi utazásokkal gyarapítja önismeretét. Hazatérve döbben rá igazán az orosz viszonyok elmaradottságára, s ezentúl a nép felvilágosítását érzi a legfontosabb feladatának. Szülőhelyén, Jasznaja Poljanában iskolát építtet, elemi ismeretekre tanítja a muzsikok gyermekeit, ábécé könyvet ír és pedagógiai folyóiratot szerkeszt.” (132. p.)

A Dolgozók Gimnáziuma számára írt tankönyvben már így fogalmaz:

„Grófi családból származik, s ifjú éveiben az arisztokrata ifjúság könnyelmű életét éli. … Külföldi utazásai során bőséges tapasztalatokat szerez a fejlettebb nyugat-európai társadalmakról. Észreveszi a polgári civilizáció ellentmondásait, ezek az élmények döbbentik rá mégis az orosz viszonyok elmaradottságára.” Elhatározza, hogy életét a nép felvilágosításának szenteli.” Ezenkívül egy Gorkij-idézet is gazdagítja a szöveget. (Magyar irodalom III. a dolgozó gimnáziuma számára, 132. p.)

Kanizsai-Nagy Antal a szakközépiskolák számára a következő megállapításokat teszi:

„Tolsztoj grófi családban született, hivatásos katonatiszt lett, és élte az előkelő aranyifjak könnyelmű életét. … Megundorodott az aranyifjak felszínes életétől, otthagyta a katonai pályát, megnősült és visszavonult birtokára, Jasznaja Poljanába. Idejét megosztotta a parasztok nevelése, a fizikai munka és az alkotó tevékenység közt.”

„Életműve egyetlen vádirat korának társadalma ellen. Gyűlöli és leleplezi az élősködő arisztokráciát, a hozzájuk dörzsölődő újgazdagokat, a rendszert kiszolgáló csinovnyikokat és a papságot. Szeretettel és csodálattal fordul a parasztság felé. Ezért nevezi őt Lenin az 1905-ös orosz forradalom tükrének. A haladó ember és a lángeszű művész becsületességével keresi a társadalom megjavítását szolgáló eszközöket, de közben utópisztikus tévutakra jut. Azt hirdeti, hogy a megújulásnak nem társadalmi téren, hanem erkölcsi téren kell bekövetkeznie. »Nem szabad ellenállni a gonosznak«, hanem arra kell törekedni, hogy egyénileg megszabaduljunk a társadalmi bűnöktől, legyünk tiszták és erkölcsösek. ... Valószínűleg maga Tolsztoj is érezte, hogy ez az út sehová sem vezet. Ennek tulajdoníthatjuk életének tragikus összeomlását.”

(Kanizsai-Nagy Antal: Magyar irodalom. Irodalomtörténet II. a III. osztály számára. Szakközépiskolai tankönyvek. 110. és 114. p.)

Egy, a határon túli magyaroknak írt és Pozsonyban megjelenő tankönyvben kevésbé vonalas szöveget olvashatunk:

„Igen régi, gazdag főnemesi családból származott. E kor nemesi szokásai szerint idegen nevelők oktatták, de egyénisége kialakulására nagyobb hatással voltak apja muzsikjai, az orosz mesekincs és a hazai táj. […] 1847-ben visszavonult birtokára. […] Sokat foglalkoztatta már ekkor a jobbágyok helyzete, reformtörekvéseit azonban bizalmatlanul fogadta a parasztság. […] A forradalmi demokrata írók örömmel fogadták, Tolsztoj azonban nem lelkesedett a polgári forradalomért. Hosszabb utazást tett Európában, […] Innen visszatérve még inkább felvetődött benne a nép művelésének, felemelésének kérdése. Jasznaja Poljanán letelepedve, minden erejével a parasztok felemelésén fáradozott. […] Tolsztoj mindig a parasztok érdekét védte. […] A 70-es években nyíltan szakított a cári rendszerrel és a nemesi osztállyal, szembefordult az állammal, egyházzal, a magántulajdonnal, és a parasztság oldalára állt. […] 1908-ban világszerte megünnepelték 80. születésnapját. Lenin ekkor írta róla emlékezetes tanulmányát. Nem sokkal a jubileumi ünnepségek után […] azzal a szándékkal hagyta ott birtokát, hogy hátralévő életét valahol egyszerű, paraszti környezetben éli le.” (Danis Tamásné – Szeberényi Zoltán: Irodalomtörténet II. a gimnáziumok és középiskolák 2. és 3. osztálya számára. Bratislava, 1973.)

