Bárdos József: Anyák-banyák a tündérmesékben

A tündérmesék mindent tudnak az emberről. A családi szerepekről, belső konfliktusokról is többet elmondanak, mint akármilyen korszerű pszichológiakönyv. Igaz, mindenről a maguk képi nyelvén, történetekkel, reális (virtuális) helyzetekkel beszélnek, szinte észrevétlenül, hiszen a középpontban sohasem ez áll, hanem a hős (hősnő) beavatódása, belépése a felnőtt világba. Ehhez képest látszólag mellékesen, látszólag véletlenszerűen variálódva jelennek meg a bennünket most érdeklő konfliktusok. De minél inkább a háttérbe húzódnak, annál mélyebben rögzülnek a mesehallgató (gyermek) emlékezetében. Mégpedig nem is annyira értelmi, mint inkább érzelmi emlékezetében, hogy azután (akár öntudatlanul is) meghatározzák későbbi viselkedését, magatartását, szerepválasztásait.

Ha a családon belüli szerepek, konfliktusok közül akarunk megnézni néhányat, nincs könnyű dolgunk. A mesék ugyanis az élet és halál örök és törvényszerű váltakozásáról, az élet mégis megszakíthatatlan folyamáról, szerepek és szereplők bonyolult és elválaszthatatlan viszonyairól beszélnek. Talán mégis az anya alakjának vizsgálatával érdemes kezdeni, mert úgy tűnik, szerepe túlnő minden máson. Ami persze nem véletlen, hiszen az anya minden élet kezdete és forrása.

Már az anyaság elérése is sok mesében problémaként jelenik meg. Történetek sokasága beszél arról, hogy gyermek nélkül nem lehet teljes a boldogság. Mindegy, hogy királyról vagy koldusról, gazdagról vagy szegényről van szó. Jól mutatja ezt például A repülő kastély[1], a Fábólfaragott Péter[2], a Szamaracska[3], a Babszem Jankó[4], de a legismertebb két Grimm-mesét, a Hófehérkét[5] és a Csipkerózsikát[6] is említhetném. A Babszem Jankó így beszéli el ezt a nagy bajt: „Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember meg egy szegény asszony. Nem volt nekik egy csepp gyermekök sem, pedig az asszony mindig azon sírt-rítt, mindig azon kérte az Istent, hogy áldja meg őt egy kis fiúgyermekkel.”[7]

A folytatás azután általában valamilyen csodás anyává válás, csodás születés. És igaza van a meséknek: valóban nincs az életnek csodálatosabb mozzanata, mint egy új élet keletkezése. A mesék a maguk nyelvén azt is világosan megfogalmazzák, hogy

a szexualitás elfogadása az anyaság alapfeltétele. Érdemes megnézni a már említett A repülő kastély című mesét. Ebben ezt olvashatjuk: „Egy szép őszi napon kiment az asszony a kertbe. Amint az almafa mellé ért, egyszerre lepottyan arról három alma. A földön pedig csak kettéválik a három alma, és három egészséges, gyönyörű kis csecsemő fordul ki belőlük.”[8]

Hogy az alma a szexualitás jelképe az európai kultúrkörben, arról beszélni sem érdemes. Hasonlóan világos a Virág Péter című mese hősének csodás születése: „Az asszony vette a kis ponyvát meg a sarlót. Elment a ponyvával és a sarlóval a föld végébe, az árokba füvet szedni. Talált egy szép fehér virágot, leszakította. De véletlenül úgy, hogy nem maradt szára. Megszagolta a virágot, nagyon jó illatú volt. Sajnálta eldobni. Bevette a szájába. Addig tartotta a szájában, hogy véletlenül lenyelte. Hazament az asszony. Nemsokára született egy fia abból a virágból, amit lenyelt. Táltosfiú volt.”[9]

Talán még világosabban beszél a témáról a Gyöngyharmat János című mese: „Volt egyszer a világon egy királyasszony. Annak a királyasszonynak nem volt gyereke, pedig nagyon szeretett volna. Amit csak lehetett, mindent megtett, de csak nem született neki. Egyszer kiment a kis kertbe járkálni. Szagolgatta a szebbnél szebb virágokat, megállott egy rózsabokor mellett is, szakítani akart egyet róla. Szakított is, de ahogy megrezzentette a bokrot, egy harmatcsepp őrá perdült. Ebből aztán rögtön érezte, hogy gyermeke lesz.” [10]

Kiskert, rózsabokor, harmatcsepp: sorakoznak a népdalainkból is jól ismert szexuális szimbólumok. A rózsa a magyar népdalokban, népmesékben gyakran fiút, férfit jelent, a kiskert vagy a harmatcsepp jelentése sem kíván különösebb magyarázatot.[11]

Kissé rejtettebben, keresztény formába öltözötten megvan ez a motívum a Többsincs királyfi című mesében is. Itt is hiányzik a gyermek a boldogsághoz, egészen addig, míg: „Egyszer Salamon király a feleségével kimegy a kertbe, s ottan sétálgatnak, gyönyörködnek a fákban, virágokban. Amint mendegélnek, az öreg királyné hirtelen megállapodik egy tüskebokor mellett, s azt mondja az urának: – Nézzen ide kigyelmed, milyen csuda ez! Ebből a tüskebokorból kinőtt egy fehér liliom, s nincs sehol megsérülve, pedig csupa tüske fogja körül.”[12] Ebben a mesében azért Istenhez való fohászkodás is kell, de a következő reggelre „egy aranyhajú gyermek gügyög [a királyné] ágyában.”[13]

