„Arisztotelész így szól Nagy Sándornak ajánlott retorikájában:
Amint a hadvezér hadseregének megőrzője, úgy az ékesszólás
a bölcsességgel együtt az emberi élet kormányzója.”
Pécseli retorikájának mottója
Adamikné Jászó Anna egyetemi tanár, prof. emerita, Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Mai Magyar Nyelv Tanszék, Budapest
______________________
Első hazai retorikánk teljes címében minden lényeges információ olvasható: Bevezetés a retorikába két könyvben, melyek közül az első a feltalálást és az elrendezést, a következő pedig az ékesszólást tárgyalja. Magyarország iskoláinak használatára. Arisztotelésszel, Ciceróval, Quintilianusszal és más régi és új szerzőkkel röviden ékesítve, valamint világos és szokott példákkal mindenhol úgy megvilágítva, hogy mind a szabályok hasznos magyarázatát, mind pedig az ékesszólást tanulók számára azok elsősorban és főleg szükséges alkalmazását, azaz a gyakorlatot magukba foglalják. A magyar Pécseli Király Imre munkájával és gondozásával. Harmadik, jelentősen javított és bővített kiadás. Wolfgang Endtner nürnbergi könyvkereskedő költségén, 1639. A korabeli tanár és diák számára elegendő lehetett ez a tájékoztatás, de mégiscsak eltelt azóta majd négyszáz esztendő, úgyhogy szükségesnek látszik egy kicsivel bővebb magyarázat.
1. A 17. században az írástudók olvastak, sőt beszéltek latinul, természetes, hogy a huszonkét éves Pécseli Király Imre latinul, európai színvonalon írta meg retorikáját, s 1612-ben jelentette meg Oppenheimben, majd újra kiadta 1639-ben Nürnbergben. Ma már nemigen értenek az írástudók latinul, ezért le kell fordítani, közérthetővé kell tenni értékeinket, hogy megőrizzük őket, és – ami fontosabb – hogy tanuljunk belőlük. Mert van mit tanulni a régi mesterektől.
„A késő-reneszánsz évtizedeiben a protestáns értelmiség, külföldi tanulmányai és utazásai révén, széles körű nemzetközi tájékozódással és műveltséggel rendelkezett” – írja Pirnáth Antal A magyar irodalom története II. kötetében (Klaniczay, 1962. 55.); majd így folytatja: „A heidelbergi egyetem éppen azokban az évtizedekben élte fénykorát, amikor a magyarok által leginkább frekventált külföldi főiskola volt. Mint az egész németországi, sőt többé-kevésbé az egész európai kálvinista tudományosság központja, a heidelbergi szellemi élet számos pozitív indítást adhatott a magyar prédikátor-írók számára. Heidelberg tanítványai igen alapos nyelvi, retorikai és poétikai képzettséget szereztek, s a kulturáltabb német iskolai viszonyok hatására felébredt pedagógiai igényességük. Ez többjüket arra ösztönözte, hogy még németországi tartózkodásuk során tankönyveket szerkesszenek és adjanak ki a hazai iskolák számára. Pécseli Király Imre például retorikát (Oppenheim, 1612), Kórodi Bedő Dániel latin prozódiát (Heidelberg, 1616) állított össze, s ebbe a sorba illeszkedik Szenci Molnár Albert nagy jelentőségű szótára és nyelvtana is. Tankönyveivel, majd hazatérése után személyes oktatómunkájával számos volt heidelbergi diák járult hozzá a magyar kálvinista iskolázás színvonalának emeléséhez.”
Pécseli Király Imre életével (1590 k.–1641 k.) minden róla szóló tanulmány rövidebben-hosszabban foglalkozik, ezért most csak a legfontosabb eseményeket idézem fel. 1590 táján született a Balatonfüredtől nyugatra lévő Pécsel községben, innen nevének első eleme. Pápán és Somorján végezte hazai iskoláit, majd a komáromi iskola tanítója lett. 1609 májusában indult el a kálvinista heidelbergi egyetemre teológiai tanulmányokra, Komárom város ösztöndíjasaként. Ösztöndíja egy évre szólt, de még két évig meghosszabbította tanulmányait: Marburgban, majd Oppenheimben dolgozhatott Szenci Molnár Albert környezetében. Négy heidelbergi disputációjáról tudunk. 1612-ben Oppenheimben jelent meg retorikájának első kiadása. Klaniczay írja róla: „a szótár- és grammatika-író Molnár saját eszméinek követőjét láthatta a retorika-író Pécseli Királyban.” (Jenei, Klaniczay, Kovács és Stoll 1962. 252.) A triviumban – vagyis a mindenki számára kötelező nyelvi-logikai alapképzésben – a grammatikai stúdiumot a retorika, majd a dialektika követte; joggal gondolhatjuk, hogy Molnár Albertnek lehetett egy olyan koncepciója, hogy létrehozza munkatársaival ezt a hármas egységet. Molnár Albert grammatikája 1610-ben jelent meg, ezt 1612-ben követte Pécseli retorikája, majd harmadik, bővített és javított kiadása 1639-ben jelent meg Nürnbergben. (Érdekes, hogy a második kiadásról nem tudunk.)
1612 végén vagy 1613 elején elfoglalta komáromi rektori állását, rövidesen komáromi prédikátorrá választották, majd 1615 szeptemberében lelkésszé avatták. Pécseli Király Imre viharos évszázadban élt. Ha megnézzük a korabeli térképet, láthatjuk, hogy Komárom a török hódoltság határán feküdt, a Duna túlsó partján a törökkel folytatott harcok dúltak; elegendő csak Esztergom sorozatos ostromaira gondolni. Azután Bethlen Gábor hadjárata következett: 1621-ben ostrom alá vette Komáromot, s a város elpusztult. Családi bajok is sújtották, fiai meghaltak, felesége betegeskedett. Bethlen menlevelével Pécseli menekülni kényszerült, Érsekújváron lett a református hitű végvári katonák lelkésze, 1622-től élete végéig. Tevékenyen részt vett a református hitéletben, de munkáját nehezítette Pázmány egyre erősödő ellenreformációja is. 1624-ben megjelent egy katekizmusa. 1630-ban megjelentetett egy ábécéskönyvet: Abecedarium Latino–Hungaricum seu elementa linguae Latinae et Ungaricae. Papae, typis Matthei Bernhardi. Anno MDCXXX (RMNy II, 1484). Terjedelme 32 oldal. A kis könyv a gyakorlószövegeket latinul és magyarul tartalmazza. (Mészáros, 2001. 35.) Később rendeződött családi élete, egy fia és egy lánya született. Valószínűleg 1641-ben halt meg.
„15 verset ismerünk tőle, ebből tízet az Istenes énekek függeléke közölt, ezzel is jelezve, hogy a legnépszerűbb költők közé tartozott” (Klaniczay, 1962. 86–87.), néhány versét ma is énekelik. A magyar irodalom történetében mint költőről emlékeznek meg Pécseliről, retorikai művét csak megemlítik. A későbbi kutatás – az 1970-es évektől – már méltatja mint irodalomelméleti-retorikai szerzőt: feltárják retorikája keletkezésének körülményeit, mintáit, elemzik egyes részleteit, de a retorika egészének értékelésével adósok maradtak (az Imre Mihály által szerkesztett kötetben retorikája egy hosszabb részletének magyar fordítását közlik – Imre, 2003. 265–334.). Két feltétel teljesült mára: egyrészt olvashatjuk magyarul retorikája teljes szövegét, másrészt rendelkezésünkre állnak a klasszikus retorikák szintén magyar fordításban; magyarul olvashatjuk tehát Pécseli klasszikus mintáit.
