Minden nemzet, mely e névre érdemes, tiszteletben tartja azon férfiait, kik tevékenységöknek magasabb czélokat tűzve ki, akár a közélet, akár a tudomány vagy müvészet körében kitiinő érdemeket szereztek maguknak, s ünnepnek tekinti a napot, melyet valamely dicső íia emlékének szentelhet. És méltán; nemcsak azért, mert kitűnö férfiaknak való jutalma esak az lehet, ha nevök s tetteiknek emléke tiszteletben tartatik, de azért is, mert a megérdemlett borostyán, melyet a nemzet dicső gyermekeinek szobraira tesz, egyszersmind reménység, mely arra emlékeztet, bogy valamint a hatalmas cser után annak legalább sarjadékai maradnak, úgy a haza, mely valóban nagy férfiakat nevelt, később is fel fogja találni polgárai kozött azokat, kik a jövö vészeivel szembe szálljanak.
Ily ünnepet ülünk mi ma, midőn Kazinczy Ferencz születése századik évfordulóján összegyűlve, azon férfiúnak emlékét tiszteljük meg, kinek nyelvünk s irodalmunk újabb kifejlődését köszöni, ki ezt nemcsak félszázadig irányadólag vezeté, s kinek dicsőségét nem e szobor, nem e gyülekezet, nem a beszéd vagy költemény, mely magasztalására mondatik, de minden szó hirdeti, mely e hazában magyar ajkakról hangzik; mert minden érzés vagy gondolat, melyet kifejezünk, csak azon hatásnak újabb bizonysága, melyet ő édes anyai nyelvünkre gyakorolt; s ez az ok, melyért a magyar akadémia, midőn Kazinczy születésének századik évnapját megünnepelni elhatározá, nemcsak az irodalom barátait, de mindazokat felszólítá, kiknek nemzetiségünk szívökön fekszik; mert nem egyedül az irodalom barátait vagy tanítványait, hanem a nemzetet illeti a kötelesség, hogy ünnepélyes módon tiszteletet nyilvánítson azon férfiú iránt, kiben újabb kifejlődésének egyik főtényezőjét ismeri el.
Ne is várják tehát tőlem, tisztelt hallgatóim, hogy a dicsőültnek irodalmi érdemeiről szóljak; felettök az idő rég kimondotta ítéletét, fentartva műveit, melyek közül sokan irodalmunk egyes ágainak mind máig legszebb virágai; ne kivánják, hogy munkás életének képét adjam elő.
Ez a történeté, mely most, midőn nagy része azoknak, kik vele működtek, sírjokban fekszenek, tartózkodás nélkül elmondhatja annak tanulságos, de szomorú részleteit.
Miként a földnek, úgy az emberi létnek legmagasabb pontjai csak nehéz ösvényeken érethetnek el, s a kegyes gondviselés, mely Kazinczyt e pontok egyikére vezette; nem menté fel őt e közös végzetünktől.
Hosszú élete hosszú küzdés vala, melynek nagyszerű eredményei nagy fáradságok, gyötrő nélkülözések és lelki fájdalmak árán vásároltattak.
Be vajon előszámláljam-e azokat, – hogy most, midőn harmincz évvel halála után azért gyűltünk össze, hogy érdemeinek méltó jutalmáúl egy egész nemzet háláját mondjuk ki, azon egyes csalódásokra emlékezzünk, azon apró küzdelmekre s névtelen akadályokra, melyek őt, mint a vándort az erdő kúszó növényei, nemes törekvései között, a legnagyobb akadályoknál jobban kifárasztották? Vagy vádakat emeljek-e, minőkre az ő, mint minden kitünő ember élete alkalmat ád, hogy elkeseredést gerjeszszek azok ellen, kik irányában igazságtalanok voltak, és sajnálkozást ő iránta? Ki, mint Kazinczy, egy magas czélnak szentelve tehetségeit, azon meggyőződéssel szállt sírjába, hogy feladásának eleget tett; s kinek születését egy század után hálaadó nemzete ünnepli meg: az bármily nehézségekkel küzdött életében, sajnálkozásnak tárgya nem lehet; s miként a zöld babér homloka mély redőit, úgy az Örök dicsőség, mely nevét körülsugározza, elfedi előttünk a méltó fájdalmakat, melyeknek árán az vásároltatott.
Nemcsak Kazinczy érdemeinek, de egy nagy nemzeti ügy eddig kivítt diadalának megünneplésére gyűltünk össze, s vajon a triumphator ékes palástja alatt miért keresnők a sebhelyeket, melyeket magán visel? Minek hozzuk fel a hosszú küzdés egyes részleteit, midőn a győzelem oly gazdag eredményei előttünk fekszenek s ezen eredményeknél nem kell egyéb, hogy a férfiú érdeme, kinek azokat köszönjük, egész nagyságában kitűnjék? Élete e nagy ügynek vala szentelve, melynek elő-mozdításáért hosszú életén át fáradott s melyben a sors és emberek csapásai után egyedüli örömét s vigasztalását találá.