Ugyanakkor ha odafigyelünk rá, észrevehetjük, hogy nyilvánvalóan a szexualitással való megbékélés történetét mondja el a Hófehérke című mese is: ezt jelzik a fehér hóra hulló piros vércseppek. Még egyértelműbb a Csipkerózsika indítása: „Hajdanában volt egy király és egy királyné, s mindennap mondogatták: »Ah, bárcsak volna gyermekünk!«, de nem és nem lett nekik. Történt aztán, hogy egyszer a királyné a fürdőben ült, és akkor kimászott a vízből egy béka, és így szólt hozzá: »Kívánságod beteljesül; egy év sem telik belé, s leánykát hozol a világra.«”[14] A béka is jellegzetes szexualitás-jelkép szerte Európában.[15]

Amint látható, a mesék arról beszélnek, hogy anyává válni bonyolult, nehéz dolog, nem elég kívánni, hanem meg is kell érni erre a női életúton új szakaszt nyitó eseményre. Képesnek kell lenni akár a (korábbi) életről történő lemondásra is. Sok olyan mese van, amelyben a (csodás) hős születésekor vagy nem sokkal utána meg is hal az édesanya. Ilyen például A deszkavári királyfi.[16] Mondanám, áldozatot kíván az anyaság. Ezt az önfeláldozást szépen meséli el A táltos ökör[17] című mese, amelyben a táltos ökör képében visszatért anya kíséri fiát vándorútján, és újra és újra megverekszik az őket megállító vadakkal, végül az életét veszti e küzdelemben. De még holtában is (a szarvából) táplálja a fiát.

Mindemellett a mesék arról is szólnak, hogy az ilyen késő, de nagyon várt anyaság szinte mindig csodás gyermek születését eredményezi. Marie-Luise von Franz ezt a mozzanatot mint szimbolikus közlést a következőképpen értelmezi: „A hős vagy hősnő megszületése előtt akárhányszor terméketlenség uralkodik jóideje: ezt mindig természetfölötti születés követi. Lélektani megfogalmazásban: a különösebb aktivitás idejét a tudattalanban a teljes terméketlenség fázisa előzheti meg. Kreatív személyiségeknél csaknem normális állapot, hogy egy új mű, új tudományos munka megalkotása előtt gyakran nyugtalansági, levertségi, terméketlenségi perióduson kell átesniük kényszerű várakozásban, s akkor ízét veszti az élet.”[18]

Szépen meséli el ezt Az erdőzöldítő és mezővirágoztató királykisasszony című mese, ahol a (csodás születésű) hős egy olyan országba érkezik, ahol se fű, se fa, se virág nincsen. S kérdésére, hogy mi történt, ezt a választ kapja: „– Hej, uram – mondja az ember –, nagy oka van annak! Még ennek előtte hat hónappal volt ebben az országban fű-fa-virág minden. De akkor az ország átok alá került, s addig ez alól meg sem szabadul, míg az erdőzöldítő és mezővirágoztató királykisasszony kedvére való férjet nem kap, s azzal a mi országunkon keresztül nem utazik.”[19] Lám, a nász, az asszonyi termékenység valamiképpen az egész világ termékenységének kulcsa.

Érdemes odafigyelni arra is, hogy hány és hány mese kezdődik a régen várt gyermek születésével, és folytatódik az anya halálával: mintha az anyának saját életét kellene odaadnia azért, hogy gyermeke szülessen. S bizonyosan így is van ez, még ha az életről való lemondás általában véve nem konkrét, hanem inkább átvitt értelmű: lemondás egy életről (életformáról) egy másik kedvéért.

Ezzel a mozzanattal már át is jutottunk a népmesék talán leggyakoribb jelenségéhez: ahhoz, hogy az anya halála után az apa mostohát hoz a házhoz. Szinte felesleges is sorolni a sok mesét, amelyben mostohaanyák válnak a legfőbb gonosszá. Hogy csak néhányat említsek: A táltos ökör, A veres tehén[20], Az ördög és a két lány[21], Füstmenyasszony, Hómenyasszony[22], Egyik rest volt, másik dolgos.[23] Hogy a Hófehérkét, a Jancsi és Juliskát, a Holle anyót[24] már szóba se hozzam.

A középkori falusi társadalmakban mondhatni mindennaposnak számított az anya halála, tekintve, hogy az alacsony szintű higiénés viszonyok között lezajlott 6-12 terhesség, szülés mind életveszéllyel járt. A család azonban, amely mindenekelőtt gazdasági egységként működött, nem nélkülözhette az asszonyt mint munkaerőt: nélküle minden összeomlott volna. Így hát természetes volt, hogy az apa felesége halála esetén újra nősült, új asszonyt, a gyerekek szemszögéből nézve mostohát hozott a házhoz. Ezt így fogalmazza meg egy mese: „Volt egyszer hetedhét országon is túl, ahol a kurtafarkú kis malac túr, volt egy derék tanya. Abban a tanyában éldegélt egy család. A gazda, a felesége meg a kisfiúk. De egy napon az asszony elhalálozott, a gazda, mit tehetett mást, mostohát hozott a házhoz.”[25]

