Az önfejlesztés eszközei, lehetőségei végtelenül kibővültek információáradattal bővelkedő világunkban. Az információdömping hatására a tudásszükséglet is megnövekedett. Ám az információ-túlkínálat és ennek befogadási kényszere olyan hatásmechanizmusokat is kiválthat, amelyek negatív következményekkel járhatnak (pl. az új iránti teljes elzárkózás; „túlélési technikák” fabrikálása stb.), ha a tudásvágyó nem rendelkezik megfelelő tudásszerzési stratégiákkal. Viszont a már-már közhellyé váló „tudástársadalom” eszméjét csak úgy lehet megvalósítani, ha a „tudásra szomjúhozó” egyén képes megszerezni, raktározni, továbbadni, egyszóval „kezelni” a tudást. Az értelmes és hatékony információkezelés képességét Zrinszky László Tájékozódás, tanulás, tudás című – „főként oktatók és tanárjelöltek önképzésének előmozdítására” szánt – könyvéből könnyedén elsajátíthatjuk.
A mű egészében az egyéni tudásszerzés és tudásterjesztés sokoldalú megközelítésével találkozunk: művelődésfilozófiai, pedagógiai, andragógiai és kommunikációelméleti nézőpontok egymást kiteljesítve ötvöződnek. Az interdiszciplináris szemléletmód mellett tanúi lehetünk a tudományos, illetve népszerűsítő irodalom stílusjegyeinek szerencsés és sikeres összefonódásának, hiszen a bonyolult és komplex téma közérthető feldolgozása állandó szellemi erőfeszítésre, önreflexióra és együttgondolkodásra sarkall. Ilyen megvilágításban akár „dialóguskönyvnek” is nevezhetjük, amely folyamatos eszmecserére, visszaszólásra, át- és újragondolásra, rendszerezésre buzdítja olvasóját.
A tájékozódás – tanulás – tudás jelenségvilágának teoretikus megjelenítése egészséges egyensúlyban áll a pragmatikus kifejtéssel. A szerző a tényanyag feltárásakor rendszerint a lazán értelmezett ókori klasszikus retorika érvek és ellenérvek dichotomikus felépítési technikáját követi, miközben bőven szolgáltat gyakorlati illusztrációkat; a tézisek taglalását – nagyfokú következetességgel – egyszerű, hétköznapi, néhol triviális példákkal támasztja alá. Részletes gyakorlati módszerleírásokból azonban csupán ízelítőt ad.
Annak ellenére, hogy kevés ábra és összefoglaló táblázat töri meg a tömény szöveganyagot, a nyelvezet gördülékenysége, a tartalom logikus elrendezése, a témafeldolgozás eredetisége és érzékletessége rabul ejti befogadóját, hiszen nyomát sem leljük egyhangúságnak, netán „szükségtelen” redundanciának. Olvasmányossága ugyan kecsegtető, de nem tűri meg a lapok fölött érdektelenül bóbiskoló olvasót; olyan befogadót kíván, aki éber, fürkésző figyelemmel és fegyelemmel szívja magába a felvillantott eszmekötegeket.
A könyv tartalmi összetétele – a címben megjelölt – három egymással koherens alegységből áll, melyek felépítése a fokozatosság elvét követi. A tagolás egyenetlen: a tudatos szellemi odafigyelést igénylő „Tanulás” fejezet a legterjedelmesebb, emellett mintegy bevezető és ráhangoló fejezetként mutatkozik az első („Tájékozódás, tájékoztatás”), illetve mintegy beteljesítő appendixként a harmadik („Tudás”), egyben utolsó és legrövidebb fejezet. A címben felsorolt fogalmak sorrendisége sematikusan a tudásszerzés útját szemlélteti: a tartós tudás elsődleges feltétele a tájékozódás, melyet a tudatos tanulás vált fel.
