Magyarországon az 1950-es évektől fogva hosszú évtizedeken át jelentett óri-ási problémát számos pedagógus számára az elfogult, marxista történet-felfogási alapokon álló, a valós nemzeti történelmet szándékosan meghamisító tankönyvek garmadája. A rendszerváltozás éveiben tapasztalható zűrzavart, a tankönyvkiadás terén (is) érzékelhető bizonytalanságot mindenki természetesnek tartotta, hiszen évtizedekig agyonhallgatott nevek, „reakciósnak” bélyegzett politikusok, egyházférfiak kerültek ismét a történelemtanítás látókörébe. Azonban az egységes történelemfelfogás kialakítása, újrafogalmazása mindmáig beteljesületlen igény maradt csupán: megannyi eltérő mon-dandójú, más és más szándéktól irányított oktatási segédanyag látott napvilágot, amelyek vagy az aktuális politikai paletta különféle csopor-tosulásai valamelyikének világnézetét tükrözik, vagy pedig ködös megállapításokat tartalmazó, bárminemű filozófiai jellegű állásfoglalástól már-már betegesen irtózó tankönyvek formájában kerültek a tanárok és a diákok kezébe.
Az előbbi kategória létezésére ékes bizonyíték Pesti János történelemtankönyve a középiskolák III. évfolyama - vagyis a 16-17 éves korosztály - számára, amely 1997-ben látott napvilágot a Cégér Kiadógondozásában. A tankönyv egészét átható szellemiségen - amint ezt a következőkben látni fogjuk - bizony erősen érződik, hogy egy 1985-ös kiadású, a dolgozók középiskolának írt munka átdolgozásáról van szó, amint a szerző írja Előszavában: a szaktudomány új eredményeire és a tantervalap idevágó ajánlásaira támaszkodva. Mielőtt azonban megkísérelnék általános konklúziót levonni a tankönyvről, lássuk az egyes fejezetek alaposabb vizsgálatát, természetesen - terjedelmi és egyéb okokból - a teljesség igénye nélkül.
Pesti János tankönyve 1640 és 1914 közötti időszak történelmét tárgyalja, a hagyományos megoldás szerint felváltva ismertetvén az egyes korok egyetemes és magyar históriájának fontosabb eseményeit. Az Előszó élén álló idézet („A történelemnek az a nagy erőssége, hogy érdekes.”-Mark Bloch) kétségtelen tényt közöl az olvasókkal, méghozzá figyelembe véve azt, hogy a középiskolások számára korántsem elhanyagolható szempont, sőt az egyik legfontosabb kritérium a hosszú hónapokon át használt tankönyv tartalmának érdekes mivolta, vonzóan tálalt történetei, színes előadásmódja. Ez az elismerés egyben feleslegessé is teszi, hogy bármiféle megjegyzéssel éljek az idézet szerzőjének közismert politikai álláspontjával kapcsolatban. Nagyon hasznos megállapításnak vélem a bevezető gondolatok között, hogy a tankönyv nem „szentírás”, hanem „gondolkodnivaló, amellyel szemben is lehet érvekkel alátámasztott véleményünk.” Ezzel a felkínált lehetőséggel szeretnék élni, amikor röviden elemezni próbálom a munka struktúráját, szaktudományi precizitását és - nem utolsósorban - nyomdai kivitelezésének minőségét.
A vizsgált mű felosztása alapján az első fejezet a polgári átalakulás korával, vagyis az angol polgári forradalomtól az 1848-as forradalmi hullámig terjedő érával foglalkozik. A fejezet bevezetésében található idézet (John Milton tollából) már előre sugallja a következő oldalak fő mondanivalóját: az államot irányító, vallási életét, bel -és külpolitikáját meghatározó társadalmi rétegek, a nemesség és a papság teljes elítélését, kollektív felelősségrevonását az alacsonyabb rendű-rangú néprétegek sanyarú helyzetéért Európa országaiban. Anélkül, hogy ennek részleges igazságtartalmát kétségbe vonnánk, nagy bátorság kell ahhoz, hogy a fentebbi - gyakran a politikai-társadalmi reformokban is élen járó - rétegekről olyan lekicsinylő cinizmussal nyilatkozzon bárki is, mint ahogy azt a tankönyv teszi például a 20. oldalon: („az ország ti. Anglia király, lordok és püspökök nélkül is boldogul”). Ebben az esetben érdemes még felfigyelni az angol polgári forradalommal kapcsolatos egyik megállapítás szerzőjének kilétére is:Friedrich Engels.