2. A reformáció szoros kapcsolatban volt a humanizmussal, valamint a klasszikus kultúrával. Humanista gyökereiről Fináczy Ernő is tájékoztat bennünket egyetemes neveléstörténetében (1919/1986). Részletesen ír a humanizmus és a reformáció kapcsolatáról Walter Ong 1958-ban megjelent Ramus-monográfiájában, többek között bemutatja az Itáliában is tevékenykedő Rudolphus Agricola (1444–1485) munkásságát, és későbbi óriási hatását a reformáció retorikaszerzőire.
Melanchthon retorikái is „antikizáló humanista hagyományokra” épültek (1519, 1521, 1531), úgyhogy ennek a másfélszáz évnek a retorikáit a klasszikus hagyomány tovább éltetése jellemezte. (Bartók, 1991. 10. o.; Imre, 2003. 399. ) Ez a kapcsolat igazolható Pécseli Király Imre retorikájával is, sokat hivatkozik ugyanis Arisztotelészre, valamint a retorika latin klasszikusaira, Ciceróra, Quintilianusra és mindenekfelett a Rhetorica ad Herennium szerzőjére. – A C. Herenniusnak ajánlott retorikát sokáig Cicerónak tulajdonították, ezt teszi Pécseli is, nyilván ezért nem említi külön a hosszú címben; ám Kr. e. 80 táján írta egy Cornificius nevű szerző (ld. a 2001. évi kiadás utószavát); ezt a négy könyvből álló művet kétezer éven át használták, a földkerekség leghosszabb életű tankönyve, s még ma is hasznos olvasmány.
Pécseli klasszikus auktorismerete lenyűgöző, akár saját maga gyűjtötte példáit, akár kortársaktól vette át őket. Azt a tényt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az egyházatyákat, így például Szent Ágostont, Nagy Szent Gergelyt, Sevillai Izidort is idézi. De idéz középkori és humanista retorikusokat, valamint kortárs német szerzőket is.
A klasszikusok fentebb közölt névsora nem véletlen, érdekességképpen felsorolom a Joachim Knape által az Allgemeine Rhetorik-ban tárgyalt szerzőket: Arisztotelész, Rhetorica ad Herennium, Cicero, Quintilianus, Notker Teutonicus, Friedrich Riederer, Petrus Ramus, Johann Christoph Gottsched, Chaïm Perelman. (Knape, 2000) Az első német retorika 1022-ből való, szerzője Notker Teutonicus, művét természetesen latin nyelven írta. Az első német nyelvű retorika 1493-ban jelent meg, szerzője Friedrich Riederer. (Knape, 2000) Az első magyarországi latin nyelvű retorikát Pécseli Király Imre adta ki 1612-ben, az első magyar nyelvű retorikát pedig Medgyesi Pál, 1650-ben. Óriási az intervallum az első németföldi és az első hazai latin nyelvű retorika között. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem használtak volna nálunk latin nyelvű retorikákat: a 12. századi Esztergomi diákjegyzet megőrizte a Rhetorica ad Herennium negyedik könyvét, bizonyítva, hogy a kezdetektől volt nálunk retorikaoktatás. (Mészáros, 1973)
„A tanítás anyaga a protestáns tanulmányi rendekben a sokféle árnyalati különbségek mellett is megegyezett abban, hogy a vallástanon és az egyházi éneken kívül mindenütt főtárgyakul a latin grammatikát és retorikát tanították, a legnagyobb iskolákban azonfelül (a Szentírásra való tekintettel) a görög nyelvnek, sőt a héber nyelvnek oktatásáról is gondoskodtak.” (Fináczy, 1927/1986. 288.) A reformáció korában hihetetlenül sok retorika született, csak német nyelvterületen 450 mű 800 kiadásáról tudnak. (Imre, 2003. 434.) Nálunk tanítottak a fontosabb külföldi művekből, de a 17. század elején már jelentkeztek a trivium tárgyaival a magyar szerzők is. „Retorika kevesebb jelent meg, mint logika, hazai szerkesztésű mindössze négy. 6 külföldi szerző 10 művének 20 kiadásáról, 3 magyar szerző 4 munkájának 7 megjelenéséről tudunk” – írja Bartók István (1991. 10.), s tanulmánya végén egy táblázatban foglalja össze a korszak logikai és retorikai műveit. Tulajdonképpen két magyar szerző írt retorikát az 1600-as években, a ciceróniánus Pécseli Király Imre és a rámista Buzinkai Mihály. Bartók István „tiszteletbeli” magyar szerzőnek tekinti a német ajkú, de hazánkban élő Andreas Graffot (szíves ímélbeli közlése), jómagam nem vettem őt fel a magyar szerzők közé a tankönyvünkben szereplő retorikatörténeti vázlatban (Adamik, A. Jászó és Aczél, 2004).
Pécseli „az első olyan hazai szerzőnk, aki átfogó, az egész retorikára kiterjedő elméleti művet írt” (Imre, 2003. 445.). Retorikájának első kiadása a komáromi diákoknak készült (in usum Scholae Komaromiensis), harmadik kiadása már az egész nemzetnek (in usum Scholarum Hungariae). Ezt a célt mindegyik méltatója kiemeli, s nagy jelentőségűnek tartja nemzettudatunk kialakulása szempontjából. Szenci Molnár Albert már az első kiadáshoz írt üdvözlő epigrammájában a hazáról ír (1611. október 14-én Oppenheimben):
Szent tudomány és emberi bölcsesség az, amit Te
Alkotsz, így szeret is Tégedet az, ki követ
Eggyé forr most égi poézis a rétori művel,
Munkáddal hasznot hajtva hazádnak is így.
Retorikája kezdőknek készült, ezért kerüli a hosszabb elméleti fejtegetéseket, s viszonylag rövid. Kecskeméti Gábor is utal arra, hogy a protestantizmus 16. századi tankönyvei viszonylag vékonyak, mivel szerzőik a retorikatanítás gyakorlatára összpontosítottak. (Kecskeméti, 1998. 31–32. o., vö. Bartók, 1991. 9. o.).
Pécseli Király Imre tehát az egész nemzet számára írta retorikáját, mégpedig kezdőknek, ezért a mű gyakorlatias, praktikus – ahogy címében is jelezte. Vizsgáljuk meg módszerét, szerkezetét, majd a két könyv tartalmát.
3. Módszere. A könyv elején átfogó áttekintést ad retorikája lényegéről és felépítéséről. Megadja a retorika meghatározását, és felsorolja részeit: inventio, dispositio, elocutio, memoria, pronuntiatio; majd pedig kijelenti, hogy az első hárommal foglalkozik, mint Arisztotelész; a memóriát és az előadásmódot elhagyja, mert inkább a természet és az utánzás segítségével lehet elsajátítani, nem szabályokkal.
