Katona András: Jászi Oszkár és kora az elmúlt száz év középiskolai történelemtankönyveiben

Mottó: „A gondolat szabadsága megadja a lehetőséget,

hogy régi tévedések helyébe új igazságok lépjenek.”

(Jászi Oszkár)

 

Jászi Oszkár köztörténeti szempontból nem tartozik a magyar történelem kiemelkedő fontosságú, kulcsszerepet betöltő személyiségei közé. Ugyanakkor az előző, a mostanihoz hasonlóan igen vitatott magyar századelő történelme megírhatatlan nélküle. Hányatott élete bővebben csak jó szándékú történelemtanárok közvetítésében jelenik meg/jelent meg a mindenkori tanulók számára, jellemzően a középiskolában.

Miután azonban „a szó elszáll, az írás megmarad”, nem szóbeli megnyilatkozásokat, hanem a tanítás írott ismeretforrásait, a középiskolai történelemtankönyveket érdemes vizsgálnunk a korábbi magyar századelőtől, Trianontól napjainkig. Jászi Oszkár szerepéről „sine ira et studio” kell szólni, mert – mint látni fogjuk – e könyvek zöméből ez az elfogulatlanság hiányzik a legjobban. Így az elemzőnek nincs könnyű dolga, amikor egy ünnepi megemlékezésen tesz, gyakran nem túl ünnepi megállapításokat a vizsgált ismeretforrások alapján. Ha torz a tükörkép, akkor azonban ne a tükröt törjük össze.

Kiindulópontként megállapíthatjuk, hogy Jászi örök vesztese a magyar történelemtankönyvek ábrázolásainak, de nyugodtan mondhatjuk a magyar történelemnek is. A két világháború közötti tankönyvek az egyik országvesztőnek, a létező szocializmus tankönyvei a kommunisták ellenségeként tárgyalták, s talán csak a rendszerváltozás óta kezd hősünk az őt megérdemlő helyre kerülni. Talán… Nem véletlen, hogy életének nagyobb részét két rendszer üldözöttjeként, emigrációban volt kénytelen eltölteni, és hamvai is csak a rendszerváltozás után térhettek haza.

Mintegy három tucat tankönyvet és történelmi szintézist vizsgáltam meg, különös tekintettel a XX. század első két évtizedére, benne a polgári radikálisokra és Jászira, valamint arra a néhány hónapra, amikor Jászi és „csapata” kormányzati tényező volt Magyarországon. Ez az őszirózsás forradalom, majd Károlyi Mihály-féle Magyar Nemzeti Tanács országlásának ideje, mely a Tanácsköztársaságba, s egy évvel később Trianonba „torkollott”. Szerepük azonban csak a kommunisták hatalomra jutásáig volt, az nem túlzottan dicsteljes.


Három korszakra bontottam a majd’ százéves időszakot:

1. A két háború közötti időszak tankönyvei, a Horthy-korszak Jászi-képe (1920–1944).

2. Tankönyvek 1945-től a rendszerváltozásig. A rövid „féldemokratikus” időszak és a létező szocializmus Jászi-képe (1945–1989).

3. A tankönyvek Jászi-képe a rendszerváltozástól napjainkig (1990–2010).

 

Minden tankönyv legalább két különböző korszakról szól. Az egyik, amelyikről a diákoknak mesél, a másik, saját keletkezésének kora. Az előbbi a tanulóknak, az utóbbi a kutatóknak érdekes.” [1] Nézzük most témánkat főleg ez utóbbi szempontból, de a különböző korok diákjainak szóló „mesét” is fel-felidézve.


A két világháború közötti időszak tankönyvei,
a Horthy-korszak Jászi-képe (1920–1944)

Kezdjük először a „nagy” háború utáni történetírással, hiszen a tankönyvek egy adott kor históriai irodalmát tükrözik, legalábbis optimális esetben. Hogyan írt Szekfű Gyula Jászi szűkebb és kissé tágabb környezetéről? 1918-ban a radikálisok és a szocialisták: „Az országot egy véres tabula rasának nézték, melyen szabadon, nagyszerű korlátlanságban lehet utánozni a külföldön megcsodált építményeket.” [2] Szűkítve a kört, a „tapasztalat”, a „gyakorlat” helyett a radikálisoknak az „elmélet” szolgált kiindulópontul. „A párt tagjai kitűntek minden magyar specifikum lebecsülésében. Doktrinér elviségük kiölte belőlük a történeti felfogás legsatnyább csíráit is, melyek nélkül pedig a magyar politikával szemben lehetetlen józan, reális álláspontot elfoglalni: képtelenek voltak múlt és jelen viszonyokat értelmesen, lehetőségek tekintetbevételével mérlegelni, s mindent aszerint ítéltek meg, mennyire közelíti meg a századvég képromboló francia radikalizmusának ideáljait. […] Gyökérteletlenségüket mi sem mutatja inkább, mint hogy ez a polgári párt kénytelen volt a polgárság esküdt ellenségével, a szociáldemokráciával barátkozni, majd pedig, utolsó galvanizáló kísérletként, félretéve illúziógyűlöletét és antisovinizmusát, a legsovinisztább irányzattal, a szélső függetlenségiekkel szövetkezett.” [3]

A Horthy-korszak egészét áttekintve: „Megfigyelhető, hogy 1918–19 helyét és terjedelmét a tankönyvekben […] mindig az aktualitás mértéke szabta meg. Közvetlenül az események után nem lehetett hallgatni, ezért […] viszonylag részletesen kitértek a forradalmakra.” A konszolidáció éveiben – elítélték ugyan, de – még ellenséges hangnemben sem igen foglalkoztak a polgári demokratikus és proletárforradalommal. Inkább rossz álomként igyekeztek elfelejteni, mint – ismét Szekfű nyomán – a magyarságtól „idegen erők”, nem belső fejlődés következményeit. Az újabb „világméretű háborús küzdelem, az élesen antikommunista kül- és belpolitika éveiben újra megnőtt a kérdés jelentősége, következésképpen a tankönyvekben a terjedelme is.” [4]