De térjünk vissza az 1. fejezet irányadó gondolataihoz. A 10. oldalon olvasható az a megjegyzés, miszerint Európában 1848-ig csak Svájc volt köztársaság, a monarchikus államforma maradt általában uralkodó. E kitétel utóbbi részével egyetértek, ám az első felével kapcsolatban muszáj emlékeztetnem a francia nemzeti konvent 1792. szeptember 20-ai (más forrás szerint 21-ei) határozatára, mellyel proklamálta a köztársaságot - még ha nem is lett túl hosszú életű. A fejezet első „rendes” leckéje az angol forradalomról szól. A 11. oldalon olvashatjuk a következőket: „...az angol uralkodók... 1541-benszerezték meg az „Írország királya” címet. Ezzel kiformálódott a mai Anglia területi kerete.” Ez a megállapítás - nyilvánvalóan nem szándékoltan - félrevezető lehet, hiszen Írország nem része a mai Angliának. A „zöld sziget” az Egyesült Királyság része volt 1801. január 1. (Act of Union) és 1921 között. Idevágó pontatlanságra bukkantam a 15. oldalon is, ahol a tankönyvíró Anglia, Skócia és Írország politikai egységét Nagy-Britanniának aposztrofálja. Az 1801-ben létrejött állam hivatalos neve „Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királysága” volt, vagyis s Írország nem tartozott bele a „Nagy-Britannia” fogalomba (amely egyébként Walest, Skóciát, Angliát és Észak-Írországot foglalja jelenleg magába).
A tankönyvben meglehetősen gyakori a rövid, néhány soros portréleírás, esetenként egy-egy korabeli képi ábrázolással együtt. Amellett, hogy a szövegrészek ilyetén módon való „színesítése” feltétlenül pozitívum, nem biztos, hogy megfelelő gyakorlatot terjeszt el a tapasztalatlan diákok körében az a módszer, amikor egy idealizált festmény alapján jellemzünk történelmi karaktereket (lásd a 11. oldalon az I. Károly angol uralkodóról közölt képet és a képaláírást: „...szeme és homloka több önteltséget és makacsságot árul el, mint akaraterőt...”). Az angol forradalmat bemutató lecke egyébként meglehetősen tartalmas, néhány fogalmazási furcsaságtól (pl. a 12. oldalon: „... Straffordot 200 ezer tomboló néző előtt nyilvánosan lefejezték...” - mintha csak egy futballmérkőzés tudósítását hallanánk) és helyesírási hibától (a 13. oldal alján: burzsuázia) eltekintve.
A második lecke a polgári forradalom további eseményit tárgyalja, nagyszerű ábrával mutatva be az alkotmányos monarchia működését (19. oldal). Három hozzáfűznivalóm lenne e fejezetrésszel kapcsolatban. Az első: III. Vilmos hivatalosan csak 1689. február 13-án lépett trónra, nem pedig 1688-ban. A következő kifogásom az 1651-es hajózási törvényről szóló részlethez kötődik. Az említett jogszabály ugyanis nem csupán azt kötötte ki, hogy Angliában csak a saját országuk áruit szállító hajók köthetnek ki, hanem egyúttal azt is, hogy az afrikai, amerikai, ázsiai termékeket csak angol hajók hozhatják a szigetországba. Végül a harmadik megjegyzés: hasznos lett volna a whig párt esetében - ha már a munka megemlíti a párt elnevezésének gúnynévi eredetét - a szó eredeti jelentését is közölni.