Felmerül ugyanakkor a kérdés, hogy a mesékben a mostoha miért mindig a gonosz szerepében jelenik meg? Nem kell pszichológusnak lennünk ahhoz, hogy belássuk, a mostoha vesztes szerep. Ha érzelemmel teli szeretettel próbál közelíteni a gyermekhez, akkor valószínűleg elutasításra talál, mert édesanyaként próbál viselkedni, holott nem az. A gyermek úgy érzi, a mostoha az édesanya helyét akarja elfoglalni a családi viszonyrendszerben. És ezért ellene fordul. Ha a mostoha a másik lehetséges magatartást választja, azaz érzelmileg visszafogott, igazságos nevelőként közeledik a gyermekhez, akkor azért bizonyul a gyermek ítélete (érzelmei) szerint rossznak, mert nem nyújtja azt a feltétlen szeretetet, azt a biztonságot, amire a gyermeknek (az édesanyától) viszont szüksége volna. Akár így, akár úgy, a gyermek szemében a mostoha (az édesanyával szembeállítva) mindenképpen negatív, mindenképpen rossz lesz. És mivel a mese nézőpontja mindig a legkisebbé, a legelesettebbé, ez esetben a gyermeké, aki a jó pólust képviseli, a mostoha – szerepénél fogva – már nem is lehet más, csak a hős ellenfele, maga a gonosz. Ennek a gondolatmenetnek nem mond ellent az a pszichológiai megközelítés sem, amely a mesei mostoha alakjában az édesanya megkettőződését látja. A gyermek és az édesanya viszonya ugyanis a születés pillanatától kezdve ambivalens, és ez a kettősség az idő múlásával csak növekszik.[26] A gyermek természetes önállósodásával, az anyáról való fokozatos leválásával az édesanya a mindent megadó, a saját testével tápláló anyából a tökéletes elégedettség (boldogság) forrásából egyre inkább a gyermeket magára hagyó, eltávolodó, önmagába záruló, korlátozó anyává válik. A mese az édesanya és a mostoha szembeállításával lehetőséget ad a mesehallgatónak arra, hogy az anyai szerepnek ezt a kettősségét problémamentesen tudja megélni. A jó (az anya) és a gonosz (a banya) nemcsak pszichológiailag[27], de nyelvileg is összetartozik: a banya az anya ikerszavából vált önálló szóvá. (anya→anya-banya→banya)

Ez utóbbi értelmezést, az anyához való ellentmondásos viszony megjelenését igazolják például azok a mesék, amelyekben a halott édesanya gondoskodó, segítő, tápláló alakként visszatér a halálból, és így akár konkrétan szembe is állítódik a mostohával. Ilyen történetet mond el A vörös tehén[28], A veres tehén vagy A táltos ökör című magyar népmese. Mindegyikben arról van szó, hogy az anya halála után mostoha érkezik a családba, és ettől fogva a (fiú)gyermeknek rossz sora van, éheztetik őt. Ám ekkor az állatalakban visszatérő édesanya titokban etetni kezdi fiát. Ez A veres tehénben például így olvasható: „A veres tehén, amint meglátta [Ferkót], mindjárt magához szólította: – Édes fiam – mondja neki – én vagyok a te édesanyád. Azért jöttem ide veres tehén képében, hogy téged tápláljalak, mert láttam, hogy milyen rosszul bánnak veled.”[29] De ilyen visszatérő, segítő anya jelenik meg a Hamupipőkében[30] is. Itt a hősnőt a mostoha ellenében az édesanya sírján nőtt fa, illetve az égi madarak segítik (az édesanya halála előtt azt ígéri, az égből vigyázza majd gyermekét).

Hogy a jó és gonosz anya alakja lényegében lehet azonos, azt szépen mutatja Perrault A tündér[31] vagy a Grimm-testvérek Holle anyó című meséje. A jól ismert mostohatörténet, amelyben a mostohalány dolgos, szorgalmas, és szerencsével jár, a mostoha édeslánya pedig lusta, és pórul jár (pl. az Egyik rest volt, másik dolgos) itt úgy jelenik meg, hogy mindkét lány édes lánya az anyának, csak az egyiket (amelyik rá hasonlít) kedveli, a másikat (amely az apjára ütött) viszont nem. Perrault-nál a jó lány, akit ki nem áll az anyja, a tündértől jutalmul azt kapja, hogy virág és drágakő hulljon a szájából, ha megszólal, míg a lusta, de anyja által dédelgetett lány büntetésül azt, hogy kígyó, béka potyogjon a szájából, ha beszél. A jóból végül királyné lesz, a rosszat saját anyja is elűzi.