Története félszázadnál tovább egy nemzetiségünk történetével; s ily férfiúnak méltó magasztalása csak az lehet, ha áthatva az ügynek nagyszerűségétől, kimutatjuk a részt, mely annak előmozdításában őt illeti, és kimutatjuk az eredményeket, melyeket neki köszönünk, hogy midőn életére visszatekintünk, a hála mellett, melylyel iránta tartozunk, keblünket ugyanazon érzés lelkesítse, mely őt vezeté; s visszatérve házi köreinkbe, ne csak dicsőségének emlékezetét, de azon erőt vigyük magunkkal, mely őt dicsővé tette.
Csak ez lehet tárgya beszédemnek. S ha mélyen éreztem elégtelenségemet, midőn az akadémia megbízott, hogy ez alkalommal szónoka legyek, egy volt, a mi bátorított: s ez azon meggyőződés, hogy oly férfiúról kell szólanom, kinek, mint az aranynak, a művész szebbitő kezére nincs szüksége, hogy belbecse meg-ismertessék, s oly tárgyról, melynél a gyenge szózat is e hazában nem marad visszhang nélkül.
***
Az emberiség újabb történetében nincsen korszak, mely, akár az emberek gondolkozásmódjában történt átalakulást tekintsük, akár ezen átalakulásnak minden viszonyokra kiterjedő következéseit, a jelenre nagyobb befolyást gyakorolt volna, mint a XVIII. század.
Ha benne egyesek egy szebb jövőnek hajnalát üdvözlik, mely után világosság lett a föld fölött, s az emberiség előbb nem is sejdített nagyságra emelkedett: mások csak a romokat látva, melyek nélkül nagyobb kifejlődés nem történhetik, átkot mondanak a szerencsétlen század fölött, mely azt, a mi a múltban szép és nagyszerű vala, lerontva, felvilágosodását csak azért adá, hogy a pusztítást, melyet maga után hagyott, tisztábban lássuk.
És csakugyan, ha a XVIII. század eredményeit felületesen tekintjük, úgy látszik, mintha még azok is, melyeknek jótékonysága kétségbevonhatatlan, csak negativ természetűek lennének.
Sok előitéletet szüntetett meg, sok igazságtalanságnak vetett véget, sok bilincset tört le, de a nélkül, hogy az előitéletek helyébe a jognak uralmát állitani, s azokat, a kiknek bilincseit leveré, valóban szabadokká tenni tudta volna; s ha az árt tekintjük, melyen e jótétemények vásároltattak, ha eszünkbe jut, a terhes lánczokkal együtt mennyi szent kötelék szakíttatott ketté: valóban nincs ok bámulnunk, ha sokan e században csak azon fényes, de az emberiségre gyászos korszaknak ismétlését látják, melyben az ó világ vallása szinte gúny tárgyává vált, régi intézvényei szinte felforgattattak, s a régi erkölcsök helyébe csak anyagi élvezetek után sovárgó kosmopolitismus lépett, – hogy miután a kiváltságok romjain a szabadságnak s egyenlőségnek diadala egy pillanatra kikiáltatott, a felvilágosodására büszke ivadék, a nagy Caesar bámulatos tettei és a művészetet s felvilágosodást pártoló békés utódának még bámulatosabb ügyessége által egy ezredévi szolgaságra, s mihez a szolgaság mindig vezet, egy ezredévi barbárságra készíttessék elő.
De ha a XVIII. század, felületesen tekintve, a kétely s tagadás századának látszik is, mely közvetlenül csak általános bizonytalansághoz s az anyagi erőszaknak a jog fölötti uralmához vezetett: ha mélyebben tekintünk belé, azon meggyőződéshez jutunk, hogy e korszak positiv eredményekkel is birt, s a romok fölött, melyeket okozott, egy új, nagyszerű kifejlődésnek alapját rakta le, – hasonló a fergeteghez, mely, mialatt az erdőn rombolva áttör, észrevétlenül egy új virulásnak magvait hinti el, s a pusztítás helyett, melyet látszólag okozott, termékenységet hágy maga után.
Mert a XVIII. század az, melyben a nemzetiségi ösztön eszmévé alakult, s habár a nagy zaj között, melylyel akkor az uralkodó elvek megtámadtattak, azon szerény férfiak nemes buzgósága figyelemre nem méltattatott is, kik a Belttől az Ádriáig saját nemzeti irodalmuk fölélesztésén fáradtak: s habár még századunk kezdetén azon befolyást, melyet ez akkor tisztán irodalminak látszott törekvés már is gyakorolt, senki nem gyanította: jelenleg nincs senki többé, ki – tapasztalva azon sebességet, melylyel ezen eszme terjed, s a félelmet és reményeket, melyeket gerjeszt, – át nem látná, hogy a nemzetiségi eszme azok közé tartozik, melyek az összes emberiség által hosszabb időig követendő irány fölött elhatározó befolyással birnak.
Vannak, kik a nemzetiségi elv fontosságát többé nem tagadhatva, azt a szabadság és mivelődés egy új veszélyének, haladásunk egy új akadályának tekintik.
Fényes jóslatok hirdettetnek: ha majd az irigység, gyülölködés, uralkodási vágy, mely a népeket most távol tartja egymástól, megszünvén, a válaszfalak e föld népei között ledőltek, s az egyes nem egy szűk országnak, hanem az egész emberiségnek él; ha majd a nyelvek különfélesége a tudományok körében a közös munkálódást nem akadályozza többé, s minden eszme azonnal az egész emberiségnek sajátjává válik; ha majd azon korlátok legyőzésére, melyeket a távolság s az anyagi természet haladásunk elébe gördít, a világ minden népeinek törekvései összpontosulnak: mi állhatna ellen az emberiség egyesült hatalmának?
