Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy nem vagyok teoretikusa a mesterségemnek. Televíziós műsorkészítő vagyok, aki határozottan igyekezett eddig távol tartani magát az olyan dolgoktól, amelyekhez nem ért. Most azonban a felelős szerkesztő úr enyhe pressziójára megpróbálom valami olyasmibe ütni az orrom, amivel kapcsolatban felelőtlenség és nagyképűség lenne részemről bármiféle állítás; ezért inkább kérdő mondatokra, tétova, bizonytalan töprengésre szorítkozom.
Tudom, hogy Jáki László felkérése annak kapcsán született, hogy Magyarország története címmel készítettem egy negyvenhat részes filmsorozatot, majd a sorozat legérdekesebbnek vélt epizódjai megjelentek Magyarország apróbetűs története címmel egy kötetben is, és a felelős szerkesztő ebből arra következtetett, hogy van mondanivalóm arról, hogy Gutenberg-galaxist valóban lerombolhatja-e az elektronika.
Saját példa…
A legegyszerűbb válaszom az, hogy: fogalmam sincs. A magam példája legalábbis semmiféle fogódzót nem ad a válaszhoz, hiszen én eleve televízióra írtam a „történelmi meséimet”, amelyek egy kiadói ötletből könyvvé váltak. A könyvcsinálás módszere roppant egyszerű volt: mivel a televízióban elhangzott történeteimet a filmfelvétel előtt természetesen megírtam, hiszen háromszáznál is több történetet nem lehet a kamera előtt rögtönözni, ezért a könyv összeállításakor csak elő kellett venni és összerendezni a film forgatása előtt megírt szövegeimet –, de rengeteget szenvedtem a film „megkönyvesítésével” (bár ezt az utat éppen fordítva szokás megjárni: könyvekből szoktak filmeket csinálni). Ugyanis folyamatosan azt éreztem a könyv korrektúrázása közben, hogy féllábú minden sora: hiányzik mögüle a kép, a zenei aláfestés, az előadó hanglejtése, gesztusai, az illusztrálásul bemutatott tárgyak és tájak, – vagyis: azzal szembesültem, hogy egy televízióra kitalált dolgot szinte lehetetlen könyvvé tenni. A kiadó nem így gondolta, és a remek eladási statisztikák talán őt igazolják. Én viszont változatlanul úgy gondolom, hogy a televízióra szánt szövegeim megírásakor, minden szó lejegyzésekor tudtam előre, hogy ezeket a szavakat milyen környezetben mondom majd el a filmben, hogy milyen ruhában leszek, mekkora plánt mutat rólam a kamera, miközben mesélek; hogy mi lesz a háttérben, milyen illusztrációkat vágunk be a szöveg közben, milyen zene szól alatta – vagyis egy komplex anyag volt a fejemben akkor, amikor a szöveget megírtam ehhez a tévéképernyőn megjelenő komplex egységhez, és attól félek, hogy az olvasó egy csonkított, hiányos gondolatsort kap, ha a televízióra szánt látni- és hallanivalók nincsenek benne a könyv betűiben. Persze, természetesen meg lehet írni ugyanezeket a kis sztorikat eleve olvasásra szánva is –, de akkor egészen másképp építeném fel a mondandómat, tudva, hogy semmilyen más eszközöm nincs arra, hogy az olvasónak ismereteket, érzéseket, gondolatokat közvetítsek, kizárólag a betű. Ebben az esetben valószínűleg más stílust, módszert választottam volna. Ettől még persze ez a könyv érdekes, izgalmas történeteket mesél el –, de nem ugyanígy írtam volna meg, ha eredetileg nem képernyőre írom. Vagyis: ha nem is zárom ki, de mindenképpen rendkívül problematikusnak tartom a műfajról műfajra történő, újraalkotás, újragondolás, továbbépítés nélküli egyenes adaptációt. És az én esetemben még csak nem is szépirodalomról van szó, az én könyvem mindössze egy ismeretterjesztő kötet! Mennyivel inkább igaz lehet mindez egy regény esetében!
Négy évtizedes televíziós pályafutásom során gyakran feltettem magamnak a kérdést: annak, amit éppen csinálok, van-e létjogosultsága? És ez a kérdés soha nem olyan alkalmakkor ötlött fel bennem, amikor „echte” televíziós műfajú műsort készítettem, mint például televíziós dokumentumfilmet, magazint vagy útifilmet, hanem amikor egy más felületre – ahogy mostanság mondják: „platformra” – kitalált produktumot közvetítettünk a kamerákkal. Vajon mi „megy át” a képernyőn, amikor színházi előadást, koncertet, műrepülő-bemutatót vagy katonai parádét közvetítünk? Átélhető-e az Ötödik szimfónia, ha nem magam dönthetem el, hogy az első hegedűsöket vagy a fúvósokat nézzem, hanem azt kapom, amit a közvetítés rendezője a készülékemre pakol; nem hiányzik-e a színházi közvetítésből a ritkábban felvett elegáns öltözék által sugallt „nem-hétköznapiság” külsősége mellett a megváltoztathatatlan, egyidejű színészi pillanat nagyszerűsége is? Mit ér a focimeccs sör, szotyola és a kórusban való szurkolás nélkül? Azaz: nem immanens része-e egy alkotásnak az alkotó által a közlés eszközéül szánt közeg?
Olvasás vagy tévézés?
Nekem ezek a kérdések jutnak eszembe akkor is, amikor az „olvasni vagy tévézni” sokszor elnyamnyogott csontja kerül szóba; és akkor is, amikor váteszek temetik a könyvet, mondván, hogy az e-book világában kinek kell a lapozgatás, hiszen az elektronikus olvasó szerkezettel annyi minden mást is lehet csinálni az olvasáson kívül, és ilyenkor rengeteg mutatós példát szoktak felhozni. El is magyarázta egy ismerősöm, hogy milyen jó dolog a Bibliát digitális olvasóval használni, hiszen csak egy mozdulat, hogy a géptől megkérdezzem, mondjuk azt, hogy hányszor fordul elő a Bibliában az Isten szó, és a gép máris közli velem, hogy…
Nem mondom meg, hogy hányszor. Nem néztem meg. Nem érdekelt. A nevezett könyvben én ugyanis ezer évek üzenetét keresem, égi és földi igék, hit és erkölcs közötti kapcsolatot, a létezésre vonatkozó utasításokat, válaszokat az örökös kérdéseimre – és ezek között a kérdések között az Isten szó előfordulásának száma valahogyan nem szerepel…
Amúgy is: jómagam kompromisszumkereső alkat vagyok, és a „vagy-vagy” válaszok helyett jobban szeretem az „is-is” jellegű megoldásokat. Miért kellene a xxi. századi embernek választani egyrészt a papíralapú olvasnivaló, másrészt a képernyő vagy a monitor között? Ki állította, hogy a kerékpár feltalálása óta tilos gyalogolni? A kétféle előrejutást egyetlen módon lehet összevetni: az egyik gyorsabb haladást tesz lehetővé a másiknál. Passz. És? Ez az egyszerű arányszám, az előrejutás sebességkülönbsége tud-e valamit arról, hogy melyik mozgás egészségesebb, hogy melyik milyen izomcsoportokat mozgat meg; hogy melyik alkalmas jobban mondjuk városnézésre, és melyik a mezei túrákra; hogy melyik tevékenység közben látok többet a környezetemből, melyik mozgásforma a gazdaságosabb meghatározott helyzetekben, vagy hogy melyik milyen társas kapcsolatokat tesz lehetővé? A gyaloglás és a kerékpározás is sokkal több mint „helyváltoztatás”! Egyik sem „jobb” vagy „fontosabb” a másiknál, és tengernyi körülmény dönti el, hogy mikor melyiket válasszam.
Vajon egy könyv elolvasásával mindössze az a célom, hogy a fejembe kerüljön mindaz az információmennyiség, ami az adott könyvben le van írva? Nem vezet ez a leegyszerűsítés a 100 híres regény típusú összefoglalók sivárságához? Megette a fene, ha a Háború és békéből annyi marad bennem, hogy „a világ legnagyobb hadserege vereséget szenved a felperzselt hátországban, és közben két férfi szeret egy nőt”…
Papírlapokba zárt világ
Ebben a könyvről és nevelésről szóló okos, elemző folyóiratban nagyképűség lenne tőlem, outsidertől, ha azt kísérelném meg amatőr módon feszegetni, hogy miért jó olvasni. Ezt Önök nálam sokkal jobban tudják. Azt a véleményemet viszont le merem írni, hogy miért élvezem sokkal kevésbé egy regény elolvasásánál az ugyanazon írásmű filmváltozatait: egyszerűen azért, mert a könyv írója, az az ember, aki ezt a papírlapokba zárt világot megalkotta, olvasásra szánta a művét! Miközben sorokat sorok alá rótt, engem látott maga előtt, aki majd ugyanebben a sorrendben haladok végig ugyanezeken a sorokon, ugyanazt az általa megteremtett világot felépítve, újrateremtve magamban, amelyet ő látott, amikor a könyvet írta, precízen, tudatosan megszerkesztette minden mondatát. Tudta, hogy melyik szónál fogok felnevetni, és melyiknél szorul gombóc a torkomba. A gondolatait leírt szavakban, mondatokban komponálta meg, és a reprodukálásnak is ez az egyetlen pontos módja: az olvasás. Az alkotó egy kódot használt: az írást, és nekem ugyanazt a kódot kell használnom ahhoz, hogy a dekódolás során hozzájussak az író gondolataihoz. A kör így, és csakis így zárul be. Papírlapokra szánt szövegek dekódolását nem lehet egy másik kódrendszer használatával megérteni.
Ezért nem hiszek abban, hogy sok száz kilométeres utakon autózó kereskedelmi ügyintézőkben – akik zene vagy hírek helyett talán sznobériából, talán jó szándékúan kiváló színészek felolvasásában „hangos regényeket” hallgatnak – ugyanazok az érzések és gondolatok keletkezhetnek, mint az olvasólámpa alatti fotelben kucorgó könyvolvasóban. Nem, kérem szépen, az a véleményem, hogy minden alkotásnak megvan a maga műfaja, amelyből „egy-az-egyben” nem lehet átemelni egy másikba, mert megbicsaklik az „üzenet”. A Nagyítás című filmet nem lehet televízióban megnézni, mert egy másik közegre: a mozira van megkomponálva; a Forma 1-es autóverseny hangulatának valódi megéléséhez nélkülözhetetlen az égő fékbetét szaga, és hogy a gyomromban érezzem a motorhangokat, ez reprodukálhatatlan a tévéközvetítésben, az már egy másik valóság lesz; és a Tragédiából sem lehet büntetlenül tévéközvetítést csinálni. Egészen más persze, ha a „befogadó” műfaj átformálja a művet, és megemeli, új, más értéket – ideális esetben: az eredeti alkotó akaratával megegyező új minőséget ad az adaptációnak. De akkor ez már nem egyszerű leközvetítése egy valaki által valamikor már létrehozott alkotásnak, hanem annak továbbgondolása. Igen, ennek van helye, és erre kiváló példák vannak, televízióban-színpadon-filmen egyaránt. De nem hiszem, hogy a Szindbád Huszárik által továbbálmodott világa versenyezni akarna Krúdyval. Huszárik (és persze Latinovits…) nem helyettesíteni akarta filmjével a regényt, hanem egy másik műfajban, másfajta eszköztárral továbbgondolni.
Könyv, aminek illata van…
Ezért gondolom azt, hogy soha nem fog „vagy-vagy”-ként felmerülni ez a kérdés. Az elektronikus könyvtár és a többi digitális lehetőség számtalan érdekes, újfajta alkalmazást kínál. Ám legyen: akit érdekel, megtudhatja, hogy hányszor fordul elő Isten neve a Bibliában. (Egyébként, ha már ennyit írok róla, most megnéztem: 4220-szor... És ezzel az adattal mire megyek?) De a Biblia szó akkor is könyv-et, és nem laptopot jelent… Könyvet, amit izgalommal válogathatok, lapozgathatok a könyvesboltban; ami ajándékozható, örökölhető, aminek van története, amiben, ha újraolvasáshoz leveszem a könyvespolcról, esetleg évtizedekkel ezelőtti villamosjegyet találhatok vagy négylevelű lóherét gyerekkoromból. Könyvet, aminek illata van, és amire jó ránézni, ahogy itt ülök a könyvespolcom előtt. Nem sok, tán öt-hatezer kötet, elférne az egész egy winchesteren. De akkor nem tudnám, hogy melyik könyvet vettem gimnazistaként egy antikváriumban, és melyiket kaptam búcsúajándékként egy halálosan beteg barátomtól… Jó, tudom, hogy ebben a nyomtatott papírhoz való csökönyös ragaszkodásban rengeteg az érzelgős nyavalygás a könyvszagról meg mindenféle értelmezhetetlen és fölösleges reminiszcenciákról, és talán az én generációmmal akár el is múlik mindez. Aki kamaszkorában nem olvasott át hosszú éjszakákat a kislámpa (meg egy üveg baracklekvár) mellett kuporogva, vagy forró nyarak árnyékolt teraszán, vagy Duna-parti lépcsőn ülve, elfeledkezve az idő múlásáról, az nem is fogja tudni, hogy ez milyen – ergo nem fog neki hiányozni…
Persze, csapongok, hiszen a pedagógusokat nyilván nem ez izgatja, inkább az, hogy baj-e, ha a gyerekek nem olvasnak, hanem helyette – azt hiszem, a tévézéstől való féltésük már idejétmúlt – a számítógépes monitor előtt múlatják az időt. Azon a kérdésen, hogy jó-e, ha a tévéből ismerik meg a Fekete várost, (és emiatt már nem is fogják elolvasni) – nos, ezen túllépett a technika. Amikor ez ellen berzenkedtek szegény pedagógusok, féltve a televíziótól a könyvet, nem gondolták volna, hogy egyszer visszasírják még azt az időt, amikor a gyerekek Mikszáth- és Jókai-adaptációkat néztek a tévében. Ma már ezeket a tévében sem nézik meg. Így aztán a fenti eszmefuttatásom az olvasásra szánt írásművek adaptációjának jogosságáról okafogyottá vált…
Az viszont biztos, hogy Isten mentsen meg bennünket attól, hogy emiatt valamiféle oktatási purifikátorként megharagudjunk a televízióra, a számítógépre, az internetre – meg azokra a csodákra, amik még jönnek, pillanatról pillanatra újak és újabbak. Ezek csak eszközök, amiket remek dolgokra lehet használni. Olyanok, mint egy könyvesbolt, amelyben van lektűr, tényirodalom, romantikus szerelmes történetek, lexikonok és pornókönyvek, szótárak és fotóalbumok. Mindenki azt tesz a kosarába, amit akar. De ha valaki mindig csak üres kosárral jön ki az üzletből, arról nem a könyvnyomtatás feltalálója tehet.
Ismétlem: tudom, hogy az olvasáskutatásnak minden szakembere számára céltábla leszek, ha bármilyen ex katedra kijelentést teszek az ügyben, hogy a hagyományos olvasás valóban a múltat jelenti-e, ezért kérem, a fentieket vegyék egy televíziós műsorcsináló töprengésének, amit kizárólag atyai barátja kérésére vetett papírra. De ez a töprengés – még a tévedéseivel együtt is – talán arra alkalmas, hogy nálam felkészültebbek vitakedvét felkeltse…