Lapozzunk bele ezt követően néhány, az első világháború után keletkezett tankönyvünkbe. 1921-ben jelent meg az első tankönyv – Takáts Sándoré –, amely „legalább részben regisztrálja a változásokat” [5]. Kétoldalnyi szöveg szól a világháborúról és egy oldal a forradalomról, valamint az ellenforradalom uralomra jutásáról. [6] Ennek az időszaknak a tankönyvírói „a polgári demokratikus forradalom számlájára írták a belső front összeomlását”, Tisza meggyilkolását („akinek hatalmas kezétől féltek”), az ellenség benyomulását. [7]

Egy másik tankönyvben a szerző Károlyi szemére vetette a hibás antantbarát, pacifista és nemzetiségi politikát. Ebben – ez a ritka esetek egyike – Jászi is megjelenik, igaz, megkapja a magáét: „Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter tárgyalásai a románokkal és tótokkal tökéletes kudarcba fúltak.” Szóba kerülnek azonban a külső nehézségek mellett a belsők is, amennyiben megállapítják, hogy a forradalmi pártok egyensúlya megbomlott: „A Károlyi-párt, mióta egyetlen lényeges programpontja, Magyarország függetlensége teljesedésbe ment, egészen súlytalanná vált, a radikális párt mögött pedig sohasem állottak tömegek. Így tulajdonképpen csak a szocialisták maradtak a porondon.” [8]

Míg az imént idézett Jászai–Balanyi-könyv Jászit is megemlíti, addig a jeles történész, Domanovszky Sándor 1926-os tankönyve még Károlyit sem említi meg, ezzel is jelezve a kor és szereplőinek kisszerűségét: „A vereség bekövetkezett s a kislelkűség a bajt csak fokozta. A visszavonuló seregek háta mögött kitört a forradalom, a kormányt fölforgató elemek ragadták magukhoz a hatalmat. A katonaságot lefegyverezték, amikor az éhes szomszédok raja olcsó koncra lesett. Még azt a fegyverszüneti egyezményt is elutasították, amely demarkációs vonalul az ország határát jelölte meg. Az ország rohamosan siklott a lejtőn, s a bolsevizmus martaléka lett.” [9]

A konszolidáció időszakának viszonylag korrekt leírást tartalmazó könyve Ujházy Lászlóé. Itt nincs nevesítve, de mégis említésre kerül Jászi: „Amikor […] a Károlyi-kormány nemzetiségi minisztere alkuba bocsátkozott velük [ti. a nemzetiségekkel], olyan területi és különválási kívánságokkal állottak elő, amelyet még Károlyiék sem teljesíthettek.” Majd folytatva a történetet: „A Károlyi-párt miniszterei s a radikális és szociáldemokrata miniszterek között ellentétek támadtak …”, majd „A Károlyi-párt kettészakadt, s a mérsékeltek a növekvő terrorral szemben a rend fönntartására fegyelmezett hadsereget s a pártoknak szabadságát követelték. […] A kormány azonban radikális és szocialista tömegeivel elnyomott minden mérsékelt vagy mérséklő megnyilatkozást, Károlyi pedig úszott az árral […] Lassan-lassan egészen a szocialisták vizein evezett…” [10]

A summás elítélések szaporodtak az 1930-as évek tankönyveiben, és lassan minden baj okozójaként tüntették fel a Nemzeti Tanács pártjait: „Nálunk Károlyi Mihály gróf szélsőséges pártja s a vele szövetséges szocialisták és radikálisok aknamunkája törte meg a nemzet ellenálló erejét. […] A magyar népköztársaságot Károlyi Mihály gróf kormányozta ideiglenes elnöki minőségben, de uralmát csak arra használta, hogy kardcsapás nélkül engedje át szomszédainknak az ország kétharmadát, a megcsonkított országot pedig teljes anarchiába züllessze. […] Szocialisták és radikálisok lettek úrrá a politikai életen, s az elernyedt polgárság egyszer csak azon vette magát észre, hogy Károlyi a szocialistákkal egyesült kommunisták kezére játszotta az országot.” [11]

A „szándékos bűnösség” vádja egyre fokozódott. A második világháború elején megjelenő Marczinkó–Pálfi szerzőpáros könyveiben immár toposzként jelent meg, hogy „Gr. Károlyi Mihálynak radikálisokból és szocialistákból álló kormánya […] teljesen tehetetlennek bizonyult. Minden képesség és rátermettség nélkül vállalkozva a nehéz feladatra csak újabb katasztrófákat zúdítottak a szerencsétlen országra.” [12] Majd „Magyarországot kiszolgáltatta ellenségeinek”, az állam katonai erejét, polgári rendjét „szétzüllesztette”, és végül „bolsevista vezéreknek adta át a hatalmat”. [13] Varga Zoltán a legnagyobb tévedésnek azt tartja – és ezzel Jásziékat is bírálta –, hogy „Károlyiék azt hirdették, hogy a háború kiépítette a népek testvériségét, és azt hitték, hogy békebarát elvek megvédik Magyarország területi épségét.” [14]

Az újabb háború közepette tovább folyt az „ellenséggyártás”: „A szabadkőművesek, a polgári radikálisok és a szociáldemokraták már a háborút megelőző évtizedekben fölötte káros befolyást gyakoroltak a magyar társadalomra.” Amit később tovább fokozott, hogy „Sajtójuk útján jobban megmérgezték a társadalmat, a keresztény és a nemzeti világnézettel ellentétes eszmékkel telítették és hazafiságában megingatták […] A nemzet behódolása a nekik idegen, sőt létét romboló szellem előtt: ez tette lehetővé elernyedésünket s lelki összeomlásunkat.” Ezek után nem lehet meglepő, hogy „Az új népkormány egész működése a jóvátehetetlen bűnök sorozatából állott.” Károlyi „…vakon bízott a nemzetközi radikális és szocialista erők igazságtevésében. Ezaz oktalan bizakodás tette Magyarországot a nemzetiségek könnyű prédájává.” [15] Ráadásul „Károlyi Mihály gyenge és tehetségtelen ember volt, aki munkatársait sem tudta megválasztani, ezért az ország a pusztulás örvényébe jutott.” [16]

Összegezve megállapíthatjuk, hogy bár voltak a két világháború között Károlyi és rendszerét kevésbé elítélő tankönyvek is [17], de az összkép – benne a polgári radikálisok és Jászi szerepének a megítélése – egyértelműen és felettébb túlzóan elítélő, pregnánsan kifejezve a korszak ellenforradalmi jellegét.