A jó anya alakja elsősorban táplálóként jelenik meg, az étel szimbolizálja mindazt a jót (szeretetet, megnyugtató hátteret, biztonságot, segítséget és elengedést stb.), ami ahhoz kell, hogy a gyermek (elsősorban a fiú) egészségesen és a siker reményében vágjon neki az útnak (az életnek). Sőt, gyakran éppen a rendkívüli táplálás jelzi (eredményezi?), hogy rendkívüli hős jelenik meg. Például a Fanyűvő, Vasgyúró, Hegyhengergető hőse, amikor elkeseredik, hogy nem elég erős, ezt a tanácsot kapja „egy öreg emberké”-től: „– No, azon ne sírdogálj, fiam! Azon én segítek. Menj haza, és mondd meg az édesanyádnak, hogy szoptasson még hét esztendeig.”[32] És amikor ez sem elég, még hét esztendőt szoptatja a hőst az édesanyja. Ugyanígy kétszer hét esztendeig szoptatja az anyja Fehérlófiát.[33] Az újra és újra való bepólyálás, szoptatás adja a csodálatos erejét Virág Péternek is. Ez a csodás tápláló funkció jelenik meg A táltos ökör, A veres tehén, A vörös tehén című mesékben is. De ez van jelen azon mesék sokaságában is, ahol az útnak induló mesehőst hamuba-sült pogácsával (esetleg még egy üveg borral) tarisznyálja fel az anyja. Ezekben is mindenütt az étel-itallal való ellátás szimbolizálja mindazt, amit a hős magával visz otthonából, a családjából. Hogy a hamubasült pogácsa is az anya útravalója, azt mi sem mutatja jobban, mint az Erős Pali című mese, amelyben a hős kérésére anyja a saját tejével süti a pogácsát az útra: „Mit volt mit tenni, sütött a szegény asszony pogácsát, cseppentett belé a maga tejéből, s Pali még aznap elindult világgá.”[34] Virág Péter[35] is az édesanyja tejével süttet pogácsát az útra (hogy majd lánytestvérei felismerjék róla).

Ez az útnak indítás néha lányhősöknél is előfordul (ilyen mese például A hét holló[36]). Általánosságban azonban a lányukkal az anyáknak a mesékben sokkal gyakrabban ellenséges a magatartásuk. Ahogy a modern pszichológia is tanítja, elsősorban az anya-fiú, apa-lány kapcsolatok erősek, az azonos nemű szülővel szemben korán kialakul egyfajta versengés, már-már ellenségeskedés. A vasorrú bábák, vénbanyák leggyakrabban lányok anyjaként jelennek meg, és céljuk legtöbbször az, hogy megakadályozzák a lányuk (esetleg a hős szerelmének, tehát egy lánynak) a boldogságát. Ez az ellenségesség a mesékben lehet végletes, akár élet-halál küzdelem. Ilyen például a mostoha viselkedése a Hófehérkében, ahol a vadásszal meg akarja öletni a hősnőt, később maga próbálja boszorkányos eszközökkel elpusztítani, és ez a harc addig tart, míg egyikük (a mese végén természetesen a gonosz mostoha) meg nem hal. De ettől valójában nem sokban különbözik a Holle anyó, a Füstmenyasszony, a Hómenyasszony, a Hamupipőke vagy a hasonló magyar népmesék mostohája, például A két lány meg a vasorrú banya[37] vagy az Egyik rest volt, másik dolgos. A magyar mesékben mindig rosszul tartják, elűzik a mostohalányt a háztól, a Holle anyó mostohája azonban egyenesen kútba ugratja mostohalányát. Legvilágosabban persze éppen a Hófehérke mutatja az imént említett versengést, féltékenységet, ellenségességet. A mostoha akkor fordul Hófehérke ellen, amikor az kezd nővé, azaz szépségével a hiú mostoha vetélytársává válni. Így szól a mese a féltékenység kezdetéről: „De Hófejírke lassan fölcseperedett, mind szebb és szebb lett, hetedik évét betöltve pedig olyan szép volt, akár a tündöklő nap, szebb még a királynénál is.” [38]

Banyák sokaságát ismerjük népmesékből, akik bármit megtennének, csak hogy elpusztítsák lányuk választottját (néha lányukkal egyetemben). Ilyen mese például a Ráadó és Anyicska[39]. Ez így beszéli el ezt a helyzetet: „A király csendesítette volna, de az asszony se hallott, se látott, dúlt-fúlt, mint a veszett állat. Addig mégsem bánt rosszul Ráadóval, míg meg nem tudta, hogy Anyicskával szeretik egymást, hanem mikor azt egyszer kihallgatta a kulcslyukon, attól fogva elvesztette volna mind a kettőt egy kanál vízben…”[40] (Anyicska a saját lánya.) A boszorkány-anya lesz azután, aki kiszabja hősnek, Ráadónak a teljesíthetetlen feladatokat (amelyeket Anyicska segítségével a hős mégis teljesít), és amikor a fiatalok elmenekülnek, személyesen megy utánuk, üldözi, hogy elpusztítsa őket. Amikor pedig mégis kisiklanak a keze közül, egy felejtő átkot küld utánuk, újabb próba elé állítva a fiatalokat. Ez a mese azért is érdekes, mert a boszorkány-anya nem más, mint a tündérkirály felesége (tehát valójában tündér). Jól mutatja a mesei alakok gyakori kétarcúságát (tündér, de ha ellenséggé válik, akkor már boszorkány[41]). Sok mesében találkozik a hős valamely öreg anyókával, aki úgy válaszol a hős tiszteletteljes köszöntésére, hogy „szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál”, és azután segíti a hőst útjában. De szavaiban benne foglaltatik az is, hogy nem megfelelő közeledés esetén bizony nem jóságos anyóként, hanem boszorkányként viselkedett volna.