A tájékozódás és információkezelés módozatait bemutató első fejezet átfogó képet nyújt az információszűrés, az információ-befogadás, valamint a tudásszerzés elvi problémáinak és elméleteinek új horizontjairól. Megismerkedhetünk a tanulás alapját képező tájékozódás lépéseivel, illetve az információszükséglet fokozataival. A részletesen kifejtett információ fogalmi meghatározását három szinten ragadja meg a szerző: 1) egyrészt megkülönbözteti a köznapi értelemben használt információ fogalmát a 2) technikai aspektustól, ugyanakkor a szó történeti-etimológiai megvilágítása alkalmat és lehetőséget nyit az információ és a képzés, oktatás összekapcsolására, mivel az informare igéből származtatható latin informatio szóösszetétel ’in’ előtagja és a ’formare’ utótagja együttesen megformálás, kiképzés jelentéssel bírnak. Vagyis az információ magában rejti a befogadóra tett hatás mozzanatát is, a formálódást és a formálást egyaránt. Úgy vélem, hogy ezen befogadás és továbbadás jelentéskomponens egymást kiegészítő kettőssége végigvonul a könyv szemléletében, tekintsünk csak a tájékozódás és tájékoztatás két osztatú első fejezetre. A könyv rámutat a tájékozódás/tájékoztatás és tanulás/tanítás különbségeinek viszonylagosságára, valamint arra a teljesen sohasem megvalósítható törekvésre, hogy ne legyenek olyanok, akik kizárólag tájékoztatnak, felvilágosítanak, másokat tanítanak, és olyanok, akik mindig csak magukba fogadják a kapott információkat, a felvilágosításokat, a tanításokat.
A kommunikáció természetét, jelentésbeli összetettségét információelméleti szempontból vizsgálja, a kommunikáció denotátumát azonosítja – a legegyszerűbb alapértelmezés szerint – az információcserével. Ezen teljes körű megfeleltetés buktatóját felismerve, a szerző megkülönböztet teljes és nem teljes kommunikációt. Ez utóbbira nem jellemző a kölcsönösség, hiszen egyirányú. Az egyoldalú kommunikáció tüzetes taglalása során erőteljesen szembesülünk azzal a szomorú ténnyel, hogy a kétoldalú kommunikációs lehetőségek elszaporodása ellenére (vagy épp ezért) ki vagyunk szolgáltatva a záporozó információknak, képtelenek vagyunk érdemben egyenrangú partnerként beleszólni a kommunikációba, legfeljebb a „kapcsológomb kritikájával” élhetünk.
Az információs túlkínálat okozta nehézségek leküzdésére a szerző nem ajánl csodamódszert, hanem a témára való magas fokú rálátása segít elérnünk a szelektív és aktív magatartás kialakítását. Ehhez azonban fel kell ismernünk az információszükséglet fokozatait (számunkra nélkülözhetetlen; nem nélkülözhetetlen, de értékes; felesleges), és meg kell találnunk közöttük a kedvező arányokat.
Ami mégis leginkább segít, az maga az információkereső attitűd, a tudásvágy és az adott viszonyok között tájékozódni, tanulni tudás elsajátítása. Ennek feltétele a rendszeres, de gazdaságosságra törekvő tájékozódás, mely által kifejlődik bennünk az a készség, hogy a közlések tömegében megtaláljuk és elraktározzuk a lényegest, szükség esetén pedig mozgósítsuk a megmaradó jelentőségű tudást.
Mivel állandóan változó és megújuló tájékozódási és tudásszerzési alaphelyzettel állunk szemben, széleskörű mindennapi tájékozódásra, az információkínálat megismerésére van szükségünk. Csakhogy ez bűvös láncolat, hiszen az információlabirintusban való eligazodáshoz is információkra van szükségünk. A könyv segítségünket szolgálja ebben az információkeresési folyamatban, hiszen jól alkalmazható fogódzókat nyújt számunkra: nemcsak a hagyományos könyvtári tájékozódás katalógusrendszerét (a decimális osztályozó rendszert, ETO) mutatja be, hanem feltárja a modern világkönyvtárakban és a világhálón való orientálódási lehetőségeket is.
Míg az első fejezet a tudásszerzés ösztönös komponensét taglalja, a második a tudatos tanulás módozatait ismerteti. Arnold Gehlen „az ember hiánylény” paradigmájából indul ki a szerző, rávilágít a tanulás létfontosságára, „szervpótló” szerepére, ugyanis ahhoz, hogy az egyén meghatározza önmagát, olyan tudásra is szüksége van, melyet az egyes ember nem örököl őseitől, hanem öntudatlan vagy tudatos tanulással megszerez.