A következő oldalakon az európai, abszolutisztikusnak titulált államok kerültek terítékre. A „napkirály” hatalmát taglaló oldalakon megemlítésre került XIV. Lajos 18 esztendőnyi „másodhegedűs” szerepe, csak éppen az „elsőhegedűs” maradt inkognitóban, azaz . Mazarin bíboros mellett - az anyakirályné. A XVIII. század új filozófiai irányzatait bemutató leckében ismét előbukkan a tankönyv szellemiségét olyannyira jellemző ideológia. Voltaire kétségkívül jelentős gondolkodó volt, de hogy nevezhető-e teljes biztonsággal bölcsnek az az ember, akinek legfőbb ismérveként a tankönyv féktelen egyházellenességét, sőt gyűlöletét emeli ki, legalábbis megkérdőjelezhető.
Tárgyalt munkánk általában jó érzékkel lép túl az alapvetően elvárható követelmények szintjén, éppen ezért kissé fájó, hogy az 5. leckéből - amely a közép-kelet-európai felvilágosult abszolutista uralkodókról mesél - kimaradt a Pragmatica Sanctio pontos jelentésének definiálása, a „porosz militarizmus” meghatározása, és a Pozsonyban megjelent magyar nemeseknek tulajdonított, közismert „vitam et sanguinem” felkiáltás megemlítése. Már korábban jeleztem a képaláírások esetenként történelmietlen mivoltát. Ilyenre bukkanunk a 33. oldalon is, ahol Mária Teréziáról olvashatjuk az alábbi jellemzést: „magánéletében kedves, közvetlen, hellyel-közzel fontoskodó asszony.” Feltételezve és elismerve a tankönyvírói szándékot - vagyis a történelem emberi oldalról történő megközelítését - sem igazán tartom lehetségesnek, hogy egy efféle jellemrajzból vonjanak le a diákok következtetéseket az illető történelmi szerepével kapcsolatban. E módszer ugyanis téves konzekvenciák levonásához vezethet, aminek veszélyeit - úgy vélem - felesleges taglalni.
Ha már szóba került, még egyszer szeretnék utalni a fogalmak esetenként hiányos definiálására. A teljesség igénye nélkül néhány a későbbi leckékből: germanizálás - 36. oldal, guillotine - 60. oldal, sans-culotte-ok - 66. oldal.
Észak-Amerika függetlenségi harca képezi a következő oldalak tárgyát, nagyon jó ábrákkal kiegészített anyagrész keretében. Hiányolni - mint az egész tankönyvből - legfeljebb a térképvázlatokat lehet, igaz, ezt is feledtetheti a történelmi atlasz kellő gyakoriságú használata. Egyetlen megjegyzés még e leckéhez: az 1774 őszi, philadelphiai gyarmati kongresszuson csak 12 gyarmat képviseltette magát, mivel Georgia nem fogadta el a rabszolgaság eltörléséről szóló cikkelyeket (ez később ki is maradt a függetlenségi nyilatkozat szövegéből).
A második fejezet Magyarország történetével foglalkozik 1711 és 1848 között. Elképzelhető, hogy jobb lett volna a magyar forradalom és szabadságharc történetét az azt megelőző, és hozzá szervesen kötődő reformkor évtizedeivel egy közös egységbe vonni, hiszen így jónéhány hét, esetleg hónap választja el egymástól az oktatás menetében a két anyagrészt, ráadásul világtörténeti leckék közbeékelésével. Egy örvendetes tényre derít fényt a 113. oldal ábrája a magyarországi államszervezet működéséről, ezt a vázlatot ugyanis szinte valamennyi történelemkönyvben megtalálhatjuk, ami nem is csoda: jól sikerült összefoglalásról van szó. Amúgy is, ez a fejezet olyan értékes adalékokat nyújt az olvasóknak a korszakról, mint a 116. oldal nemzetiségi térképe vagy a 141. oldalon Napóleon híres proklamációja a magyarokhoz. Némileg adatszegénynek érzem a 16. leckét, legalábbis Mária Terézia uralkodásának fontosabb eseményei tekintetében. Néhány kisbetűs sornál többet érdemelt volna aRatio Educationis (amely a könyv bevezetésében hibásan Ratio Edicationisként szerepel), míg a jezsuita renddel kapcsolatos események megemlítésre sem kerültek.