Külön színt jelent az anyák magatartásában a menyükkel való (általában ellenséges) viszony. A mesék ugyanis nagyon jól ismerik azt a féltékenységet is, amit az anyák a fiúkat „elrabló” lány iránt éreznek. Ezt láthatjuk például Az aranyhajú hercegkisasszony[42] című mesében. Itt a hősnek van egy „vén boszorkány édesanyja”, aki a lakodalomból hazavezető úton kegyetlenül megcsonkítja, majd vízbe löki az ifjú feleséget. Helyére pedig az őt zsaroló szobalányának a lányát ülteti. A mesélő így mutatja be ezt az anyát: „Volt neki [a királynak] egy vén boszorkány édesanyja, akiről mind a világ azt tartotta, hogy minden éjjel a Szent Gellért-hegyére jár, de el is lehetett hinni, mert olyan vén volt, hogy tán a Mátra talyicskázását is megérte, amellett álnok, istentelen volt még a fiához is.”[43]

S ha a boszorkány-anyák és mostohák mellé odasoroljuk azokat a banyákat is, akik éppen csak előkerülnek valahonnan (ott élnek a királyi udvarban, az úton kísérik a menyasszonyt, vagy éppen csak véletlenül találkoznak a magára hagyott leánnyal), akkor még világosabb lesz ez a sok tragédiát előidéző ellentét, amely a lányok, menyek, illetve az anyák generációja között áll fenn. Ezek a hívatlanul előkerülő boszorkány-anyák is általában saját lányukat akarják a hős választottja helyére csempészni, azaz egy más viszonylatban, a saját lányuk irányában jó anyaként mutatkoznak. Ilyen a „mennydörgős vén gazdasszony” Leányszín Bálint[44] című, az „öreg dajka” a Szép Cerceruska [45]című, a „vén boszorkányné”A háromágú tölgyfa tündére[46] című vagy a „bába” a már említett Erős Pali című mesében.

Könnyen belátható, hogy valójában ezek a mesék is az anya és menye közti ellenségeskedésről beszélnek. Tulajdonképpen egyetlen történet variánsaival van dolgunk, még ha a mesemondó az utóbbi esetekben némi eltolással finomít is ezen. A menyasszonyt (ifjú feleséget) a gonosz boszorkány vízbe löki (vízbe öli), de az (esetleg átváltozva) visszatér, felismerik, és így minden jóra fordul. Jól ismert, hogy ennek a fiús anyai féltékenységnek őstípusa Ámor (Cupido) és Psyché története[47], melyben Vénusz, Ámor anyja akarja mindenáron elpusztítani a lányt, akit fia megszeretett. Bár a dolog ott összetettebb: előbb a női féltékenység miatt támad rá Pszichére, akit a halandók szebbnek merészelnek tartani még nála, Vénusznál is, és fiának ezért megbüntetnie kellene, ám Ámor beleszeret, és feleségül veszi Psychét. Vénusz így kerül az anyós helyzetébe. Úgyhogy ez a mese bonyolult történetszövésével több más klasszikus mesetípus ősformájának is tekinthető.

Mielőtt az anyák szerepének vizsgálatával végeznénk, feltétlen szólni kell arról is, hogy a mese az anyák magatartását is mindig a gyermek hős(nő) szemszögéből láttatja velünk. Ez azt is jelenti, hogy ami innen nézve talán kegyetlenségnek, szívtelenségnek látszik, az anya nézőpontjából esetleg más jelentéssel bír. Azok az anyák például, akik a mesékben elűzik otthonából gyermeküket, valójában (akarva-akaratlan) elősegítik azok fejlődését.[48] Ami a hős(nő) szemszögéből elűzés, az lehet egy túlságosan szorossá vált anya-gyermek kapcsolat jó szándékú megszakítása, valami olyasmi, ami nagyon is javára szolgál a mese hősének. Mert aki nem képes „elengedni az anyja szoknyáját”, aki soha nem hagyja el a szülői házat, az sohasem válik felnőtt emberré, sohasem találja meg párját és helyét az életben.

Ha végezetül azt akarjuk megnézni, milyen szerepet töltenek be az anyák a mesék szerkezetében, elsőre meglepő eredményre jutunk. Az apák szerepelnek Propp nevezetes rendszerében. (Az egyik szerepkör – funkció – elnevezése: „a cárkisasszony »keresett személy« és apja szerepköre[49].) Az anyákat azonban hiába keressük e rendszer elemei között. Hogy lehet ez, merül fel a kérdés, ha egyszer, amint az látható volt, az anyáknak annyira fontos a szerepe a mesékben? A válasz egyszerű: az anya mint mesei szereplő több szerepkörben is megjelenhet, éppen fontossága teszi ilyen értelemben nehezen meghatározhatóvá. Igen gyakran útnak indítóként[50] szerepel. Ilyen mese sok más mellett például a Hammas Gyurka[51], a Mi van a ládikóban[52], a Hammas Jutka[53], A király nyulai[54] (hogy csupa Benedek Elek-féle mesét említsek), ilyen a Pancimanci[55], de persze ilyen a már többször említett Hófehérke vagy a Holle anyó című Grimm-mese vagy Perrault-nak a már szintén emlegetett Tündér című meséje.

Amíg ezekre az útnak indítókra mesehallgatóként kevésbé figyel oda az ember, azt talán mondanom sem kell, milyen gyakran szerepelnek az anyák-banyák adományozóként a népmesékben. Megszámlálhatatlan azoknak az anyókáknak, banyáknak a száma, akik valahol (az úton vagy egy erdei kunyhóban) találkoznak a hőssel, hogy fontos információt adjanak át neki (merre keresse a kutatott tárgyat, az elrabolt királykisasszonyt) vagy éppen valamely varázslatos tárggyal lássák el (függetlenül attól, hogy barátságosan vagy ellenségesen viszonyulnak a hőshöz).