Tankönyvek 1945-től a rendszerváltozásig.
A rövid „féldemokratikus” időszak és a létező szocializmus Jászi-képe (1945–1989)

Varga Zoltán 1946-ban megjelent könyvében már más húrokat pengetett. A függetlenségi, szociáldemokrata és polgári radikális pártból álló forradalmi kormány intézkedései között nem a „nemzetvesztés”, hanem a területi integritás védelme és perszonálunió mellett a „népuralom, gyülekezési, egyesülési jog, sajtószabadság, esküdtszék, közkegyelem, általános választójog” [18] is megjelent, „az urak és uzsorások hatalma, most a nép rendje következik”. [19]

1945-ben jelentek meg két fiatal történész, Benda Kálmán és Kosáry Domokos tankönyvei. Előbbi még csak röviden Károlyit írja le „jóindulatú, de gyengekezű, erélytelen ember”-nek [20]. Utóbbi már bővebben ír, Jászit is megemlítve: „Jászi Oszkár a Károlyi-kormány nemzetiségi minisztere úgy gondolta, hogy a nemzetiségi kérdést önkormányzati alapon, egy »keleti Svájc« létesítésével meg lehet oldani. A szomszédos nemzeti mozgalmak azonban épp úgy nemzetállamokat akartak kiépíteni, mint azelőtt a magyar. Amikor Jászi Aradon a románokkal tárgyalt, azok kijelentették, hogy a román többségű területen román uralmat kívánnak. A szlovákok meg a túrócszentmártoni nyilatkozatban mondták ki elszakadási szándékukat és az új Csehszlovákiához való tartozásukat.” [21]

Iván János katolikus szellemiségű tankönyvében megint a sikertelen miniszter jelent meg: „A Károlyi-kormány nemzetiségi minisztere, Jászi Oszkár azt hitte, hogy a nemzetiségi probléma megoldható a nemzeti önkormányzat alapján (Magyarország a »keleti Svájc« lenne). A románok vezetői azonban hallani sem akartak erről, és nyíltan megmondták, hogy ők nemzeti államot akarnak azon a területen, ahol többségben élnek (Jászi tárgyalásai a románokkal Aradon). A szlovákok kijelentették, hogy önálló Cseh-Szlovák államhoz csatlakoznak (Túrócszentmártoni nyilatkozat).” [22]

Ezt követőn negyven éven át csak marxista szellemiségű tankönyvekkel találkozhatunk. Ezekben Jászi és a polgári radikálisok, valamint az őszirózsás forradalom időszaka egészen más megvilágítást kapott. Kezdjük az előbbivel. A korszak jelentős történeti szintézise az ötvenes évek első felében több kiadást is megért sokszerzős „A magyar nép története” [23] volt, melynek nyomán tankönyvsorozat is készült. Ennek III. kötetében Lukács Lajos így írt a polgári radikálisokról: „Hatott az SZDP ideológiájára a polgári értelmiség, mely az 1905/06-os válság óta lépett erőteljesebben a politikai élet színterére. A radikális polgári intelligencia, amely a Társadalomtudományi Társaság, a Huszadik Század című folyóirat köré csoportosult, éles hangú kritikusa volt a feudális maradványokkal teli Magyarországnak. Antifeudális, antiklerikális szellemben írott cikkeken, előadásokon keresztül igyekeztek minél szélesebb tábort tömöríteni maguk köré.” [24] Ez még korrekt leírásnak tűnik. Az is, hogy „A Károlyi-párt belpolitikai szövetségesei voltak a főleg városi elemeket képviselő polgári radikális párt és a Szociáldemokrata Párt …” [25] Ugyanakkor a hangsúlyok egészen máshova kerülnek, minden „osztályharcos” összefüggésbe került: a hatalomra került „…Magyar Nemzeti Tanács antantbarát pártjai (Károlyi-párt, Radikális Párt és a Szociáldemokrata Párt) a burzsoá rend megszilárdítására törekedtek. […] A Károlyi kormányzat mindent megtett, hogy a dolgozó nép valóban forradalmi törekvései meghiúsuljanak. A burzsoázia antantbarát elemei, akik a kormányra jutottak, a magyar uralkodó osztályok tartalékát képviselték már a világháború alatt arra az esetre, ha a monarchia a háborút elveszítené.” [26] „Az ellenforradalom szervezkedése és a klérus” jellegzetes című tananyagrészben továbbfűzi a szerző gondolatait: „Az államapparátus a régi rend híveinek a kezében maradt. A kormány tétlenül tűrte a reakció szervezkedéseit. A Károlyi-kormányzat szabadságot biztosított a demokrácia minden rendű és rangú ellenségének. […] A polgári és szociáldemokrata miniszterek elősegítették az egyre nyíltabb reakciós megmozdulásokat. Székesfehérvárott, Makón a grófok, főpapok követelték a régi rendszer visszaállítását.” [27] A vulgármarxista szellemiségű könyvet az elkövetkező évtizedekben már némiképp kiegyensúlyozottabb, de – természetesen – még mindig marxista szellemiségű kiadványok követték.