A „kalapos király” uralkodását taglaló oldalakon sajnos ismét rá kellett bukkannom a nemességet lealacsonyító, a paraszti származást pedig minden esetben felmagasztaló, magyarságunkat szinte szégyenbélyegként feltüntető, tipikusan marxista-leninista ideológiának. Mi mással magyarázható a 125. oldalon az a látványos differenciálás, amely a Horea és Closca által brutálisan kivégzett magyarokról csal egy zárójeles félsorban (a felkelők másfélszáz magyar nemest öltek meg), míg a mozgalom elfojtásának módszeréről a következőképpen emlékezik meg: „...vezetőit halálra ítélték, és az ítéletet barbárkövetkezetességgel és középkori módszerekkel hajtották végre”. (Ha ezen megállapításnak igazat is adunk, a szerző legalább megpróbálhatott volna hasonló objektivitással eljárni a magyar nemesek legyilkolásával kapcsolatban is. Hasonló jellegű megközelítés olvasható a 139. oldalon a Napóleon ellen Győrnél harcba bocsátkozott insurrectio esetében is, ahol a szerző fontosnak tartotta a „csúfos kudarc” kitételt - ha más-más formában is, de - többször is emlegetni. Mivel a leckében találkozhatunk Kisfaludy Sándor nevével is, hadd említsem meg, hogy a költőnek a nemesi táborból hazaküldött levelei többször is beszámolnak a francia katonák kegyetlenkedéseiről, amelyek - érthetően - a lakosság ellenérzését váltották ki a hódítókkal szemben. Kisfaludy feleségét - Szegedy Rózát - féltette a franciák esetleges sümegi betörésétől, ami egyébként meg is történt, de az elkeseredett sümegi nép 1809. július 15-én kiverte a megszálló csapatokat a városból.
A reformkort ismertető 21-24. lecke tartalmát nemigen érheti kritika, minden szempontból alapos áttekintést kapunk a korszakról. Kossuth és Széchenyi nézeteltéréséről olyan diplomatikusan számol be a tankönyv, hogy ez sok más oktatási anyagnak is példát jelenthet. Két megjegyzéssel élnék e fejezetrészt illetően, mindkettő a kor magyarországi kulturális életét ismertető leckét olvasva fogalmazódott meg bennem. Horvát Istvánt, a korszak kiemelkedő történészét az utóbbi évtizedekben sokan bírálták - és a tankönyv is ezt teszi - helyenként valóban tudománytalan álláspontja és fejtegetései miatt. Egyetlen dolgot azonban védelmére meg kell jegyeznem: anélkül, hogy rendelkezett volna a mostanság egyre nagyobb számban felbukkanó, a magyarság közép- vagy belső-ázsiai eredete mellett szóló kutatási eredményekkel, mintegy ösztönösen ráérzett arra, hogy őseink nyomát nem csak és nem elsősorban a finnugor törzsek lakóhelyein, hanem a klasszikus ázsiai kultúra kisugárzási körzetében is érdemes keresnünk. A másik apróság: Hunfalvy Pálról nemcsak a „magyar nyelvtudomány egyik kiválósága” kitételt kellett volna papírra vetni, hanem azt is, hogy a magyarságot barbár, elmaradott, mindenkitől űzött-vert, történelme során állandóan legyőzött és megalázott vad hordaként jellemezte, szavait mély elfogultság, sőt gyűlölet hatotta át, és a mai napig az ő és utódai „áldásos” tevékenységének nyomai érezhetőek a magyar őstörténet hivatalos tanításában.
Elérkeztünk a tankönyv harmadik fejezetéhez, melyben az 1848 és 1914 közötti egyetemes történelemmel foglalkozik a szerző. Mind több szó esik - érthető módon - a nemzetközi munkásmozgalomról, a kommunista ideológia alakulásáról. Ami kevéssé tetszetős, az a fogalomhasználat, amely a nem is olyan régi múltat idézi az olvasóban: burzsoázia, osztályharc, stb. A fejezet témáján belüli aránytalanságot jól tükrözi a fejezetvégi összefoglalás is. Ennek 27 ismétlő kérdéséből 9 egyenesen a munkásmozgalmakkal, a kommunista-szocialista ideológiával foglalkozik, további 5-6 pedig a kapitalizmus vészes előretörését, a tőke koncentrációjának problémáit és a monopolkapitalizmus létrejöttét boncolgatja. Így aztán kevés hely jut például a világtörténelmi jelentőségű olasz és német egységesülési folyamatnak, a gyarmati eseményeknek vagy éppen a távol-keleti érdekkonfliktusoknak. Ezzel a fejezettel nem is foglalkoznék most bővebben, hiszen hosszan lehetne sorolni az elfogultságot tükröző megjegyzéseket, idézeteket.