Az egyes fejezetek elején is összefoglaló áttekintést ad, majd részletez. Pécseli követi a Rhetorica ad Herennium módszerét: rövid, korrekt meghatározásokat ad, s a meghatározásokat egy-két példával világítja meg. Ez a világos módszer tette a Rhetorica ad Herenniumot évszázadokon át használt, népszerű tankönyvvé, s ezért jó tankönyv Pécselié is. Kifejtései után összefoglalja a szabályokat, s a „megjegyzések” címszó alatt gyakorlati tanácsokat ad (minden bizonnyal így tanították őt is professzorai). Elméleti tételeit klasszikus szerkesztésű mintabeszédekkel vagy beszédvázlatokkal, azaz klasszikus beszédek ismertetésével illusztrálja. A diákok ugyanis inkább mintákat követve sajátítják el a szónoklás mesterségét, nem annyira elméleti tételek alkalmazásával. Szóhasználati tanácsokat is ad, pl. „A bevezetésben a megszokott szavakat és kifejezéseket kell használni. Ügyelni kell arra is, hogy a bevezetéshez illeszkedjék az ige, amivel az érzelmet jelöljük: örvendek, fájlalom, csodálkozom, hálát adok, óhajtom, tartok tőle, könyörgök, búsulok stb.” (1, 2, 6.). Részletezi a tájleírás, a jellemzés, a metaforák alkotásának lehetőségeit. Ebből arra következtethetünk, hogy jó gyakorlati szakember lehetett.
4. Retorikájának szerkezete. Pécseli két könyvből álló retorikájának szerkezete a következő: I. könyve az inventiót és a dispositiót tartalmazza; II. könyve az elocutiót, azaz a stílust. Tulajdonképpen a retorika két pillérét tárgyalja, ezek a res (inventio, dispositio) és a verbum (elocutio), azaz – ahogyan később Babits is hangsúlyozza – a „gondolat és a szó.” (Babits, 1978, vö. Adamik, 2004. 34–35. o.) Ezen az alapon különbözteti meg Quintilianus – az ő nyomán Pécseli is – a gondolatalakzatokat és a szóalakzatokat. Ily módon Pécseli retorikájában kialakul egy logikus struktúra.
„Pécseli Király retorikájának beosztása, szerkezete, arányai szoros megfelelést mutatnak Matthaeus Dresser népszerű retorikai tankönyvével.” (Kecskeméti, 2007. 83.) Ez a megállapítás igaz, ám az is igaz, hogy a retorikák rendszere kétezer éven át – bár voltak közöttük kisebb-nagyobb eltérések – egységes volt (Corbett, 1969. XII.): az inventio és az elocutio mindig nagyobb hangsúlyt kapott. Quintilianus 12 könyvből álló Szónoklattanában öt könyvet szánt az inventiónak (3–7. könyv), ehhez kapcsolta a dispositiót; négy könyvet az elocutiónak (8–11. könyv), s ide kapcsolta a memoriát és a pronuntiatiót. Ezek az arányok öröklődhettek. Pécseli tehát a klasszikus retorikák szokásos felépítését is követi, abban a tekintetben, hogy a hangsúlyt az inventióra és az elocutióra helyezi.
4.1. Az első könyv első, hosszú része az inventióval, második, rövid része a dispositióval foglalkozik. Ez a második rész csak rövid összefoglalás, mert a szerkesztés részletezését beépíti az inventióba.
A kor jellemző felfogása szerint „a retorika általában a világi szónoklattant és annak alkalmazását jelenti, és azon belül is különösen az elocutiót.” (Bartók, 2004. 207.) Igaz, hogy a kor klasszikus alapú retorikáiban nagy teret kap az elocutio, de hasonlóan alapos az inventio tárgyalása is; Pécseli retorikájának kétharmadát teszi ki az invenció. Argumentáció és stílus – két pilléren áll, ahogy ma is hangsúlyozzák; metaforával kifejezve: a retorika szíve és lelke (Pécseli is a retorika szívének nevezi az inventiót).
A retorika meghatározása. Pécseli a következő meghatározást idézi: „ars bene dicendi”. Ez lényegében Quintilianus meghatározása. Quintilianus ugyanis megvizsgál mintegy tizenöt retorikameghatározást, végül Kleanthészét fogadja el: rhetoricen esse bene dicendi scientiam, azaz „a retorika a jó beszélés tudománya” (Szónoklattan 2, 15, 34.). Ez a meghatározás a szónok erényeit is magába foglalja: „Mert a beszéd minden erényét egyszerre felöleli, egyszersmind a szónok erkölcseit is, mivel jól csak a becsületes ember beszélhet” (2, 15, 34.). A jó tehát mind a művészi, mind az etikai jót jelenti. (Quintilianus azután a tizenkettedik könyv elején hosszasan ír arról, hogy szónok csak becsületes ember lehet, illetőleg csak becsületes emberből válhat jó szónok, vö. Adamik, 1998. 84–93. o.).
A beszéd szerkezete. Pécseli hat beszédrészt ismertet, ezek: bevezetés, elbeszélés, tétel, bizonyítás, cáfolás és befejezés. Ez a hatos felosztás a Rhetorica ad Herennium-ban jelentkezik először, s innen öröklődik évszázadokon át, s használatos ma is. (Ehhez a hat beszédrészhez Quintilianus hozzátett egy hetediket, a kitérést; ezt Pécseli az alakzatok között mutatja be.) Felsorolja a beszédrészeket, majd alaposan tárgyalja őket.
Részletesen ír a bevezetésről: a közvetlen és a közvetett bevezetés megkülönböztetése is a herenniusi retorikából származik, de Pécseli Ciceróra és Quintilianusra hivatkozik, természetesen helyesen. Ezután a bevezetés céljáról értekezik, ezek: a jóindulat elnyerése, a figyelem felkeltése és a tanulékonnyá tétel. Az elbeszélésnek három fajtáját különbözteti meg, ezek: polgári peres, kitérő (tkp. gyönyörködtető) és távol eső, azaz inkább a gyakorlást szolgáló. Helyekről és időről, valamint személyekről lehet elbeszélést szerkeszteni. A helyekről és az időről szóló elbeszélés háromféle lehet: mesés, történeti és valószerű; a személyekkel foglalkozó elbeszélésbe dialógusokat is lehet beépíteni. Tulajdonképpen a klasszikus retorikában benne volt a műfajelmélet csírája: a mese, a történetírás, a valószerű pedig a regény. (A dialógusok beépítése azt jelzi, hogy a retorika az írásművek megalkotására is vonatkozik. Nyilván ezért tárgyal később párbeszéden kívüli és párbeszédbe beépülő alakzatokat, l. lentebb.)
A tétel az ügy fő része, összefogja a beszédet, nem lehet elhagyni. (Tudnunk kell, hogy Arisztotelész azt tanította, hogy a beszédnek két nélkülözhetetlen része van: a tétel és bizonyítása; de ír a bevezetésről és a befejezésről is, tehát a szónoki beszéd négy részét tárgyalja.) A tételhez csatlakozhat a tételosztó, akkor van rá szükség, ha hosszabb a beszéd.