A csaknem egy évtizeddel később, 1959-ben megjelent sokszerzős tankönyv, melynek magyar történelem fejezeteit zömmel Ránki György írta (Pamlényi Ervin közreműködésével), így szólt a polgári radikálisokról: „Budapesten a polgári radikálisok csoportja keretében az erősödő városi kispolgárság és értelmiség építette ki demokratikus szervezetét. A szervezkedés, melynek élén fiatal értelmiségiek álltak, a feudális maradványok felszámolását, a nemzetiségi kérdés rendezését és a tiszta polgári demokrácia megteremtését követelte.” [28] „A polgári forradalom győzelme” tananyagrészben mindez már kissé más megvilágítást kapott: „A Radikális Párt Jászi Oszkár vezetésével elsősorban az értelmiség s a budapesti kispolgárság pártja volt. Célkitűzése a polgári demokrácia megteremtésén, a feudális maradványok teljes felszámolásán nem ment túl.” [29] Tehát az előző idézetben ugyanaz a pohár félig tele van, de az utóbbiban félig üres. A lényeg „A Károlyi-kormány bel- és külpolitikája” tananyagrészben kerül megfogalmazásra, kiemelt nyomdai szedéssel is: „A hatalomra jutott Károlyi-kormány – mely a Függetlenségi Párt, a Radikális Párt s a Szociáldemokrata Párt koalíciójából alakult – polgári demokratikus reformok bevezetése mellett akarta a tőkésrendet továbbra is megőrizni Magyarországon.” [30]

Az 1962-es reformtantervet követően született – immár „egyszerzős” – Balogh Endre könyvben tovább „finomul” a kép. A „Magyarország az első világháború előtt” tananyag „A szocialista és a demokratikus ellenzék” című részében így ír a szerző: „A demokratikus erők másik csoportja a kispolgárság és a polgári értelmiség soraiban gyökerező polgári radikális volt. A polgári demokrácia elvi alapján állva, erőteljesen bírálta a feudális maradványokat, az »uzsoratőkét«, az uralkodó körök konzervatív-reakciós politikáját, a papság nyomasztó hatalmát. Szellemi és politikai vezetője Jászi Oszkár volt.” [31] Az ezt követő apró betűs rész programjuk „kispolgári egyoldalúságát és utópikus vonásait” kárhoztatta, megemlítve annak néhány konkrét elemét is: „[] a monopóliumok megszüntetését, mérsékelt földreformot, a nemzetiségek számára kulturális autonómiát (»keleti Svájc«)”, melyek „ […] bizonyos fokig a polgári demokratikus eszmei előkészítőjévé tette a polgári radikálisokat.” [32] Érdekes, hogy a tankönyv 1973-as tananyagcsökkentés utáni átdolgozásában kikerült a tankönyvből Jászi Oszkár neve és a „keleti Svájc” terve, bekerült viszont a nemzeti tanács 12 pontos programjának rövid – igaz, csak apró betűs – ismertetése, melyben ismét hangsúlyosabban megjelent, hogy „A kiáltvány követelte […] a népek önrendelkezési jogát a Magyarországon élő nem magyar népek számára, de az ország területi sérthetetlenségének fönntartásával.” [33] A Károlyi-kormányzat tevékenységének értékelése is elnézőbb a korábbiaknál: „Az események azt mutatták, hogy a polgári demokratikus köztársaság – számos vezetőjének, s mindenekelőtt Károlyi Mihálynak jóakarata ellenére – már nem alkalmas a felgyülemlett föladatok megoldására.” [34]

A marxista történetírói értékelés tehát lelkesen üdvözölte, hogy „A századfordulón a magyarországi szociáldemokráciával és a magyar polgári radikalizmussal színre lépett az első politikai erő, amely nem fogadta el a nemesi ideológiát saját ideológiájának, és nem érezte magát kötve a nemesi múltszemlélettől.” [35]

A rendszerváltozás előtti utolsó gimnáziumi tankönyv Jóvérné Szirtes Ágotáé volt, melyben az eddig megszokottakon kívül többet is megtudhattunk a polgári radikálisokról, akik „…olyan gyorsan kerültek […] a politikai események élvonalába, hogy még saját vezetőik számára is meglepő volt. Az Országos Polgári Radikális Párt programjában földreformot és függetlenséget követelt, követelte továbbá a nemzetiségi kérdés megoldását, az állami népoktatást, a szabadságjogok kiterjesztését. A párt elnöke Jászi Oszkár volt. Aki a nemzetiségi kérdés legbecsületesebb hazai szakértőjének számított. »Keleti Svájc« néven ismertté vált programjának lényege a polgári demokratikus kelet-európai államok szövetsége lett volna. Ebben a keretben kívánta elhelyezni a történelmi Magyarországot is.” [36] A bekezdéshez feladat is kapcsolódott („Elemezzük Jászi Oszkár tervét!”), sőt apró betűs kiegészítő információként az is, hogy „A radikálisok a polgári demokratikus átalakítás szellemi előkészítői voltak a század eleje óta, de a pártalakításhoz csak 1914-ben jutottak el.” [37]

Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy a marxista, pártállami időszak tankönyvei a polgári radikálisokról és Jásziról többnyire jóindulatúan emlékeztek meg addig, ameddig a polgári demokratikus forradalom létrejöttét segítették és az első magyar köztársaság működését szolgálták, de megváltozik a hangnem, amikor a szocialistának mondott forradalom, a tanácsköztársaság létrejöttét próbálták meggátolni, illetve azzal nem értenek egyet.

 


A tankönyvek Jászi-képe a rendszerváltozástól napjainkig (1990–2010)

A rendszerváltozás utáni első tankönyv Salamon Konrádé volt, melyben már Jászi-fotó is látható és két tőle származó idézet is olvasható. A kép aláírása kellően informatív: „Jászi Oszkár, a magyar polgári radikalizmus meghatározó egyénisége, a Nemzeti Tanács 12 pontjának megfogalmazója.” [38] Az első – rövidebb – idézet egy értékelés a kormányzatról, melynek maga is részese, tagja volt: „…javaslatba hoztam […] hogy a kormány a forradalmi hadseregbe önként belépőknek tíz hold földet garantáljon, melyet kétévi katonai szolgálat után […] ingyen kapnának meg. Sajnos, ez az érvelés nem hatott, s tényleg elsősorban a katonai kérdésen és a földkérdésen bukott meg a Károlyi-kormány…” [39]