Szépek s dicsök ezen eszmék, s miután, úgy látszik, az emberi természetben fekszik, hogy a tökélynek képét távol multban vagy jövőben keresse, s arany őskorról vagy zavartalan boldogságú jövőről álmodozzék, nem csoda, ha annyi küzdelmek között elfáradt századunk is ezt teszi; de a történet ellenmond ezen reményeknek, bebizonyítván, miként épen azon korszakok, melyek ezen eszményképhez legközelebb álltak, az emberiségre nézve egyszersmind a legnagyobb szenvedések s általános sülyedés időszakai valának.
Az ó világ az összes emberiségnek eszméjét nem ismerte; de voltak időszakok az ó világban is, melyek alatt a népeket egymástól elválasztó korlátok leomlottak, s a nemzetiség háttérbe szoríttatott.
Igy volt az, midőn Nagy Sándor, csodálatos győzelmei után megőrülve, magát istennek tartá, s Ázsia népeit a görögökkel egy egészszé akarta összeolvasztani; így akkor, mikor Róma uralma csaknem az egész ismert világ népeire kiterjedt; s mily eredménynyel?
Nagy Sándorban, kit a régiség s újabbkori hizelgői Ázsia hellenizálójának neveztek, az elfogulatlan történet csak a kényurat látja, ki Ázsiának Hellas nyelvét, de ki Hellasnak Ázsia erkölcseit adá, s az akkor létezett legnagyobb miveltségnek megrontója, az utána jött zsarnokok előde s mintája volt. S kell-e szólnom Rómáról, a nagyról, a dicsőről, mely, midőn minden népeket rabigába fűzött, a szolgaságot oly általánossá tette, hogy az végre reá is elterjedett, a mely a Scipiók s Gracchusok nyelvét csak azért kényszerítette rá alatt-valóira, hogy az az egész földön a legaljasabb és legszolgaibb érzések kifejezésének egyedüli közlönye legyen? Nem szükséges, hogy képzelő tehetségünkhöz folyamodjunk: előttünk tapasztalások fekszenek; századokat hozhatunk fel, melyek alatt számtalan nemzet, megfosztva egyéniségétől, egy nagy egészbe olvadott, s az egy görög nyelv csaknem az összes tudományos közlekedés egyedüli eszközévé vált; de ha az eredményeket keressük, nem fogunk találni mást, mint politikai tekintetben szolgaságot, az erkölcsökben s jólétben sülyedést, a tudományokban az alexandriai iskolát, mely az akkori ismeretek összes kincseit felhalmozva, nehéz terhével nem haladhatott tovább, s azon epocháknak egyikét jelöli, melyek alatt az emberi ész, hódításainak közepette, fáradtan megáll, s csak mult vívmányainak fel-számításában gyönyörködik.
S ha a nemzetiségi érzés megszünése az ó-korban csak azon eredményekhez vezetett, – ha az újabb időknek azon századait, melyekben a közös diák nyelv az összes tudományos élet egyedüli közlönyéül használtatott, a jelennek tudományos haladásaival hasonlítjuk össze, s a legrégibb időktől mostanig a világtörténet minden szakában azon tapasztalást találjuk igazolva, hogy az összes emberiség haladása mindig arányban állt azon öntudattal, melylyel az egyes népek saját nemzetiségökhöz ragaszkodtak, s hogy, valamint a családi élet megbomlása az egyes nemzetnél, úgy a nemzetiségi érzet enyészete az emberiségnél csak a sülyedésnek volt előjele mindig: akkor csakugyan azon nemzetiségi mozgalomban, mely a mult század lefolyása alatt annyi egymástól távol fekvő országban egyszerre támadott, csak az isteni gondviselés kegyes működését fogjuk látni, mely az elbizottságában eltévedt emberiséget, azon egy ösvényre vezette vissza, melyen a haladás lehetséges; s akkor el fogjuk ismerni, hogy ha a jövő hálával tartozik azon férfiak iránt, kik a XVIII. század nagy szellemi mozgalmainak élén álltak, e hála nem a gúnyolót illeti, ki kortársait életök vigasztalásaitól mosolyogva megfosztá, nem a vakmerő sereget, mely mindent megtámadva, csak romokat hagyott maga után, hanem azokat, kik e romok fölött taps és elismerés nélkül csendesen felállíták egy szebb jövő lobogóját, a kételyek közepett egy új elvet mondva ki, mely ismét erős hit, mely nagyszerű remények, mely lángoló szeretetnek tárgya lehet.
