Mindig is kitüntetett alkalom volt az, amikor egy új pedagógiai vagy pedagógiaközeli periodika indult az útjára. A kilencvenes évek elején történt nagy társadalmi átrendeződések közepette a hazai pedagógiai sajtó is „rendszerváltoztatásra” kényszerült. Számos lap csak szellemiségében alakult át, folytatta küldetését (vagy éppenséggel új címmel jelent meg), mások megszűntek, s több pedig az évtized folyamán újként jelent meg a sajtópalettán.
Ez utóbbiak egyike volt a Könyv és Nevelés. Nem volt egyedül. Több akkori könyvtári, könyvtárközeli folyóirat mellett megjelenni (bár tudjuk,volt előzménye), nem kis vállalkozásnak számított. (Ugyanez vonatkozik az Iskolakönyvtárosra is, amelyik viszont előzmények nélküli volt, s azóta is cipeli magával a megjelenés nehézségeit.)
A kiadó, a szerkesztő, a szerkesztőség egy olyan időszakban (a kilencvenes évek utolsó harmadában) indította útjára a Könyv és Nevelést, amikor a pedagógiai innovációs törekvések jelentős teret kezdtek elfoglalni az iskolai megújulási stratégiákban. Az új profilú folyóirat így olyan közegbe érkezett, amelyben – igaz, elsősorban a könyvtárosok, de általuk a tanító, tanárok és az iskolavezetők révén is –, a könyvtár közvetlen és közvetett oktatási, nevelési, tanulásszervező szerepe felértékelődött. Azaz helyére kerültek olyan pedagógiai protokollok, amelyek integrálni tudták (vagy legalábbis segítették) azt az elvárt, szükséges ökopedagógiai környezetet, ami működésével elvezet(het)ett az innovatív, tanulóbarát iskolaképhez.
Önmagában egy pedagógiai folyóirat léte csak kiindulási lehetőség arra, hogy befolyása legyen a nevelési, oktatási folyamatokra. Tényleges hatást egyrészt a tartalmával, másrészt pedig a szakma által történő elfogadottságával képes kifejteni. A Könyv és Nevelés e tíz év alatt mindkettőben az élen járt. Jó szerkesztői lapkoncepcióval, egységes arculattal, jól tagolt, változatos témájú rovatrendjével a tanítók, tanárok mindegyik szakmai rétegének tudott olyat nyújtani, amely nem csak önmaguk ismereteinek gyarapítását szolgálta, hanem ezeket beépíthették munkájukba is. Az elfogadottság mércéjeként tartható számon, hogy a folyóirat igen széles szerzői kört tudott megnyerni, akik közül számosan szinte rendszeresen publikálták írásaikat. Ám ugyanilyen fontosnak tartom az alkalmilag írókat is, mert ez azt jelzi, hogy egy-egy téma, gondolatfüzér megérintette őket, s közlési vágyuk egy magasabb szakmai szint megnyilvánulására utal. Ez a vonzás egyik olyan értéke lett a folyóiratnak, amely kiemelte a néhány szerzős lapok köréből. Az olvasó számos olyan írás szerzőjével kerülhetett (igaz, többnyire virtuális) kapcsolatba, akik új megoldásokkal, ötletekkel,. eljárásokkal gazdagították a pedagógiai praxist.
S ha még folytatom az értékek sorolását, mindenképpen meg kell említenem: kitűnő a szerkesztőségnek az a lapkoncepciója, hogy a könyvtár- és olvasáspedagógia mellé felsorakoztatta az ezeket támogató, körülvevő témaköröket. Megjelennek benne az ifjúsági irodalom új remekeit felsorakoztató ismertetések, a civil (könyv)szakmai szervezetekről szóló információk, az oktatástörténeti írások, az iskolai könyvtárak és a könyvtárosok aktuális problémái, a digitális iskola (és könyvtár) új lehetőségei, az új tankönyvek és taneszközök, s néha (talán lehetne többször is:) polémiák, vitacikkek.
Jó belelapozni a folyóiratba! Nekem, mint régi olvasójának két tájékozódási pontom van a mindenkori lapszámban: a Tartalom(jegyzék) és a Mustra. Amíg az előbbi közöl, az utóbbi tájékoztat, válogatásra ösztönöz, s kiszélesíti a szerzőkkel, az írásokkal kapcsolatos információkat. Élmény olvasni a személyközeli megnyilvánulásokat, a fontosabb, érdekesebb publikációkkal kapcsolatos szerkesztői reflexiókat, ajánlásokat.
Az egy évtizednyi megjelenés alkalom arra, hogy egyrészt visszatekintsünk, másrészt pedig előre, (legalább) egy újabb évtizedre. Ezekben az években új pedagógiai forradalom zajlik a világban, s ebből Magyarország sem maradhat ki. E-tanulás, virtuális világ, élethosszig tartó tanulás, autonóm személyiség, multikulturalitás és még sorolhatnám azokat a kulcsszavakat, amelyek gyakorlata már itt van a jelenben. Nem szabad hagynunk, hogy „a gyorsuló idő” túllépjen akár rajtunk, akár a pedagógián. Együtt kell haladnunk. S ha ezt a jövőben is segíti a Könyv és Nevelés, továbbra is jó barátokra talál az olvasók a pedagógusok között.
Mit kívánok az évfordulón? Biztos jövőt, jó szerkesztőbizottságot és szerkesztőket, tartalmas szerzői anyagokat, és ami egy lap számára nem nélkülözhető: olyan olvasókat, akik nem csak lapozzák a folyóiratot, hanem építkeznek is belőle, mert az előbb említett közös út, amelyen haladunk, csak a jövő felé vezethet. A jövő pedig azoké a tanítványainké, akik bizony aligha tudják, hogy mennyi szakmai háttéranyagból építkeznek azok a pedagógusok, akik nem csak fizikailag, hanem szellemi vonatkozásban is kézenfogva vezetik őket. Reménykedjük, hogy közöttük vannak, lesznek azok, akik folytatóivá válnak ennek a szép, nemes, embernevelő hivatásnak.