Előbb egy ritkábban előforduló esetet említek: ilyen a korábban már szóba hozott Erős Pali című mese, amelyben az édesanya a saját tejével süt hamubasült pogácsát. Ez a pogácsa nemcsak táplálék az útra, hanem varázstárgy is: erről ismeri fel a hőst a nővére: „Megkóstolja az asszony a pogácsát, s hát egyszeriben megérezte, hogy az anyja tejével van sütve.”[56] Az erdei kunyhóban lakó, tanácsot, információt adó anyókákra lehet példa a Tündérszép Ilona és Árgyélus[57] című vagy Az ördög és az ő három arany hajszála[58] vagy a Világszép nádszál kisasszony[59] című mese. Ezek az anyókák gyakran konkrétan is anyaként jelennek meg: a Nap, a Hold, a Szél anyjaként, mint például a Jégország királya[60] című mesében: „Ment [a hős] hegyken-völgyken által, s estére egy kis házikóhoz ért. Gondolja, beszól ide, s szállást kér. Bemegy, s hát egy vénséges vén asszonyt talál. Volt legalább százezer esztendős, ha nem több. – Adjon Isten jó estét, öreganyó, hát hogy szolgál az egészsége? – Szolgál, ahogy szolgál – felelt az öregasszony –, csak lassabban beszélj, mert ha felébreszted a fiamat, vége az életednek. – Nye, te nye! – rikkantott János. – Hát ki s miféle az a kend fia? – Az bizony a Nap, tudd meg, te szerencsétlen![61]

Máskor még talán ennél is fontosabb szerepben: az alsó világba vezető út ismerőjeként találkozunk velük. A tündérmesék hőse sokszor itt, a sűrű erdő közepén található kis házban lép át a más(ik)világba, a halottak birodalmába. Az erdei házikó lakója néha egyenesen a halottak birodalmában él anyaként, azaz gyermekei is idevalósiak. Ilyen anya például a Rózsa vitéz[62] című mese „vén boszorkánya”, aki azért veszejti el a hős testvéreit, és azért akarja elpusztítani Rózsa vitézt is, mert az megölte fiait, az óriásokat, akik egészen bizonyosan már ehhez a másik világhoz, a halottak birodalmához tartoztak. Az erdei kis háznak a nagyon ősi, a beavatási szertartással összefüggő voltát világosan írja le könyvében Propp[63]. A magyar és orosz tündérmesekincs hasonlóságát (akár kapcsolatát) jól mutatja, hogy a jagáról leírtak pontosan illenek a magyar népmesék vasorrú bábáira, öreg anyókáira, banyáira is. Ismerni kell a megfelelő viselkedést velük szemben. És még a Propp által emlegetett, a beavatás helyéül szolgáló erdei házikókat körülvevő koponyák is visszaköszönnek magyar mesében. Az égig érő fa[64] címűben ezt olvashatjuk: „Odaér János, köszönti illedelmesen: – Adjon isten jó estét, édes öreganyám! – Adjon isten neked is, fiam! Köszönheted, hogy öreganyádnak szólítottál! Kilencvenkilencnek már karón a feje, tied lett volna a századik.” [65]

Ez egyébként már egy olyan mese, amelyben az adományozó banyánál a varázseszközért meg is kell szolgálni. Három nap egy esztendő, a banya pedig tulajdonképpen ellenséges, és persze a feladatok teljesíthetetlenek volnának, ha nem állna a hős rendelkezésére három másik segítő/adományozó, akiknek hála a hős meg tudja szerezni végül azt a varázseszközt (az aranyszőrű vasderest), amire a gonosz legyőzéséhez szüksége van. Még egyértel-műbben gonosz (ellenséges) adományozó a Csinosomdrága[66] című mese boszorkánya, aki három fiával, három lányával akarja elveszejteni a hőst, de az mindig kifog rajta, és megszerzi a „naposholdas paripát”.

Kifejezetten információt adó anyaféle szereplő például a Világszép nádszál kis-asszony című mesében a kicsi királyfi „fölnevelő dajkája”. Ő az, aki elárulja a hősnek a világszép nádszál kisasszony létezését és rejtekhelyét. Ez a mese azért is érdekes, mert a hős útja során (éppen úgy, ahogyan az imént leírtuk) „egy rengeteg nagy erdőben” „egy kicsi házban” talál majd egy „öregasszony”-t, akitől további útbaigazítást kér. Innen az öregasszony nénjéhez vezet az útja (a mozzanat jól ismert megkettőződésével van dolgunk), aki már valóban tud útmutatással szolgálni. Ugyanez a mozzanat háromszorosan ismétlődik az Aranyszóló pintyőke[67] című mesében, ahol a hősnek csak a harmadik anyóka tudja megmondani, hol és hogyan szerezheti meg (Tündérszép Ilonától) az aranyszóló pintyőkét.