A bizonyítás és a cáfolás tárgyalásában helyezi el Pécseli az érvelést. A bizonyítást a beszéd szívének nevezi. Az érvek anyagát és az érvek formáját kell tekintetbe venni: az érvek anyaga a logikai bizonyítás, az érvek formája az elrendezés. Külső és belső érveket különböztet meg, a belső érvek között sorolja fel az általános érvforrásokat, azaz toposzokat, ezek valósak vagy valószerűek, azaz a valós érv látszatát keltik (érdekes, hogy a példát külső érvnek veszi, de ez más retorikákban is előfordul). Az érveknek a szónokok által használt formái a szillogizmus, az enthüméma, az indukció és a példa. Okosan felhívja arra a figyelmet, hogy a szónoknak nagyobb szabadsága van a bizonyításban, mint a logikusnak; a szónoknak inkább enthümémára van szüksége, ritkán van szüksége teljes szillogizmusra (az enthüméma Arisztotelész terminusa: csonka és/vagy valószínűségen alapuló szillogizmus; a görög en thümo kifejezésből származik: ’ami a gondolatban van’; a kihagyott részeket a hallgatóság kiegészítheti, ezáltal együtt gondolkodik a szónokkal). Az epikheiréma ötrészes szerkezetét tanítja, de ezt a terminust nem használja. A cáfolás olyan, mint a bizonyítás, csak ellentétes előjelű; nem építő, hanem romboló.
A befejezés a beszéd utolsó része, művészi lezárása. Ismerteti típusait, hangsúlyozza az érzelemkeltés fontosságát. A beszédrészek ismertetése után tér rá a beszédfajták részletes tárgyalására.
A beszédfajták. Arisztotelész nyomán az ókori és a későbbi retorikák három beszédfajtát tárgyalnak: a törvényszéki, a tanácsadó és a bemutató beszédet. A beszéd célja ugyanis a hallgatóságra irányul, a hallgatóság pedig múltbeli vagy jövőbeli eseményekről ítélkezik (Rétorika 1358b); a múltbeli eseményekkel foglalkozik a törvényszéki beszéd; a jövőbeliekkel pedig a tanácsadó beszéd; a bemutató beszéd többnyire a jelenhez kapcsolódik. Arisztotelész felosztását az utódok elfogadták, bár voltak viták (vö. a Retorikai lexikon beszédfajták szócikkével). Kétségtelen tény, hogy vannak vegyes típusú beszédek, a kevert nem terminust is használják (Imre, 2003. 421.; illetőleg hybrid genres, vö. Sloan, 2001. 361.), hiszen például a törvényszéki és a tanácsadó beszédben lehetnek bemutató elemek.
Melanchthon nyomán a protestáns retorikák felvették a tanító beszédet, ezt teszi Pécseli is, sőt: első helyen ezt ismerteti. Tehát a genus iudiciale, genus deliberativum, genus demonstrativum mellé bekerült retorikájába a genus didascalicum, vagyis a tanító beszéd (Kecskeméti, 1998. 73.; Imre, 2003. 414, 424, 447.). Felvételét a protestáns prédikátorok tanító szándéka indokolta, de a későbbi retorikák indokolatlannak tartották a tanító beszéd megkülönböztetését, s nem vették fel a beszédfajták közé. Tulajdonképpen felvétele feleslegesnek bizonyult, mivel a tanítás szándéka benne volt/van a többi beszédfajtában.
Elsőként a tanító beszédet ismerteti Pécseli. Részletesen ír az egyszerű témáról és az összetett témáról. Az egyszerű témához kérdéseket ad meg, majd ezen kérdések alapján ismerteti a barátságról szóló beszédet (Cicerónak Laelius avagy a barátságról című műve alapján). Hasonló ismertetéseket ad az összetett témához: Vajon viselhet-e háborút a keresztyén ember?, Vajon rossz-e a halál? (Cicero Tusculanumi beszélgetéseiből).
A törvényszéki beszéd fajai a vád- és a védőbeszéd. Ismerteti a három ügyállást: a következtetésen, a jogosságon és a törvényen alapuló ügyállást, azaz röviden szólva: van-e ügy?, mi az?, milyen? Ezután következik a három ügyállás részletes bemutatása. A következtetésen alapuló ügyállás ismertetése alapos, lényege a tett feltárása, tényének megállapítása; két mintabeszédet csatol hozzá, egy vád- és egy védőbeszédet. A jogosságon alapuló ügyállás tárgya: helyesen tették-e vagy helytelenül? Ehhez csatlakozik a belgákról szóló pro és kontra beszéd. A törvényen alapuló ügyállást meghatározáson alapuló ügyállásnak is mondják. Hatféle ügyállás tartozik ide: a meghatározás alapján, a törvény betűje és szelleme alapján, az ellentmondó törvények alapján, a kétértelműség alapján, az okoskodás alapján, a kifogás alapján. A meghatározás a legerősebb érv, s ennek kapcsán utal a többi dialektikus érvre. Az ellentmondás felismerése és feloldása is fontos az érvelésben. A kétértelműségeket a grammatika és az érvforrások segítségével lehet eloszlatni. Az okoskodás az érvforrások alkalmazását jelenti. Pécseli a törvényszéki beszéd kapcsán felsorolja az érvelés lehetőségeit, benne van tehát retorikájában, igaz, nem olyan részletesen, mint számos egyéb retorikában. A kifogáson alapuló ügyállás a klasszikus retorikákban a negyedik ügyállás, ezt Pécseli beleilleszti a harmadikba.
A tanácsadó beszéd célja a rábeszélés, illetőleg a lebeszélés. Pécseli a suasoria beszédfajtát általánosítja, s Arisztotelész alapján ismerteti, tárgyalva sajátos érvforrásait (a tisztességes, a hasznos és a lehetséges). Ezek speciális, a körülményekből adódó érvek (nem dialektikus, nem az általános érvforrásokból adódó érvek, nem a toposz-logika alkalmazása). Mintaként Cicero egyik philippicáját ismerteti: megadja a beszéd szerkezetét, gondolatmenetét. Két mintabeszédet is közöl, az egyikben Cicero követése mellett érvel, a másikban a magyarok a lengyelek segítségét kérik a törökök ellen. (Ennek a beszédnek érdekes a története. 1595. március 2-án hangzott el Krakkóban, szerzője Naprágyi Demeter, vö. Kecskeméti, 2007. 87. Annyira sikeres volt, hogy német retorikák is átvették, Scholl rövidítve közölte, s ezt a változatot vette át Pécseli.)
A bemutató beszéd ismertetésében részletes szempontokat ad a személy dicséretére, egy mintabeszédet is csatol a részletes tanácsokhoz: Thuküdidész görög történetíró dicsérete Aphthoniosz nyomán. Ezután következik a tettek és a dolgok dicsérete. Függelékként részletezi a vidékek, városok stb. dicséretét. Két mintabeszédet közöl itt is, az egyik Dávid tettéről, aki legyőzte Góliátot, a másik a tisztségviselők dicséretéről szól. A dicsérő beszéd, a laudatio ellentéte a korholó beszéd, a vituperatio, erre is ad mintát Pécseli, ez a gőgösség kárhoztatásáról szóló beszéd, pontosabban arról szól, hogy az állam irányítói, a tisztségviselők nem lehetnek gőgösek.
Nagyon fontosak Pécseli retorikájában a mintabeszédek: terjedelmes mintákat a három klasszikus beszédfajtára és a három stílusnemre közöl. A kezdőknek különösen hasznosak, s gyakran elemző utalások segítik őket a szövegek margóján. Ezek a beszédek nagyrészt német retorikákból származnak, közérdekű erkölcsi kérdéseket taglalnak, vagy pedig a kort izgató történelmi eseményekre reflektálnak; ilyen például az utalás a németalföldi szabadságharcra, a törökellenes küzdelmekre. A török veszedelemről sok beszéd szólt a korszakban, fontos retorikai tárgynak tartották. (Imre, 2003. 415, 416, 447.) Olykor nem a teljes beszédet, csak szerkezetét, gondolatmenetét ismerteti. Ilyen a halál jó voltáról szóló beszéd, mely Matthaeus Dresser retorikájából származik, de a legtöbb beszéd forrása Johannes Schollius. (Kecskeméti, 2007. 84. o.) Az egyszerű (alacsony) stílusnem mintabeszédének forrása Lüsziasz beszéde a nyomorék védelmében. Ezek a beszédek klasszikus szerkezetűek, a bevezetésben gyakran alkalmazzák a szerénység toposzát, az alakzatok közül pedig a kérdések különböző fajtáit.