A másik idézet a földkérdés megoldatlanságát tárgyalja meglepő részletességgel, egybekapcsolva a nemzetiségi kérdéssel és egy Jászira vonatkozó plusz információval: „Kezdettől fogva tisztán láttam, hogy az egész forradalom központi problémája itt van: földet adni a földnélkülieknek, maradék nélkül kielégíteni a szegényebb parasztság és a földmíves-munkások földéhségét, elsősorban a papi és egyéb külterjes mívelésű latifundiumok földarabolásával. Ebben a korszakos reformban láttam az októberi forradalom igazi lelkét, mert ez lett volna az egyedüli út egyrészt a korszerű többtermelés és szövetkezeti mozgalom felé, másrészt a demokrácia és a kultúra igazi alapjai lefektetéséhez és mindenekfölött a népet elsorvasztó feudális iga lerázásához. […] A minisztertanácsban állandóan sürgettem a földreformot, gyakran utaltam rá, hogy enélkül a nemzetiségi kérdést sem lehet megoldani. Nyomatékosan hangsúlyoztam, hogy az egész integritási politikának ma már csak egyetlen lehetősége van: azonnal felosztani a perifériákon a magyar nagybirtokokat a nemzetiségi törpe-parasztok és földnélküliek között! Ez a rendszabály – gyorsan és energikusan keresztülvive – óriási vonzóerőt gyakorolt volna az általunk akkor még remélt plebiszcizumok [népszavazások] javára. Sajnos, kormányzatunk lassú és nehézkes tempóját nem lehetett meggyorsítani. Kétszer be is adtam lemondásomat a kormányzat általános erélytelensége miatt …” [40] Mindez a tankönyv tényszerű, a törzsanyagban szereplő közlése(i) mellett, kiegészítő anyagban olvashatók. A szikár tankönyvírói megállapítás: „Hiába követelte Jászi Oszkár a földosztás azonnali megkezdését, a szociáldemokraták (és a kommunisták is) elvi okokból ellene foglaltak állást, s természetesen nem siettették a reformokat az érintett birtokosok sem.” [41]

Ifj. Lator László egy évvel később keletkezett, de lényegesen szikárabb, tömörebb tankönyvében helyet kap Jászi dedikált portréja, de ehhez/róla mindössze egy zárójeles információval találkozhatunk a szövegben: „Hiába tárgyaltak sokan (pl. Jászi Oszkár) a nemzetiségi vezetőkkel, csak a ruténekkel és a németekkel tudtak megegyezni, törvénybe iktatva autonómiájukat.” [42]

A Kovács házaspár debreceni tankönyvében Jászi Oszkárt képe mellett egy rövid szöveges „miniportré” is ábrázolja, megemlítve emigrálását is: „Jászi Oszkár (1875–1957): Társadalomtudós és politikus, a hazai polgári radikalizmus vezéralakja. Az 1918-as forradalom után a proletárdiktatúrát nem fogadta el. Bécsbe emigrált, majd az USA-ban élt.” A törzsszövegben egyetlen mondat szerepel: „Az 1914-ben létrejött Országos Radikális Párt élén a nagy tekintélyű társadalomtudós Jászi Oszkárral főleg az értelmiség körében hatott.” [43] A tankönyv a Károlyi-kormány tárcáinak kapcsán azt is megemlíti, hogy a polgári radikálisoknak még egy jutott, Szende Pálnak, a pénzügyminiszterséget már nem megemlítve. [44]

A Műszaki Kiadó két tankönyvsorozatot is megjelentetett az előző évtizedben, benne két iv. osztályos tankönyvvel. Dupcsik Csaba és Repárszky Ildikó könyvében az immár szokványosnak nevezhető Jászi-fotó mellett korrekt, tényszerű bemutatás található: „Jászi Oszkár társadalomtudós és politikus, a Társadalomtudományi Társaság, a Huszadik Század című folyóirat és az Országos Polgári Radikális Párt megalapítója. A nemzetiségi kérdés szakértőjének számított. Az 1919-es kommunista hatalomátvételt elutasította, s az Egyesült Államokba emigrált, ahol 1957-ben halt meg.” [45] A könyvhöz „Forrásgyűjtemény” is tartozik, melybe az újabb Jászi-portré és mini-életrajz – mely arról is tudósít, hogy igen rövid ideig volt nemzetiségi miniszter – mellett idéznek a szerzők Jászi visszaemlékezéséből a hatalomátvétel előtti „forradalmi” éjszakáról: „Reggelre valószínűleg lógni fogunk – mondottam Kunfinak, aki mellettem szintén álmatlanul hevert a szőnyegen. – Én is azt hiszem – válaszolta ő. A kis tisztek elszeleburdiskodták a dolgot. Még két-három napig várni kellett volna.” [46]

Közli a „Forrásgyűjtemény” Jászi 1918. decemberi lemondólevelének részletét is, mely tökéletes kor- és kórképet ad: „A törvények lassan készülnek el, komoly keresztülvitelükre pedig semmi kilátás, mert a hatalmi apparátus szelleme a régi maradt. Semmi jele […] egy új közélet kialakulásának. Ugyanakkor az ellenforradalom szervezkedik […] a baloldali szélső áramlat is napról napra erősödik. Anarchistikus propaganda folyik, amely erőszakot és terrort hirdet. Az ellenforradalom és anarchia kettős veszélye között a kormánynak, véleményem szerint, csak egy feladata lehet: kitartani politikánk mellett […] Vagyis a teljes politikai demokrácián túl: a latifundiumok feldarabolása […] az egyéni kezdeményezés alól kinőtt üzemek államosítása; a többi nagyüzemben pedig méltányos részesedés az állam, a munkások és a tulajdonosok között; a dolgozók legmesszebbmenő szociális védelme az egész vonalon. Ezen túlmenő program a mai viszonyok között meg nem valósítható, ennél kevesebb el nem fogadható. Tehát meg kell valósítani a szocializmusnak már ma is életképes és komoly tartalmát, de óvakodni kell minden terrortól, erőszakoskodástól, a durva ösztönöket felkorbácsoló demagógiától.” [47] A szerzők kérdésekkel és feladatokkal elemeztetik a szöveget: „Hogyan értékeli Jászi az 1918 végére kialakult helyzetet? […] Elégedett vagy elégedetlen Jászi a kialakult helyzettel? […] Jászi miért tarthatta annyira fontosnak a nagybirtokok felosztását? Mit érthet Jászi »az egyéni kezdeményezés alól kinőtt üzemeken‹‹? A szemelvényben Jászi szocializmust emleget. Ő mit ért ezalatt?…” [48]

