Katona András: Tankönyvvita a 12. osztályos történelemtankönyvekről

„Sok úr szolgája… a tankönyv és annak írója egyaránt.”

Takács Etel, a neves nyelvtankönyv-készítő, a munkáltató tankönyvírás egyik hazai előfutára szerint „a tankönyv hátrányos helyzetű könyv”, hiszen nem éppen elismerés, ha egy tudományos munkát „tankönyvízűnek” minősítenek. Van is ebben a „hátrányos helyzetben” valami, hiszen mást vár a tankönyvtől a tudós, a pedagógus, a tanuló, a hatóság, hogy a szülőkről már ne is beszéljünk. A tudós azt mondja, hogy legyen benne a szaktudomány minden fő kérdése, de – ami rosszabb – legalább az ő általa képviselt tudományos iskola. A pedagógus azt várná el, hogy saját eljárásainak, módszereinek közvetítője legyen, tehát őhozzá alkalmazkodjon. A tanuló rossz esetben semmit sem vár, jó esetben azt, hogy legyen rövid, tömör és érdekes, ugyanakkor szájbarágóan egyszerű. A hatóság a tanterv pontos betartását és az alkalmazhatóságot várja el, ami finoman szólva is ellentmond a tanulói elvárásoknak. A szülők szívesen látnák viszont az általuk tanultakat, de – ha ez nem megy – akkor sokszor kérleletlenül is idézik azt. Tehát a tankönyv meg kell, hogy feleljen a társadalmi elvárásoknak, a tudományos (szakmai) követelményeknek, az iskola- és oktatásszervezési, a pedagógiai-pszichológiai, a nyelvi-kommunikációs, sőt egyre inkább a könyvészeti (kivitelezési) szempontoknak is. Sok úr szolgája tehát a tankönyv és annak írója egyaránt.

2010. március 19-én a Magyar Történelmi Társulat Tanári Tagozata Borsodi Csaba újonnan megválasztott elnök irányításával, mintegy kéttucat meghívott szakember részvételével úgynevezett műhelykonferenciát rendezett az elte btk Történeti Intézetének Szekfű Gyula Könyvtárában, a történelemtanításunk egyik legneuralgikusabb pontjának tekinthető 12. (középiskola iv.) osztályos tankönyvekről. Az érvényben lévő hivatalos tankönyvlistán szereplő könyvek közül mindössze hatot elemeztek. Jelen voltak a szerzők – szinte teljes létszámban –, az érintett kiadók szakmai vezetői, egyes pedagógiai folyóiratok szerkesztői, a Történelemtanárok Egyletének elnöke, valamint az előzetesen felkért szakmai-pedagógiai szempontú bírálatokat készítő-közreadó történész és történelemdidaktikus szakemberek, továbbá a szakma élvonalát képviselő történelemtanárok.

A rendezvény – megkockáztatom, hogy meglepően – konstruktív, személyeskedéstől mentes, de szenvedélyesen érvelő, mégis baráti hangnemben zajlott. Örvendetes, hogy a szerzők és bírálóik mellett a kiadók képviselői is elmondhatták véleményüket. A résztvevők a vita végén megfogalmazták, hogy csupán a felhasználók, elsősorban a könyvekből tanuló diákok hiányoztak nagyon, amely hiányosságot a további tankönyvvitákban ki kell küszöbölni. A tanácskozás végén az elnöklő Borsodi Csaba a Magyar Történelmi Társulat Tanári Tagozata nevében ígéretet tett a sorozat folytatására, miután a résztvevők ennek határozott igényét fogalmazták meg.

Az elemzett tankönyvek a következők voltak:

•  Bihari Péter–Doba Dóra: Történelem a 12. évfolyam számára. Budapest: Műszaki Kiadó, 2009. (a továbbiakban: Bihari–Doba)

•  Dupcsik Csaba–Repárszky Ildikó: Történelem iv.: Középiskolák számára. Budapest: Műszaki Kiadó, 2009. (Dupcsik–Repárszky)

•  Kovács István–Kovácsné Bede Ágnes: Történelem 12. osztály, xx. század. Debrecen: Pedellus Tankönyvkiadó, 2009. (Kovács–Kovácsné)

•  Ifj. lator László: Történelem iv. a középiskolák 12. évfolyama és a felnőttoktatás számára. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 2005. (Lator)

•  Salamon Konrád: Történelem iv. [A középiskolák számára]. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 2009. (Salamon)

•  Száray Miklós–Kaposi József: Történelem IV. : Középiskolák, 12. évfolyam. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 2009. (Száray–Kaposi)

A felkért szakmai bíráló Pritz Pál történész, az elte btk egyetemi tanára, a xx. századi magyar történelem ismert kutatója és ifj. Bertényi Iván, az elte adjunktusa (a felkéréskor még a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója) volt. A történelemdidaktikai szempontú bírálatot e sorok írója készítette és terjesztette elő. A gyakorló történelemtanárok közül Kovács Tamás, a budapesti Kölcsey Gimnázium tanára, Göncz Ferenc, a nagykanizsai Thury György Szakközépiskola igazgatója és Boda Zsuzsanna, a budapesti Bláthy Ottó Informatikai Szakközépiskola és Gimnázium tanára volt a felkért bíráló. Fontos az elején leszögezni, hogy minden bíráló valamennyi felsorolt könyvet egészében alkalmasnak tartotta a középiskolai használatra, a vita az egyes részletekről folyt. Azt azonban a szólásból tudjuk, hogy „az ördög mindig a részletekben van elrejtve”.

Mivel a műhelykonferencia anyaga a Magyar Történelmi Társulat kiadásában rövidesen megjelenik, valamint a Történelemtanítás portálon nagyrészt hozzáférhető, továbbá terjedelmi okokból is itt csak rövid tudósítást adhatunk erről az érdekes tanácskozásról, annak is legfőbb eredményeiről, tanulságairól, melyek talán hasznosíthatók a szélesebb történelemtanári, sőt pedagógusi közvélemény számára is. Nem elsősorban az egyes tankönyvek elemzését adjuk közre (ilyen anyagok is születtek), hanem a szakmai-pedagógiai szempontból általánosan is érvényes, a tanítási gyakorlatban közvetlenül és tankönyvektől függetlenül is felhasználható megállapításokat vetettük papírra.

Szakmai észrevételek

A) Egyetemes történelem

A szakmai észrevételek csokrát, melyek zömét Pritz Páltól és ifj. Bertényi Ivántól vettük át, azzal kezdhetjük, hogy örvendetesen visszahúzódóban van a xx. század tárgyalásánál a politikatörténet, nagyobb súlyt helyeznek az újabb tankönyvek a tudomány, a technika, egyáltalán a modern ember világának bemutatására. Nagyon fontos ugyanakkor a folyamatok, a nagy történelmi „trendek” – messze nem országtörténetekbe helyezhető – a jelenleginél összefogottabb bemutatása. Fontos tanács a tankönyvírók számára, hogy a történelemben nincsenek olyan komoly kérdések, melyek egytényezős magyarázattal illethetők. (Például Hitler pártjának hatalomra kerülése sem csupán a gazdasági világválság következménye.)

Két fontos határkő markánsabb bemutatása szükséges a xx. századi egyetemes történelemnél. Az egyik az első világháború, ami – bár ezt a kortársak kevéssé érzékelték – a korabeli polgári világ, a xix. századi liberalizmus csődje volt. Már azonban az 1870-es évektől feszegették a nemzetállami kereteket a gombamód szaporodó nemzetközi kartellek, másfelől a nemzetállami fejlődésben megkésett nemzetek, nemzetiségek éppen államaik megteremtésén munkálkodtak. Ezt a feloldhatatlan ellentmondást tükrözte a háború utáni békerendszer is, melynek kialakítását alapvetően a német nagyhatalom feltámadásától való félelem, no meg a vesztesek megbüntetése motiválta. A világháború elpusztította azt az emberibb világot, amelyet a xix. század teremtett, melyben az emberi élet, kapcsolatrendszer és humánum még nagy érték volt. A lövészárkokból megkérgesedett lélekkel élve kikerülők számára leértékelődött az emberi élet, szinte természetessé vált a problémák erőszakkal történő megoldása.

Az első világháború után Németország potencionálisan Európa egyik legerősebb hatalma maradt. Ebben az összefüggésben a Rajna-vidék 1936. márciusi megszállása alapvető jelentőségű volt, hiszen ekkor Hitler még megállítható lett volna. Azonban nem csupán a franciák voltak pacifisták, hanem a korábbi győztesek táborában általában voltak torkig az erőszakos megoldásokkal. Tehát a politikai vakság volt rájuk a jellemző. Anglia példája azonban azt is bizonyítja, hogy Chamberlain kormánya mögött egy olyan társadalom állt, amely mérhetetlen naivsággal maga is osztotta vezetése politikáját. Amikor az angol miniszterelnök 1938 szeptemberének végén hazahozta, és a repülőtéren felmutatta a szégyenletes müncheni papírt, az azt követő este minden londoni vendéglő tele volt pezsgőző, ünneplő közönséggel. Ez nem csupán naivság, hanem az emlékekben még ott élő első világháborús mészárszék teljes elutasítása is volt. A Hitler-képet egyébként még mindig inkább – az egyébként teljes mértékben indokolt – utálat motiválja, mint tényleges súlyának bemutatása. Az ellenfelek ugyanis messze nem voltak olyan gyengék, Németország még nem volt kellően felfegyverkezve 1936–38-ban. A zseniális bandita azonban tudta, hogy a hagyományos módon iskolázott ellenfelei nem látnak bele a kártyáiba. Ezért nyert ismét és ismét, és nem az erőfölény okán. No, és mögötte ott van egy dinamikus rendszer, míg ellenfelei béna polgári demokráciákat kormányoztak.

Az első világháború utáni korszak egyértelműen a válságok és bizonytalanságok, a liberalizmus tagadásaként megszülető totalitárius mozgalmak és rendszerek kora is, „a tömegek lázadásá”-ra más válaszokat adó nyugati polgári demokráciákkal együtt. Az orosz bolsevizmus kapcsán viszont az első helyen azt kellene megemlíteni, hogy a szép eszme megvalósítása helyett a rendszer egy bürokratikus elit uralmává korcsosult. A világgazdasági válság is csupán következménye a liberális világ, benne a gazdaság és az eszmei politikai értékek első világháborúban elsüppedő mély válságának.

Ugyanakkor az 1929–33-as világválság sok ósdi dolgot is elpusztított, és – szörnyű áron ugyan, de – a szupranacionális, ha úgy tetszik a globális alakzatok irányába „tisztította a terepet”. Roosevelt Amerikája mindenképp, de még Hitler nagytérség-gazdasági rendszere is ebbe a modernizációs folyamatba illeszthető be, akárcsak a sztálini szocializmus. A Szovjetuniót természetesen a válság nem a tervutasításos gazdaságstruktúra miatt kímélte meg, hanem sokkal inkább annak okán, hogy ott nem volt piacgazdaság, nem beszélve a körülötte levő cordon sanitaire-ről. Kissé el szoktuk hanyagolni, hogy a világválság által teremtett új helyzetre nemcsak a sztálinizmus, a hitlerizmus, a fasizmus és az amerikai New Deal jelent választ, hanem a skandináv jóléti modell is, valamint Angliában is ekkortájt fogalmazták meg az államnak polgárokkal szembeni gondoskodási kötelességét. Ezt a filozófiát mellesleg a totális diktatúrák is alkalmazták.

Átértékelendő – legalábbis „középiskolás fokon” – a történelmi személyiségek szerepének jelentősége is. Nem vitatható el ugyan például Hitler, Lenin, majd Sztálin meghatározó szerepe, de mögöttük/mellettük egy szélesebb elit volt, mely gyakran a diktátor nevében cselekedett. Például a náci párt ideológiáját messze nem Hitler dolgozta ki egyedül, pártját börtönidőszaka után nem újjászerveznie, hanem átszerveznie kellett – hiszen közben is folyamatosan működött – a „puccsstratégiáról” a hatalom legális megragadására, immár a nagytőkével együttműködésben. De Lenin nep melletti – szintén stratégiaváltó – döntése mögött is ott volt a szélesebb bolsevik elit. Hogy más kontinensről is hozzunk példát, Roosevelt demokratikus rendszere sem az erőteljes állami gazdasági beavatkozás miatt erősödhetett meg, hanem mert az amerikai társadalomban a szélsőségek nem juthattak érdemben szóhoz.

Hogy más korszakból is hozzunk példákat: De Gaulle szerepe jelentős, de a francia–német közeledés nélkül aligha jött volna létre Montánunió, az egyesülő Európa csírája. Gorbacsov személyes szerepe nagy, de meghatározó a gazdasági verseny elvesztése volt, éppen Reagan-nel szemben, aki viszont képzetlensége ellenére – lévén a nagypolitikára nem volt kellően felkészült, mint nem egy amerikai elnök – nevet adott az Amerikai Egyesült Államok győztes neokonzervatív gazdaságpolitikájának. A nála jóval kvalifikáltabb angol Margaret Thatcher is a korszellem hullámán jutott olyan magasra.

A fontosabb fogalmakat tekintve: az olasz fasizmus nem csupán Mussolini rendszere, hanem – nemzeti jelző nélkül – gyűjtőfogalma minden hozzá hasonló rendszernek. Jellegét tekintve egy tőről sarjadó mozgalmakról van szó, melyek között adott esetben alapvető különbségek (például az antiszemitizmus megléte vagy hiánya) voltak, melyek az adott ország történelmi fejlődését, társadalmi viszonyait tükrözték (például Olaszországban nem létezett zsidókérdés). A nemzeti sajátosságok azonban nem mentek odáig, hogy a gyűjtőfogalom érvényét veszthesse. Ugyanakkor a diktatúrák között is különbséget lehet és kell tenni. A japán például a németnél, sőt az olasznál is mérsékeltebb, kevésbé brutális volt. (Ez persze nem vonatkozik a japán hadviselésre.) Ebben Hirohito császárnak az általában tárgyaltnál jóval kisebb szerepe volt, akárcsak a háború utáni demokrácia megteremtésében.

A második világháborúban a demokrácia és diktatúra élet-halál harcáról volt szó, még akkor is, ha a demokrácia erői a sztálinista diktatúrával voltak kénytelenek szövetkezni, hiszen másképp nem lehetett a nácizmust legyőzni. Az Amerikai Egyesült Államok megtámadása például Hitler személyes döntése volt, amelybe Mussolini Olaszországát is „belerángatta”. Ráadásul ekkor már tudta, hogy nem nyerheti meg a háborút, de – ha neki vége – pusztuljon a világ, benne saját népe is. (Pritz Pál ezen megállapítását, melynek későbbi érvényessége nyilvánvaló, erre az időszakra többen vitatták.) Mivel a második világháború hatalmas története a xx. századnak, sokféle előadás tartozik hozzá, melyekből néhány egymással ellentétes prezentáció jelenlegi tankönyveinkben is elő-előbukkan. Például a szovjet–német megnemtámadási egyezmény értelmezése és következményei, a szovjet–finn háború, a Szovjetunió háborús felkészültsége, a keleti fronton viselt német stratégia, a háborús terrorbombázások, a japán elleni amerikai atomtámadás megítélése stb. Azt mindenképpen jelezni kell, hogy míg az első világháborúban a polgári lakosság halálozási aránya a katonákkal egybevetve 1:75, addig a második világháborúban csaknem fele-fele. A második világháborút lezáró békeszerződésekben sem a nemtörődömség okán nincs kisebbségvédelem, hanem a versailles-i békék negatív tapasztalata miatt, illetve annak okán, hogy az emberi jogok garantálása keretében gondolták/remélték a kérdést kezelni.

Tudomásul kell venni azt is, hogy – a szovjet valóság szörnyű tényei ellenére – egészen 1956-ig a baloldaliságnak hatalmas tábora volt a világban. (Az 1956-os magyar forradalom után a nyugati kommunisták széles köreiben a szovjet modellből való kiábrándultság lett úrrá. Ezt tetézték aztán 1968 csehszlovákiai eseményei, majd az 1975-ös helsinki konferencia „harmadik kosara” is.) Fontos azt is elmondani, hogy a kommunista mozgalom egy világpártba volt szervezve, melynek a „nemzeti” pártok csupán szekciói voltak. Ezek nemcsak független szervezetként nem működhettek, de nem is akartak így tevékenykedni. Ebben az összefüggésben vált stratégiai – és nem csupán taktikai – fordulattá a Komintern vii. kongresszusa 1935-ben, amelyet aztán a sztálini Szovjetunió elsilányított. 1945 után a Marshall-segély lényege már a Szovjetunió feltartóztatása volt. A Kominform viszont az erre adott moszkvai válasz. A minden áron megőrzendő hatalomnak négy biztosítéka volt: szilárd kommunista párt és hadsereg, jól működő államvédelem, valamint keményen kézben tartott sajtó.

A Brezsnyev-doktrina 1965 szeptemberében fogalmazódott meg, 1968-ban került meghirdetésre, sőt rögtön alkalmazásra is, és Gorbacsov 1988 decemberében mondta fel lényegében, majd az 1989-es, a Bush amerikai elnökkel tartott máltai találkozón „tevőlegesen” is. Lényege a szocialista tábor országainak korlátozott szuverenitása volt. A Varsói Szerződés és a kommunista pártok vezető szerepe megkérdőjelezhetetlen volt, akárcsak a Szovjetunióé, mely állam katonailag is beavatkozhatott a szocializmus védelmében a saját befolyási övezetnek tekintett térségekben.

B) Magyar történelem

Következzen a magyar történelem eseményeit, de itt is főleg annak főbb trendjeit illető néhány megállapítás, továbbra is Pritz Pál és ifj. Bertényi Iván közlései alapján.

Ami a „nagy háború” magyar vonatkozásait illeti, több tankönyv úgy fogalmaz, hogy az antant hatalmak Romániának ígérték Magyarország keleti területeit „a Tiszáig”. Ez formailag igaz, de félreérthető, hiszen az 1916-os bukaresti szerződés a Tiszát csak Szegedtől délre tekintette Románia majdani határának, a mai hazánkhoz tartozó Tiszántúlról szó sem esett. Magyarország feldarabolására viszont azért került sor, mert 1918 elején a nyugati hatalmak „ejtették” a Monarchiát, mely úgy sem képes többé betölteni a németek és az oroszok közötti évszázados kiegyensúlyozó szerepet. Ennek helyébe gondolták az antanttal szövetséges, a Monarchia romjain felépítendő nemzetállamok rendszerét. Ez esett egybe a háború alatt tett ígéretekkel, azt a látszatot keltve, mintha a korábbi területi ígéreteket tartották volna be. (Például a Bánságot a nyugatiak a szerbeknek és a románoknak egyaránt odaígérték, meg is kellett osztani köztük.)

A föderalizált, illetve föderalizálható Osztrák–Magyar Monarchia eszménye tehát csak 1918 elejéig volt aktuális. Az antanthatalmak ez év nyarára jutottak arra az álláspontra, hogy a Monarchia évszázados kiegyensúlyozó eszménye megszűnt, ezért szét kell törni a birodalmat. Az új egyensúlyt az újonnan megalakuló utódállamokkal kívánták biztosítani, és ezt már itt, nem csupán a nácizmus későbbi előretörése kapcsán kell megemlíteni. A békerendszer által létrehozott új rend más szempontból is veszteséget okozott a győzteseknek, mert eltűnt a Monarchia gazdasági egysége.

Általában a tankönyvek a Monarchia és Magyarország 1918-as bukásáról szólnak, holott már hazánkban 1917 tavasza óta felettébb instabil volt a belpolitikai helyzet. Bár a képviselőházban a Tisza Istvánhoz hű, konzervatív Munkapárt volt többségben, de az uralkodótól a kormányrudat egy Tiszával szembenálló, a kiegyezéshez ragaszkodó, mérsékeltebb, centrista „társaság” kapta (Esterházy Móricz, Wekerle Sándor), melyhez csatlakoztak Vázsonyi Vilmos polgári demokratái is. A harmadik erő volt csupán a radikális ellenzék (a parlamenti erő Károlyi-párt, a parlamenten kívüli polgári radikálisok, valamint a szervezett munkásság tömegeit képviselő szociáldemokrata párt), mely már nemcsak a kiegyezést, de a németbarátságot is opponálta. A Károlyi-párt rövid ideig támogatta ugyan a centrista kormányt, de lassúnak ítélt reformjai miatt szembefordult vele. Tehát a kisebbségben lévő kormány állandóan lavírozni kényszerült Tisza konzervatív Munkapártja és a baloldali radikálisok között.

1918 őszén Tisza nevezetes képviselőházi beszédében azt szögezte le, hogy a világháborút a központi hatalmak már nem nyerhetik meg. (Nem azt, hogy ne lennének képesek tovább harcolni, akár a haza védelmében!) Ekkor merül fel a magyar politikai elit számára, hogy – a haza érdekében – az eddig periférikus baloldalra kellene bízni az ország sorsát. Némi „hezitálást” követően tehát Károlyiék nem elsősorban az őszirózsás forradalomnak, hanem az addigi politikai elit félrehúzódásának és a király kinevezésének köszönhették a hatalmat. Bethlen István, a katolikus püspöki kar és Habsburg József főherceg is felesküdött az új hatalomra, mely iránt csak akkor ingott meg a bizalom, amikor kiderült, hogy sem az antant hatalmakkal, sem a nemzetiségekkel nem tud szót érteni. Mindehhez hozzájárult Károlyi katasztrofális pacifista programja, valamint a tarthatatlan szociális helyzetben egyre jobban előtérbe kerülő szociáldemokraták nyomása, különösképp a novemberben aktivizálódó kommunisták bomlasztó tevékenysége. Felbomlik a rövid ideig tartó nemzeti egység, és a jobb- és baloldal közötti törésvonal az 1919-es vörös, majd 1919–21-es fehérterrorba torkollik.

Szomorú, de a független Magyarországot 1918–1919-ben nem sikerült létrehozni, mert Károlyit nem hívják meg a békekonferenciára és Kun Béláék előtt is csak elhúzták a „mézesmadzagot” a győztesek. Sajnos, az őszirózsás forradalom és a tanácsköztársaság eseményeinek előadása néha torzított, illetve erősen eltérő megközelítések vannak. Az őszirózsás forradalomé például egyértelműen Károlyi Mihály szerepének felettébb ellentétes előjelű bemutatása miatt. Van könyv, amely szinte mindenért Károlyit okolja, míg más előadás szinte csak a megkésett földosztás miatt vonja felelősségre, melynek kihirdetését ráadásul az egyre erősödő szociáldemokraták akadályozták. A magyarság tragédiája az volt, hogy a Károlyi Mihály neve szimbolizálta őszirózsás, polgári demokratikus forradalom nemhogy nem tudta (egyes vélemények szerint nem tudhatta) megvédeni a történelmi Magyarországot, de arra sem volt képes, hogy saját társadalmi programját, a polgári demokratikus Magyarország megteremtését megvalósítsa.

A Magyarországi Tanácsköztársaság megszületésénél érzékeltetni kell, hogy bár létrejötténél csak néhány pártvezető bábáskodott, de komoly történelmi folyamatoknak kellett végbemenniük, hogy mindez megtörténhessen. Itt is fontosak az egyetemes történeti összefüggések. A Vix-jegyzék értelmét csak Romániának a szovjetellenes intervencióba szervezett bevonása keretében lehet megérteni, ahogy a későbbi, 1920-as szovjet–lengyel háború is a nagyobb összefüggések miatt lett igazán jelentős. Leninnek ezzel a háborúval annak „a szuronyok hegyével” való kipuhatolása volt a célja, hogy a lengyel munkásság mennyire segítőkész a bolsevikok eljutásában német földre, hatékonyan segíteni a „németországi politikai viszonyok” átformálását. A Magyarországi Tanácsköztársaság sem „honvédő harcot” vívott, hanem egyesülni szeretett volna a világforradalom jegyében az oroszországi bolsevikokkal. Szerencsére sem egyik, sem másik törekvés nem valósult meg, és a bolsevik Szovjet-Oroszország elszigetelődött.

A tankönyvek nem szólnak ugyan „honvédelemről”, hiszen „a proletárnak nincs hazája”, olvashatjuk a Kommunista kiáltványban, de nem tisztázzák egyértelműen a harcok önvédelmi jellegét. A bolsevik állam és a tanácsköztársaság is a proletárhatalmat védte, számukra a határok kérdése csupán másodlagos volt. Lenin is úgy tudta rávenni elvtársait a breszt-litovszki béke aláírására, hogy így időt kapnak a belső ellenség legyőzésére. A Kassára bevonuló Vörös Hadsereg sem használhatta a nemzeti színeket, mert nem a magyar állam, hanem a Forradalmi Kormányzótanács fennhatósága alatti területek nagyságát növelték, melyek úgyis betagozódnak majd a proletár világállamba. A korábban elhagyott „honvédelem” helyett tehát az „önvédelem” helytálló.

A tankönyvek kiegyensúlyozottan mutatják be a Magyarországi Tanácsköztársaság intézkedéseit, de az objektivitás időnként elfedi azt, minek a következménye a Horthy-korszak „balra zárt” jellege. „A pár hónapos kommunista uralom (…) erőszakos és visszatetszést keltő módon tagadta meg a magyar társadalom többségének alapértékeit, a nemzeti eszmét, a vallásos hitet, a magántulajdon tiszteletét” – írja Bertényi Iván. El lehet képzelni a korszak vallásos falusi lakosságát mennyire sokkolták a pesti agitátorok szövegei, például hogy a templomokból mozit kell csinálni.

Helyenként szélsőségek jellemzik Trianon okainak az értékelését is. Egyes könyvek a szomszédok túltengő, ám Trianonban mégis csak kordába szorított követeléseinek a teljesítéséről szólnak, míg mások – érzelmileg meglehetősen túltelítetten – a győztesek csillapíthatatlan étvágyáról. Nem felel meg a valóságnak az sem, hogy Párizsban rólunk csak az utódállamok igényei szerint döntöttek. Ha így lett volna, akkor a ténylegesnél is rosszabbul járunk. Az igaz, hogy az utódállamok mohósága megkésett nacionalizmusukból táplálkozott, amely viszont sokat nyelt a korábban hatalmon volt magyar nacionalizmustól. Mohóak voltak, hogy biztosak legyenek a dolgukban. Mint tudjuk, a mai napig nem biztosak a dolgukban. Nekünk ellenben jó lenne a magunk dolgában biztosnak lenni. Ezt akkor érhetjük el, ha inkább az értelemre, mint az érzelmekre apellálunk. Szögezzük le: az antant nem csupán velünk nem akart tárgyalni, nem csupán nekünk diktálta a békét. Ilyen volt az egész versailles-i békemű. Párizsban nem „rólunk, de nélkülünk”, hanem „rólunk is csak nélkülünk” tárgyaltak és döntöttek.

Horthy Miklós bevonulásának az volt az ára, hogy meg kellett ígérnie: nem lesz a fővárosban pogrom. És ezt be is tartja. A tanácsköztársaság központja Budapest volt, a fehérterror mégis leginkább azt a parasztságot sújtotta, amely a tanácsköztársaság öklét is megismerte korábban. Az ellenforradalmi rendszerről el kell mondani, hogy főszereplői büszkén vállalták ellenforradalmiságukat. Ami az átmenetet illeti: a Peidl-kormány nem „visszaállította a demokráciát”, hanem hozzáfogott a tanácsköztársaság örökségének a felszámolásához. Lépései a polgári tulajdonviszonyokat állították helyre, s csak hozzáfoghattak a polgári társadalom intézményrendszerének kiépítéséhez. A szociáldemokrácia erősen kompromittálódott a tanácsköztársaság idején, hiszen komoly ember nem gondolhatta, hogy Kun Béla és maroknyi csapata működtette csupán a gyűlölt rendszert. A korabeli magyar társadalom széles rétegei ebből következően bizony nem a polgári demokráciában látták a boldogító jövőt, hanem okkal-joggal egy jobboldali-szélsőjobboldali rendpárti rezsimben. A győzteseknek éppen elég volt az, hogy ránk kényszerítsék szörnyűséges békéjüket, az már nem ment, hogy a rendszerüket is ránk kényszerítsék. (Pedig fordítva mennyivel jobb lett volna!) A Clerk-misszió kapcsán leszögezendő, hogy ennek az antant politikusnak döntő szerepe lett a katonai diktatúrát, illetve a polgári demokráciát akarók közötti kompromisszum létrehozásában. Így lett a rendszer jellege korlátozott parlamentarizmus. A Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja kapcsán el kell mondani, hogy – mint legitimisták – a régi Magyarországot akarták, a Kisgazdapárt kapcsán, hogy egy polgári demokratikus rendszert kívántak, a korabeli magyar társadalom jellegéből következően pedig az lett, hogy mindkét párt elvesztette korábbi pozícióját, s nevető harmadikként Bethlen István Egységes Pártja lett a leválthatatlan kormányzó erő, a korlátozott parlamentarizmus letéteményese. Fontos viszont az is, hogy 1918–19 emléke érvényesült a húszas években megalkotott szociálpolitikai törvényekben.

A két világháború közötti magyar történelem két kényes és vitatott kérdése: Bethlen István és Teleki Pál értékelése, valamint az úgynevezett zsidókérdés. Kétségtelen, hogy a trianoni Magyarország legtehetségesebb és legsikeresebb politikusa, gróf Bethlen István gyakran kerül egy platformra a másik erdélyi eredetű arisztokratával, gróf Teleki Pállal. Ennek tárgyi alapja, hogy 1940 táján Teleki miniszterelnökként óvatosabban, Bethlen felelős politikai tisztség híján határozottabban küzdött Magyarország túlságos német függésbe kerülése ellen. Ez az együttműködés köztük azonban a korszak egészére nem mutatható ki. A számtalan kérdés közül, melyben véleménykülönbség volt köztük, kiemelhető a zsidókérdés. Például a numerus clausus törvény kapcsán Bethlen küzdött a jogszabály enyhítéséért, Teleki viszont nem tett semmit. E mögött az áll, hogy utóbbi – nyilvánvalóan az 1918–19-es események hatására – egyértelműen a zsidóság közéletből való visszaszorítását képviselte, mégpedig azért, hogy a keresztény középosztályhoz integrálhassa a magyar parasztifjakat, mint nemzeti szempontból fontosabb réteget. Vagyis – mai fogalmak szerint tagadhatatlan – antiszemitizmusa összekapcsolódott a szociális reform gondolatával, és nem irracionális gyűlölet, kapzsiság vagy bosszúvágy táplálta azt.

A zsidókérdés önmagában is fontos szerepet játszott a két világháború közötti Magyarországon. A xix. század végén – bár voltak antiszemita indulatok (pl. a tiszaeszlári per idején), de – a korszak liberális elitje a magyarosodó zsidóságot stratégiai partnerének tekintette az ország modernizációjában. A világháború alatti szenvedések, különösen a hátország életviszonyainak a „felbolydulása”, leginkább azonban az 1918–19-es forradalmak idején vezető szerepet játszó zsidó származású baloldali vezetők negatív hatására megváltozott ez a szemlélet. Már az 1919-es ellenforradalom rendelkezett antiszemita vonásokkal, mely a nemzeti katasztrófáért elsősorban a zsidókat tette felelőssé. Így mondhatjuk, hogy „magyar talajból” nőtt a numerus clausus törvény. Sajnos, később – a második világháború végső szakaszáig – sem áll fenn az önfelmentő álláspont, hogy a zsidótörvényeket Hitler erőltette hazánkra, ráadásul a revíziós eredményekért „cserébe”. Ezt a források sem támasztják alá. Sőt a holokauszt idején, Kállay Miklós miniszterelnöksége alatt kimutatható a feszültség is a zsidókat „védő” magyar kormány és kiirtani szándékozó német vezetés között. Ez azonban nem vetíthető vissza a korábbi évekre, évtizedekre. Ifj. Bertényi Iván összegzése szerint: a zsidókérdés magyar probléma volt, a válaszokat is magyarok fogalmazták meg, a náci Németország legfeljebb „példává” vált, mintsem kényszerítő erő lett volna.

A történelmi személyiségek szerepe itt is kissé túlértékelt. Nem Teleki, hanem Teleki is tisztában volt a földreform elkerülhetetlenségével. Nem Nagyatádi Szabó István, hanem Nagyatádi és kisgazda társai kellettek ahhoz, hogy beérjék a törekvéseiknél jóval szerényebb eredménnyel is. A Bethlen–Peyer-egyességről, illetve paktumról már szóhasználatukban másképp értékelnek a tankönyvek, Bethlen azonban rendszerébe inkább csak „belekompromittáltatta”, mint beépítette a szociáldemokráciát. Teleki később nem egyszerűen „idegenkedett Hitlertől”, hanem mélységesen utálta, elítélte a nácizmust. Ugyanakkor reálpolitikus volt. Akárcsak az 1938-as győri program megalkotói, hiszen a magyar haderő fejlesztésére a merőben megváltozott helyzetben lehetőség nyílott.

A német–olasz támogatással megvalósítható revízió nem Gömbös személyes gondolata, hanem a magyar külpolitika alapállása. A két háború közötti magyar külpolitika alapvető ellentmondása az volt, hogy intézői, támogatói úgy törekedtek a Szent István-i határok visszaállítására, hogy mindenkor (természetesen nem a „ködevők”, hanem a reálisan, közel reálisan gondolkodók számára) világos volt: elegendő saját erő erre nincs és nem is lesz, rá vagyunk szorulva a békerendszerrel elégedetlen nagyhatalmak támogatására. Itt lépett a képbe előbb Olasz-, majd Németország.

