Az általános iskolák 1977/78-tól kapcsolódtak be a Kazinczy-versenyekbe. Az országos döntő megszervezését a dunántúli és a fővárosi régióban a balatonboglári általános és zenei iskola, illetve a helyi önkormányzat vállalta, a kelet-magyarországi döntőjét a kisújszállási Móricz Zsigmond Gimnázium és a helyi önkormányzat.
A Kazinczy-versenyekről lapunk 2009/4. számában írtam általános áttekintést. Ebben szerepelt, hogy három szakaszból (egy iskolai, egy megyei és fő városi és egy döntő részből), a döntő két fordulóból áll; a tanulóknak egy szabadon választott és egy kijelölt kötelező szöveget kell felolvasniuk. Ezek a szövegek XIX-XXI. századiak legyenek, esszé jellegűek, tehát ne szépirodalmiak; a kötelező szöveg bemutatásához 20 perc felkészülési időt kapnak. A legszebben beszélő versenyzők aranyéremben részesülnek, helyezési sorrend megállapítása nélkül. A versenybizottság további jutalmakat ítél oda (könyveket, művészeti tárgyakat) különféle felajánlások jóvoltából.
Az említett általános áttekintésben csak a középiskolai versenyek szerepeltek; ezért lapunk szerkesztőbizottsága úgy döntött, hogy a „kisebbek”-ről is készüljön beszámoló.
Az általános iskolai regionális döntőkbe mindkét helyszínen 60-60 diák juthat, s két-két csoportban szerepelnek. Ebben a versenytípusban a tanulók felkészítésében nem kis segítséget jelentettek a középiskolai diákok versenyeinek tapasztalatai, ideértve a felkészítő tanáraikkal folytatott konzultációkat, a nyári táborokat és az azóta készített tanulmányokat.
A szabadon választott szövegek általában megfeleltek a versenyzők életkorának. Részleteket hallottunk Ágh István, Csukás István, Móra Ferenc, Karinthy Frigyes műveiből, de feltűntek Illyés Gyula, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor esszéi is, továbbá ismeretterjesztő művek, nyelvművelő írások. A hangvétel megválasztása így szinte sehol sem okozott gondot, s különösen nem a tréfás, valamint az ismeretterjesztő művek esetében. A tévé, a rádió ismeretterjesztő ifjúsági műsoraira is gondolva, efféle szövegeket lehetne többször választani.
Az első szakaszban – érthetően – a hangképzés szempontjai álltak a figyelem központjában. Örömmel tapasztalhattuk, hogy a pöszeség és más hangképzési fogyatékosságok nagyjából eltűntek, s ma már nem találkozunk önmagáért való „míves” artikulációval, amivel a verseny kezdetén a „szép” kiejtésre törekedve többen próbálkoztak.
Meglepő, és szomorúsággal jellemzi napjainkat, hogy nem hallani regionalizmusokat, a bírálóbizottságok részéről mindig elhangzó buzdítás ellenére sem. Az i-u-ü időtartambeli különbségét nemcsak Bogláron nem tapasztaljuk (ez már általános dunántúli kiejtési jellegzetesség), hanem lassan már Kisújszálláson sem. Szinte eltűnt a zárt ë hang, s az enyhe záródó diftongus (kettőshangzó) ritka, mint a fehér holló, pedig az észak-keleten készült rádió- s tévériportok tanúsága szerint ezek a diftongusok még élnek, ugyanígy a zárt ë is az ország különféle vidékein, főleg a Dunántúlon. Hiába, erős az információs műsorok, a köznyelv hatása, s korábban mi nyelvészek sem figyeltünk a kiejtés színességére, változatosságára.
Vészes gyorsasággal terjed a gyors beszéd, a hadarás. A beszéd tempójának nincs akusztikai mércéje, de van kommunikációs szabálya, az érthetőség. Aki gyorsan beszél, az elnagyolja a hangképzést, elhagy hangokat, sőt szótagokat, s ezzel megnehezíti közlésének a megértését. Mi van a gyors beszéd, a hadarás hátterében? Többször halljuk, hogy a gyorsuló idő, az a törekvés, hogy egy időegység alatt minél több információt adhassunk, hogy ne tudjanak szavunkba vágni. Ezek hamis érvek, mert ha elfogadjuk őket, kevesebb információt tudunk adni vagy nyerni. Hányszor füstölgünk: mit is akart az illető mondani?!
A versenyeken nehezíti a megértést a halk beszéd, különösen, ha kapcsolódik a gyorsbeszéddel, a hangképzés egyéb fogyatékosságaival. A versenyzőknek, a felkészítő tanároknak figyelembe kell venniük, hogy a verseny színhelye többnyire jóval nagyobb a gyakorlásul választott terénél vagy szobánál.