Talán fölöslegesnek látszott, hogy midőn tőlem Kazinczy Ferencznek a nemzetiség s a hazai irodalom körében szerzett érdemeinek méltánylását várják, azon mozgalmakról szólok, melyek a XVIII. században Európa más nemzeteinél történtek. De valamint minden nagyobb tünemény egyes népek életében csak azon kapcsolatban találja helyes magyarázatát, melyben az más népek, sőt az egész emberiség általános törekvéseivel áll: úgy azon nemzeti irányt, mely csaknem egy század óta minden törekvéseinket jellemzi, csak akkor méltányolhatjuk egész fontossága szerint, ha benne nem egy különálló jelenséget, de azon általános világtörténeti mozzanatok egyikét látjuk, melyek valamint nem egyes ország sajátságos helyzete, hanem általános okok által idéztettek elé, úgy az egyes népek körében csak akkor szünhetnek meg, ha azon irány, melyeket az egyes nép csak követ, általánosan megváltozik.
A magyarnak egyik legszebb tulajdona, melyet tőle még azok sem tagadnak meg, kik iránta kevés rokonszenvet mutatnak: hogy szilárdan ragaszkodik nemzetiségéhez. Úgy látszik, az isteni gondviselés, midőn e nemzetet nehéz küzdelmekre teremtette, a hazaszeretet s nemzeti öntudat nagyobb mértékével ajándékozta meg azt, s a százados küzdelem, melyben a keresztyénség elleneivel álltunk, még inkább megerősíté e természetes hajlamunkat.
Hisz a magyarnál a nemzetiségnek eszméje századokon át egy volt a vallással, egy a szabadsággal, válhatlanúl összekötve mindennel, mi a multban dicső, mi a jövőben kivánatos vala; s természetes, ha azon nép, mely nemzeti léte fentartásáért küzdött és áldozott, ahhoz szenvedélyesebb szeretettel ragaszkodott másoknál, kik e kincsnek biztos birtokában annak nagyságát megismerni nem tanulták.
De a szellem, mely a XVII. század végén s a XVIII. első felében Európa-szerte uralkodott, nem maradt hatás nélkül hazánkra sem, s ha Mária Terézia hosszú uralkodása végső éveit kezdetével összehasonlítjuk, arról győződünk meg, hogy e nemzet, mely a belső békének áldásait előbb soha ily hosszú ideig nem élvezé, nemzetiségére nézve soha több kárt nem szenvedett, mint épen ezen időszak alatt. Az alatt, hogy a közigazgatás formáiban változás nem történt, főkép a nemzet felsőbb osztályai s városi népessége kivetkezett szokásaiból, elfeledé az elődök hagyományait, részben nyelvét is, míg fokonként oda jutottunk, hol a század kezdetén a német nemzet állt, melynek udvarai s nemessége saját nemzetiségöket egy igen kétes becsű idegen mívelődéssel cserélvén fel, a nemzeti nyelvre s szokásokra megvetéssel tekintettek, ós az idegen befolyás, melyet erkölcseikre engedtek, a nélkül, hogy a kormányformák változnának, elterjedt az ország politikai viszonyaira is, s a nemzeti öntudattal csaknem minden elveszett, mi ezen öntudatra jogosítana.
Hazánk, mi a nemzetiségnek állását illeti, e század, második felében semmiben nem különbözött más országokétól, s a honi nyelv s erkölcsök iránt ugyanazon közönyösséget találjuk itt, mely ez egész korszakot jellemzé.
Ugyanezt mondhatjuk azon ellenhatásról is, mely e ferde irány ellen végre támadt. S mit hazánkban látunk, csak azon általános mozgalomnak egyik nyilatkozványa, mely a XVIII. század alatt Európa minden országaiban észrevehető, hol a nemzeti érzés a franczia divat által egy időre háttérbe szoríttatott; hasonló a többiekhez mind az eszközökre, mind eredményeire nézve.
Tisztán irodalmi mozgalom, ha annak kezdetét, – a nemzet egész életének megújulása, ha annak következéseit tekintjük; mert ki nem ismerné el, hogy valamint nagy része annak, mi az utolsó hetven év alatt az irodalom s a közélet mezején Európában nevezetes történt, a nemzeti érzés felébredésével összefüggésben áll: úgy közelebb multunkban semmi nincsen, mi nem ezen forrásból venné eredetét, s nem azon férfiaknak volna köszönhető, kik e nemzetet hosszú tespedés után öntudatra s kötelességeinek érzetére ébreszték, s bízva jövőjében, csendes tevékenységök által annak útait előkészíték.
Ezen férfiaknak egyike Kazinczy Ferencz.
Akár az évek hosszú sorát vegyük, melyeken át egész tevékenységét az irodalomnak szentelé, akár műveinek belbecsét s előadásának varázsszépségét, mely még most is elbájol: összes irodalmunkban kevesen vannak, kiket melléje állíthatnánk.
Kitűrésben s férfias szilárdságban, melylyel tizenhat éves korától, midőn első iratát nyomtatásban kiadá, csaknem halála napjáig, a börtön falai között e nehéz gondoknak terhe alatt, pályáját folytatá: ő egyedül áll, páratlanúl azon befolyásra nézve is, melyet művei s személyisége korának egész irodalmára gyakoroltak. És kortársai között nincsen senki, ki, ha csak tisztán az iró érdemeit tekintjük is, vele a versenyt kiállhatná.
S mégis nem ezen nevezetes korszak legkitünőbb írója az, kit benne tisztelünk.
Övé egy nagyobb érdem, egy szebb dicsőség!