Iskolatípustól függően írnak a Háború és béke, illetve az Anna Karenina című regényekről pár sort, de van, ahol csak említik a címeket. Bizonyára nem véletlen, hogy Tolsztojnak az Ivan Iljics halála című műve a kiemelt, amely által rá lehet mutatni a társadalom, a csinovnyik lét, valamint az azt körülvevő régi rendszer és annak képviselői negatívumaira, míg az egyetlen pozitív személy – pontosabban a kisfiával együtt kettő – a paraszti szolga, akinek a révén az erkölcsi tanulság is levonható.

„Az író elítéli kora társadalmi hazugságait. Leleplezi az arisztokráciát, a felfelé tekintgető polgárt, a lélektelen bürokratát, a hatalom árnyékában élősködő csinovnyikot. Emberséget, lelki nemességet egyedül a népben, a parasztságban lát.” (Irodalomtörténet II. a gimnáziumok és középiskolák 2. és 3. osztálya számára. Bratislava, 1973. 221. p.)

„1869-ben készül el a Háború és béke. A hatalmas méretű regény Napóleon 1812-es oroszországi hadjáratát festi. A mű középpontjában Kutuzov legendás hadvezéri alakja áll, az igazi hős azonban maga a nép.” (Szappanos Balázs: Magyar irodalom a gimnáziumok III. osztálya számára. 1973. 132. p.)

„...a háború igazi hőseként magát az orosz népet ábrázolja … itt nincs ellentét a tömeg és a kimagasló egyéniség között: Kutuzov éppen azért válik legendás hírű hadvezérré, mert tettei a történelem parancsát, a nép vágyait testesítik meg. A Háború és béke azonban nemcsak az orosz sereg „erkölcsi többletét” és a hódító szükségszerű bukását festi meggyőzően, hanem az egyes szereplők lelkivilágát is.” (Dolgozók gimnáziuma, 132.)

De térjünk vissza Oroszországba, ahol a Szovjetunió bukása után az átnevelési folyamat – melyben a tankönyvek újraírása fontos szerepet játszik – visszatükrözi az egymással versengő ideológiák folyamatos küzdelmét és a folyamatos változásokat. Az 1996-os kiadású orosz tankönyv szövegelemzése azt mutatja, hogy az 1990‑es évek kritikusai és oktatási bürokratái még mindig küzdenek ezekkel az ideológiai kérdésekkel.[59] A kilencvenes években egy sokkal összetettebb jelenséggel számolhatunk. Nyilvánvaló, hogy ez a könyv egy lépéssel eltávolodik a materializmustól a spirituális interpretáció felé. Egy ilyen lépés elmozdulást jelent az ember társadalmi és politikai szerepének hangsúlyozásától a „belső igényeinek” kielégítéséhez.[60] Az 1991-ben az oktatás általános intézményei számára kiadott tanterv bevezető mondata a következőképpen fogalmaz: „Az irodalomoktatás célja az, hogy formálja az ember lelkivilágát, kialakítsa azokat a feltételeket, melyek a személyiség belső igényeinek folyamatos épüléséhez járulnak hozzá, annak érdekében, hogy minden ember megvalósíthassa a benne rejlő kreativitást. (41. program)” Az 1973‑ban megjelent 9. osztályos irodalomtankönyv első mondatával összevetve, jól látszik a különbség: „A haladó orosz irodalomtörténetet nem lehet elválasztani az oroszországi felszabadító mozgalom történetétől. (Bursov-tankönyv 5. p.)[61]