A kiejtési versenyek, általában a hangzós nyelv jelentősebb fogyatékossága a hangsúly, hanglejtés, a szünetek hibái. Ezekkel a jelenségekkel a második szakasz területére érkezünk. Itt aztán a mindennapi beszédünk minden fogyatékosságával találkozunk, s a helyzetet súlyosbítja a rádió és a televízió beszéde. Szinte divattá vált a sok felesleges hangsúly, a hanglejtés torzulásai.
Sok mindent hangsúlyozni akarnak: az értelmileg fontos vagy fontosank tartott alaptagot kiemelik az alárendelt szerkezettagok rovására; pl.: az elsietett megoldások, stb. Grammatikai szempontból a szerkezetek (szintagmák) alárendelt részei hangsúlyosak (ld. az iménti példát); ezt a szabályt alátámasztja a kommunikáció érdeke, amely szerint az új közlés a hangsúlyos: az iskolai mulasztások, helyesen az iskolai mulasztások. Szélesedő mértékben terjed az a torzult dallam, mely a felsorolásokban, a mellérendelő szerkezetekben a hibásan kiemelt mondatrész végén felszökteti a dallamot: ezek a jelenségek, az említett hibák; vagy: és akkor elmentem, és figyelmesen megnéztem…
Ezek a hangsúly-, hanglejtési hibák sokszor karöltve járnak, újra és újra visszatérnek kiejtési babonákkal. Kifogásaink közt gyakran szerepel az „iskolás modor” megjelölés. Általában azt értjük rajta, a versenyző összetéveszti a feladatot: az értelmes, a mondanivalót tükröző szövegmondást az olvasási gyakorlattal. (De erről még a következő részben.) Most az efféle megrögzött szokásokra gondolok, mint: A pontnál megállunk, levisszük a hangot (rosszabb, ha azt mondják: levisszük a hangsúlyt); A vesszőnél megállunk, felvisszük a hangot, és szünetet tartunk; A jelző mindig hangsúlyos; A szónak mindig az első szótagja hangsúlyos. Ezek a hibák túlzó általánosítások. Az írásjelek a helyesírás kellékei, a szünettartást a mondanivaló szabja meg: a szünet segíthet a mondanivaló tagolásában, mellőzése zavar a szövegben összetartozó részek kapcsolásában, megmutatásában; a jelző hangsúlyos, ha a jelzős szerkezet hangsúlyos; a szavak első szótagja hangsúlyos, ha maga a szószerkezet (a szintagma) hangsúlyos. Itt jegyzem meg, hogy a szöveg szerzőjének a nevében általában a családnév a hangsúlyos, nem az utónév (a keresztnév), hiszen a teljes név jelzős szerkezet. További tipikus általánosítások, hibák: a kettőspontot, pontosvesszőt pont értékűnek veszik, a közbevetést (akár zárójellel akár gondolatjellel oldja meg a szerző) nem érzékeltetik, pl. süllyesztéssel vagy szaporább ejtéssel. Mindezek érzékeltetésére bemutatok egy részletet, a tipikusan előforduló ügyetlenségek (hibák) megjelölésével „Aggódva figyelem”: szólásaink, / hasonlataink, / közmondásaink, melyeket eleink „nyelvünk virágaiként” tiszteltek / és rögzítettek különféle gyűjteményekben, / egyre inkább fogynak, / kopnak / és torzulnak. / Valami rémlik belőlük, / de összekeveredve, / elveszítve eredeti formájukat, / s vele értelmüket is. / Nemrégiben az ütötte meg a fülemet, / egy gimnazista leányka szájából, / „Másról beszél, / mint Deákné.” / Szerény figyelmeztetésemre, / hogy Deákné a vásznáról volt híres, / amelynél nem különb valami vagy valaki, / másról meg Bodóné szokott beszélni, / mikor a bor árát kérdik. / Furcsálkodva / és kissé felsőbbségesen utasított rendre: / „Hát ki így mondja, / ki úgy / nekem mindegy!” / Kedves Hallgatóim! [29. o.]
Az iménti szövegelemzés nem kis részben már a harmadik szakaszt vetítette előre, melyben a lényeg volt a szöveg értő és értető megjelenítése. A szöveg alkotásának és így megjelenítésének célja, hogy mondani akarunk vele valamit. Ezért van a tiszta hangképzés, a szupraszegmentális eszközök (a hangsúly, hanglejtés, szünet, beszédtempó) megfelelő alkalmazása. Erre már a versenyek kezdetén felhívtuk a tanulók és felkészítő tanáraik figyelmét, mert a kiejtési versenynek nem a hibátlan kiejtés (olvasás), a tiszta hangképzés megvalósítása a célja, ennél sokkal több: valamely mondanivaló közlése. Ez határozza meg a hangsúlyt, a szüneteket, az előadás tónusát. Ezt kell gyakorolni a felkészülés során, mert a versenyen a kötelező szöveg bemutatására adott húsz perc minderre nem volna elég, ha a megelőző gyakorló időben nem alakultak ki a tanulókban megfelelő készségek mindezek tekintetében. Mi mindenre kell tehát ügyelni?
