A Horváth Mihály tér 8. sz. alatti fővárosi gyakorlóiskola 60 éves működése alatt sok kiemelkedő pedagógus műhelye volt, s az ma is. Az intézmény alapítása után négy évvel 1916 szeptemberében fiatal pedagógusként került oda, s kezdte meg eredményekben, sikerekben gazdag, a főváros területén is messze túl sugárzó munkásságát Oldal Anna. Első osztályos tanítóként kezdte, s az is maradt 42 éven keresztül 1958 szeptemberében elérkező nyugdíjazásáig. Negyvenkét év egy iskolában, ugyanabban a munkakörben, önmagában is ritkaság számba megy. Ez a 42 év azonban nemcsak ugyanennyi egymás után következő első osztály betűvetésre, számolásra, szép beszédre való megtanítását, nemcsak az emberségre, becsületre, kötelességtudatra, felelősségre nevelésük megalapozását jelentette, hanem azt is, hogy tanítói személyiségének varázsa, alkotó pedagógiai munkássága ennyi éven keresztül hatott elsősorban a főváros, de igen sok vonatkozásban – szakirodalmi és tankönyvírói tevékenységén keresztül – az egész ország tanítótársadalmára.
„Panni néni”
Személyesen 1950-ben találkoztam vele először. Haja akkor már ezüstkoronaként övezte kreolos arcát, szeme azonban a fiatalság tüzével csillogott vékony fémkeretes, kerek szemüvege mögül.
Nyár volt, nem sokkal a tanév befejezése után. A továbbképző tanfolyamon a rekkenő melegben 200-250 tanító ült együtt az akkori Fővárosi Pedagógiai Intézet harmadik emeleti nagy előadótermében, s várta az előadót, Oldal Annát. Az írás tanításáról kell előadnia. Ahogy a pódiumra felment, megszűnt a zsongás, ahogy halkan beszélni kezdett, rászegeződtek a szempárok; percről percre szorosabb lett a kontaktus előadó és hallgatói között. A figyelem nem lankadt, hanem fokozódott; tiszta hangja, szép beszéde halk tónusával is betöltötte a termet; táblai illusztrációi lenyűgöző biztonságukkal, ördöngös lendületükkel bámulatba ejtettek. Akik ismerték, újból átélték azt, amit kollégáinak adni szokott, akik még alig hallották, azonosulva értettek egyet minden szavával, mozdulatával.
Akkor már 35 év első osztályos munkája volt mögötte; gazdag tárháza a tapasztalatoknak, hosszú lehetősége az alkotó fantáziájú munkának. „Panni néni” sokszínű pedagógus személyiségével, művészi színvonalra emelkedő pedagógiai munkájával fogalom volt az első osztályos nevelők előtt, mert hivatásának művészét tisztelték benne.
„Kiváló Tanító” volt. Nemcsak azért, mert munkássága elismeréséül – más kitüntetések mellett – a fővárosban elsőként kapta ezt a megtisztelő címet, hanem azért, mert a kilók között is azok közé tartozott, akik leginkább érdemesek voltak erre az elismerésre.
Miben is állt tanítói művészete?
Talán közhely, és mégis ezzel kell kezdeni: ritka magas szintű hivatástudata volt minden eredményének alapja. Soha nem szűnt meg tanulni, hogy eredményesen nevelhessen, taníthasson. Nem hiszem, hogy volt az első osztályos olvasástanításnak olyan rendszere, módszere, amit ne ismert, ne tanulmányozott volna; s mindegyikből megkereste az értékét, a maradandót, s alkalmazta munkájában, felhasználta tankönyvíróként. Egyszer azt mondta, ha feladatul kapná, hogy ne balról jobbra, hanem jobbról balra tanítsa meg a gyermekeket olvasni, annak is kidolgozná a legeredményesebb módját. És ebben a megállapításban nem volt semmi önteltség, csupán annak a kifejezése, hogy a rábízott feladatot mindig, minden körülmények között legmagasabb szinten kívánta és tudta megoldani.
