Annak idején, tíz évvel ezelőtt nagy örömöt okozott a könyvtárosok körében a Könyv és Nevelés című folyóirat újraindulásának híre, majd megjelenésének ténye. S ahogy a lapszámokból kitűnik, e hivatás művelői nemcsak passzív érdeklődésükkel, hanem aktív közreműködésükkel, azaz cikkek írásával is segítették sikerre vinni, majd megtartani a lapot. Az évente négyszer közreadott orgánumnak nyilván az elsődlegesen megcélzott közönség, az iskolai könyvtárakban dolgozó könyvtárostanárok közössége köszönhet a legtöbbet, (még hatékonyan működő szervezetük megerősödését is előmozdította). A folyóirat mélyítette a könyvtár és az iskola, a könyvtárosok és a pedagógusok, az iskolai könyvtárak és a tankönyvkiadók közötti kapcsolatokat, és felbecsülhetetlen érdeme az olvasóvá nevelés, az olvasásfejlesztés rendkívül időszerű kérdéskörének napirenden tartása. A Könyv és Nevelés áttételesen vagy közvetlenül hozzájárult a könyvtáros szakma egészének rangemeléséhez, társadalmi elfogadottságának erősítéséhez. Számos ponton támogatta a leendő könyvtárosok (a hatályos jogszabályi rendelkezések szerint az informatikus könyvtáros szakos hallgatók) képzését és a gyakorló könyvtárosok továbbképzését.
A szerkesztést kezdettől fogva a következetesség és a tudatosság jellemzi. Ez jelentős mértékben annak köszönhető, hogy a lap megálmodói és szellemi irányítói az évek folyamán nem változtak. Balogh Mihály főszerkesztő, aki az induláskor a kiadó Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum főigazgatója volt, és nélküle aligha születhetett volna újjá a folyóirat, nyugdíjazása után is megmaradhatott a szerkesztőbizottság élén, és tovább folytathatta a koncepciót meghatározó szervező tevékenységét. Szerencsés körülmény, hogy a felelős szerkesztő, Jáki László is mindvégig nagy műgonddal végezhette érdemi munkáját. A társadalmi szerkesztőség némely tagja szintén az alapítástól részt vesz a műhely életében. Sikerült rendszeresen publikáló, ún. törzsszerzőket megnyerni, és egyébként is viszonylag nagyszámú és igényes szerzői gárda sorakozott fel a lap mellé. Természetesnek tekinthető, hogy az OPKM munkatársai igen aktívak, és sok-sok könyvtáros (gyermekkönyvtárakból, szakkönyvtárakból, a Könyvtári Intézetből stb.), könyvtárostanár jelentkezik. Szívesen adnak cikkeket a könyvtáros-képző egyetemi, főiskolai tanszékek oktatói. Jelen vannak az olvasásszociológiai és olvasáspedagógia jelesei, továbbá elismert történészek. S természetesen az olvasás, a könyv, a könyvtár – azaz a társadalom – jövőjéről felelősen gondolkodó pedagógusok (köztük egyetemi és főiskolai tanárok), mint ahogy a tankönyvkiadók vezetői, szerkesztői is. Örvendetes az újságírók érdeklődése. A lap külső megjelenítése szolid, a célhoz és a témakörhöz igazodik; a tördelés és a betűtípusok, betűméretek helyes megválasztása – bár idő közben volt némi módosítás – könnyen áttekinthetővé, jól olvashatóvá teszi a szöveget, amelyhez szervesen illeszkedik a gazdag és vonzó illusztrációs anyag.