A Műszaki Kiadó másik tankönyve a Bihari Péter és Doba Dóra szerzőpáros munkája. Ebben „A forradalmi várakozásokról” Jászi már többször idézett emlékiratának szövegével szólnak a szerzők: „A forradalom lelke szeptember–október folyamán már behatolt úgyszólván az élet minden vonatkozásába. Az emberek elvesztették a napi dolgaikkal való minden összefüggésüket, s tekintetük lázasan meredt a jövőbe. Szelíd filozopterek és metafizikusok égő szemekkel rohantak hozzám, s a forradalmi pártok habozó lassúságát szenvedélyes hangon kritizálták. Egy elektrotechnikus-inas vészes jóslatok közepette javította meg a villamos vezetéket, kijelentvén, hogy küszöbön a forradalom. A leány azzal hozta a levest, hogy falusi rokonaitól tudja, már nem sokáig tart a régi világ. […] Katonák és tisztek hangosan beszéltek nyilvános helyeken is a front összeroskadásáról. A villamos kocsikon szenvedélyes kitöréseket lehetett hallani a háború, a hatóságok és a vagyonosok ellen.” [49] A szöveghez illesztett kérdések általánosabb jellegűek, melyek a tankönyvi főszöveg ismeretével együtt válaszolhatók meg: „Mi lehetett az általános forradalmi hangulat magyarázata? Mit jelentett a „régi világ” összeomlása? Milyen változásokat vártak az emberek a forradalomtól.” [50]

Jászival kapcsolatban nagyon röviden megemlíti a tankönyv, hogy „a polgári radikálisok vezetője, a nemzetiségi kérdés szakértője”-ként lett a Károlyi vezette kormány meghatározó tagja. A nemzetiségek képviselőivel folytatott kudarcos tárgyalásairól és lemondásáról is tudósít a főszöveg. A Károlyi-korszak külpolitikáját megint csak Jászi szövegével értékelik a szerzők: „A Károlyi-korszak kezdettől fogva pacifista és antimilitarista volt. Gyűlölte a háborút, az azonnali békét akarta: a megoldandó nemzetközi problémák elintézését nem a fegyverektől várta, hanem a nemzetközi jóakarat és igazságosság szellemétől. Kezdetben tehát hitt Wilsonban és az antant demokratikus közvéleményében. Különösen pedig azt remélte, hogy a munkásság nemzetközi szervezeteiben lesz elegendő erő a humánus és becsületes béke biztosítására. Emellett azt is várta, hogy a magyar demokrácia (és különösen Károlyi Mihály) közismert anti-porosz beállítottsága és egyes vezérfiainak elismert igazságos politikája a nemzeti kisebbségekkel szemben Magyarországot kedvezőbb helyzetbe fogja juttatni, mint a többi legyőzött államokat.” [51] A hozzá kapcsolódó kérdések: „Hogyan jellemzi Jászi a korszak külpolitikáját? Miben látja a Károlyi-kormányzat kudarcának legfőbb okát?” [52]

A Nemzeti Tankönyvkiadó legújabb sorozatának elsőként megjelent Száray–Kaposi-féle tankönyve igen keveset mond Jásziról és a polgári radikálisokról. Csupán annyit, hogy a Nemzeti Tanács egyik alkotó pártja volt Jászi Oszkár vezetésével, és a földosztást őszintén – Károlyi és a Kisgazdák mellett – csak ők támogatták. (Érdekes, hogy a nemzetiségi kérdés kapcsán nem kerülnek külön említésre.) Egy viszonylag hosszabb részletet közölnek a szerzők Jászi emlékiratából, mely már a korábbi Salamon-könyv forrásrészletei között is szerepelt: „Kezdettől fogva tisztán láttam, hogy az egész forradalom központi problémája itt van: földet adni a földnélkülieknek, maradék nélkül kielégíteni a szegényebb parasztság és a földmíves-munkások földéhségét, elsősorban a papi és egyéb külterjes mívelésű latifundiumok földarabolásával. Ebben a korszakos reformban láttam az októberi forradalom igazi lelkét, mert ez lett volna az egyedüli út egyrészt a korszerű többtermelés és szövetkezeti mozgalom felé, másrészt a demokrácia és a kultúra igazi alapjai lefektetéséhez és mindenekfölött a népet elsorvasztó feudális iga lerázásához.” [53] A kapcsolódó feladat: „Tárja fel, hogy miben látta a földosztás jelentőségét Jászi Oszkár?” A szemelvény végezetül egybevettetik a kápolnai földosztásról szóló Károlyi-féle visszaemlékezéssel.

Az „előzmény-kötetben” viszont a főszövegben, „A világháború előestéjén” tananyag részeként ír a szerző a polgári radikálisokról és Jásziról: „A XX. század elejére megerősödött a középosztályba tartozó polgári értelmiség. Közülük került ki a polgári radikálisok szűk csoportja, amely elszakadt a politikai kérdések hagyományos közjogi megközelítésétől, és a radikális reformokért a demokrácia kiteljesítéséért szállt síkra. Nézeteik társadalomtudományi folyóiratok (pl. XX. század) lapjain formálódtak ki. Nem véletlen, hogy szellemi vezérük, Jászi Oszkár nevéhez fűződik a nemzetiségi kérdés új, kompromisszumos megoldásának kidolgozása. Az értelmiségi csoport 1914-ben szerveződött párttá.” [54]

