Borzsák István (Monor, 1914. 12. 24. – Budapest, 2007. 12. 9.) a Budapesti Református Gimnáziumban tett érettségi után a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem (ma: ELTE) Bölcsészettudományi Karának latin – görög – német szakára iratkozott be (a németet a második év után elhagyta), egyidejűleg pedig felvételt nyert az Eötvös Collegiumba. Egyetemi tanulmányai alatt különösen Kerényi Károly és Alföldi András tett rá nagy hatást. 1936-ban doktorált Alföldinél, disszertációja (Die Kentnisse des Altertums über das Karpatenbecken) nemzetközi feltűnést keltett. A következő évben szerezte meg a tanári oklevelét, és az Országos Széchényi Könyvtár munkatársaként elvégezte a nemzeti könyvtár, valamint a Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesületének felsőfokú könyvtárosi tanfolyamát is. 1937 és 1939 között az Eötvös Collegium seniora volt, 1940-től az akkor a Markó utcában levő Berzsenyi Gimnázium tanára volt.
Tudományos munkásságát is folytatta, ő írta (Alföldi ajánlására) a Pauly – Wissowa féle Realenzyclopädie Ornamenta cikkét, számos római irodalomtörténeti dolgozatot publikált az Egyetemes Philologiai Közlönyben és a Hermesben, s A latin nyelv szelleme címmel egy önálló kis kötetet. 1941-ben lett magántanár (Cicero-interpretációk). Mindezt újra meg újra katonának behíva. 1945-ben szovjet hadifogságba esett, ahonnan csak 1947-ben tért haza. A fogság embertelen körülményei között is képezte magát: megtanult oroszul, s amikor hazakerült, egy ideig orosz fordításokból élt meg, mígnem 1948-ban mint középiskolai tanár az egyetemre nyert beosztást.
Folytatta, vagy inkább újra kezdte tudományos munkásságát, s 1953-ban, mikor a Bölcsészkar kettévált, a Történettudományi Kar Ókortörténeti Tanszékének lett tanszékvezető professzora. Nem sokáig. 1957 júniusában 1956-os magatartása miatt állásvesztésre ítélték. Rövid állástalanság után az Egyetemi Könyvtárban kapott állást (az ifjúságtól elszigetelve). Itt készült könyve, Az antikvitás XVI. századi képe (1960) és számos fontos tanulmánya.
1963-ban végre kinevezték a debreceni egyetem klasszika-filológiai tanszékére egyetemi tanárnak. Borzsák e tanszéket az ókortudomány egy nemzetközileg ismert és elismert kutatóközpontjává építette ki, részben maga és munkatársai – általa serkentett – tudományos munkássága, részben az általa létrehozott, idegen nyelvű folyóirat, az Acta Classica révén. (Közben állandóan készültek róla az ügynökjelentések.) Temérdek kisebb és nagyobb tanulmány mellett ekkor írta a Realenzyclopädie XI. pótkötete számára a könyvterjedelmű Tacitus-cikket. Sokirányú munkásságának középpontjában ekkor főleg Tacitus állt, de ebben az időben kezdett el a Horatius-szöveghagyomány kérdéseivel is foglalkozni. Ez irányú kutatásainak gyümölcse lett a később, 1984-ben a Bibliotheca Teubnerianában megjelent Horatius-kiadás. (Borzsák 1969 és 1975 közt már elkészítette az első teljes magyar kommentárt Horatius valamennyi költeményéhez.) A kiadás elég szerencsétlenül a Shackleton Bailey-féle kiadással egy időben jelent meg, s a kritikák a kor szellemének megfelelően a Shackleton Bailey-féle, konjektúrákban bővelkedő kiadást ünnepelték, Borzsák konzervatív szövegét méltatlanul kicsinyelték.
Borzsák ekkor már (1978 óta) az ELTE Latin Tanszékének professzora volt (megint felvirágoztatva egy tanszéket), s egy újabb témával foglalkozott: a Nagy Sándor hagyomány hatásával a hellénisztikus görög és a római történetírásra, sőt a magyar irodalomra, számos addig fel nem ismert hatást derítve ki. Közben elkészítette Tacitus Annales-e első hat könyvének kritikai kiadását (1992, Teubner), és az Auctores Latini sorozat számára Tacitus Agricolája kitűnő kommentárral ellátott kiadását. Örök
kár, hogy ez a kommentár csak magyarul olvasható, a tervezett német kiadás nem valósult meg.
Tudományos munkássága azonban mindezeknél is szélesebb volt. Nincs olyan jelentősebb író, akivel legalább egy tanulmányban ne foglalkozott volna; írt Janus Pannoniusról és más magyarországi latin nyelven író szerzőkről, tevékeny tagja volt a Magyarországi Középkori Latinság Szótára szerkesztőbizottságának, foglalkozott a magyar ókortudomány történetével, (Budai Ézsaiásról és Ábel Jenőről könyvet is írt.) Tanulmányai hét kötetben jelentek meg (Dragma I–VII, Budapest, Telosz Kiadó, 1994–2006).
Megpróbáltatásokban nem szűkölködő életének utolsó harmadában végre sokféle elismerésben is részesült (akadémiai tagság, akadémiai aranyérem, Széchenyi-díj, Herder-díj, a göttingeni Akadémia tagsága, 70 éves doktor-jubileum, számos díszdoktorság itthon és külföldön stb., a legőszintébb elismerés azonban, s ez hosszú tanári pályáján végigkísérte, tanítványai hálája, tisztelete és szeretete volt.
Hogy mit jelentett tanítványai számára, s hogy milyen széles körben hatott, mutatja a halála után kiadott, csaknem ezeroldalas kötet (Pietas non solum Romana. Ed. A. Czeglédy et al. Budapest: Typotex Kiadó, Eötvös Collegium. 2010, benne Borzsák műveinek teljes bibliográfiája. A mű online elérése: http://clph.elte.hu/gam/GSBorzsak/borzsak-vegl.pdf).