Az 1996-os irodalom tankönyv bevezetésének tanúsága szerint a tankönyvszerzők a korábbiakhoz képest mást tartanak alapvetőnek a 19. századi irodalom megértéséhez. A szlavofilek és a nyugatpártiak közötti ellentétek tágabb kontextusában az kerül a figyelem középpontjába, hogy megmagyarázzák a nyugati gondolkodás (a katolicizmus és a protestantizmus), illetve a keleti ortodox hagyomány fejlődése közti különbségeket. A nyugati világban úgy tartják, hogy a gonosz megnyilvánul a külső anyagi világban, ezért az emberi érvelés és intellektus egyesíti erőit, hogy létrehozzon egy úgynevezett földi mennyországot, és a hangsúlyt az anyagi javakra helyezi. A szlavofilek/szlávbarátok viszont úgy vélik, hogy a világi gonosz az emberben magában rejlik. Ennek eredményeként az orosz filozófia és különösen az irodalom főleg az ember belső lelki életének a javítását tekinti fontosnak. Tolsztoj is ezt, az erkölcsi tökéletesedéshez vezető út bejárását ajánlja.[62] A tankönyv úgy tárgyalja Tolsztoj lélektani elemzését, hogy közben feltárja az emberben az önmegújulás végtelenül gazdag lehetőségeit. A társadalmi körülmények ugyan nagyon gyakran korlátozzák ezeket a lehetőségeket, de általában nem rombolják le azokat. Az ember képessége a változásra az, ami a legjobban érinti Tolsztojt. A tankönyvszerkesztő, Yuri Lebedev állítja, hogy Tolsztoj életrajzának és munkájának legfontosabb témája az ember fejlődése, a lelki önvizsgálat és az erkölcsi tökéletesedés gyakorlásával.[63] Tolsztoj ebben az eszmében a világ átformálásának előfeltételét látta. Az 1996-os tankönyv magyarázatában a fiatal Tolsztoj még a forradalmárokhoz és a materialistákhoz tartozott, bár hamar kiábrándult belőlük. Számára úgy tűnt, hogy a külső világ forradalmi átalakítása hosszú távon nem hozza az emberi létezés társadalmi feltételeinek prosperitását. Sőt, Lebedev azt is kifejti, hogy Tolsztoj az erkölcsi tökéletesedést egy bárki által szabadon választható egyszerű tevékenységnek tartotta. A tankönyv így összegzi Tolsztoj filozófiáját a tanulók számára: „ahhoz, hogy jóság vegyen körül, magadnak is jóvá kell válnod: az erkölcsi tökéletesedéssel kezdheted átformálni az életedet.”[64] Lebedev ugyanakkor egy összetett kérdéskört is kínál a tanulók Tolsztojjal kapcsolatos olvasmányainak orientálásához. Az új hangsúly a spiritualitáson és az erkölcsi tökéletesedésen van a szöveg egészében. Ebben az olvasatban Tolsztoj intenzíven érdeklődött a hősei tapasztalatai és változásai – a megújulási képességük – iránt és fokozza a ráhangolódásukat a spirituális világra. Azt hiszi, hogy a művészete fényt hoz az emberi lelkekbe, és arra kívánja tanítani az embereket, „hogyan szeressék az életüket”, ugyanis az irodalom (a szerkesztő szavaival élve) „az élet tankönyve”. [65]