A tanítói munkában a legtöbb lehetőséget biztosító tantárgy a beszélgetés volt, bár évtizedeken keresztül viták pergőtüzében állott. A 6-10 éves gyermekek nevelésének központi tárgyaként tartották számon hosszú időn keresztül. Legfőbb célkitűzéseként az értelmi és gondolkodási képességek fejlesztése, az összefüggések észre vétetése, a kifejezőkészség alakítása szerepelt azon az ismeretanyagon keresztül, melyet tanítani kellett. Az ismeretanyag komplex módon tartalmazta a társadalomra és a természetre vonatkozó részeket, valamint a kimondottan erkölcsi, világnézeti tendenciájú tananyagot az iskolai nevelés elé kitűzött céloknak megfelelően. Funkciója sokban hasonlított a mai környezetismeretéhez, azonban az anyag tartalma nem volt megközelítően sem annyira körülhatárolva, mint jelenleg; segédanyag, munkafüzet sem állt rendelkezésre. Az elvi célkitűzés pontosan megfogalmazott volt, az anyag azonban tartalmát, mélységét tekintve bizonytalan. Ez a körülmény nehéz helyzetbe hozta az átlag pedagógust, ugyanakkor kitűnő lehetőséget biztosított az alkotó személyiség számára. Oldal Anna ezzel a lehetőséggel élt kitűnően.
Derűs, vidám, szép órák
Egészen kivételes légköralakító, helyzetteremtő képessége volt. Vázlatai olvasmánynak is érdekesek: egyszerű, szép mondatainak tiszta logikája, tudatos okfejtése esztétikai és logikai örömöt, élményt ad; de az igazi mégis a gyakorlati megvalósítás volt. Amikor megszólalt, minden gyermeknek oda kellett figyelni. A figyelem nem külső mesterkedés, hanem a tanulóban felszínre kerülő belső kényszer következménye volt. Önkénytelenül hatott, de ő ennek érvényesülését magában, előre gondosan, tudatosan megtervezte.
És egyszer mégis megtréfálta az élet. Panni néni kivételes, művészi pedagógus személyiségénél is erősebb volt az óvodából iskolába került gyermek megszokott biológiai ritmusa.
Szeptember eleje volt. A Horváth Mihály tér felől nyári hévvel tűzött be a tanterembe a napsugár. Délelőtti napközis foglalkozás után délutáni tanítás. Panni néni megszokott, halk hangján beszélt a tanulókhoz. Egyszerre csak váratlanul jelentkezett az egyik kis újdonsült iskolás:
– Panni néni, suttogva tanuljunk, mert Pistike elaludt!
Panni néni egy pillanatra meglepődött, de szinte ugyanabban a pillanatban a legtermészetesebb hangon beszélték meg, hogy ez nem zavarja a munkát; néhány nappal előbb az óvodában még minden ebéd után aludtak; kell a pihenés; hozzá is kell szokni az iskola új rendjéhez, és ez Pistinek is sikerül majd. Aztán zavartalanul folyt tovább az óra.
Pistike szendergett egy kicsit, de a többi 30 egynéhány gyermek annál nagyobb lendülettel dolgozott, s Pisti is behozta a „kikapcsolódást”.
Bámulatosan tudott bánni hangjával. Halkan beszélt, erős érzelmi hatást érzékeltető mondatai is legfeljebb félerősen hangzottak el. Annyira tisztán, jól artikuláltan ejtette a szavakat, hogy suttogva is szinte betöltötte az egész tantermet. Erős érzelmeit, indulatait nem hangerőfokozással, hanem szemével, arcjátékával, taglejtéseivel, a beszéd visszafogásával, fokozásával fejezte ki. Ha színész lett volna, ott is emlékezeteset, maradandót alkotott volna. (A jó pedagógusnak, a nevelőmunka művészének rendelkeznie kell a jó színész tulajdonságaival!) Gazdaságosan használta orgánumát, másképpen hogyan is futotta volna több mint négy évtizedes első osztályos pedagógus pályára.
Nagyon szépen beszélt. Igényes volt, hogy amit mond, az pontos is legyen, szabatosan szóba öltött, de a tartalmat a lehető legszebb formában jelenítse meg. Hosszú ideig formált magában egy-egy mondatot: sokszor napokig is kereste a gondolatot legpontosabban jelölő kifejezést. Gyakran fordul elő, hogy ez a belső töprengés a legváratlanabb helyzetben vezetett megoldáshoz; beszélgetett, vitatkozott kollégáival, s egyszerre csak – mint aki véletlenül rátalált – boldogan tört ki belőle az oda nem tartozó, az adott helyzetben váratlan megoldás.