Ki nem tudja, mit értek? Ki nem ismeri azon befolyást, melyet Kazinczy nyelvünkre gyakorolt ? Ki nem tudja, hogy ha e férfiút mindazok fölé helyezzük, kik vele versenyeztek, s őt követve, az irodalom egyes ágaiban talán felülmulták: ezt azért teszszük, mert ő nem egyes műveket, hanem egy egész irodalmat, egy új életre ébredett nemzetet hagyott maga után, hosszú munkássága által megszerezvén azt, mi az irodalom, mi a nemzet kifejlődésének első feltétele: nyelvet, mely a művészet s tudomány körében előre törekvő nemzetnek alkalmas eszközül szolgálhasson.
Hogy azonban Kazinczynak e részben szerzett érdemeit kellőleg méltányolhassuk, szükséges, hogy azon túlzásoktól őrizkedjünk, melyekkel ebbeli tevékenysége mind ellenei, mind némely barátai által jellemeztetett.
Voltak, főkép akkor, mikor a nyelvújitás pere első szenvedélyességével folyt, kik azon nézetből indulva ki, mintha nyelvünk Kazinczy fellépéseig ázsiai eredetiségében maradt volna meg, róla úgy szóltak, mintha előtte e nyelvben senki sem újított volna.
E tévedés vagy rágalom – mert azokkal szemben, kik azt hirdették, mind az egyik, mind a másik szóval élhetünk – hasonló ahhoz, melylyel mások azok ellen léptek fel, kik később egyes politikai intézvényeink módosítását inditványozták.
Valamint kevés népet találunk, mely minden egészen idegent oly határozottan visszautasítana, mint a magyar: úgy, legalább a kelet népei között, nincs egy sem, mely az idegent, ha annak felvétele szükségessé vált, létével oly tökéletesen egybeolvasztani tudná. – Az alkotmány, mely alatt e nemzet nyolcz századnál tovább annyi viszontagságoknak ellenállt, világos tanusága ezen tulajdonának. Magyar az minden részeiben, lényegesen eltérő azoktól, melyeket más szomszéd népeknél találunk, s mégis intézményeink nagy részénél idegen institutiókra ismerünk, melyeket elődeink általvettek, de csak miután azokat nemzeti szellemökhöz képest átidomították.
Mit alkotmányos intézményeinkről tudományosan bebizonyíthatunk, mit erkölcseinkre nézve kétségbevonnunk nem lehet, – mert ki tagadná, hogy azokra a keresztyénség lényeges befolyást gyakorolt, de a nélkül, hogy a magyar s más népek között létezett különbséget megszüntetné, – sőt mi fegyvereinkre s ruházatunkra nézve is szembetünő: az áll nyelvünkről is; s kik e tárgygyal előítélet nélkül foglalkoznak, se azt, hogy a nyelv mindig újult, se azt, hogy arra más nyelvek befolyást gyakoroltak, tagadni nem fogja.
A magyar nyelv – mint ez egy élő s fejlődő nép nyelvénél máskép nem is lehet – mindig újult s fejlődött; a különbség Kazinczy s mások között csak abban áll, hogy mit azok, kik a nyelvújításban elődei voltak, a pillanat szükségétől kényszerítve, rendszer nélkül tettek, azt ő teljes öntudattal cselekedte, szem előtt tartva a czélt, melyet el akart érni és soha meg nem feledkezve azon határokról sem, melyeket túllépni a legmerészebb nyelvújításnak sem szabad.
Ha a XVI. s XVII. század első felében használt nyelvünket tanulmányozzuk, meggyőződünk, miként az, mi a formának szépségét s gazdagságát illeti, csak azon kevés újabb nyelveknél áll hátrább, melyek, mint a franczia vagy olasz, már akkor terjedelmesebb irodalommal bírtak; de ép oly bizonyos az is, hogy a XVII. század vége felé s a XVIII. század kezdetén e részben szintoly visszalépés történt, mint az vala, mely valamivel előbb a német nyelvben Luther biblia-fordítása és a XVII. század irodalmi nyelve között észrevehető; és tagadhatatlan, hogy más nemzetek, s jelesen a német, azon félszázad közben, mely Kazinczy fellépését megelőzte, a nyelv tekintetében roppant haladásokat tettek. Vajon fejlődhetik-e irodalmunk, ha nyelvünkre nézve azon szegény alakokat fogadjuk el kánonképen, melyeket a XVII. század iróinál találunk? Ha, midőn más előbbre haladott nemzetekkel a mívelődés mezején versenyezni akarunk, nem gondoskodunk arról, hogy nyelvünk minden eszmék kifejezésére s tovább-fejlesztésére ép oly alkalmas eszköz legyen, minővé más nemzetek saját nyelvöket fejlesztették?