Mintabeszédei:
Törvényszéki beszédek:
Vádbeszéd és védőbeszéd a következtetésen alapuló ügyálláshoz:
a vádbeszéd egy gyilkos ellen, aki a szónok rokonát ölte meg;
a védőbeszédet a gyilkossággal megvádolt személy mondja; cáfolja a gyilkosság tényét.
Két ellentétes beszéd a jogossági ügyálláshoz:
a belga rendek védelme a spanyolok ellen, törvényesen szakadtak el a spanyol királytól;
a belga rendek vádolása: nem törvényesen szakadtak el.
Tanácsadó beszéd:
Mintabeszéd, amely Cicero követéséről győz meg.
Kérelmező beszéd: A veszélyben forgó Magyarország szónoklata III. Zsigmond lengyel királyhoz,
melyben a magyar előkelőségek azt kérik, hogy a lengyelek lépjenek szövetségre velük,
és nyújtsanak segítséget a törökök ellen.
Bemutató beszéd:
A görög történetíró, Thuküdidész dicsérete Aphthoniosz nyomán.
Dávid tettéről, aki isteni erővel felfegyverkezve legyőzte Góliátot.
A tisztségviselők erényeinek dicsérete (méltóság, szükségesség és hasznosság).
A gőgösség kárhoztatásáról.
A három stílusnem:
Minta az alacsony stílusnemre.
Minta a fennkölt stílusnemre.
Minta a középső stílusnemre.
Egy rövid fejezetben összefoglalja az érvelést, s egy hasonlóan rövid fejezetben az érzelmekről ír. Dressert idézve abból indul ki, hogy a retorikának nemcsak az a feladata, hogy tanítson vagy bizonyítson, hanem az is, hogy megindítsa a lelkeket. Ezzel lezárja retorikája első könyvének első részét. Az első könyv második része az elrendezésről szól. Lehet általános és speciális. Az általános az egész beszéd szerkezetére vonatkozik: ismerteti a hatos felosztást. A speciális elrendezés az egyes beszédrészek megszerkesztésére vonatkozik. A bizonyítás szerkesztéséről ezt írja: „az első helyre erős bizonyítékokat szoktak állítani, a gyengébbeket pedig a csatasor, a csapat közepére állítják, a végére aztán ismét szilárdakat helyeznek.” Ez tulajdonképpen a nesztóri sorrend, melyet mindig is tanácsoltak a retorikák (a bölcs Nesztór helyezte el így a harcosait a trójai síkon).
4.2. A stílus (elocutio). Az elocutio tárgyalását három részre osztja: ezek a választékosság (elegantia), az elrendezés (compositio) és a méltóság (dignitas); ez utóbbi tartalmazza a trópusok és a figurák leírását. Csak a Rhetorica ad Herennium használja a dignitas terminust ékesség értelemben, ez nyilvánvalóan a herenniusi retorika hatása. A trópusok és a figurák leírásának, csoportosításának nagy hagyománya volt évszázadokon át, ez mindig részletes a retorikákban. Pécseli retorikáját a stílusnemek és a stíluserények ismertetése zárja le (a stílusnemek és a stíluserények tanát is a herenniusi retorika dolgozta ki, vö. Adamik, 1998).
A választékosság. A Herennius-retorika szerint a stíluserények az illőség, a világosság, a nyelvhelyesség és az ékesség. A választékosság alatt a latinosságról és a világosságról van szó, az elrendezés alatt az illőségről és a megfelelésről, a méltóság alatt a díszes, azaz ékes ábrázolásról. Pécseli követi tehát a négy stíluserényt, csak kissé más csoportosításban. A latinosság a helyes nyelvhasználatot jelenti, a barbarizmus (helytelen szóhasználat) és a szolecizmus (helytelen grammatikai szerkezetek) kerülését. A világosság a megfelelő szóhasználatot, a helyes grammatikai szerkesztést jelenti.
Az elrendezés. A hangok, a szótagok és a szavak összekapcsolását tanítja ebben a részben. Alaposan ír a szórendről, a körmondat szerkezetéről. Ezen a ponton néhány szót kell ejteni a latin mondatfelfogásról, a sententia terminus ugyanis nem azonos mai mondat terminusunkkal. Egy tanulmány összefoglalását idézem: „We assume that sentence is a string of words which is segmentable inside the whole communication and satisfies a set of syntactic conditions. Ancient grammarians do know prosodic, logical, rhetorical, semantical structures inside sentence: but they never join these structures with sintactic ones. Sentence does not appear as a relevant concept in their theories: their conclusion must be related to their Philosophy of Language which has been greatly predominant in Europe up to the 18th century.” (Charpin, 1988. 57. o.) Ezért a sententia terminust szövegnek, kijelentésnek adta meg a fordító. A körmondat jelentése a mai értelmezésben azonos a hosszú, sajátos szerkesztésű mondattal. A klasszikus felfogás szerint fő jellemzője a ritmus, nem az ünnepélyes hosszúság, ezért akár pár szavas rövid egységből is állhat, ahogy Pécseli is tárgyalja.
A méltóság. A trópusok és a figurák bemutatása részletes, gazdag példaanyaggal, bámulatos klasszikus auktorismerettel; csoportosításuk érdekes és logikus.
A retorikatörténet kétségkívül nagyhatású, de megosztó alakja Petrus Ramus (Pierre de la Ramée, 1515–1572). Volt, ahol követték, dicsőítették; volt, ahonnan egyszerűen kitiltották. Mint hugenottát mészárolták le a Szent Bertalan-éjen, mártírhalála is növelte népszerűségét; mindenképpen a legnagyobbak között foglal helyet, ahogy a fentebb idézett Knape-féle retorikatörténet rangsorolta. Az európai retorikusok rámistákra és ciceróniánusokra oszlottak; a rámista hatás különösen Angliában volt jelentős, de nálunk is voltak követői, például a második latin nyelvű retorikánk szerzője, Buzinkai Mihály. Ramus pedagógiai újításai kétségkívül jelentősek, elismerően ír róluk Fináczy Ernő, s azt is értékeli, hogy összevonta a dialektikát és a retorikát. (Fináczy, 1919/1986. 128.) Walter Ong ezt az összevonást azzal indokolja, hogy a dialektikai és a retorikai érvelés mindig is átfedésben volt, észszerűnek tűnt egységesíteni. Ám azt is elismeri, hogy a retorika szegényedett ezzel a lépéssel. (Ong, 1958. 270.) Ramus retorikája fokozatosan épült ki. Először Omer Talon, Ramus tanítványa írt retorikát 1545-ben, címe: Omer Talon’s Training in Oratory. Valószínűleg maga Ramus is közreműködött az 1548-ban megjelent Rhetoricában, az ő műve az 1562-ben, majd 1569-ben megjelent Rhetoricae libri duo, Petri Rami praelectionibus illustrati (részletes ismertetésük Ong, 1958. 271.).