Első lépésként megállapítjuk a szöveg műfaját, mert nyilván más az előadás mikéntje egy bemutató, előadó jellegegű szöveg esetében, mint ha tréfás, gunyoros, stb. témát akarunk (kell) előadni. A következő lépés a szöveg szerkezetének (vázlatának) megkeresése: mi a felvezetés (a bevezetés), a kifejtés (a tárgyalás) és a befejezés, ez adja meg az előadás ívét; mik a tételmondatok: ezektől függnek a kiemelések, a hangsúlyok, szünetek, a beszéd dinamikája. Nem kell sok hangsúly, mert aki sokat vagy mindent hangsúlyoz, nem hangsúlyoz semmit. Hangsúlyozni nemcsak hangerővel lehet, hanem szünettel, gyorsítással, lassítással. A hanglejtés nemcsak ereszkedő lehet; lehet emelkedő, sőt szökő, társalgás esetén követheti a beszéd hullámzását. Ezen eszközök megkívánják a helyes légzéstechnika gyakorlását. Sok versenyző tüdejében elfogy a levegő, ezért is tapasztalunk sokszor felesleges szüneteket az előadásban. Ügyetlen hangsúlyokkal, szünetekkel gyakran találkozunk rádió- és tévébemondók beszédében; ezért is tapasztaljuk örömünkre, hogy körükben, a jól beszélők közt találkozunk a kiejtési versenyek kiemelt diákjaival.
Az előadás hatásosságát növelő tényező a szereplők megjelenése, egyénisége. A fiúk orgánuma jelent némi előnyt a hangok vivőerejének a szempontjából; rontja a hatást az erősebb lámpaláz, rontja a hatást a feszes vagy imbolygó testtartás. Az öltözködéssel nem szokott gond lenni: nem kell „kiöltözni”, de a nem ritka formaruha, iskolai jelvény, fehér ing, blúz, sötét alj, nadrág mutatja, hogy e szereplés nem mindennapi alkalom.
Merthogy a kiejtési versenyek sok mindennek a kifejezői. Persze mindenekelőtt a nyelv iránti érdeklődésnek, a nyelv szerepének, nyelv és magatartás, nyelv és gondolkodás összetartozásának. Mi vonzza a diákokat (kicsinyeket és nagyobbakat) a versenyekhez, a többletfeladatok vállalására? Vonzza a szépség keresése, a nyelv szépségeibe való behatolás sok-sok izgalma, a gondolkodás és magatartás gazdagítása, s – mindezekkel együtt – a hazaszeretet. A hazát lehet sokféleképpen szeretni, de szeretni kell értékeit is. A nyelv értékei, szépségei a verseny révén beépülnek egyéniségünkbe, s kisugároznak magatartásunkból, gondolkodásunkból. Miért van, hogy diáktársainkhoz, honfitársainkhoz gyakran vonzódunk, mielőtt még megszólaltak volna?
Kellett szólnom – befejezésül – ezekről is, mert manapság ezek a tényezők inognak, gyengülnek, sok esetben átalakulnak. Nem látjuk, nem tudjuk megmondani, hová vezet az élet, az idő gyorsulása, az áthelyeződő hangsúlyok, a könnyebb, már-már durva magatartás és szókincs, a terjedő szleng a globalizmussal is erősödő idegenszó-imádat. Mindezek ma még jelenségek, de időnként és helyenként, főleg túlzásaikban már-már hibák, veszélyeztetik az értékeket, egész emberi mivoltunkat.
Tudják ezt a tanárok, szülők, a versenyek szervezői és rendezői. A szervezők nem elégszenek meg a versenyek rendezésével, mindig gondoskodnak megfelelő kiegészítésekről, honismereti programokról, kirándulásokról, múzeumlátogatásról, kiállítások bemutatásáról, színházi és más művészeti előadásokról.
A versenyek két-három napja kétségtelenül gazdagodást jelent. Bárcsak a sokféle vázolt összetevő maradandó ösztönzést jelentene a támogató szerveknek (minisztériumoknak, önkormányzatoknak, mecénásoknak), maradandó értéket a versenyek részvevőinek!
A 2011. évi versenyek aranyjelvénnyel kitüntetett tanulói és érmesei és a felkészítő tanáraik: