Amikor e kötet szerkesztőjétől megkaptam a felkérést, hogy írjam meg első olvasásélményemet, megdöbbentem, hogy az élet adott pillanatban mennyire összehozza, illetve összhangba hozza a külső és a belső gondolatokat, érzéseket. Mert találkozásom a „Könyvvel” – amely egy életre kihatott a betűkkel való kapcsolatomra – a mai napig meghatározó számomra, bennem él.
Néhány évvel idősebb nővéremtől idő előtt – azaz mire iskolába kerültem – megtanultam írni, olvasni. Ez ugyan a tanítók rémálma, nekem viszont büszkeség dagasztotta a szívemet, mert első osztályban már félévkor én olvastam mesét az osztálytársaimnak, második osztály végére pedig egy tucat gyerekkönyvet kiolvastam. Minél több kötettel kerültem kapcsolatba, annál több olvasmányélményre vágytam – s bizony sokszor a paplan alatt, elemlámpával is az oldalakat betűztem, annyira izgatott aktuális regényhősöm sorsa.
Imádtam a meséket, azután a rövidebb-hosszabb gyerekregényeket, a lüktető, ritmusos verseket, minden új szóra rácsodálkoztam, miként arra is, hogy a sok betűből hogyan is „jönnek ki” a különféle, érdekesebbnél érdekesebb történetek. Mindenevő voltam.
A 60-as évek elején, már negyedikbe jártam, amikor megtörtént a csoda. A faluba, ahol gyerekként éltem, egy néprajzgyűjtő érkezett. Mivel legfőbb segítője az általános iskola igazgatójaként édesapám volt, s hosszú ideig nálunk is lakott, sokat beszélgetett velünk, gyerekekkel is, a nővéremmel és az öcsémmel, de legtöbbet talán velem, mert én nemcsak hallgatni szerettem különös történeteit, hanem azokhoz kapcsolódóan kérdezni is. Amikor elment, nekünk, gyerekeknek egy-egy könyvet ajándékozott. Én egy fehér, puha bőrkötéses kötetet kaptam, rajta a címével: Shakespeare-mesék. Nekem ilyen szép könyvem azelőtt soha nem volt – megfogott azonnal, csakúgy, mint a tartalma. Ebből éreztem meg először, hogy a mese és a valóság (a történelem) mennyi hajszálgyökérrel kapcsolódik egymáshoz. Számomra igazi kincs lett, (diák)könyvtáram első kötete, mert innentől kezdve gyűjteni kezdtem a nekem tetsző kiadványokat. Különös érzés volt, amikor gimnáziumban Shakespeare színműveit, drámáit kezdtük tanulmányozni, „A vihart”, a „Makrancos hölgyet”, a „Machbetet”, a „Rómeo és Júliát”, a „Hamletet”, s nekem már mindegyikhez volt közöm, miként írójához is, akire úgy gondoltam, mint egy szeretett, jó rokonra, aki az én családomhoz tartozik, csupán ritkán találkozunk. A Shakespeare-mesék gyermekkori lenyűgöző hatása középiskolában is éreztette erejét: egyrészt hihetetlenül felcsigázta az érdeklődésemet az író igazi művei iránt, másrészt azok nehéz, bonyolult szövegét is hamarabb megértettem az „előzmények” hatására.
Azután egyik költözéskor elveszett. Mintha élőlény lett volna, megsirattam.