A dialektika és a retorika összevonása azonban kifejezetten károsan befolyásolta a retorika sorsát. Ramus újítása ugyanis – Chaïm Perelman szerint – végzetes hatást gyakorolt a retorikára. Ramus kivette ugyanis a retorikából az inventiót és a dispositiót, s mindkettőt a dialektikába utalta. Így a retorikában csak az elocutio, azaz a stílus maradt, a memoriával és a pronuntiatióval pedig nem törődött. Perelman élesen fogalmaz: Ramusnak ezen újítása vezetett a retorika degenerációjához (Perelman, 1982. 3.): egyrészt csak a stílust tárgyaló retorikákhoz, másrészt ahhoz a felfogáshoz, mely a retorikát azonosította az előadásmóddal, szűkebben felfogva a beszédtechnikával (ez a felfogás máig él a hazai tanárság körében). Szerencsére, a retorika a 20. század második felében feléledt (ebben Perelmannak van nagy érdeme, méltán sorolja a legnagyobban közé a fentebb említett Knape-retorika), s az érdeklődés a régi retorikák iránt is feltámadt, elegendő itt csak a tübingeni retorikatörténeti kutatásokra, a Historischer Wörterbuch der Retorik című monumentális munkára és a toposzkutatásra utalni.
Pécseli egyértelműen ciceróniánus, bár ismerhette Ramus munkásságát. Kecskeméti Gábor azt írja, hogy Pécseli munkásságában a rámizmusnak nyoma sincs (Kecskeméti, 2007. 81. o.), de lehetséges, hogy a négy alaptrópus kiemelése, valamint a metonímia első helyen való tárgyalása rámista hatásra történt (l. lentebb). A rámista hatás azért is valószínű, mert Szenci Molnár Albert két évvel korábban megjelent grammatikájában kimutatható, mégpedig a dichotikus rendszerben (C. Vladár, 2016).
A trópusok. Quintilianus szerint „A szókép valamely szónak (verbum) vagy kifejezésnek (sermo) előnyös átvitele saját jelentéséből más jelentésbe” (Szónoklattan 8, 6, 1.). A görög troposz (latin tropus) terminust Cicero említi először (Brutus 17, 69.), erre Pécseli is utal. A trópus mind a szó, mind a szöveg jelentésének átvitele lehet (tehát nemcsak a szóé, a magyar szókép terminus kétszeresen is félrevezető: 1. nemcsak szó jelentésátvitele lehetséges, hanem nagyobb nyelvi egységé is; 2. az átvitel nem mindig képszerű, pl. a nemzetségnév használata a személy neve helyett, l. alább). A quintilianusi meghatározáson alapul Pécseli retorikájában a szóbeli és a szövegbeli trópusok két nagy csoportja.
Szóbeli trópusok. A szóbeli trópusok közül kiemelkedik a négy alaptrópus, Pécseli az elsődleges és a másodlagos trópus elnevezést használja.
A négy elsődleges trópus a metonímia, a szinekdoché, a metafora és az irónia. (Az irónia érvényesül szóban és a szónál nagyobb egységben is, ezért van két helyen.) A négy alaptrópusra való redukálás Petrus Ramustól származik. Petri Rami Rhetoricae Distinctiones in Quintilianum (Petrus Ramus retorikai eltérései Quintilianusszal szemben) című 1549-ben megjelent művének 109. pontja ekképp szól: „Elocutio et eius Species. Elocutio igitur est orationis exornatio, cuius species duae sunt. Tropus et Figura. Tropus est elocutio, qua propria significatio in aliam mutatur: a verbo τρἑπω, id est muto. Tropi Genera. Tropi genera quatuor sunt, Metonymia, Ironia, Metaphora, Synecdoche.” (Az ékesség és fajai. Az ékesség tehát a beszéd feldíszítése, amelynek két faja van, a trópus és a figura. A trópus olyan ékesítés, amely a tulajdonképpeni jelentést más jelentésbe változtatja át, a τρἑπω, azaz változtat igéből. A trópus nemei. A trópusnak négy neme van: metonímia, irónia, metafora, szinekdoché.) Ezt az egyszerűsítést a korabeli aprólékos kategorizálás indokolta. A négy alaptrópus megkülönböztetése meglehetősen el volt terjedve a korabeli retorikákban (Bartók, 1992. 209.), s él a mai külföldi retorikákban is (A. Jászó, 2014; saját retorikámban is alkalmaztam, Adamikné, 2013).
Érdekes, hogy Ramus a metonímiát teszi első helyre, s Pécseli is a metonímiával kezdi a trópusok ismertetését (talán ezen a ponton is Ramust követte). Ennek minden bizonnyal az az oka, hogy a metonímia a definíció okaihoz kapcsolódik, ezek a causa efficiens (a létrehozó ok), a causa materialis (az anyagi ok), a causa formalis (az alaki ok), a causa finalis (a cél-ok); a definíció pedig a legerősebb érv, mindig kiemelt helyen szerepel a toposz-logikában. Nagyon fontos az a tény, hogy ekkor még a stilisztika a retorika része volt, s élt a retorikai érveléssel való kapcsolata: tudatában voltak a toposz-logika és a stíluseszközök kapcsolatának.
Részletesen ismerteti a metonímia fajtáit. A metonímiához kapcsolja a metalépsziszt, ez így van a legtöbb retorikában, de a metalépszisz nem ok-okozati viszonyon alapul, hanem előzmény-következmény viszonyon, és soha nem egyetlen szó.
A szinekdoché az egész-rész (beleértve a nem-faj) kapcsolatán alapul, tehát más a logikai bázisa, mint a metonímiáé, ezért a retorikák mindig külön kezelik, helyesen. (Több mai stilisztika a metonímia alfajának tekinti a szinekdochét, nyilvánvalóan nem látják a köztük lévő gondolkodásbeli különbséget: más-más toposzhoz tartoznak.) Az antonomaszia besorolása a szinekdoché alá logikus, Pécseli a megjegyzések alatt utal erre, de a főszövegben is van antonomaszia: a nemzetségnév a személy jelölésére, pl. Péleidész Akhilleusz helyett.
A metafora a hasonlóságon alapul (az összehasonlítás toposzán). Érdekes, hogy – mai kiemelésével ellentétben – a harmadik helyen szerepel (nyilvánvalóan azért, mert az összehasonlítás toposzán alapul, s ez a definíció – s a hozzá kapcsolódó felosztás – toposza után szokott következni a retorikákban). Érdekes a metafora alapját képező jelenségek részletes felsorolása, ezt a mai kognitív metaforaelmélet forrástartománynak nevezi (utaltam is erre a kapcsolatra a lábjegyzetben).
Az irónia trópusként való kezelése meglepi a mai stíluskutatókat, pedig logikus – az ellentét toposzán alapuló – besorolásról van szó. Ide tartozik az az eset is, amikor „Vénuszt […] csúnya lánynak nevezik.” Erre a névcserére a külföldi retorikákban nincsen külön terminus, a hazai stilisztikák enyelgésnek nevezik, „szerető gorombaságnak” (Zlinszky kifejezése, közli Szathmári, 2008. 208.). Retorikámban az enyelgést az irónia alfajának tekintem (Adamikné, 2013).