Kazinczy tisztán felállította magának a kérdést, s határozottan felelt reá, bátran kitűzve az újítás zászlóját, melynek határául csak nyelvünk szellemét ismerte el. Fentartani nyelvünket eredeti tisztaságában, s egyszersmind a tökélynek azon fokára emelni azt, melyen Európa legmíveltebb nyelvei álltak; meggazdagítani nemcsak szókincsét, de a szókötésnek formáit, nevelni hajlékonyságát, hogy ne legyen oly eszme, melyet vele tisztán kimondani ne lehessen, hogy ne legyen szépség, melyet nélkülözne: ez vala a czél, melyet magának kitüzött; s ha hosszú pályáján végig tekintünk, alig határozhatjuk meg: azon állhatatosságot bámuljuk-e inkább, melylyel tevékenységét folytatá, vagy a mély belátást, melylyel czéljának elérésére mindig a legalkalmatosabb eszközöket választotta, majd más mívelt nyelvek jeles íróinak fordítására szentelve nagy tehetségeit, – mert belátá, hogy nyelvünknek hiányzó hajlékonyságát épen ily műfordítások által szerezhetni meg leggyorsabban; – majd tanulmányozva s kiadva régibb iróinkat, mert tudta, hogy nyelvünk szelleme nem egy félig elkorcsosodott század iróiban, hanem csak a régiekben s a nép nyelvében találtatik fel. S épen ezen öntudatosság, melylyel feladatát a legnemesebb izléssel felfogta, és sem czélját, sem feladatának korlátait nem veszté el szemei elől, merészen szembeszállva minden előítélettel, megküzdve minden nehézséggel, és mégis mérsékelve magát, valahányszor az újítás nyelvünk szellemébe ütközött volna: ez az, mi Kazinczyt mind-azok fölébe emeli, kik hazánkban vagy máshol a nyelv-újítás nehéz munkáján fáradtak; ez az, mi által Ö képessé vált egy oly feladatnak megoldására, mely csak az ész s jellembeli tulajdonoknak ritka egyesülése által sikerülhetett. Mert valóban nemcsak észre s tudományra, de erélyre s a jellem érczszilárdságára vala szüksége azon férfiúnak, ki magának egy ily feladatot kitűzni mert, ki azt annyi küzdelmek között folytatni birta, s azt bevégezni képes vala.
Ha valaha férfias törekvést teljes siker követett, ezt Kazinczy működéséről mondhatjuk. A nyelvújítás az irodalom körét, melyben az megkezdetett, rég átlépte, és a mi egykor a legmerészebb újításnak tartatott, most már a nép ajkáról hangzik, világos bizonyságául azon befolyásnak, melyet az irodalom nálunk ez egész nemzetre gyakorol, s egyszersmind annak, hogy ezen újítások korszerűek s nyelvünk szellemével megegyezők valának; s jelenleg alig foghatjuk meg, hogy az, mi most oly természetesnek látszik, egyszer hosszú viták s küzdelmek tárgya lehetett. De tekintsünk vissza azon korszakra, melyet Kazinczy működésével betöltött. – Volt-e valaha ember, ki, midőn fellépett, oly kevés támogatásra talált, ki több nehézségekkel küzdött, s éveken át csaknem egyedül, de megtörhetetlen lélekkel haladt tovább azon következetességgel, melyet csak megfontolás ád, s egyszersmind azon erélylyel, melyet csak a szenvedélyben találunk.
Nem szólok azon nehézségekről, melyekkel új eszmék közönségesen találkoznak, főkép, ha oly tárgyak körül állíttatnak fel, melyekhez, mint a politikához vagy nyelvhez, hozzá szólani mindenki hivatva érzi magát; nem azon akadályokról, melyeket megszokás és előítélet minden újításnak elébe gördít; de szabad-e elfelednünk, hogy azon férfíú, ki személyes érdekeit elhanyagolva, egész életét csak a köznek szentelé, hosszú évek során keresztül az irodalom körében szenvedélyes elleneket, a tömegnél csak közönyösséget talált, s fáradozásainak jutalmául, a népszerűség helyett, melyet érdemelt, sokaknál csak kicsinylést és gyűlöletet aratott.
Jól tudom, hogy ki a közpályára lép, annak ilyenekre készen kell lennie.
A. közvélemény felkap s elejt, az egekig emel s lábbal tipor; majd e világ minden fényét árasztva kedveltjére, majd arról, kit félistennek hirdetett, s ki sebhelyekkel, de a szennynek egy foltja nélkül ment keresztül élte küzdelmein, feltéve a legaljasbat is; mintha az imádásért, melyre magát gyarló halandó irányában elragadtatá, az által akarna elégtételt szolgáltatni saját méltóságának, hogy egykori bálványát most sárban hurczolja.
De ha Kazinczy e sorsában sokan osztoztak, vajon kevésbbé érezte-e Ő annak keserűségét?
Nincs senki, a nép bizalmára s szeretetére érdemes, ki e bizalom és szeretet által boldogítva ne érezné magát, s ki, midőn rólok a hon érdekében lemond, a legnagyobb áldozatot ne hozná hazájának, melyet a polgár a közjónak hozhat. S vajon Kazinczy nem tette-e ezt? nem a lelkesedés egyes perczeiben, nem egy rövid időszakra, mely alatt magát a közvélemény megtérésével vigasztalhatná, de hosszú éveken át? – Nem méltányolva, félre értve még azoktól is, kikhez legközelebb állt, megtámadva a gúny s rágalom fegyvereivel, mint egy félig őrült, ki nyelvünket megrontja s a magyar nemzetiséget veszélybe ejti: élete éveken át hosszú küzdelem vala, mely alatt magát se elleneinek száma által feltételétől visszaijeszteni, se e megtagadás igazságtalansága által túlzásra ragadtatni nem engedé.