Természetéből adódóan, ebben a fejezetben érvényesül leginkább az andragógiai nézőpont, tudniillik a felnőttképzés immanenciáját éppen a folyamatos tanulásra, az állandó önfejlesztésre való buzdítás képezi. Az „információs társadalom” normája, mint gyors ütemben terjeszkedő valóság, mindenekelőtt az aktív felnőtt lakosságot érintette, főként az ő életvilágukba szólt bele. A fogadtatása különböző tényezők együtthatása következtében megoszlott, ám a többségre kényszerként nehezedett és nehezedik manapság is. Ezt az állapotot a szerző szembeállítja az „informatikai forradalom” azon pozitív következményeivel, melyeket a felnőttek is elfogadtak, elemi szükségletként beépítettek mindennapi életükbe (pl. mobiltelefon, internet stb.), sőt szórakozásként élnek át. Ebben a kontextusban a felnőttképzés tudományának kimagasló érdeme – a szerző szerint – az a nyitottság és határozottság, amellyel reagált az új fejleményekre, illetve ahogyan beépítette az új problematikát a törzsanyagába. Ugyan a tudásszükséglet tartalmi irányai a felnőttképzésben rendszerint némi késéssel jelentkeznek, jól tükrözik a munkaerőpiac változásait is.
A fejezet továbbá a tanulás szerteágazó és sokszínű problémáit taglalja, kezdve a napjainkban hangzatos, de klisévé degradálódott három L (LLL, Lifelong Learning) fogalmi meghatározásától, a tartós tanulásra késztető motiváció elsajátításának módozataitól, a tudásszerzés szintjeinek a leírásától, a tanuláselméletek filozófiai hátterének feltárásától, a tanulási stílusoktól egészen a legalapvetőbb lelki folyamatok bemutatásáig.
A tanulási alapstílusok tárgyalásakor egy – angol nyelvterületen összeállított, magyar környezetben még szakszerűen ki nem próbált – értékes és hasznos kérdőív tarkítja az elméleti fejtegetést. Az izgalmas kérdések kitöltésre késztetik az olvasót, olyannyira lekötik a figyelmét, hogy képtelen felszínesen továbblapozni. A kiértékelés alapján önmagára ismerő befogadót pedig a megfelelő tanulási stratégiák kiválasztására irányítják.
Közismert, hogy napjainkban az olyan hétköznapi fogalmak, mint tudás, általános műveltség tartalmi és szerkezeti összetevői átalakultak, konnotációjuk számos új perspektívával, jelentéskomponenssel gazdagodott. A rövid és tömör harmadik fejezet, túllépve a közhelyek szintjén, ezen említett fogalmak átminősüléséről értekezik. Ez a fejezet is színes tematikát (pl. tudás és intelligencia, metatudás, mindennapi tudás, racionalizmus, irracionalizmus, műveltségi területek) dolgoz fel, természetesen érintőlegesen, azonban könnyen áttekinthetően. Az olvasó nem téved el a témakörök sűrűjében, mivel a szerző nagyfokú szakmai jártassága, holisztikus rálátása tisztán érzékelteti a problémákat és a lehetséges megoldásokat. Az értelmező magyarázat logikája alapján felépített gondolatmenet hozzásegíti a befogadót a fontosabb fogalmak világos megértéséhez.
A könyv egészét tekintve kijelenthetjük, hogy kitüntetett helyet érdemel a tanuláselméletek és tanulástechnikák szakirodalmában. A sorok között mazsolázgatva olyan problémaköröket találunk, amelyek tudásszerző képességünket gyarapítják, és amelyek támpontot adnak a tanulási, illetve a tanítási folyamat végrehajtásához egyaránt. Így ezen munka rendkívüli módszertani segítség a könyv által is megszólított oktatóknak, tanárjelölteknek.
A tájékozódás – tanulás – tudás hármas hívószóból álló cím olyan hatalmas témagöngyöleget gördít elénk, melyek átgondolása egy bizonyos fajta szakmai tájékozottságot igényel befogadójától. Ezért a könyv olvasását mindazoknak ajánlom szíves figyelmükbe, akik nyitottak e téma újszerű megközelítésére.
(Zrinszky László: Tájékozódás, tanulás, tudás. Budapest : Urbis Könyvkiadó, 2007. 240 p.)