A másodlagos trópusokhoz tartozik a hangutánzás (onomatopoeia), a képzavar (katakhrészisz) és a szócsere (hüpallagé). A hangutánzás trópusként való kezelése indokolt: „a dolgot a hangjáról nevezzük meg”, vagyis a szinekdoché működésének logikáját követi. Érdekes, hogy képzavarnak tekinti az olyan eseteket, amelyeket ma eufemizmusnak nevezünk, pl. a zsugorit takarékosnak, az ostobát egyszerűnek mondjuk. Ha jól meggondoljuk, ez a besorolás is logikus, az eufemizmus is „kilóg” a mai rendszerezésekből, mint a hangutánzás.
Mondatbeli trópusok: az allegória, a közmondás, a talány, az irónia és számos alfaja, valamint az utánzás, az antifrázis, a körülírás és a túlzás.
A figurák. Quintilianus szerint: „Az alakzat, ahogyan az elnevezéséből is világos, a beszédnek bizonyos alakja, amely eltér a közönséges és elsőként adódó formától” (Szónoklattan 9, 1, 4). A trópusok esetében jelentésátvitel (fordulat) van, az alakzatok esetében nincs jelentésátvitel. „A schema szó elsődlegesen és tulajdonképpen a ruhát, a test külső díszítését jelenti. Ebből kiindulva a rétorok átvitt, nem tulajdonképpeni értelemen a beszéd ruhájára, díszítésére és megjelenésére használják” – írja Pécseli. Grammatikai és retorikai alakzatokat különböztet meg. A grammatikai alakzatokat nem részletezi, mivel ezek a grammatikusokra, az ortográfiára és a prozódiára, illetőleg a szintaxisra tartoznak. Találó, hogy a zeugmát ráértésként értelmezi, és grammatikai alakzatnak tartja (ma a szóalakzatok között tartjuk számon). A retorikai alakzatok felosztása tehát a retorika res–verbum-felépítésén alapul: gondolatalakzatokat és szóalakzatokat különböztet meg.
Szóalakzatok. Pécseli először a szóalakzatokat mutatja be: az ismétlés tizenkét fajtáját. Ide tartozik még a kötőszóhiány és a kötőszóismétlés, a hasonló esetvégződés, a hasonló szóvégződés, a hangok hozzátoldása, megváltoztatása, elvétele és áthelyezése, az egymásból képzett szavak összekapcsolódása, a szókihagyás, az elhallgatás. Ezután következik a gondolatalakzatok érdekes tárgyalása.
Gondolatalakzatok. Két nagy csoportjuk van: jelentésalakzatok (párbeszéden kívül és párbeszédben) és a beszéd bővítésére alkalmazott alakzatok.
A jelentésalakzatok csoportjában a párbeszéden kívüli alakzatokhoz tartozik például a felkiáltás (exclamatio), ez érzelmi kitörés, jogos ide sorolni. A párbeszédben elhangzó alakzatok között tárgyalja az egyszerű kérdést és az érzelemmel átitatott kérdés sokféle funkcióját.
A beszéd bővítésére alkalmazott alakzatok az érvforrások szerint vannak csoportosítva. Ezek nem annyira ékítik a beszédet, inkább dúsabbá teszik. A beszéd szíve az érvelés, de a logikai felépítés olyan, mint a csontváz. Az érzelmeket nem mozgatja meg, éppen ezért ki kell egészíteni, dúsabbá kell tenni. A bővítés eszközei pedig a gondolathoz kapcsolódnak, vagy megfordítva: bizonyos gondolatokhoz bizonyos figurák jobban illenek.
Ilyenek a meghatározáshoz, a felosztáshoz, az okokhoz, a körülményekhez és a jelekhez, a hasonlókhoz, a nemhez, az ellentétekhez kapcsolódó alakzatok. A meghatározáshoz például illeszkedik a szónoki meghatározás (finitio); a felosztáshoz a halmozás, az ok-okozati viszonyhoz az indokolás, a körülményekhez a hely- és a személyleírás, a hasonlókból származó érvekhez az összehasonlítás (ide veszi a megszemélyesítést), a nemből származókhoz a gnóma, az ellentéthez a szembeállítás. Sok besorolás érthető és elfogadható, némelyikük azonban elgondolkoztató.
Bán Imre könyvének Pécseliről szóló fejezetében megemlíti az alakzatokat, s ezt írja: „Részletes felsorolásuktól már meg kell kímélni a modern olvasót” (Bán, 1971. 21.). Pontosan a modern olvasónak van szüksége az alakzatok részletes bemutatására. Az ok a következő: a liège-i retorika (Rhétorique generale, 1970) erősen megkavarta a trópusok és a figurák rendszerét azáltal, hogy nem vette figyelembe az osztályozásuk alapját képező retorikai rendszert, pontosabban a toposzok rendszerét, hanem a strukturalista nyelvészet szempontjait vitte rá osztályozásukra, azaz egy másik tudományét. A Retorikai lexikon nem vette át ezt a modernnek kikiáltott rendszert.
Időközben pedig a retorika rendszerének ismerete feledésbe merült, mégpedig az a tény, hogy a retorikusok tisztában voltak a toposzok (érvelési közhelyek), azaz az emberi gondolkodás és a trópusok/figurák összefüggésével.
A stílusnemek. A három stílusnem ismertetése történik ebben a fejezetben, ezek az egyszerű, a közepes és a fennkölt stílus, természetesen az illőség követelménye szerint alkalmazva. A három stílusnemet egy-egy rövid beszéddel illusztrálja.
Összefoglalásul megállapíthatjuk, hogy Pécseli Király Imre alapos, színvonalas retorikát szerkesztett. Tudjuk, hogy előírták Sárospatak vonzáskörébe tartozó iskolákban, s még a 18. században is használták. Ma is hasznos olvasmány. Elsősorban azért, mert sok tévhit él még mindig a közvélekedésben a retorikáról (csak a fellengzős stílust terjeszti, csak beszédművelést tanít, csak a manipulációval foglalkozik), éppen ezért érdemes megismerkedni egy igazi retorikával.
Több diszciplína szakemberei haszonnal forgathatják. Nélkülözhetetlen a neveléstörténészek és a tankönyvtörténészek számára. Az irodalomtörténészeknek azért tanulságos, mert fontos azt tudni, hogy egy adott korszakban egy író-költő milyen tanulmányokat folytathatott diákéveiben, s a 19. század közepéig mindenki tanult alapos retorikát. Természetesen ismerni kell az első hazai retorikát a retorikatanároknak, sőt a kommunikációtanároknak is hasznukra válik ismerete.
A református lelkész és tanító, Pécseli Király Imre retorikája a református iskolaügy színvonalát dicséri.
Ne feledkezzünk meg az uralkodóhoz szóló intelemről: „az ékesszólás a bölcsességgel együtt az emberi élet kormányzója”. Az emberek életét bölcsen és „jó szóval” kell(ene) irányítani. A retorika szoros kapcsolatban van a bölcsességgel, vagyis a filozófiával, így lehet az emberi élet irányítója.
(Anyanyelvápolók Szövetsége – Trezor Kiadó 2017; fordította: Constantinovitsné Vladár Zsuzsa, a latin eredetivel egybevetette: Adamik Tamás, a jegyzeteket készítette: Adamik Tamás, Adamikné Jászó Anna, Constantinovitsné Vladár Zsuzsa, az utószót írta: Adamikné Jászó Anna; a verseket fordította Constantinovits Milán András.)