A kiegészítő szövegben idéz a szerző Jászi Oszkár „A nemzetiségi kérdés és Magyarország jövője” című, 1911-ben megjelent munkájából: „Létezik egy közös minimális nemzetiségi program, mely […] röviden így foglalható össze: jó iskola, jó közigazgatás és jó bíráskodás kell a népnek […], melyet a nép saját nyelvén kap.” [55] Jászi magyarázatát olvashatjuk az elképzeléshez: „Ezt a tételemet sokan úgy magyarázzák, hogy én az országot a különböző nyelvű közigazgatási hatóságok és bírói szervezetek sokaságára akarnám feldarabolni. Ellenkezőleg, egész koncepcióm […] csak azt célozza, hogy a néptömegeknek lehetőleg semmi sérelme ne legyen abból, hogy véletlenül nemzetiségieknek és nem magyarnak születtek. Ennek érdekében feltétlenül gondoskodni kell arról, […] hogy minden hatóság és bíróság anyanyelvén legyen képes a felekkel értekezni, ahol idegen nemzetiségek tömegei élnek.” [56] Érdekesek a forrásokhoz kapcsolt feladatok, kérdések: „Értelmezzük tömören Jászi elképzelését! Hasonlítsuk össze az 1868-as nemzetiségi törvénnyel és Kossuth dunai konföderációs tervezetével! Vitassuk meg hatását a magyar és a nemzetiségi közéletre! Jászi jegyzete mennyiben és miért változtatja meg felfogásunkat nézetei értelmezésében?” [57] Végre – a hagyományos portré-ábrázolás helyett – egy életszerűbb Jászi-képpel is találkozhatunk, melyen Szabó Ervinnel egy társaságban látható.

Összességében tehát annyit mindenképp megállapíthatunk, hogy Jászi valóban hazatért az elmúlt két évtizedben, és – egy-két kivételtől eltekintve – kivívta őt megillető helyét a történelemtankönyvekben. Eltűnt az igaztalanul „nemzetvesztőként” való feltüntetése, és megjelent személyében demokratikus értékeink egy korai hordozója, sőt immár emigrációjának szóba hozatala sem tabu téma. A tankönyvek immár nemcsak Jásziról tartalmaznak szövegeket, képeket, de tőle is bőségesen idéznek forrásrészleteket. „Keleti Svájc” terve olyan soha meg nem valósult történelmi alternatívaként bukkan fel, mint Kossuth Duna konföderációs terve. És közben azóta már egy nagyobb nemzetközösség, az Európai Unió tagjai lettünk. Demokratikus értékeinkkel együtt mi ez, ha nem Jászi eszméinek lassú, de biztos megvalósulása?

„Miként Mózes nem vezethette el népét az ígéret földjére, akként ő sem kísérhette el híveit a kommunista kálvária homoksivatagjára” [58]írta Jászi Oszkár Szabó Ervinről 1921-ben, de ezt róla is írhatták volna. A kommunizmus utáni Magyarországra – halála után bő három évtizeddel – azonban visszatérhetett. Őrizzük emlékét és ápoljuk gondolatait, hogy a régi tévedések helyébe – a mottónak megfelelően – valóban új igazságok kerülhessenek!




 

[1] Dévényi Anna: A magyar történelemtankönyvek ideológiai–szemléleti és didaktikai változásai 1945 és 1989 között – egy ellenforradalmi miniszterelnök példáján. In: Történelemtanítás. 2011. 1. sz. [online] http://www.folyoirat.tortenelemtanitas.hu/2011/03/devenyi-anna-a-magyar-tortenelemtankonyvek-ideologiai-szemleleti-es-didaktikai-valtozasai-1945-es-1989-kozott-egy-ellenforradalmi-miniszterelnok-peldajan-02-01-06/ 2011. máj. 19.

[2] Szekfű Gyula: Az utolsó fejezet. In: Napkelet. 1923. I. p. 304.

[3] Szekfű Gyula: Három Nemzedék, és ami utána következik. Budapest: Maecenas Kiadó, 1989. p. 360.

[4] Unger Mátyás: A történelmi tudat alakulása középiskolai történelemtankönyveinkben. Budapest: Tankönyvkiadó, 1976. p. 247. (Kiemelés itt és a továbbiakban az idézett könyvekből, tankönyvekből.)

[5] Uo. p. 116.

[6] Takáts György: A magyar nemzet története. Gimn., reálisk. és leánygimn. számára. 3. átdolg. kiad. Budapest: 
Athenaeum, 1921. p. 191–192.

[7] Takáts György–Koczogh András: Egyetemes történelem. III. r. Az újkor története a vesztfáliai békekötéstől napjainkig. A gimn. és reálisk. 7. oszt. számára. Budapest: Athenaeum, 1924. p. 202.

[8] Jászai Rezső: Magyarország története a mohácsi vésztől napjainkig. A középisk. IV. oszt. számára. (Balanyi György kiegészítésével) 4. kiad. Budapest: Lampel, 1924. p. 126.

[9] Domanovszky Sándor: Magyarország története a középisk. III. oszt. számára. Budapest: Egyetemi Nyomda, 1926. p. 204.

[10] Ujházy László: A magyar nemzet története. Középisk. VIII. oszt. számára. 3. kiad. Budapest: Szent István Társulat, 1922. p. 320.

[11] Miskolczy István–Szolomájer Tasziló: Magyarország története a fiúisk. VIII. oszt. számára. Budapest: Szent István Társulat, 1931. p. 184–185. Hasonló szellemben írt Balogh Albin: Magyarország története a gimn. és leánygimn. III. oszt. számára. Budapest: Szent István Társulat, 1938. p. 84. is. (A kiemelés itt és minden más külön nem jelzett esetben a szerző/k/é.)

[12] Marczinkó Ferenc–Pálfi János: Magyarország története. Különös tekintettel a társadalmi életre és intézményekre. A fiúközépisk. VIII. és a leányközépisk. VII. - VIII. oszt. számára. Budapest: Lampel, , 1939. p. 195. és szinte ugyanezekkel a szavakkal: Marczinkó Ferenc–Pálfi János–Várady Erzsébet–Dékány István: Magyarország története a szatmári békétől napjainkig. Budapest: Egyetemi Nyomda, 1942. p. 80.

[13] Marczinkó Ferenc–Pálfi János–Várady Erzsébet–Dékány István:Magyarország története a szatmári békétől napjainkig. Budapest: Egyetemi Nyomda, 1942. p. 81.

[14] Varga Zoltán: A magyar nemzet története. II. rész. A szatmári békétől. Gimn. és leánygimn. VIII. oszt. számára. Debrecen: Orsz. Ref. Tanáregyesület és Orsz. Ev. Tanáregyesület,, 1942. p. 96.

[15] Szegedi Tasziló: Magyarország története a szatmári békétől napjainkig. A gimn. és a leánygimn. VIII. oszt. számára. Budapest: Szent István Társulat, 1942. p. 67–68.