Tovább vizsgálva az anyák mesebeli szerkezeti szerepeit megállapítható, hogy ritkán átveszik a cárkisasszony és apja szerepkörét, amennyiben a hős elé ők állítanak próbákat. De igazán gyakran (szép, nem szép, volt már erről szó) az ellenfél (a gonosz) szerepkörét töltik be. A Hófehérke mostoháját, a Jancsi és Juliska gonosz boszorkányát vagy a Hamupipőke mostoháját mindenki ismeri. De se szeri, se száma azoknak a magyar népmeséknek is (némelyikről esett már szó), melyekben anyák vagy mostohák, anyák vagy banyák akarják elveszejteni a világba kilépő mesehőst. Ilyen gonosz anya-banya van például a korábban említetteken túl A szegény lányról, aki aranyvirágot lépik[68] című mesében is: itt a királyfi jegyesének az anyja „boszorkányné”, aki a címszereplő lányt megcsonkítja, egy nádasba löki, s helyére a maga lányát ülteti. A két lány meg a vasorrú banya című mesében is ilyen gonosz banya szerepel, aki igazi boszorkányként sütőlapáton repülve üldözi áldozatait

Ha valami nem jellemző, akkor az, hogy az anya alakja hősként vagy álhősként jelenjen meg a tündérmesében. Bár olyan mese, amelyben a női hős a mese folyamán anyává válik, és a mese második menetében már mint anya szerepel, előfordul. Ám ilyenkor általában másnak adja át a hős szerepkörét. Bizonyos értelemben ilyen Az aranyhajú királyfiak[69] című mese, amelyben a király mellett, aki elveszi a hősnőt, él egy „udvarbeli vén boszorkány”, aki (mint másutt is) a saját lányát akarná királynévá tenni, és ezért születésükkor elrabolja a királyné gyermekeit, s helyükre kutyakölyköket rak.

A háborúból hazatérő király pedig eldobja magától és csúffá teszi az anyává lett hősnőt. Ám ez csak egy rövid menet, és a folytatás a királyfiakról szól, s csak a mese végén szolgáltatnak a királynénak (hosszú szenvedés után) igazságot. Ez a történet egyben azt is mutatja, hogy a férfi és a női hősök történetei (akárcsak az életben) a mesék világában is elválaszthatatlanul egybefonódnak.

Sokféle nőalakról esett szó az anya szerepének kapcsán: anyáról, mostoháról, anyósról, dajkáról, tündérkirálynéról, mindenféle banyáról és boszorkányról. Anélkül, hogy különösebben jungiánus nézeteket vallanék, abban nyilvánvalóan egyet kell érteni Junggal, hogy mindezen figurákban valamiképpen az anya archetípusa, szereplehetőségei, magatartásmintái, lehetséges interperszonális kapcsolatai jelennek meg[70] a tündérmesékben.

Mindezek a mesehallgató számára olyan mély, egész életre szóló tapasztalatot eredményeznek, amely nélkül nemcsak szegényebben lennénk, de a személyiségünkbe (akár még gyermekkorban) a mesék révén beépült, magatartásunkat, döntéseink befolyásoló (meghatározó) érzelmi tudás nélkül sokszor hiába, és vakon tapogatóznánk magunk körül a világban.



[1] A repülő kastély. In: Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese. Bp.: Móra Kiadó, 1979. p. 87.

[2] Uo. p. 27.

[3] Szamaracska. In: Grimm, J. és W.: Gyermek- és családi mesék. Bp.: Magvető Könyvkiadó, 1989. p. 518.

[4] Babszem Jankó. In: Arany László: Magyar népmese-gyűjtemény. Bp.: Franklin-Társulat, 1914. p. 185.

[5] Grimm, i. m. p. 217. Itt és a következőkben is a szövegben ezeknek a Grimm-meséknek a klasszikussá vált Benedek Elek-féle címét (és neveit) használom, az új fordításnak a nevek (címek) kérdésében hozott döntését elhibázottnak tartom.

[6] Uo. p. 206.

[7] Arany, i. m. p. 185.

[8] Illyés, i. m. p. 87.

[9] Illyés, i. m. p. 38.

[10] Uo. p. 493.

[11] Aki a népköltészet szerelmi és szexualitás szimbolikája iránt érdeklődik, annak figyelmébe ajánlom például a Hoppál Mihály–Szepes Erika (szerk.): Erósz a folklórban. Bp.: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1987. című könyvet.

[12] Többsincs királyfi. In: Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. Bp.: Könyvmíves Műhely Kiadó, p. 592.

[13] Uo. p. 593.

[14] Grimm, i. m. p. 206.

[15]A béka mint a mocsarak és vizek lakója az ősnemzés, a tellurikus (földi, földelemű) nemiség jelképe.” – olvasható itt: Hoppál Mihály–Jankovics Marcell–Nagy András–Szemadám György: Jelképtár. Bp.: Helikon Kiadó, 1990. p. 34-35.

[16] Benedek, i. m. p. 164.

[17] Illyés, i. m. p. 103.

[18] von Franz, Marie-Luise: Női mesealakok. Bp.: Európa Könyvkiadó, 1992. p. 33-34.

[19] Benedek, i. m. p. 254.

[20] Arany, i. m. p. 38.

[21] Uo. p. 250.

[22] Grimm, i. m. p. 497.

[23] Egyik rest volt, másik dolgos. In: Kolozsvári Grandpierre Emil: A csodafurulya. Bp. JLX Könyvkiadó, 2000. p. 210.

