Kiss Gy. Csaba: Kunszentmiklós és Petőfi

Petőfi mindig aktuális. Akkor is, ha valaki úgy gondolja, hogy nem. Mindig időszerű, hiszen nem csupán a magyar történelemhez és irodalomhoz tartozik: úgy is mondhatjuk, nemzeti jelképeink egyikévé emelkedik ki belőlük. Idehaza és a nagyvilágban a magyarság egyik ikonja. Akiről megismernek bennünket. Ezért sem könnyű vele bánni, és azért sem, mert mintha még utóéletében is kísértene makacs természete. Nehezen gyömöszölhető skatulyákba az alakja. Jól gondolja meg, ha valaki könnyelműen akar bánni emlékével. A totális diktatúra lobogójára tűzni gondolta, azonban nemsokára a zsarnokságot megdöntő forradalom zászlaján szemlélhette a költő képét. Volt kulturális miniszter, aki 1997-ben le akarta venni nevét az ország irodalmi múzeumáról, később azután más politikai hangoltságú közegből hallottam a magyar korlátoltság hasonló természetű megnyilvánulását: nem volna jó üzenet manapság a neve, hiszen ismét ama lobogót idézné a legsötétebb 50-es évekből.

Csínján kell tehát bánni Petőfivel, ahogy Balogh Mihály tette A költő és a város című könyvében[1]. Alapos forráskutatással, tárgyszerűen mutatja be Kunszentmiklós és költőnk kapcsolatának a rétegeit. Rétegeit, mert több szintje is van ezeknek a kapcsolatoknak, hiszen a rendkívül gazdag Petőfi-földrajzban (gondoljuk végig, hány sarkában járt rövid életében az országnak, Pozsonytól a Székelyföldig és Debrecentől Késmárkig) olyan hely ez a város, amely tüzetes elemzést érdemel. Részint azért, mert szülőföldjének világáról van szó, arról a Kiskunságról, amelynek meghatározó jelentősége volt azonosságtudatának formálódásában. Részint pedig azért, mert ehhez a helyhez (is) fűződik emlékezetes 1848-as választási kudarca, életének egy sorsfordító eseménye. Petőfi Kunszentmiklósáról írni nem egyszerű föladat, bonyolultan összetett munkára volt elvégzéséhez szükség. Mert helytörténeti, irodalomtörténeti és kultusztörténeti kutatáshoz kellett nekilátni, ismervén természetesen a gazdag, évről évre gyarapodó Petőfi-szakirodalmat. Balogh Mihály eleget tett mindezeknek a követelményeknek, sikerült a sokfelé szétfutó szálakat kézben tartania, újabb levéltári és könyvtári búvárlatokkal megvilágítani nem egy mindmáig homályban maradt nem egy érdekes részletet. Új adatait, következtetéseit nem mellőzhetik ezután sem a történészek, sem az irodalomtörténészek. A kiindulópont magától értetődően a Kiskunság és benne Kunszentmiklós. Az a Kiskunság, amely költőnk születése idejében, gyermekkorában nem elsősorban földrajzi táj a Duna és a Tisza között, ahogy ma iskolában tanuljuk, hanem egy meghatározott közigazgatási, sajátos jogállással bíró terület. A Petőfi család történetéhez szorosan hozzátartozik, hogy édesapja, Petrovits István birtokvásárlásával megszerezte az úgynevezett redemptus jogot Szabadszálláson. 1823-ban, a költő születésének idején a szülei kiskunsági illetőségűek voltak. A család tehát nem a jobbágyok, hanem a szabadok rétegéhez tartozott. Az iskolás Petőfi ebben a tudatban nőtt föl, s ennek fontos szerepe volt identitásának alakulásában. Balogh Mihály földolgozása alapján érzékletes képet kapunk a Jászkun Kerület és a mezővárosi státusba emelkedett Kunszentmiklós közjogi helyzetéről, társadalmáról, életmódjáról. Új adalékokat kapunk a mészárszékbérlő és bátyját utánozni próbáló költő „István öcsém” portréjához. Ha a dráma logikájával óhajtanánk megközelíteni a városról és a költőről szóló könyvet, csúcspontjának azt a két egymással egybefordított színt tekinthetjük, amelyben Petőfi 1845. júliusi szentmiklósi fölmagasztalását, illetőleg az 1848-as választási vesszőfutását mutatja be. Amikor felvidéki – diadalút számba menő – utazásáról visszatér szülőföldjére, Szentmiklóson az ellenzéki hangoltságú ifjúság szintén díszlakomával várja a költőt, hazaindulása előtt veti papírra a városnak és barátainak szentelt méltató szavait a Búcsú Kunszentmiklóstól című versben. A fényes tükörrel szemben a választási történeté fekete, hiszen teljes kudarccal végződik, mint tudjuk, majdhogynem menekülnie kell a Kiskunságból. Ha a méltatlan eljárás miatt nem is annyira Kunszentmiklós, mint inkább Szabadszállás korabeli vezetőit illeti bírálat, érdemes követni könyvünk szerzőjének minden részletre kiterjedő okfejtését, az irodalomtörténeti szakirodalom egyszerűsítő vagy félrevivő magyarázatainak helyreigazítását. És ezzel semmit nem csorbul Petőfi nagysága, csupán világossá válnak a helyi politika adottságaiból következő mechanizmusok, továbbá, hogy az országos forradalom egyik meghatározó személyisége nem számolt a helyi viszonyokkal. Úgy gondolom, elfogadhatjuk szerzőnk végső következtetését, hogy „... Petőfi itteni bukásának nem annyira a ténye szégyellnivaló, hanem inkább a módja.” (Balogh 2012.p.103.) A kötet következő fejezeteiben a helyi Petőfi-kultusz történetéről, az emlékhelyekről kapunk értékes tájékoztatást. Arról a tanulságos folyamatról, amelynek végeredményeként – főként a költő halálának ötvenedik évétől – Kunszentmiklós is a nemzeti jelképnek kijáró tisztelettel emlékezik meg a költőről. Emlékhelyek, megmaradt és eltűnt relikviák történetét ismerhetjük meg a kötetből. És bemutatja Balogh Mihály azt a gyűjteményt is, amely újabban különösen érdekes Petőfi-emlékezethellyé teszi Kunszentmiklóst, Székely Gábor magánmúzeumát. Ez egy több mint két évtizedes gyűjtői igyekezet szorgalmából és áldozatkészségéből született gyűjtemény, a Petőfi-kultusz páratlan kincsestára. Ékesszólóan bizonyítja ez a különféle relikviákat, dokumentumokat, kiadványokat, értékes festményeket és hazafias giccseket is tartalmazó gyűjtemény, hogy Petőfi valóban nemcsak irodalmunk klasszikusa, március 15-e főszereplője, a hazáért életét adó hős, hanem épp mindebből következően is: a magyar nemzet egyik meghatározó jelképe.

Ha ma már annak a Bakérnak a vizéből nem sok látszik is, amely mellett a költő meglátta ama juhászt a szamáron, Balogh Mihály könyvével Kunszentmiklós méltó módon állít emléket a költő és a város kapcsolatának.

A szerző



[1] Balogh Mihály: A költő és a város. Kunszentmiklós: Kunszentmiklós Város Önkormányzata, Bakér Mente Egyesület, 2012.