[16] Varga Zoltán: A magyar nemzet elbeszélő története. A középisk. III. oszt. számára. Debrecen: Orsz. Ref. Tanáregyesület és Orsz. Ev. Tanáregyesület, 1939. p. 126.

[17] Mesterházy Jenő: A magyar nemzet története a XVIII. század végétől napjainkig. A líceumok és leánylíceum IV. oszt. számára. Budapest: Franklin, 1941. p. 83–85.

[18] Varga Zoltán: Magyarország türténete II. A szatmári békétől. A gimn. és leánygimn. VIII. oszt. számára. Debrecen: Orsz. Ref. Tanáregyesület és Orsz. Ev. Tanáregyesület, 1946. p. 202.

[19] Uo. p. 205.

[20] Benda Kálmán: Magyarország története az őskortól napjainkig. Budapest: Szikra, 1945. p. 129.

[21] Kosáry Domokos–Mérei Gyula: Magyarország története a szatmári békétől napjainkig. Budapest: Szikra, 1945. p. 158.

[22] Iván János: Magyarország története a szatmári békétől napjainkig. Kath. Gimn. és leánygimn. 8., a líceumok és leánylíceumok 4. oszt. számára. Szerk.: Balogh Albin. Budapest: Szent István Társulat, 1947. p. 106. Kosáry Domokos–Mérei Gyula: Magyarország története a szatmári békétől napjainkig. Budapest: Szikra, 1945. p. 158.

[23] Heckenast Gusztáv–Incze Miklós–Karácsonyi Béla–Lukács Lajos–Spira György: A magyar nép története. Budapest: Művelt Nép Könyvkiadó, 1950.

[24] Lukács Lajos: A magyar nép története III. (1849-től napjainkig).Budapest: Tankönyvkiadó, 1950. p. 136.

[25] Uo. p. 160.

[26] Uo. p. 109.

[27] Uo. p. 110.

[28] Almási János–Szamuely Tibor–Ránki György–Pamlényi Ervin–Borsányi Károly: Történelem a gimn. IV. oszt. számára. Budapest: Tankönyvkiadó, 1959. p. 101.

[29] Uo. p. 146.

[30] Uo. p. 147.

[31] Balogh Endre: Történelem a gimn. IV. oszt. számára. Budapest: Tankönyvkiadó, 1968. p. 51.

[32] Uo.

[33] Balogh Endre: Történelem a gimn. IV. oszt. számára. 8., átdolg. kiad. Budapest: Tankönyvkiadó, 1975. p. 93.

[34] Uo. p. 95.

[35] Unger Mátyás: A történelmi tudat alakulása középiskolai történelemtankönyveinkben. Budapest: Tankönyvkiadó, 1976. p. 134.

[36] Jóvérné Szirtes Ágota: Történelem a gimn. IV. osztálya számára. A legújabb kor. Budapest: Tankönyvkiadó, p. 36.

[37] Uo. p. 37.

[38] Salamon Konrád: Történelem IV. a középisk. számára. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994. p. 31.

[39] Uo. p. 35. Forrás: Jászi Oszkár: Magyar kálvária – magyar föltámadás (1920). Budapest: Magyar Hírlap könyvek, 1989. p. 62.

[40] Salamon Konrád: Történelem IV. a középisk. számára. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994. p. 38. Forrás: Jászi Oszkár: Magyar kálvária – magyar föltámadás (1920). Budapest: Magyar Hírlap könyvek, 1989. p. 93. és p. 95.

[41] Salamon Konrád: Történelem IV. a középisk. számára. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994. p. 38.

[42] Ifj. Lator László: Történelem a középisk.IV. oszt. számára. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995. p. 41.

[43] Kovács István–Kovácsné Bede Ágnes: Történelem 12. osztály.Debrecen: Pedellus Tankönyvkiadó, 2005. p. 85. 
és Kovács István–Kovácsné Bede Ágnes: Történelem 12. osztály. XX. század. Átdolg. kiad. Debrecen: Pedellus Tankönyvkiadó, 2008. p. 78.

[44] Kovács István–Kovácsné Bede Ágnes: Történelem 12. osztály. Debrecen: Pedellus Tankönyvkiadó, 2005. p. 87. 
és Kovács István–Kovácsné Bede Ágnes: Történelem 12. osztály. XX. század. Átdolg. kiad. Debrecen: Pedellus Tankönyvkiadó, 2008. p. 80.

[45] Dupcsik Csaba–Repárszky Ildikó: Történelem IV. a középisk. számára.7. kiad. Budapest: Műszaki Kiadó, 2009. p. 26.

[46] Dupcsik Csaba–Repárszky Ildikó: Történelem IV. XX. század. Forrásgyűjtemény a kétszintű érettségihez. Budapest: Műszaki Kiadó, 2007. p. 35. Forrás: Jászi Oszkár: Magyar kálvária – magyar föltámadás (1920). Budapest: Magyar Hírlap könyvek, 1989. p. 48.

[47] Uo. p. 36.

[48] Uo.

[49] Bihari Péter–Doba Dóra: Történelem a 12. évfolyam számára. 3. kiad. Budapest: Műszaki Kiadó, 2009. p. 31. Forrás: Jászi Oszkár: Magyar kálvária – magyar föltámadás (1920). Budapest: Magyar Hírlap könyvek, 1989. p. 46.

[50] Uo.

[51] Uo. p. 33.

[52] Uo.

[53] Száray Miklós–Kaposi József: Történelem IV., középisk., 12. oszt.Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 2005. p. 26.

[54] Száray Miklós: Történelem III. középisk. 11. évf. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 2007. p. 271.

[55] Uo. p. 276. Forrás: A nemzetiségi kérdés és Magyarország jövője. In: Jászi Oszkár publicisztikája. Vál. Litván György és Varga F. János. Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1982. p. 158.

[56] Uo.

[57] Uo.

[58] Jászi Oszkár: Előszó. In: Szabó Ervin: Társadalmi és pártharcok a 48–49-es magyar forradalomban. Bécs: Bécsi Magyar Kiadó, 1921.