Igényessége a beszéddel szemben meglátszott tanítványai kifejezőkészségén is. Néhány hetes iskolai munka után már érezni lehetett személyes példája hatását. Megfontoltan fejlesztette a gyermekek szókincsét. Azok a szép fogalmazványok, melyek a későbbi osztályokban megszülettek, kimutathatóan viszonyultak az ő indításához, munkásságához. Idézzük csak fel a kézről közölt óravázlatát! A tapintással kapcsolatban mesterien mutatja meg, mi mindent érez meg a kéz, és használtatja is ezeket a kifejezéseket: síkos, nedves, száraz, nyirkos, sima, érdes, kemény, puha, lágy. Kitűnő alkalmaztatása a tapintásnak, és nagyszerű példája a szókincsfejlesztésnek, a kifejezőkészség erősítésének. Vagy amikor a névről beszélgetnek: hogyan szólítja édesanyja, édesapa gyermekét?
– Fiacskám, édes, lelkem!
Az órán mindez kiegészül még – mert mindent a vázlatban sem írt le, csak gondolatokat jelzett – az aranyom, csillagom, bogaram, drágám stb. kifejezésekkel.
Óráinak hangulata mindig derűs, vidám volt. A legnehezebb, az „unalmas”, „száraz” eseteket, helyzeteket is kedvessé, könnyeddé tette. Nemcsak tudta, hogy a derűs jókedvvel, vidáman végzett munka könnyebb és eredményesebb, hanem gyakorlatban is ezt alkalmazta.
Játékos kedvvel érvelődött sokszor tanítványaival, csakhogy még aktívabb, még elmélyültebb gondolkodásra, munkára serkentse őket. Mindig vette a lapot – mondanák a mai fiatalok.
A hang- és betűtanítás sablon felé hajló fokozatai önmagukban bizony nem valami hangulatkeltők, lélekemelők. Az adott helyzetet kell a nevelőnek mindig leleményesen kiaknáznia, hogy végig éber legyen a figyelem, aktív az osztály. Gyors helyzetfelismerés, pillanatok tört része alatti reagálás a helyzet kulcsa. Ebben is művész volt.
Gyermekszájnak is édes eset történt egyik bemutató tanításán. Az „ó” hang és betű tanítása volt az óra anyaga. A tanulók bámulatos gyorsasággal mondták a példákat arra, hogy hol van a szó elején, a szó végén, a szó közepén „ó” hang. Ekkor Panni néni megkérdezte, ki tud olyan szót mondani, amelyikben több „ó” is van!
– Móló! – vágta ki az egyik kisfiú.
Igaz ám! De nem minden Horváth Mihály tér környéki gyermek tudhatja azt, hogy mi is a móló, tehát Panni néni rákérdezett!
A kisfiú egy pillanatra meghökkent, azután a világ legtermészetesebb hangján kivágta:
– A móló olyan, mint a stég!
– Stég? Hát az meg mi?
– Panni néni! – lendült magyarázatba a gyermek –, a stég az olyan mint egy híd, csak nem ér át a túlsó partra!
A talpraesett magyarázat derűt varázsolt mind a tanulók, mind a hallgatók szívébe.
Lehetne még tovább sorolni, hogy miért volt a tanítás művésze Oldal Anna. Azt azonban, hogy hogyan lett azzá, maga tudta volna elmondani legmeggyőzőbben. Kár, hogy erre nem került sor. A „hogyan”-nak egyik sarkalló motívuma, azt hiszen, az volt, hogy maga is akart szakmájának, hivatásának művésze lenni. Akart, mert érezte az elhivatottságot, reálisan látta saját képességeit, tisztában volt azzal a felelősséggel, ami rá hárult. Példát mutatott az élen járt, hogy legyenek a jó munkában követői.
Munkássága egész életén át reflektorfényben állt. Nehéz lenne eldönteni, kinek adott, kiknek jelentett többet, annak a közel másfélezer hat-hét éves gyermeknek, akiket a tudás megszerzésének, az emberré nevelődésnek útján elindított, vagy az ennél is jóval több tanítónak, akiknek a munkában példát mutatott, akiket a hivatás művészeivé szeretett volna nevelni
(Az írás eredetileg a Budapesti Nevelő, 1971. 4.számában, az 51-52., ill. az 59-60.oldalon jelent meg)