A posztszovjet korszak irodalomtankönyvei hozta változás magában foglalja a politikai és ideológiai értelmezés helyettesítését egy újabb, inkább etikai és szellemi kérdésekkel foglalkozó interpretációval. Ez a váltás nemcsak egyszerű átállás az ideológiáról az interpretációra, hanem összefüggések egész sorát tükrözi vissza, Tolsztoj marxista-leninista interpretációja és egy inkább esztétikai vonatkozásokban tárgyalt szöveg közt. Az eltérő hangsúlyok egyértelműek. Az 1973-as kiadás esztétikai szempontból kevés figyelmet szentel Tolsztojnak, nem is beszélve az irodalmi és költészeti kérdések tárgyalásáról. Az 1996-os kiadás ellenben már jóval nagyobb figyelemmel fordul az esztétikai kérdésekhez és jóval kisebb hangsúlyt helyez a marxista-leninista ideológiára.[66]

Az 1996-os könyvekben már nálunk is megjelenik a változás, a hangsúlyok eltolódása, bár még mindig megtalálhatók a régi fordulatok is.

A Mohácsi Károly által írt középiskolai tankönyvben[67] részletes életrajzot kapunk, bővebben ír az arisztokrata korszakról is, nemcsak kényszerűségből említve meg a származását. Közli azt is, hogy a nemesi udvarházat – ahol élete legnagyobb részét töltötte – az édesanyjától örökölte, azaz a nyolcvankét évéből hatvanötöt, így a legtöbb műve itt született. (A 1970-es években ezt rendszerint kihagyták!) Itt már nemcsak negatív társításokkal találkozunk (lumpolás stb.), hanem pozitív megállapításokkal is. Megemlíti például, hogy „édesanyját, a nagy műveltségű, öt nyelven beszélő Volkonszkaja hercegnőt Tolsztoj alig ismerte: másfél éves volt, amikor elveszítette.” (161. p.) – „A család a gyermekek taníttatása érdekében 1837-ben Moszkvába költözött.” […] „Az árvák neveléséről a nagynénik, édesapja nővérei gondoskodtak.” (162. p.)

Nem kap akkora hangsúlyt az, hogy kiábrándult a dandyk üres, léha életéből és hogy később azonosulni akart a néppel, egyszerű parasztként élve le az életét. A megszokott fordulatok mellett már megjelenik a spiritualitás említése is, illetve Tolsztoj személyiségformálódásának folyamata is. Itt már nemcsak az Ivan Iljics halála című művét tartják említésre méltónak, hanem a szerző több művéről is (Gyermekkor 1852-ből és folytatásai; Szevasztopoli elbeszélések, 1855–1856) is ír a szerző pár sort és részletesebben elemzi a Háború és béke (1863–1869), illetve az Anna Karenina című regényeket is.

„Ez a háború teremt rendet – Tolsztoj felfogása szerint – az orosz zűrzavarban, a nemzetre rákényszeríti az egységet, az elidegenedett nemességet elvezeti az egyszerű emberekhez.” […] „Szerinte a történelmet nem a kivételes egyéniségek irányítják, a történelemben a nép öntudatlan akarata testesül meg. Ezért emeli ki Tolsztoj a nép, a tömegek szerepét, s így lesz műve valósággal »népeposz«. […] „Az igazi történelmi alak épp azáltal lesz naggyá, hogy megérti és végrehajtja a Gondviselésnek a népen keresztül sugallt szándékát.” […] „A regény nemcsak véres küzdelmeket fest realista módon, hanem felvázolja az eszményi élet ideálját is.” (163. p.)

Nem hallgatja el Tolsztoj a spirituális énjét sem, az Istennel kapcsolatos fejtegetéseket sem, sőt kitér arra is, hogy a Bibliát is szokta lapozgatni. „Az emberek egyszóval, különfélék; az egyik ember csak a maga szükségének él, mint Mityuha, hogy a hasát tömje, de Fokanics: igazságos öreg, ő a lelkének él. Eszébe jut az Isten”. (Németh László fordítása) (164. p.)

A Feltámadás című harmadik nagy regényét is hosszabban elemzi, a fejlődésregény, az erkölcsi felemelkedés, megtisztulás útját mutatja be. „Vigasztalanságában a Bibliához fordul, és benne találja meg a legegyszerűbb és legkétségbevonhatatlanabb igazságot. A következő mondatot olvassa az Evangéliumból. „Keressétek Isten országát és az ő igazságát, és a többi megadatik néktek.” „Mi pedig a többit keressük, és nyilvánvalóan nem találjuk – mondja magában. Ettől az éjszakától fogva új élet kezdődött Nyehljudov számára …” (165. p.)