Nem azért hozom fel ezeket, hogy rég felejtett irodalmi vitáknak emlékezetét megújítsam, vagy vádakat emeljek Kazinczynak egyes kortársai ellen. – Mint az életnagyságot meghaladó szobornak szépségei, úgy annak érdemei, ki a közönséges mértéken túl emelkedik, mindig csak bizonyos távolságból tünnek fel; s ő maga keserűség nélkül viselte el a méltatlan megtámadásokat is, melyeket nemes lelke csak az ügy iránti túlbuzgóságnak tulajdoníta, s melyek ellen azon meggyőződésben kereste vigasztalását, hogy a jövő, mely a jelennek kedvező ítéleteit sokszor megváltoztatja, annak, ki iránt kora igazságtalan vala, mindig igazságot szolgáltat.
De méltathatjuk-e a dicső férfiuak érdemeit, ha megfeledkezünk azon nehézségekröl, melyekkel pályáján találkozott, s ünnepelhetjük-e emlékeit méltóbban, mint midőn hálával felszámítva munkás életének eredményeit, egyszersmind azon férfias erényeket tartjuk szemünk előtt, melyeknek azon eredményeket köszönjük: hogy valamint azon feladatot, melynek betöltésétől e nemzetnek jövője függ, Kazinczynál tisztábban senki nem fogta fel, úgy nemes élete példaként állittassék a jelen s jövő ivadék elébe, melyek ezen feladat betöltésére hivatva vannak.
Miként az egyes embernek becse jellemétől, úgy a népeké azon szilárdságtól függ, melylyel nemzetiségökhöz ragaszkodnak.
Oly nép, mely saját egyéniségéből kivetkezve, másokba beléolvadni képes, az emberi társaság hasznos tagjává soha nem válhatik; hasonló ez azon növényekhez, melyeket a forró égalj őserdeiben találunk, s melyek indáikkal a szomszéd fát körülfogva, midőn sötét lombját látszólag dúsabbá teszik, annak csak életerejét szívják fel, hogy vele együtt porba sülyedjenek.
Ezért minden népnek első feladata épen fentartani nemzetiségét s fentartani saját nemzeti nyelvét, mely annak legnemesebb, legszellemibb kifolyása.
De ha az egyes nemzet, midőn saját nemzetiségéhez ragaszkodik, teljesíti legfőbb kötelességeit, bizonyos az is, hogy minden egyes nemzetnek állása és jövője azon erélytől s képességtől függ, melylyel az emberiség közös czéljainak előmozdításán dolgozik.
A világ története fennen hirdeti azon igazságot, hogy hosszú jövőre csak oly nemzetek számíthatnak, melyeknek fenmaradása az egész emberiség érdekében fekszik; a ugyanazon tanulságot merítjük saját hazánk történetéből is.
Mert ha a magyar nép, körülfogva nagy nemzetek által, melyekkel semmi rokonságban nem áll, szüntelen harczok között, s idegen, magasabb míveltség befolyása alatt, saját nemzetiségét csaknem egy ezredig fentartani képes volt: mi az, miből ezen, a világtörténetben csaknem magán álló jelenséget magyarázhatjuk?
Az első ok, melynek fenmaradásunkat köszönjük, kétségen kívül azon szilárdságban fekszik, melylyel a magyar nemzetiségéhez ragaszkodott, – azon lángoló honszeretetben, mely, mint nehéz felhők között a tiszta napsugár, egész történetünkön átragyog, s annak legsötétebb részeit fénykoszorúval fogja körül.
Nehéz csapások érték e hazát. Volt idő, mikor nemzetünk benső viszálkodásainak büntetéseül több mint másfél századig a török járom alatt görnyedve, csaknem mindent elveszített, miben a honfiú büszkeségét keresheti, vagy mi egy szebb jövőre kilátást nyitott: de e nemzet nem esett kétségbe jövője felől, emelt fővel viselte lánczait, csak még szentebb érzelemmel fogva körül hazáját, mióta az oltárrá vált, melyen csak áldozott; s mert bizodalmát a sors csapásai nem ingatták meg, mert reményleni bírt még a valószinűség ellenére is, a Mindenható megáldá férfias törekvéseit, s e hon áll, fentartva mindenekelőtt gyermekeinek szeretete által.
De ha méltó büszkeséggel tekintünk is vissza multunkra, melynek legsötétebb emlékeinél az egyeseknek erényei s a férfias elszántság, melylyel e nemzet a balsors csapásait viselte, a dicsőség fátyolával takarja még e nemzet nagy tévedéseit is: csalódnánk, ha fenmaradásunknak egyedüli okát e férfias erényekben keresnők.
Voltak népek, hazájokhoz nem kevésbbé hívek, nemzetiségökhöz szintoly lelkesedéssel ragaszkodók, kikből, mint Saguntum polgárainak honából, csak egy örökké dicső, de szomorú emlék tartotta fenn magát, s ha fajunk a hasonló végzetet elkerülte, ez csak annak tulajdonítható, mert szilárdan ragaszkodva nemzetiségéhez, mégis merev elszigeteltségben más népektől soha el nem különzé magát.
