Kelemen Elemér: Az „új” Könyv és Nevelés tizedik születésnapjára

Az 1960-as évek derekától a kaposvári Tanítóképző Intézet könyvtárosa voltam, s így „hivatalból” foglalkoztam az iskolai könyv- és könyvtárhasználat, az „olvasóvá nevelés” tartalmi és szervezeti kérdéseivel. Gyakorló iskolai munkatársammal – feleségemmel – közös pályázatunk egy alkalommal díjat nyert az akkoriban – a Iskolai Könyvtári Tájékoztató utódaként – megújuló és címet váltó Könyv és Nevelés országos pályázatán.¹ Közlését követően további írásaimra is igény tartott a lap szerkesztősége; némi túlzással „törzsszerző” lettem.

Ez volt a közvetlen szakmai előzménye annak, hogy néhány évvel később – 1972-ben – Arató Ferenc az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum akkori főigazgatója, a „KéN” főszerkesztője felkért a szerkesztőbizottságban való részvételre, közreműködésére. Ekkor már a Somogy megyei Pedagógus-továbbképzési Kabinet vezetője voltam, érdeklődésem kiterjedt egyebek között a megye iskolai könyvtárügyére; Siófokon országos konferenciát szerveztünk az iskolai könyv- és könyvtárhasználat kérdéseiről.² A helyi közéletben vállalt szerepeket követően ez volt az első „országos” szakmai megbízatásom. (Nem sokkal ezután a Magyar Pedagógiai Társaság, személy szerint Kiss Árpád felkérésére a „vidéki” szakma képviselőjeként a Pedagógiai Szemle szerkesztőbizottságának is tagja lettem.)

A Könyv és Nevelés szerkesztőbizottsági ülései korántsem voltak rendszeresek, negyedévente-félévente ha találkoztunk. „Szabályosnak” sem mondhatók, legalább is formálisan, ám ezek a találkozások felejthetetlen élményt jelentettek számomra, mindenek előtt Vargha Balázs sziporkázó szellemének, mindenre nyitott kíváncsiságának, tabukat tagadó, döntögető reformpedagógiai gondolkodásmódjának köszönhetően. A sosem volt egyetemi, pedagógiai szemináriumokat is pótló, késő délutánokba nyúló, kötetlen beszélgetések voltak ezek, amelyek középpontjában a könyv és az olvasó, az olvasva tájékozódó-tanuló gyermek állt, s amelyek miatt – olykor – a hazautazás lehetőségét is kockáztattam. Ennek a közös munkának a révén mélyült el a szakmai barátságom Kisfaludi Sándorral, akit a hazai iskolai könyvtárügy – méltatlanul elfelejtett – úttörői között tartok számon. De folytathatnám a sort a lapot szerkesztő Palovecz Jánossal, majd Nagyszentpéteri Gézával, akiket budapesti útjaim során – nem pusztán hivatali kötelességből – ugyancsak rendszeresen felkerestem ügyes-bajos dolgaink baráti megbeszélése végett.

A történet szomorú folytatása, hogy az 1980/90-es évek fordulóján – a folyóirat ügyében több minőségben, minisztériumi főosztályvezetőként, miniszterhelyettesként, később az OPKM főigazgatójaként is érintetten –, ha nem is passzív, de lényegében tehetetlen szemlélője voltam a lap hanyatlásának, ellehetetlenülésének, majd kényszerű szüneteltetésének. Nem utólagos magyarázkodás, ha úgy vélem: a rendszerváltás szelében a KéN körül elfogyott a levegő, elsorvadt a szellemi háttér és elapadtak a költségvetési források is. Ezért is jelentett nagy örömet – és elégtételt – számomra is a feltámadás. Elismerés és köszönet illeti érte Balogh Mihályt, lapunk újra alapító főszerkesztőjét, aki felvette – és állta is – a harcot. Az új Könyv és Nevelés – a redivivus! – látókörét, tartalmi irányultságát, szellemiségét tekintve is méltó örökös; nem csak folytatja, hanem számos vonatkozásban – elemző könyvismertetések, erős (oktatás) történeti érzékenység – talán meg is haladja szellemi és név szerinti elődjét. S ebben elvitathatatlan érdeme van az OPKM kifogyhatatlan energiájú, szorgalmas robotosának, a szerkesztés mindennapi gondjait felvállaló, felelősen szerkesztő Jáki Lászlónak is.

Megtisztelő számomra, hogy csaknem három évtizedes szünet után – talán múltbéli „érdemeim” elismeréseként is – újra tagja lehettem a szerkesztőbizottságnak. E szubjektív, meg-megszakadó folytonosság jegyében köszöntöm tehát a poraiból újraéledt főnixmadarat, a tízesztendős kis-KéN-t, hosszú és sikeres pályafutását óhajtva és remélve – a munkatársak és a szép számú olvasók épülésére és örömére.

Jegyzetek