Madocsay László írásában viszont keveset olvashatunk Tolsztoj életéről, és világképének összefoglalásában sem találunk különösebb hangsúlyokat. A regényeket elemzi hosszabban és elsősorban az emberek személye és sorsa felől megközelítve. Az Iván Iljics halála elbeszélést is elsősorban a személyek felől közelíti meg. Több segítő kérdést is ad a mű értelmezéséhez.” (56–57. p)

Rónay László tankönyvében már csak említi a régi arisztokrata családi származást és kiemeli, hogy egy távoli rokona nevelte. Itt az új gondolatok mellett könnyebben észrevehetjük a régi fordulatokat.

„Rendkívül mélyen érintette a parasztság kiszolgáltatott sorsa. 1857-ben, majd 1860–61-ben nyugat-európai útja során elég lehangoló tapasztalatok birtokába jutott, s megerősödött az a meggyőződése, hogy az embert a nevelés révén tökéletesíteni kell. Az egyszerű emberek – legalábbis erről tanúskodnak elbeszélései a természettől tanulhatják a legtöbbet, annak törvényei szerint élve megszabadulhatnak a szorongástól, békét köthetnek önmagukkal.” (33. p.)

Részletes elemzést olvashatunk a Háború és Békéről is. (34–36. p.) A regényt az Iliászhoz és annak nagyságához hasonlítja. De ő is inkább a történelmi vonalat ragadja meg, illetve a főszereplők viszonyát a néphez. Nem tagadja az isteni akaratot. Bár, „E szemléletmódja is emlékeztet Homéroszéra, akinél az emberi világ fölött állandóan feltűnik az olimposzi isteneké, akik a sorsok irányítói és a végzet kiszabói.” (35. p.) Ugyanakkor „Benne (Kutuzov) sincs semmi rendkívüli, nyugalmasan és türelmesen ráhagyatkozik a gondviselésre, mintha megsejtené annak terveit.” (35. p.) „Kutuzov halogatásával, paraszti észjárásával végül is ellenfele fölé kerekedett. De Tolsztoj mint igazi realista, nem érte be e történelmi jelentőségű diadal leírásával. Időben visszafelé nyomozva mutatta be, hogyan gyűjtött erőt az orosz nép gyengeségeinek leküzdésével a győzelemre. … Kutuzov az egyszerű, hétköznapi orosz ember jelképévé magasodik a regényben. Napóleonnal összehasonlítva a Kelet fensőbbségét hirdeti a Nyugatéval szemben.” (35. p.) A szereplők jelleméről, személyiségéről azonban keveset tudunk meg.” Érdekes viszont, hogy az Anna Karenináról írt közel egy oldalban már inkább a nő és nem a társadalmi vonatkozások szempontjából közelíti meg a regényt. (36–37. p.) Újdonság az is, hogy az Ivan Iljics halála elbeszélést (37–40. p.) is egész eltérően ragadja meg. Röviden értekezik az emberi halálról és annak hatásáról az életre. A szereplőket is elsősorban egyéniségüket kiemelve mutatja be. Ivan Iljicset sem eleve negatív figuraként kezeli, hanem azt emeli ki, hogyan válik egy szimpatikus személyiség negatív alakká.

„Bevégezve az egyetemet vidékre utazik, hogy elfoglalja az állást, amelyet apja közbenjárására kapott, s kedvesen, szolgálatkészen, eredményesen végzi munkáját. Alkalmazkodó, könnyen beilleszkedik a közösségbe. Fölfelé tisztelettudó, alárendeltjeivel emberi. […] Csak betegsége jelentkezésével kezd a személyisége megváltozni. A kellemes modorú, megnyerő férfi kellemetlenebb, befelé figyelő, önmagával foglalkozó emberré alakul át. (40. p.)