Azon percztől kezdve, midön e nemzet, nagy királya által vezettetve, a nyugoti egyház körébe lépett, a régi istenségek oltáraival ledőltek a válaszfalak, melyek közte a más népek között léteztek. Az idegen faj az európai nagy népcsalád tagjává vált, s azon hévvel, melyet távol keletről magával hozott, ragadta meg új hivatását. Történetünk nem a többi népek életétől különválasztható egész. Egy része, egy lényeges része az az egész nyugati civilisatió történetének, melynek harczaiban legszebb babérainkat arattuk; és ha e hon, mely, mint a sokszor ostromlott várfok, pusztító csaták nyomait viseli magán, ingatlanúl megállt, – s ha e nemzet nem veszett el ily véres csaták után: azt annak köszönheti, mert az összes keresztyénség védfalának tekintetett, s mert oly nép, mely örökkévaló eszmékért küzd, nem dőlhet le még oly csapások után sem, minő a mohácsi vész vala.
Férfias honszeretet, de egyszersmind az emberiség közös ügyéért való lelkesedés, – hív ragaszkodás saját nemzetiségéhez, de vele együtt eleven érzete annak, hogy az egyes nemzet, csak midőn az emberiség közös feladatain dolgozik, midőn annak küzdelmeiben s haladásában részt vesz, foglalhat el magához méltó helyet: ez az, minek e hon fenmaradását köszöni, s e hon jövője attól függ, hogy azon irányhoz, melyet követve elődeink e nemzetet annyi vészek között fentarták, hívek maradjunk!
A század új eszmékért lelkesül, melyek, épen mert a keresztyénség elveiből fejlődtek, mint ez, a polgárisodott világ minden részeire kiterjesztik hatásukat; a haladásnak elébb nem ismert ösvényei, tevékenységünknek új, csaknem határtalan mezeje nyílik előttünk, mely termékenységet igér, de melynek gyümölcseit senki sem ismeri még. De ha, bár a jövőt sűrű fátyol takarja még, csak ha e hosszú vajudások nem fognak eredmények nélkül maradni, s csak ha korunk haladásában részt veszünk, ha, mint elődeink, a civilisatió nagy küzdelmeiben helyünket betöltjük, nemcsak véres csata-mezőkön, hanem az értelmiségben, a tudományban, és minden téren, hol a nagy civilisatió nagy harczai folynak: akkor biztosítottuk nemzetiségünket, melyet csak egy veszély fenyegethetne, az: ha annak fenmaradása az emberiség közös érdekében közönyössé válnék.
Ez feladatunk! S ha az utolsó hetven évre azon öntudattal tekinthetünk vissza, hogy annak megoldásához közelebb állunk, és a honn szívét napjainkban egy szebb jövőnek reménye tölti el: bizonyosan Kazinczy Ferencz az, kinek mindenek előtt hálával tartozunk; mert Ő az, ki ezen feladatot első fogta fel; mert a nemzetiségért lelkesülve, egyszersmind kijelölte azon feltételeket, melyektől annak fejlődése függ; mert mélyen érezve népünk sülyedését, kimutatta az ösvényt, mely egy szebb jövőhöz vezet.
S mi az, mi a hálának, melylyel e férfiú iránt tartozunk, méltó emléke, mi ily érdemeknek méltó jutalma lehet?
Csak egyet ismerek, s ez az: ha várakozásainak megfelelünk.
Még rövid idő, és egy ezred éve lesz, hogy őseink messze keletről e földre jöttek, s véres harczok után e hazát megalkották. Ha, mikor ezen idő el fogott telni, a nemzet azon öntudattal tekinthet vissza multjára, hogy hivatását betöltötte; – ha az utódok akkor pirulás nélkül emlékezhetnek a régiekről, mert az ősöktől vont határokat megtartották, mert munkásságuk által termékenyíték a mezőt, melyen azok véröket ontották, s a magyar név nem szenvedett csorbát egy ezredév használata alatt – ha nemzeti mivelődésünk nagy épületjén, melynek Kazinczy alapjait rakta le, tovább dolgozva, azt oly magasra viszszük fel, hogy a magyar nép e békésebb kifejlés korszakában ismét azon helyet foglalja el, melyet egykor hadi tettei neki szereztek; – s ha majd, midőn közülünk sokan pihenni mentek, gyermekeink e hon ezredévi létét ünnepelve, hálát mondanak a világ urának, ki e nemzetet e földre vezette, és annyi viszontagságok között fentartotta, Európa népei részt vesznek e nemzet örömében, mely egy ezredév előtt mint fergeteg csapott le közéjök, de csak hogy melléje állva, századokon át a keresztyénségnek, azaz a civilisatiónak bajnoka legyen, s a végső napig minden téren, hol annak nagy érdekei kérdésben forognak, az első sorban álljon, küzdve, mint férfiúhoz illik, Baját lobogója alatt, de az emberiség közös ügyeiért; – ha a nagy remény, melyért ivadékok véröket ontották, mely ezreket lelkesített, s melylyel Kazinczy sírjába szállt, beteljesült: akkor e nemzet lerótta tartozását azok iránt, kik életöket jövőjének szentelék, s Kazinczy érdeme jutalmazva lesz. Mert ö megérdemelte a borostyánt; de az örökké zöld koszorút csak oly nemzet teheti fiának homlokára, mely arra maga is méltónak mutatta magát.