A befejező fejezetben találkozhatunk 1848-49 magyar hőseivel, valamint a Bach-korszaktól az első világháborúig nyúló érával. A dicsőséges márciusi napok eseményeit jól foglalja össze a tárgyalt munka, csupán a 248. oldallal kapcsolatban tennék egy apró észrevételt: Táncsics Mihályt 1847. márciusában tartóztatták le, nem pedig 1846-ban, ahogy a tankönyv írja. Az „áprilisi törvényeket” célszerű lett volna nagyobb terjedelemben, esetleg önálló forrásfeldolgozó lecke keretében tálalni, hiszen erre felettébb alkalmas. Hiányolom a következő oldalakról az első felelős magyar kormány tagjainak névsorát, esetleg képi ábrázolását. Vissza-visszatérő problémát jelent nemcsak oktatásunkban, hanem a hivatalos magyar történelemtudományban is Görgei Artúr személyének és szerepének értékelése. Úgy gondolom, hogy elsősorban katonai zsenialitását kellene a tankönyvnek értékelnie, politikai törekvéseit ugyanis gyakran félreértelmezik, vizsgált munkánk is megvádolja túlzott udvarhűséggel. A katonai eskütétel szerepe mellett hadd idézzek Görgeinek egy 1849. május 13-án írt leveléből: „Nincs toll, mely e látványt ti. a pesti Duna-sor égését egész valójában leírhatná, de én részemről az egész tüneményben az ausztriai dinasztia halálpompáján gyújtott fáklyák lobogását látom, mert akiben e hazában még egy szikrája volt a kegyeletnek a hitszegett dinasztia iránt (!), azt a tegnapi tett örökre kiirtotta”. („Hírünk, nevünk virágozni fog” 1848-1849 - Kriterion kiadó, Bukarest-Kolozsvár, 1998.)
Ugyancsak gyakran olvasható megfogalmazás Buda 1849-es ostromával kapcsolatban az „elvesztegetett idő” emlegetése, ahogyan ez a tankönyv 265. oldalán is olvasható: „Budán a várban mindössze néhány ezer katona maradt. Jelentéktelen erő, mégis csaknem egy hónapjába került a visszafordult magyar seregnek, hogy Budát elfoglalja. Pedig a forradalmi háború követelményei szerint a legfontosabb feladat a megmaradt osztrák erők felmorzsolása, majd Bécs elfoglalása lett volna.” Nézzük, mit mond erről a kérdésről az elismert történész Gergely András: „Görgei fővezér... a Bécs elleni hadműveletekre - elsősorban a súlyos lőszerhiány folytán, de az ellenfél túlerejét általában figyelembe véve - nem gondolhatott. A Budán maradt osztrák védősereg viszont szívós ellenállást tanúsított. A várvédő Heinrich Hentzi ágyúztatta Pestet, veszélyeztette a Lánchidat, a dunai hajózást és ezáltal az utánpótlási vonalakat. Buda ostroma tehát szükségszerű volt, s nem elvesztegetett idő...” (19. századi magyar történelem 1790-1918, szerk.: Gergely András, Korona kiadó, Bp., 1998., 281.p.), A meglehetősen egyértelmű nézetkülönbség akkor válik igazán érdekessé, ha rápillantunk a Pesti-féle tankönyv lektorainak nevére: Erényi Tibor és Gergely András.
A fejezetrésszel kapcsolatos utolsó kritikai észrevételem a 268. oldalhoz kötődik. Görgei - ahogy a tankönyv is írja - valóban hosszas menetelés után, óriási kerülőket követően érkezett meg Aradra, a tervezett összpontosítás színhelyére. Ám eközben olyan párját ritkító stratégiai bravúrral kerülgette az orosz fősereget, hogy ezzel még a katonailag korántsem képzetlen orosz cár figyelmét is felkeltette. A tankönyvben erről nem esik szó, mint ahogy a Görgei által javasolt kétközpontú seregösszevonási tervről (Komárom és Nagyvárad térségében, őmaga, illetve Bem vezetésével) sem, noha a Dembinski-féle változatnál több sikerrel kecsegtetett.