„Geraszim és Ivan Iljics kapcsolata még egy alapvetően fontos tanulságot ad. Ahogy a főhős betegsége elhatalmasodik, egyszerű sorból való ápolójával mind harmonikusabb kapcsolatot alakít ki, majdhogynem őket fűzi össze igazi megértés, amelynek egyik mozgatója a részvét, a szolga résztvevő szeretete, amelyet ura iránt érez. Mert a betegségekben és a halálban egyformák vagyunk, leszünk. Megszűnnek a társadalmi különbségek, nincs okos vagy ostoba ember. Csak az alapvető érzéseknek van jelentősége: a szolidaritásnak és a megértő szeretetnek. Ez Tolsztoj elbeszélésének a tragikumot enyhítő, feloldó tanítása.” (40. p.)

Mindkét elemzett orosz tankönyv tartalmaz közös politikai és szövegértelmezési szálakat, amelyek lehetővé teszik, hogy lássuk a témák gazdagságát a munkákban. Ugyanakkor mindkét interpretációban találhatunk történeti ellentmondásokat is. Az 1973-as kiadásban hihetetlenül kevés hangsúly van a karaktereken. Rámutat ugyan a dialektikai dilemmákra és foglakozik a szereplőkkel is, de csak a néppel. illetve a történelemmel való kapcsolatuk vonatkozásában. Ugyanakkor az is hihetetlennek tűnik, hogy az 1996-os kiadás a Háború és Békét bármely marxista-leninista keretbe helyezze el. Mégis, a szovjet és a posztszovjet korszak közti érthető folytonosság miatt, az 1996-os kiadás is hangsúlyozza, bár nem kifejezetten a marxista-leninista pedagógia alapján, hogy a mű társadalmi problémákkal és a társadalmi osztályok kérdéseivel foglalkozik és továbbra is megtalálhatók a műben a marxizmushoz közelálló elemek maradványai is. Míg az 1973-as kiadás nyíltan ideológiai jellegű, az 1996-os kiadás már új megközelítéssel próbálja értelmezni Tolsztojt, amiben dominánsan nem, de árnyalataiban mégiscsak megjelenik a marxista-leninista ideológia öröksége. A posztszovjet tankönyv megengedi napjaink orosz diákjainak, hogy a Háború és béke regényt olvasva több szempontból (nyelvi problémák, kulturális kérdések, Tolsztoj nézetei a vallásról és az etikáról) tárgyalhassák a regényt. Ez a szovjet korszakban teljesen elmaradt. Ez a váltás azonban nem jelzi azt, hogy a marxista-leninista ideológiát lecserélték valami teljesen újra, mégis tükröz egy éles fordulatot egy inkább irodalmi értelmezésre. Az 1996-os tankönyv fejtegetései a Háború és Békről, ezáltal, semmiképpen sem teljes tagadása az 1973-as kiadásnak, inkább sok folytonosság és sok eltérés található benne.[68]

Soviet educators had an ambivalent relationship to their native literary genius, earl Leo Tolstoy and his masterwork War and Peace. Both of them were ideologically too incompatible with the Marxist-Leninist ideology, but at the same time he was culturally so significant simply to ignore. Tolstoy was unquestionably part of the Russian literary tradition and enjoyed great popularity among readers, so the cultural authority and textbook authors realized, it is impossible to exclude him from the socialist literary heritage, therefore they had to find some way to claim him as part of the socialist literary canon. But how is it possible both to demonstrate his literary power and simultaneously to advance Marxist-Leninist ideology? How could they teach both Tolstoy and Marxist-Leninist truth? In light of these ideological and cultural dilemmas let us examine what solutions have been found and how Soviet and Hungarian high school literature textbooks treat Tolstoy and his masterwork “War and Peace” in the Soviet and post-Soviet eras.

________________________________