[24] Az új fordítás szerint: Jánoska és Margitka és Holle asszony

[25] Kolozsvári, i. m. p. 373.

[26]Az anyához fűződő kapcsolat mindenki életében a legfontosabb, a fogantatás pillanatától meghatározó. Anyának lenni, anyává válni éppúgy egy folyamat eredményeként valósul meg, mint nővé válni. Ez a folyamat nem zökkenőmentes, talán épp ez az oka annak, hogy több száz mese őrzi azt az ambivalenciát, amellyel az anyák kötődnek gyermekeikhez, és több száz mese mutatja meg ennek másik oldalát is: a gyerekek ambivalens viszonyát édesanyjukhoz.” Olvasható itt: Boldizsár Ildikó: Meseterápia. Bp.: Magvető Könyvkiadó, p. 240-241.

[27] Madonna Kolbenschlag ezt így fogalmazza meg: „Minden gyermek számára az anya és a női akarat jelenti az abszolút hatalom ősi megtapasztalását. Őhozzá fűződnek első öröm- és fájdalomélményeink, az ő árnyéka lebeg minden intim élményünk felett: az életet adók és a rombolók egyaránt. Ő az, aki miatt úgy épül fel lelki alkatunk, hogy élvezzük a szimbiózis biztonságát, s félünk az elalvás traumájától. Tehát – akárcsak a tündérmesékben – kettészakítjuk az anya alakját: az életet adó »jó anyára«, akire mint valós anyánkra gondolunk, s a romboló »rossz anyára«, akit az anyai szeretetre képtelen nőkkel hozunk kapcsolatba – s ő a gonosz mostoha archetípusa.” Kolbenschlag, M.: Búcsúcsók Csipkerózsikának. Debrecen: Csokonai Kiadó, 1999. p. 63.

[28] Benedek, i. m. p. 138.

[29] Arany, i. m. p. 40.

[30] Grimm, i. m. p. 104.

[31] A tündér. In: Perrault, Charles: Kis gyermekek nagy mesekönyve. Bp.: Móra, 1972.

[32] Illyés, i. m. p. 258.

[33] Arany, i. m. p. 9.

[34] Benedek, i. m. p. 237.

[35] Illyés, i. m. p. 39.

[36] Uo. p. 526.

[37] Illyés, i. m. p. 468.

[38] Grimm, i. m. p. 217.

[39] Arany, i. m. p. 69.

[40] Uo. p. 78.

[41] A boszorkányok és tündérek ilyesféle kapcsolatára Boldizsár Ildikó is rámutat itt: Boldizsár Ildikó: Varázslás és fogyókúra. Bp.: JAK Kijárat, 1997. p. 65.

[42] Arany, i. m. p. 195.

[43] Uo. p. 199.

[44] Kolozsvári, i. m. p. 45.

[45] Benedek, i. m. p. 12.

[46] Illyés, i. m. p. 549.

[47] Ámor és Psyche története Apuleius Az aranyszamár című regénye negyedik könyvének betéttörténeteként maradt ránk. Szereplői a görög mitológiához kötik, ám a történet lényegében szabályos tündérmesei szüzsének tekinthető. Apuleius, L.: Az aranyszamár. Bp.: Fapadoskönyv Kiadó, 2011. 284 p.

[48] Erről Bettelheim így beszél: „Ahhoz, hogy az önálló individuummá fejlődés lehetségessé váljék, szilárd alapra van szükség, arra az »ősbizalomra«, melyet csak a csecsemő és a jó szülők közötti kapcsolat biztosít az egyén számára. De ahhoz, hogy az individualizáció folyamata valóban lehetséges és szükséges legyen – hiszen ha elkerülhetnénk, nem próbálkoznánk meg vele, mivel túlságosan fájdalmas –, a jó szülőnek egy időre át kell változnia gonosz, követelődző »mostohává«, aki a gyermeket arra kényszeríti, hogy hosszú éveken át egyedül vándoroljon saját személyisége sivatagában, aki látszólag »kíméletlenül követel«, anélkül, hogy a gyermek kényelmével törődne.” Bettelheim, B.: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek. Bp.: Corvina, 2008. p. 284.

[49] Propp, V. J.: A mese morfológiája. Bp.: Gondolat Könyvkiadó, 1975. p. 114.

[50] Itt végig Propp szakkifejezéseit alkalmazom. Lásd: Uo. p. 113-119.

[51] Benedek, i. m. p. 169.

[52] Uo. p. 106.

[53] Uo. p. 68.

[54] Uo. p. 66.

[55] Arany, i. m. p. 31.

[56] Benedek, i m. p. 238.

[57] Illyés, i. m. p. 165.

[58] Grimm, i. m. p 130.

[59] Benedek, i. m. p. 348.

[60] Uo. p. 139.

[61] Uo. p. 141.

[62] Illyés, i. m. p. 232.

[63] Propp, V. J.: A varázsmese történeti gyökere. Bp.: L’Harmattan Kft., 2006. p. 49-105.

[64] Illyés, i. m. p. 57.

[65] Uo. p. 71.

[66] Uo. p. 199.

[67] Uo. p. 132.

[68] Uo. p. 159.

[69] Benedek, i. m. p. 224.

[70] Lásd erről: Butler-Bowdon, T.: Pszichológia dióhéjban. Bp.: HVG Kiadói Zrt., 2007. p. 304.