____________
Irodalom
1. A klasszikus retorikák magyar fordításban
Arisztotelész (1999): Rétorika. Ford. Adamik Tamás. Telosz Kiadó, Budapest.
Cicero, Marcus Tullius (2012): Cicero összes retorikaelméleti művei. Főszerk. Adamik Tamás. Kalligram, Pozsony.
Cornificius (2001): A szónoki mesterség. A C. Herenniusnak ajánlott retorika. Ford. Adamik Tamás. Magyar Könyvklub, Budapest.
Quintilianus, Marcus Fabius (2008): Szónoklattan. Szerk. Adamik Tamás. Kalligram, Pozsony.
Pseudo-Longinos (1965): A fenségről. Ford. Nagy Ferenc. Akadémiai Kiadó, Budapest.
2. Retorikai és egyéb háttérolvasmányok
Adamik Tamás, A. Jászó Anna és Aczél Petra (2004): Retorika. Osiris Kiadó, Budapest.
Adamik Tamás (szerk. 2010): Retorikai lexikon. Kalligram, Pozsony
Adamik Tamás (szerk. 1998): A retorika fogalma és struktúrája. Műalkotás – esztétikum – közönség az antikvitásban. Összeállította: Havas László. Debrecen.
Adamik Tamás (1998): Antik stíluselméletek Gorgiastól Augustinusig. Seneca, Budapest.
Adamikné Jászó Anna (2006): Az olvasás múltja és jelene. Trezor, Budapest.
Adamikné Jászó Anna (1913): Klasszikus magyar retorika. Holnap, Budapest.
Babits Mihály (1978): Irodalmi nevelés. Esszék, tanulmányok I. kötet. Szépirodalmi, Budapest, 87–99. (cop. 1909)
Charpin, François (1988): La notion de phrase: L’heritage des anciens. L’héritage des grammairiens latins de l’antiquié aux lumières. Édités par Irène Rosier. Louvain, Peeters, 57–68.
Cooper, Martha (1989): Analyzing Public Discourse. Waveland Press, Prospect Heights, Illinois.
Corbett, Edward P. J. ed. (1969): Rhetorical Analyses of Literary Works. Oxford University Press, London–Toronto.
Corbett, Edward P. J. and Connors, Robert (1999): Classical Rhetoric for the Modern Student. Fourth Edition. Oxford University Press, New York – Oxford.
Fináczy Ernő (1919/1986): A reneszánsz kori nevelés története. Egyetemes neveléstörténet III. Könyvértékesítő Vállalat, Budapest (reprint kiadás).
Fináczy Ernő (1927/1986): Az újkori nevelés története. Egyetemes neveléstörténet IV. Könyvértékesítő Vállalat, Budapest (reprint kiadás).
A. Jászó Anna (2014): A négy mestertrópus – történeti és kognitív szempontból. In: Lengyel Klára és Veszelszki Ágnes (szerk.): Tudomány, technolektus, terminológia. Éghajlat, Budapest, 213–229.
Knape, Joachim (2000): Allgemeine Rhetorik. Philipp Reclam Jun., Stuttgart.
Mészáros István (1973): A XII. századi esztergomi diákjegyzet. Pedagógiai Múzeum, 2. sz. Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest, 2–71.
Mészáros István (2001): A magyar olvasástanítás története a kezdetektől 1777-ig. In: Adamikné Jászó Anna (szerk.): A magyar olvasástanítás története. Osiris, Budapest, 11–43.
Ong, Walter (1958) Ramus. Method, and the Decay of Dialogue. Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts.
Perelman, Chaïm (1982): The Realm of Rhetoric. University of Notre Dame Press, Notre Dame – London (a francia eredeti: 1977).
Perelman, Chaïm (2017): A retorika birodalma. Ford. Major Hajnalka. Tinta, Budapest.
Ravasz László (1938): A beszéd mint műalkotás. In: Ravasz László (szerk.): Legyen világosság III. Franklin Társulat, Budapest, 32–42.
Sloane, Thomas O. (2001): Encyclopedia of Rhetoric. Oxford University Press, Oxford, NewYork etc.
Szathmári István (2008): A magyar stilisztika útja. Mundus, Budapest.
Ueding, Gert (2011): Klassische Rhetorik. 5. Auflage. Verlag C. H. Beck, München.
Ueding, Gert (2009): Moderne Rhetorik. 2. Auflage. Verlag C. H. Beck, München.
3. Irodalom Pécseli Király Imréhez
Bán Imre (1971): Irodalomelméleti kézikönyvek Magyarországon a XVI–XVIII. században. Irodalomtörténeti füzetek, 72. sz. Akadémiai, Budapest.
Bartók István (1991): XVII. századi logikai és retorikai irodalmunk kritikatörténeti tanulságai. Irodalomtörténeti Közlemények, 1–24.
Bartók István (1992): Buzinkai Mihály retorikai munkássága. Irodalomtörténeti Közlemények, 203–220.
Bartók István (2004): „Retoricati sumus” – Retorikafelfogások a régi magyar irodalomban. In: Bitskey István, Oláh Tibor (szerk.): Religió, retorika, nemzettudat régi irodalmunkban. Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadója, Debrecen, 198–211.
Bitskey István (szerk. 2003): Retorika, interpretáció, szövegértés a régi magyar irodalomban. Debreceni Egyetem Magyar és Összehasonlító Irodalomtudományi Intézete, Debrecen.
Imre Mihály (szerk. 2003): Retorikák a reformáció korából. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen.
Jenei Ferenc, Klaniczay Tibor, Kovács József és Stoll Béla (1962): Régi Magyar Költők Tára: XVII. század, 2. kötet. Akadémiai, Budapest, 250–256.
Kecskeméti Gábor (1998): Prédikáció, retorika, irodalomtörténet. Universitas, Budapest.
Kecskeméti Gábor (2007): „A böcsületre kihaladott ékes és mesterséges szóllás, írás”: A magyarországi retorikai hagyomány a 16–17. század fordulóján. Universitas, Budapest.
Kecskeméti Gábor (2013): Pécseli Király Imre ismeretlen művei: új kontextusok 17. századi irodalom- és eszmetörténetünkhöz. Irodalomtörténeti Közlemények, 117. 88–108.
Klaniczay Tibor (szerk. 1962): A magyar irodalom története II. kötet. Akadémiai, Budapest.
Vasáry Dániel (1907): Péczeli Király Imre élete és énekei. Laiszky János könyvnyomdája, Esztergom.
C. Vladár Zsuzsa (2016): A korai magyar grammatikák. Tinta, Budapest.
_________________________
Anna Adamik Jászó: Imre Pécseli Király: Isagoges rhetoricae libri duo
Obtained a scholarship offerered by the city of Komárom could Imre Pécseli Király (cca. 1590–cca. 1641) study at the University of Heidelberg, which at that time was in his glory. German universities were preferred by Hungarian Calvinistic students, especially the famous University of Heidelberg. Based on his German university studies wrote Pécseli his rhetorical work, which is the first Latin-language Rhetoric of a Hungarian author. The aim of this work is to help the Hungarian students to learn rhetoric by using it as a textbook. This Latin-language work is based on the knowledge and civilization of the Late Renaissance and on the traditions of the Calvinistic rhetoric, transfering the highest level of knowledge of the age. At this time Hungary was a war-weary country of the Ottoman Turks. In spite of this fact, Pécsely returned to his homeland and practiced his pastoral vocation. The goal of this study is to review his Rhetoric.
___________________________