Óriási különbség volt az 1938. november 2-i első, és az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés között. Az előbbit a nyugati demokráciák lényegében tudomásul vették, az utóbbi idején Franciaország jelentős része megszállt terület. A Vichy-i Franciaország erősen függött Németországtól, a magára maradt, míg a német légierő által keményen bombázott Anglia miniszterelnöke szinte azonnal, szeptember 5-én az Alsóházban leszögezte, hogy nem ismerik el. Magyarország Kárpátalját is csak Hitler engedélyével vehette birtokba.

A második világháborúba való belépésünk körülményei 1941 júniusában és decemberében is pontosítandók. Nem volt magyar részről hadüzenet, csak a miniszterelnök és a kormányzó bejelentette, tudomásul vette a hadi állapotot. A voronyezsi súlyos vereség nem volt akkora katasztrófa, nem volt 40 fok hideg, a katonák nemcsak menekültek, hanem vissza is ütöttek. (Sztálingrád sem volt akkora győzelem, különben miért tartott a küzdelem még jóval két esztendőnél is tovább?) Nem volt hintapolitika, nem volt Kállay-kettős sem! (Érdekes, hogy ebben még a két történész szakértő sem egyezett meg!) Egyszerűen szerette volna az országot kivezetni a háborúból, ennek érdekében az angolszászokkal kereste a kapcsolatot abban a makacs tévhitben, hogy azok hajlandóak lesznek velünk szovjet szövetségesük nélkül megállapodni. Bár sokan terjesztették/terjesztik, hogy mi voltunk az „utolsó csatlós”, valójában Szlovákia, Horvátország és Ausztria volt az. Legalább a magyar tankönyvekben ne legyen téves, sőt rosszindulatú megfogalmazás!

Ma már alapkövetelmény, hogy önálló fejezeteket szenteljünk a határon túli magyarság története tárgyalásának 1945 előtt és után, sőt a rendszerváltozást követően is. Fontos tisztázni olyan alapkérdést is, hogy a jugoszláviai magyarok a soknemzetiségű államukban még a csehszlovákiai és romániai sorstársaiknál is nehezebb helyzetbe kerültek.

Az 1945 utáni nagy társadalmi mobilitásról helyesebb a Rákosi-, illetve a Kádár-korszak kapcsán beszélni. A két korszak közti azonosság, hogy a Kádár-korszakban az intézményrendszer sztálinista maradt. A különbség, hogy 1963-tól megszűnt a terror, a hétköznapi élet átpolitizáltsága és átideologizáltsága. A gazdaságpolitika ésszerűsítésére már 1953-tól történtek kísérletek. Az 1968-as reform lefékezését nem lehet hitelesen előadni a brezsnyevi Szovjetunió, az 1968-as kényszerű prágai bevonulás, a többi dogmatikus kommunista rendszer ellenségessége és Kádár János kétlelkűségének felemlítése nélkül, aki úgy védte meg pozícióját, hogy közben maga is alaposan elbizonytalanodott az új gazdasági mechanizmus helyessége dolgában.

Tantárgy-pedagógiai megjegyzések

Míg a szakmai észrevételeknél kerültük az egyes könyvek minősítését, addig a tantárgy-pedagógiai megjegyzések sorában némileg kitérünk rájuk. A megállapítások zöme a szerző előadásán alapul, de az összeállításnál figyelembe vettük ifj. Bertényi Ivánnak a tananyag arányaira szóló egzaktnak mondható vizsgálatait, valamint Kovács Tamás, Göncz Ferenc és Boda Zsuzsa előadásának egyes elemeit is.

A) Kvantitatív elemzés

Ma már meglehetősen kialakult szerkezete van az egyes tankönyveknek, de mégis jelentős eltérések tapasztalhatók e tekintetben is. Például egy történelemtankönyv elengedhetetlen része a – lehetőleg szinkronisztikus – kronológia, mely többnyire a tankönyvek végén található. Fontos még a szakszavak, fogalmak külön gyűjteményben való megjelenése. Ezt többnyire úgy oldották meg, hogy külön mutatóban jelennek meg, hol lapszám-utalásokkal, hol anélkül. Néhol vállalkoztak a szerzők a fogalmak lexikonszerű magyarázatára is.

Sajnos tendenciaként kell értékelnünk az egész tankönyvpiacon, hogy az egyes könyvek lemondanak a diákok olvasásra való ösztönzéséről, a korábban oly megszokott olvasmányajánlások elhagyásával. Viszont érdekes tankönyvi mellékleteket is felfedezhetünk az egyes kiadványokban. Ilyen például az állam- és kormányfők, a pártviszonyok, az Európai Unió felépítésének felsorolása, bemutatása, a „Képek és források eredeté”-vel együtt. Különösen hasznos ötletnek tartom a xx. század történelméhez filmajánlás közlését mai képiesült világunkban.

A Magyar Történelmi Társulat 1885. évi első országos kongresszusa óta fontos vitakérdés az egyetemes és magyar történelem aránya az egyes tankönyvekben. Ma különösen annak fényében érdekes vizsgálni, hogy az érettségi követelmények előírása 40:60 százalékos, a magyar történelem javára. Ehhez képest nézzük a tényadatokat!

Tehát az átlag az érettségi követelményekben előírtnak csaknem fordítottja, ami jól mutatja a bemeneti és kimeneti követelmények ellentmondásait, melyek más pontokon is megragadhatók.

A tankönyvek tematikus felépítését illetően a legfeltűnőbb az, hogy a „központi” (vagyis om) kerettanterv korszakolását – legalábbis az 1945 előtti időkre vonatkozóan – lényegében egyetlen tankönyvszerző sem alkalmazta. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy eredménytelen volt a gazdasági világválság kezdetének, illetve a magyar történelemben 1931-nek korszakhatárrá tétele, ezeket egyetlen szerző sem fogadta el. A kerettanterv azon törekvése is meghiúsult, hogy következetesen váljon el egymástól az egyetemes és a magyar történelem. (Ebben magam is a szerzők többségével értek egyet, de csak a xx. század esetében.) A külön fejezetekben tárgyaláshoz csak a Kovács házaspár és Lator László könyve ragaszkodott. Utóbbi oly mértékben, hogy Magyarország második világháborús szerepét is külön – igaz, kurta, két leckéből álló – fejezetben tárgyalta. Egészen érdekes a Bihari–Doba szerzőpáros könyve abból a szempontból, hogy a második világháborút és következményeit 1938 és 1948 közötti időintervallumokban dolgozta fel.

Ellentétes a tendencia az 1945 utáni egyetemes és magyar történelem esetében. Itt a kerettanterv egy egyetemes és egy magyar történeti fejezetet ír elő. Ezt a „követelményt” csak a Kovács házaspár és Lator László könyve teljesíti, a többi – szerintem helyesen – „bontja” az utóbbi bő félévszázadot. Általában 1988/1990 a korszakhatár, Salamon Konrád könyve ezután csak egy leckényi kitekintést tesz, A xxi. század küszöbén című olvasmánnyal. A „maradék” három könyv (Bihari–Doba, Dupcsik–Repárszky és Száray–Kaposi) szinte „mába nyúló” történelmet ír, amit magam szintén helyesnek tartok, a történettudósok – egyébként jogosnak tűnő – ellenérveivel szemben is.

Még egy izgalmas kérdés minden történelmi kor, de különösen a xx. század megírása során, hogy milyen mértékben reprezentáltak a tananyagban az Európán kívüli földrészek. Egyedül a Bihari–Doba könyv az, amelyik külön fejezeteket szentel ennek Az Európán kívüli világ címmel 1945 előtt és után is. Ezen kívül csak a Kovács házaspár könyve utal fejezetcímben is – legalább 1945 után – az Európán kívüli világra is.

Ha kissé elemezzük a diagramot, megállapíthatjuk, hogy az első világháborúval és az azt lezáró békerendszerrel Lator László és Salamon Konrád könyve foglalkozik a legrészletesebben. Meglepő viszont, hogy utóbbi a második világháborúnak már csekélyebb teret szentel, szemben a Kovács házaspár könyvével, amely e témakör mellett a Horthy-korszakot „favorizálja”.

Az 1945 utáni időszaknak a legkisebb figyelmet a Lator-könyv, a legnagyobbat viszont Salamoné mellett a Dupcsik–Repárszky szerzőpáros kiadványa szenteli. Ezen belül a magyar történelemmel kiemelten a Salamon- és a Száray–Kaposi-könyv foglalkozik, míg az egyetemes történelemnek, ezen belül is a kétpólusú világrend összeomlásának és az azt követő jelenkornak inkább a Bihari–Doba szerzőpáros szentel nagyobb figyelmet.

Az adatokból egyértelműen kiderül, hogy a Bihari–Doba-féle könyv tekinthető a legkevésbé nemzeti tematikájúnak. A magyar történelemről a legtöbbet a Száray–Kaposi-féle és a Salamon-könyv, valamint a Dupcsik–Repárszky-kiadvány adja.

Az új, írásbelivel „súlyosbított” kétszintű érettségi jelentősen megnövelte a történelemtanításon belül a forráselemzés súlyát, forráson most nem csupán a történettudomány által írottnak minősítetteket, hanem a történelemmel kapcsolatos mindenféle ismeretforrást értve. Erre vonatkozó számadataink is tanulságosak, és talán még a lényeget sem fedik el.

Az alsó sorban lévő számok az oldalankénti átlagot mutatják. (Oldalankénti átlag: 0,86)

Az nyilván nem véletlen, hogy a Forrásközpontú történelem címmel meghirdetett sorozat darabja, a Száray–Kaposi-könyv a leggazdagabb forrásokban. De optimális forrásmennyiséget tartalmaz a Salamon-féle, a Dupcsik–Repárszky- és a Bihari–Doba-könyv is. Ez korántsem mondható el Lator László könyvéről, míg a Kovács házaspár könyve legújabb kiadásában némileg javult a helyzet e téren is. Ami a műfaji változatosságot illeti, ott sincs probléma az első négy helyen felsorolt tankönyv esetében, de feltűnően uralják a „mezőnyt” a visszaemlékezések és az emlékiratok. Csak felvetem, hogy ha már a történetírói feldolgozások viszonylag szép számban szerepelnek a szövegek között, nem jelenhetnének-e meg nagyobb arányban szépirodalmi szemelvények is? (Ilyenek rendszeres beépítésére csak a Kovács–Kovácsné könyvben találtam példát.) Különösen, hogy ma már az irodalomtörténet oktatásának végképp „bealkonyult”, ezért új szempontot is adhatna a szépirodalmi művek vizsgálatához. (Emlékszem a magam iskolai tanulmányaira, amikor egy irodalmi műnek szinte csak történelmi háttere és társadalmi mondanivalója volt. Azóta sikerült átesnünk a „ló másik oldalára”, amikor csak „lelke” van, a keletkezési környezet szinte mellékes.)

Modern világunkban igen megnőtt a képi információszerzés súlya egész életünkben. Nem csupán arról van szó, hogy amikor egy könyvet kézbe vesz az ember, akkor a tartalomjegyzéket keresi, de leginkább a képeket nézegeti. A tankönyvekben is megváltozott a képi információforrások szerepe, mivel azok nem csupán illusztrálják a szöveget, hanem indukciós bázisul is szolgálnak az ismeretszerzéshez, kiegészítik a szöveges információanyagot, önálló bázisul szolgálnak. A vizsgált könyvek nagy része megfelel ezen – már nem is nagyon újkeletű – követelménynek.

2. táblázat: Nem szöveges információforrások mennyiségi mutatói az egyes tankönyvekben

(Oldalankénti átlag: 1,68)

A táblázat elemzése kapcsán – némi öniróniával – megemlíthetjük, hogy itt a statisztikai átlag tökéletesen alkalmas arra, hogy a lényeget elfedje. Az önmagában érdekes, hogy egy könyv nem éri el a tankönyv-minősítési eljárásban előírt oldalankénti egy kép átlagot, de ez a tankönyv még nem az újabb tankönyv-minősítési szempontok alapján került elbírására. Fontosabb kérdés azonban a „műfaji” megoszlás, a régóta megjelenő képek mellett a térképek, didaktikus rajzok, grafikonok, diagramok, statisztikai adatsorok, táblázatok megoszlása. Különösen azért, mert az írásbeli érettségi folyamán a maturálók ilyenekkel garantáltan találkoznak. Nos, ennek megfelelő, egészséges arányok egyedül a Száray–Kaposi és a Kovács házaspár könyvében, viszonylag elfogadhatóak a Bihari–Doba- és a Dupcsik–Repárszky-kiadványokban fedezhetők fel. A statisztikai adatsorok, táblázatok kivételével a Salamon-féle kiadvány komoly hiányosságokkal rendelkezik (utóbbi esetében különösen feltűnő ez a tankönyvi térképek tekintetében), a Lator-könyv eszköztelensége meg egyenesen bántó.

Szintén előírás a tankönyv-minősítési eljárásban, hogy az ábra és képanyagban a rendszerezést, összehasonlítást, a folyamatok és problémák magyarázatát, az összefüggések bemutatását, a gondolkodásra késztetést, az értékekre nevelést elősegítő képi elemek aránya érje el a 60 százalékot. E tekintetben nem végeztem számszerű vizsgálódást, hiszen hatalmas feladat lenne, de a négy – korábban általam munkáltatónak vagy inkább munkáltató jellegűnek minősített – könyv (a Bihari–Doba, a Dupcsik–Repárszky, a Kovács házaspár és a Száray–­Kaposi szerzőpáros munkája) minden bizonnyal jobban áll e tekintetben is, nem csak a mennyiségi mutatókban.

A modern tankönyvek didaktikumát, a tanulók munkáltatásának legfőbb elemét a kérdések-feladatok jelzik. Ezek kapcsolódhatnak képi vagy szöveges forrásokhoz, az egyes ábrákhoz, vagy magához a tankönyv szövegéhez, például összefoglalások alkalmával.

Az alsó sorban lévő számok az oldalankénti átlagot mutatják. (Oldalankénti átlag: 1,5)

E mennyiségi mutatónál talán az egyes könyvek közötti nagy szóródás a legfeltűnőbb, hiszen a legkisebbnek (Lator László könyve) a legtöbb (Bihari–Doba szerzőpáros könyve) nem kevesebb, mint nyolcszorosa (!). A kérdések-feladatok tankönyvi elhelyezése is didaktikai kérdés. Elég jellemző mindegyik könyv esetében, hogy – különböző tipográfiai megoldásokkal ugyan, de – mindenütt „elválik” egymástól a szorosan vett megtanulandó szöveg, a törzsanyag, és a kérdések-feladatok, melyek jellemzően a közös vagy egyéni feldolgozásra váró kiegészítő anyaghoz, képekhez és ábrákhoz kapcsolódnak. Ez utóbbi azért is fontos, mert – megint csak a tankönyv-minősítési eljárás követelménye, hogy – a képek és ábrák legalább 25 százalékához kell tartoznia olyan kérdésnek-feladatnak, mely azok feldolgozását segíti.

Szintén nem mindegy a kérdések és feladatok minősége. A sokat emlegetett tankönyvminősítés során az elmélyítést, az alkalmazást, a problémamegoldást elősegítő feladatok együttes aránya el kell, hogy érje a kérdések és feladatok 60 százalékát. E tekintetben sincsenek egzakt adataim, de értő szemmel olvasva könnyen megállapítható, hogy a négy – korábban általam munkáltatónak vagy inkább munkáltató jellegűnek minősített – könyv (a Bihari–Doba, a Dupcsik–Repárszky, a Kovács házaspár és a Száray–Kaposi szerzőpáros munkája) minden bizonnyal jobban áll e tekintetben is a közlő-leíró jellegű társainál.

B) Kvalitatív elemzés

Keletkezésük sorrendjében tekintjük át a könyveket, hogy a történetiség tantárgy-pedagógiai szempont is legyen.

Salamon Konrád könyve – még az 1990-es évek első felében – a tartalmi, történelemszemléleti változásokra helyezte a hangsúlyt. (Például nem bolsevik forradalomról, hanem hatalomátvételről beszél, mert a forradalom – szerinte – a demokrácia irányába tett döntő lépés.) A tankönyv didaktikai modellje beilleszkedik a Nemzeti Tankönyvkiadó Závodszky Géza iii. osztályos gimnáziumi tankönyve által már korábban, az 1980-as évek elején meghonosított tankönyvmodellbe. Ennek lényege, hogy a végig alkalmazott két hasáb nem azonos szélességű. A szélesebb sávban kapott helyet főleg a tankönyvi főszöveg, a törzsanyag, de a viszonylag kisebb mennyiségű kiegészítő anyag is, mely kisebb betűkkel, „petit”-tel szedett, így tipográfiailag elkülönül a főszövegtől. A szépszámú forrásanyag a keskenyebb sávba került, a jobb elkülönülés céljából többnyire színes (kék) szedéssel, a képanyaggal egyetemben. Sajnálatos, hogy kérdések-feladatok csak helyenként kapcsolódnak a forrásszövegekhez és képekhez. Ezek feltűnő jelzése viszont megkönnyíti az alkalmazásukat.

Bírálólag említhetjük meg, hogy viszonylag sok a leíró, illusztratív jellegű, a szerzői szöveg megerősítésére szolgáló forrásnak szánt idézet, szövegrészlet, ahelyett, hogy szemléltetésre, sőt munkáltatásra is alkalmas dokumentumokat, vagy egyéb, jól elemezhető képi anyagokat (pl. grafikon, diagram, táblázat) közölne. Az új érettségi követelmények fokozottan igényelnék forráskritikai szempontok feltüntetését. Örvendetes viszont, hogy a korábbi kiadásokhoz képest immár következetesebben jelöli a szerző a források szerzőjét és címét.

A tankönyvnek viszonylag bő vázlatpontokba szedett összefoglalásai vannak. Pedig talán hasznosabb lenne, ha – például a tankönyv utolsó olvasmányához hasonlóan – „madárperspektívából” adna áttekintést az adott korszakról. A pontokba szedett részletek tisztázását pedig a tanulókra hagyná kérdések és feladatok formájában, az egyes tananyagrészek, leckék után következőkhöz hasonlóan. 12. osztályban, az érettségi évében a szintetizálás képessége már elvárható a diákoktól.

Lator László tankönyve eredetileg szakközépiskolák részére készült, és a gyakorló tanár szerző büszkén újságolta, hogy szövegeit, feladatait tanítványai kontrollálták. A tartalmi és didaktikai apparátus szempontjából egyaránt szikár könyv egy – a xx. század első évtizedét és éveit bemutató – olvasmányt követően csupán elbeszélő-leíró jellegű leckék egymásutánját sorjázza, néhány felirattal ellátott kép, térkép, illetve időnként közbeszúrt szemelvény, egy-egy kérdés-feladat közbeiktatásával. A vastag betűs kiemelések próbálják javítani a tanulhatóságot, azonban túl sok ilyen van, aminek következtében időnként elvész a lényeg. Az egyes leckék végén feladatsorral „megfejelt” összefoglalások vannak. Szemléletformáló a szerzőnek az a megoldása, hogy az egyetemes történeti és magyar fejezeteknek közös összefoglalói vannak, de azt is mondhatnánk, hogy kár volt ennyire mereven ragaszkodni a külön egyetemes és magyar történelmi fejezetekhez.

A tankönyvről másfél évtizeddel ezelőtt készült bírálat már 1995-ben hiányolta a szinkronisztikus kronológiát, a névmutatót és a szakirodalmi tájékoztatót. A szerző pedig jó néhány történetírói feldolgozásból idéz – ez jelenthet egy kvázi szakirodalmi válogatást is –, de éppen ezért elég mostohán bánik a primer forrásokkal. Baj van a fejezetek arányaival is, mert az 1945 előtti anyag a teljes könyv csaknem 60 százaléka (58%), tehát az utóbbi fél évszázad alulreprezentált, pedig – az évek számát tekintve is – fordítva lenne reális.

Az igazság kedvéért hozzá kell mindehhez tennünk, hogy a könyv a fenti hiányosságokkal együtt is a felnőttoktatás követelményeinek megfelel, bár kérdés, hogy mennyiben tud megfelelni a kétszintű érettségi újabb keletű követelményének.

A Kovács házaspár tankönyve utolsó átalakítása során jelentős változáson ment át didaktikai szempontból. Elbeszélő, leíró munkából egyértelműen munkáltató jellegűvé vált. Ívterjedelemben háromszorosára nőtt, oldalszáma azonban nem változott. Ezt nyilvánvalóan a nagyobb oldaltükörrel lehetett elérni. Az egyik legesztétikusabb kiadvány lett belőle, gondosan felépített didaktikai szerkezettel, amely elég jelentősen eltér a többiétől.

A Bevezetés tájékoztatja az olvasót a legfontosabb könyvvel kapcsolatos tudnivalókról. A gondosan különválasztott egyetemes és magyar történeti fejezetek (kivétel A második világháború, Magyarország a második világháborúban) élén Egy korszak margójára cím alatt néhány érdekes, korántsem fontos, de nagyon jellemző esemény kerül felsorolásra, rengeteg képanyaggal. A tankönyvi leckék törzsanyaga e könyvben nem került külön hasábba, de mégis jól különválik a többi szövegtől. Ezekben a kiegészítő anyagokban, információforrásokban eredeti dokumentum- és forrásrészletek jelennek meg kérdésekkel, feladatokkal kiegészítve. Zölddel alászínezve alapvető politológiai és szociológiai fogalmak rövid magyarázatai, sárgával alátónusozva fontos történelmi személyek kisbiográfiái jelennek meg. A leckék és fejezetek végén hagyományos összefoglaló kérdések segítik a megértést, rendszerezést.

A témakörönkénti összefoglaló feladatsorok után sajátos, de nagyon hasznos bontásban olvasmányokat ajánlanak a szerzők: órai feldolgozásra, otthoni kutatásra és a szakirodalom iránt érdeklődőknek. Nagyon hasznos, hogy ugyanitt közlik a középszintű és emelt szintű érettségi követelményeket, majd mintafeladatokat adnak az írásbeli érettségire való felkészüléshez.

A tankönyv képanyagában leggazdagabb valamennyi vizsgált munkához képest is. Érdekes megoldást jelentenek a fejezet-bevezetők alján és az egyes lapok tetején futó filmszalagszerű képsorok, melyek mélyebb elemzésre talán nem, de korhangulat keltésére tökéletesen alkalmasak. Örvendetes a sok karikatúra, és az, hogy szépirodalmi szemelvényeket (Isaac Babel, Szolzsenyicin, Stefan Zweig stb.) is bevonnak a vizsgálódásba a szerzők.

Mellékletek tekintetében az egyik leggazdagabb kiadvány, a használhatóságot nagyban segítő mutatókkal (Névmutató, Földrajzi nevek mutatója és Tárgymutató – az utóbbi tűnik a legteljesebbnek), valamint Fogalomtárral. Amilyen kiváló a Felhasznált irodalom listája, annyira szikár és differenciálatlan az Időrendi táblázat, mivel csak az Egyetemes történelem és Magyar történelem bontást alkalmazza. A tankönyvhöz munkafüzet és szöveggyűjtemény készült.

A Dupcsik–Repárszky szerzőpáros tankönyve már eredeti változatában is a kétszintű érettségi követelményeinek didaktikai szempontból minden tekintetben megfelelő kiadványok sorához tartozik. A könyv feltűnően részletes, de mégis jól áttekinthető tartalomjegyzékkel indul. A tankönyv szedése, szövegtükre feltűnően emlékeztet a Salamon-könyv kapcsán említett Závodszky-féle tankönyvmodellre, azzal az eltéréssel, hogy a hasábok szélessége változó, a szerzők és a téma igényeinek megfelelően. Abban is emlékeztet a könyv az említett tankönyvmodellre, hogy a források itt is színes (kék) betűvel szedettek, akárcsak a vastagabb betűkkel szedett kérdések-feladatok. A leckék szövegében alkalmazott kiemelések – szemben az előbb elemzett Kovács-könyvvel – nem csupán a fontosabb adatok, de a lényeges összefüggések bemutatását is fontosnak tartják.

Izgalmas metodikai kérdés a forrásszemelvényeké. E tankönyvben a primer források (törvények, diplomáciai szövegek, újságcikkek, beszédek stb.) vannak túlnyomó többségben, de jól egészítik ki ezeket a képiek is (térképek, térképvázlatok, karikatúrák, dokumentumfotók, plakátok stb.). Mindezek a hozzájuk tartozó kérdésekkel, feladatokkal együtt alkalmasak a közös vagy önálló elemzésre, fejlesztve a gondolkodást, a véleményalkotást és a kifejezőképességet egyaránt.

Az egyes tananyagrészeket (leckéket) néhány mondat terjedelmű inkább emlékeztető, mint összefoglaló zárja, mely kapcsolatot teremt egyszersmind a következő anyagrésszel. Az vitatható viszont, hogy miért nincs az egyes fejezetek végén összefoglalás és összefoglaló kérdéssor sem. A tankönyv kiemelt értékei közé sorolhatók viszont a mellékletek. A rendkívül differenciált szinkronisztikus időrendi tábla (Amerika, Nyugat- és Dél-Európa, Köztes-Európa, Oroszország/Szovjetunió, Ázsia és Afrika, Magyarország bontásban); Magyarország állam- és kormányfői, 1914–2007; Pártviszonyok a két világháború közötti Magyarországon; Az Európai Unió felépítése; Képek és források eredete; valamint Fogalomtár. A tankönyvhöz Forrásgyűjtemény című kiadvány kapcsolódik, de az eredeti tankönyvhöz képességfejlesztő feladatokkal, témazáró és részletes tanterv is tartozik.

A Száray Miklós és Kaposi József által készített könyv a Nemzeti Tankönyvkiadó Forrásközpontú történelem című tankönyvsorozatának első darabjaként született meg, még 2005-ben, közvetlenül a kétszintű érettségi bevezetésére való tekintettel. (Azóta a sorozat teljessé vált, sőt képességfejlesztő munkafüzetek, témazáró feladatlapok, valamint digitális anyagok is készültek az egyes kötetekhez.) A tankönyvmodell a korábbi érettségi vizsgák negatív tapasztalataiból indult ki, mely szerint a tanulók nem tudják kiemelni a lényeget az elmondott tananyagból, nem tudnak figyelni a megadott szempontokra, elvesznek a részletekben. Ezen kívül problémás volt a szaknyelv használata, bizonytalan a térben és időben való tájékozódás.

Sajátos, hármas tagozódású leckék vannak a tankönyvben:

1. Kb. másfél oldalas megtanulandó szöveg. Ez az egyik legszikárabb valamennyi tárgyalt tankönyv között.

2. Ún. Archívum, mely a közös vagy önálló feldolgozásra szánt forrásokat, ábrákat, térképeket és képeket tartalmazza, a hozzájuk tartozó kérdésekkel és feladatokkal együtt. Minden egyes leckéhez tucatnyi információforrás tartozik, „korabeli dokumentumok, visszaemlékezések, levelek, fényképek, karikatúrák, illetve térképek, táblázatok, adatsorok, történészek által utólag írt értékelések vegyesen”.

3. A „mélyfúrásokat”, „mini kutatásokat” teszik lehetővé a Nézőpontok, melyek a vitás kérdésekkel, személyiségekkel, problémákkal foglalkoznak, megint csak források felhasználásával. Szabolcs Ottó ezt „provokált pluralizmus”-nak nevezi, „ahol az adott történelmi kérdésekkel kapcsolatos álláspontokat ütközteti, lehetőséget adva a tanulónak a szellemi választásra, az önkorrekcióra is”.

A tankönyv nem csupán a hagyományos tankönyvi szöveget, hanem a leckék számát is jelentősen csökkentette, legalábbis a még forgalomban lévő Salamon-könyvhöz képest. A tartalmi arányokat tekintve látványosan csökken a politikatörténet súlya, és ezt használták a tananyag csökkentésére, nem pótolva a kieső részeket életmód-, tudomány- és művelődéstörténeti részekkel. Fontos, hogy immár a teljes xx. századot kívánták feldolgozni, a Salamon-féle könyv „rövid” xx. századéhoz képest.

Néhány apró bírálattal is illetnünk kell a könyvet. Megítélésem szerint hiányoznak az összefoglalások, legalább átgondolásra ösztönző feladatsorok formájában. Ennyire nem hagyhatjuk magukra a tanulókat. Valószínűleg ezt ismerték fel a szerzők, amikor a később megjelenő munkafüzetbe betettek ilyeneket.

A feladatok és kérdések egyenetlensége még feltűnőbb, bár a közel másfélezer (!) kérdés-feladat mennyisége magyarázza azt, hogy kevésbé gondolkodtató, kreativitásra nem nagyon ösztönzőek is szép számmal vannak közöttük. Arra különösen ügyelni kell, hogy a forrásban található információk alapján megválaszolhatatlan kérdés ne kerüljön közéjük.

Bihari Péter és Doba Dóra tankönyve a legtagoltabb valamennyi közül a maga kilenc fejezetével. Ez a könyv foglalkozik a legtudatosabban és a legrendszeresebben az Európán kívüli világgal, 1945 előtt és után is. Valamennyi fejezet élén mottószerű idézetek vannak, igen „vegyes” foglalkozású szerzőgárdával, a könyv élén Esterházy Péterrel. Minden leckét egy-két ismétlő kérdés vezet be. A megtanulnivaló törzsanyag mindig a páros bal oldalon, a kiegészítő olvasmányul szolgáló szemelvények, szerzői szövegek, kérdések-feladatok a képekkel és ábrákkal együtt a páratlan jobb oldalon találhatók. Így szinte minden lecke 2+2 oldal terjedelmű, a törzsanyagos rész végén összefoglaló kérdésekkel és feladatokkal. Az egyes fejezetek végén a rövid összefoglalás muníciót ad az utána következő tételvázlatok készítéséhez. Ebben a tankönyvben fejezetvégi és nem tankönyvet záró kronológiák vannak.

A mellékletekből nagyon hiányzik egy használható szinkronisztikus időrendi tábla, ugyanakkor nagyon jó az oldalankénti utalásokkal ellátott névmutató, szakszavak, fogalmak mutatója, a szakirodalmi válogatás, és kiváló ötlet az ajánlott filmek listája. Mindent egybevetve, a tankönyv nagy előnye didaktikai szempontból, hogy egyértelműen alkalmas a tanulók munkáltatására is.

Összegzés

A vita során néhány markáns vélemény, követelmény fogalmazódott meg a tankönyvekkel kapcsolatban, melyeket összegezve teszünk közzé:

1. A forgalomban lévő tankönyvek szakmai-módszertani színvonala általában és egyenként is megfelelő.

2. Bár a politikatörténet háttérbe szorulóban van, de továbbra is törekedni kell a művelődéstörténet, mentalitástörténet, társadalomtörténet, életmódtörténet súlyának növelésére.

3. Szakítani kell a túlzott Európa (és Észak-Amerika)-központúsággal, de a fő hangsúlyok továbbra is „öreg” kontinensünkre essenek.

4. Nem szabad mereven értelmezni az egyetemes és magyar történelem érettségi követelményekben megszabott 40:60 százalékos arányát, de a nemzeti történelem súlya némiképp még növelhető.

5. A kétszintű érettségi követelményrendszerének leginkább a munkáltató-értelmező típusú tankönyv felel meg.

6. Elvárás a tankönyvekkel kapcsolatban, hogy jelenítse meg az elfogadható nézetek alternatíváit is, vitatkozzon a legelterjedtebb és legkárosabb történelmi mítoszokkal.

7. A tankönyv a legkorszerűbb történelemtudományi felismeréseket, a szakma túlnyomó többsége által elfogadott ismereteket kell, hogy tartalmazza. Ezek kiválasztása azonban időnként elkerülhetetlenül szubjektív döntés eredménye.

8. A határon túli magyarság életének Trianon utáni tárgyalására korszakonként (1945 előtt, után és – esetleg – 1990 után is) szükség van, a hasonlóságok és különbségek bemutatásával egyaránt.

9. A tankönyv feleljen meg a diákok, a szülők érdekeinek is, legyen színes, érdekes, olvasmányos és nem túl drága. A legalapvetőbb az lenne, hogy ne legyen túl terjedelmes sem, a fenti pontok teljesítése azonban így nem lenne lehetséges.

Két konkrét javaslat fogalmazódott meg a tanácskozás végén. Az egyiket már idéztük: a következő tankönyvvitára hívjuk meg a közvetlen felhasználók, a diákok legkiválóbb képviselőit is. A másik azzal kapcsolatban hangzott el, hogy növelni kellene a jelenkortörténet (az 1945 utáni történelem) tanításának arányát, súlyát, akár úgy is, hogy a 12. osztály anyaga kizárólag erre az utóbbi bő fél évszázadra korlátozódjon. Ez persze érintené a többi osztály tananyagának a korszakolását is, úgyhogy a javaslat alapos megfontolást igényel. Ebből jelenleg annyi látszik megvalósíthatónak, hogy az első világháború és következményei (a versailles-i békerendszer) kerüljön le az előző osztály anyagába, tehát 1920 legyen a korszakhatár. Az viszont ma már nemigen vitatható, hogy törekedni kell napjainkig tartó, „mába nyúló” tartalmú történelemkönyveket írni és kiadni a 12. osztályban.