A tankönyvet a kiegyezésig tartó időszak és az azt követő szűk fél évszázad krónikája zárja. Véleményem szerint jól megszerkesztett leckék sorával találkozunk, igen értékes irodalmi kitekintésekkel (pl.Arany Szé-chenyire emlékező sorai a 285. oldalon). A 291. oldal ábrája a dualista állami berendezkedést mutatja be, jól érzékeltetve a rendszer pozitív és negatív oldalát egyaránt. Csupán egy adatbeli tévedés szúr itt szemet a 294. oldalon. A horvát országgyűlés ugyanis nem kettő, hanem három tagot delegálhatott a magyar főrendiházba.
Ahogyan a könyv közeledik az első világháborúhoz, úgy válik mind hangsúlyosabbá a hazai politikai elit elítélése, egyúttal pedig a munkáspárti, szocialista mozgalmak magasztalása. További magyarázat helyett álljon itt egy rövid idézet a 318. oldalról: „Vezetője ti. a Munkáspárt belső ellenzékének Engelmann Pál bádogos munkás volt, aki korábban az ausztriai és németországi munkásmozgalomban harcolt, s ott marxista képzettséget és szervezési gyakorlatot szerzett.” Végül még egy utolsó példa: „A történelmi Magyarország lakosságának a századforduló táján mintegy 50 %-a római katolikus, 10%-a görög katolikus, kb. 20 %-a protestáns, kb. ugyanennyi görögkeleti, 5 % izraelita, kb. 5 % egyéb.” (Egyébként ha ezeket a számokat összeadjuk, akkor 110 százalékot kapunk, ám ez a többlet - a sztahanovizmussal ellentétben - ezúttal nem válik dicsőségére a tankönyv szerzőjének.) Ezek után érdekes a hozzáfűzött értékelés: „De Magyarország még így sem tekinthető kimondottan katolikus jellegűnek...”.
Összefoglalva az elmondottakat, még egyszer szeretném kiemelni a tankönyv erősen baloldali beállítottságát, az elmúlt politikai rendszer baljós ráhatását, amely téves következtetések levonására, elnagyolt és nem reális világkép kialakítására sarkallja a diákokat. A tankönyv nyomdai kivitelezése viszonylag jó, bár rengeteg helyesírási hiba árnyékolja be az élvezhetőséget (a legszebb példa az 5. oldal egyetlen mondata: „A történelem az 1777-ben megjelent Ratio Edicationistól a tudós tanár Kálmán Mór 1879. évi tantervéig eltelt században szerveződött önálló arcolatú tantárggyá.”) Tartalmi szempontból a munka általában megfelel a szaktudomány újabb eredményeinek, bár jónéhány esetben találtam példát ennek ellenkezőjére is. Jelenlegi formájában feleslegesnek érzem a már említett - személyiségábrázolásra törekvő, de inkább szubjektív, nehezen alátámasztható benyomásokban kimerülő - jellemzéseket, amelyek főleg a tankönyv első fejezetének értékén csökkentenek. A modern történelmi látásmód, még az emberközpontú megközelítési mód figyelembevételével együtt sem igazán fér össze a korabeli, és ezért valamilyen irányban elfogult festmények alapján történő jellemábrázolással.
A legnagyobb - és szinte áthidalhatatlan - problémának azonban azt érzem, hogy Pesti János tankönyve nem felel meg az objektív tájékoztatás igényének, sőt a keresztény ideológia elleni burkolt támadásaival történelmileg kialakult nemzetképünket is sérti, elfeledkezvén arról: Szent István király Szűz Mária oltalmába ajánlotta országunkat. Mi, ma élő magyarok ennek szellemében tartozunk élni és oktatni a magyar fiatalságot: a magyar jövőt.
(Pesti János: Történelem III. Budapest, Cégér Kiadó 1997.)