A szerkesztők magától értetődőn igyekeztek igazodni az oktatás- és könyvtár-politikai, tágabban a társadalmi és technikai változásokhoz, valamint szükségszerűen figyelembe vették a könyvtár- és információtudomány, a számítástechnika (az informatika) és az olvasáskutatás új eredményeit. A folyóirat szemlélete azonban változatlan maradt (ez tükröződik a szinte mozdulatlan rovatszerkezetben is); még az elektronikus (interneten közzétett) mutáció megteremtése után is. Mint ahogy a jellege sem módosult. Noha alcím nem utal erre, és a kolofonban sincs ilyen értelmű kitétel, tíz év tanúsága alapján mégis megkockáztatható a minősítés: a Könyv és Nevelés nem tudományos, de tudományos igényességgel szerkesztett folyóirat. (Formai megnyilvánulása ennek, hogy a közleményeknek csak egy része tartalmaz jegyzetapparátust.) Elsősorban a szakmai információk közvetítésére vállalkozik, gyakorlati, módszertani és elméleti tudnivalókat, híreket és hirdetményeket egyaránt közöl, és szépen összefér ezzel az a törekvés, hogy időnként (főként az olvasásszociológia és az iskolai könyvtártörténet tárgyköréből) eredeti kutatásokon alapuló, primer tanulmányokat is hoz. Erős a szemlézés szándéka, a hazai és a külföldi újdonságokról, irodalomról, interneten elérhető információforrásokról rendszeresen tájékoztatja olvasóit. Szorosan összefügg ezzel a recenziók magas száma, és a különböző rovatokban való elhelyezése. A Könyv és Nevelés tartalmilag-tematikailag sokrétű és magas átlagszínvonalat képviselő orgánum. A címéhez kötődő problémák és témák sokaságáról olvashatunk a hasábjain, még most, a terjedelem valamelyes – remélhetőleg átmeneti – csökkenését követően is. Mintha az utóbbi években némi elmozdulás történne a tematikus számok vagy legalábbis blokkok irányába (pl. 2004-ben a magyarságkép külföldön, 2006-ban ugyanez a külföldi történelmi tankönyvekben, a 2007/4. számban a kétnyelvűség problémája). Élénkítik a tartalmat és erősítik az aktualitást a kerekasztal-beszélgetések, az ankétok és az időnkénti viták; ezek közül kétségkívül legemlékezetesebb az ún. másik (vagyis a digitális) irodalomról 2002-2003-ban lezajlott heves szóváltás.
Szívem szerint leginkább a történeti közleményekről írtam volna, de a megszólítás másra irányult, ezért erről az élvezetről le kell mondanom. Mégsem tudom elhallgatni, hogy a históriai megközelítést a szerkesztési koncepció egyik markáns vonulatának, egyik jelentékeny érdemének tartom. Az egyes iskolai könyvtárak történetéről, a gyermek- és ifjúsági irodalom múltjáról, a régi tankönyvekről, a hajdani könyvtárosokról, a folyóirat előzményeiről stb. olvasható cikkek nemcsak a történeti szemlélet helyes irányú formálódását segítik, hanem hozzájárulhatnak az oly annyira szükséges szakmai identitástudat elmélyítéséhez, a könyvtárostanárok, tágabban a gyermekek és a kamaszok olvasóvá nevelésével foglalkozó pedagógusok önbizalmának erősítéséhez is. Nem is beszélve arról, hogy más kollégákat hasonló búvárlatokra buzdítanak, a múlt feltárása pedig számtalan érdekességet, szellemi élményt kínál.
A Könyv és Nevelés nélkülözhetetlen segédlete a könyvtáros-képzésnek. Ha készült már vagy készülne ilyen felmérés, nyilván statisztikai adatokkal is bizonyítható ez a megállapítás, ám a tapasztalati tények ugyanilyen meggyőzőek. Feltétlenül utalni kell arra, hogy a könyvtáros-képzés terén az eltelt tíz esztendőben lényeges változások történtek. Legfontosabbnak azt tarthatjuk, hogy az 1997. évi CXL. törvény a hazai jogalkotás történetében először – és végre! – világosan kodifikálta: a könyvtárosság felsőfokú szakképesítéshez kötött értelmiségi szakma. Ez a gesztus megnövelte a leendő szakemberek képzésével foglalkozó egyetemi és főiskolai tanszékek szerepét és egyúttal felelősségét. Fontos lépés volt, hogy 2001-ben a felsőfokú szakképesítésről szóló kormányrendelet általánosította az informatikus könyvtáros szak megnevezést, ezáltal egyértelmű kötelezettséggé vált a nemzetközi trendekhez igazodás. Közben és azóta kibővült – már-már a kívánatosnál nagyobb mértékben – a könyvtáros-képzés hálózata (jelenleg több mint tíz intézményben folyik az oktatás, néhol feltűnően magas a hallgatók száma). Két éve az Európai Unió által szorgalmazott felsőoktatási reform folyamatában beindult a kétszintű képzés első fokozata, a három éves alapképzés (BSc), jövőre megkezdődik az oktatás az informatikus könyvtáros mester szakokon is (amelyek két évesek lesznek). Kissé váratlanul – mondhatni kellő előkészítés nélkül – ugyan, de egy régi óhaj részbeni teljesülését ígérve az idén szeptemberben két egyetemen, levelező tagozaton könyvtár-pedagógia tanár szakos képzés indulhatott, igaz, csak második szakként. Vagyis – reméljük, csak egyelőre – kizárólag pedagógus oklevéllel rendelkezőket lehetett felvenni. A tanterv sem teljesen esik egybe a könyvtárostanárok képzését célzó korábbi kezdeményezések tartalmával. Mindazonáltal egy eddig nem létező lehetőség keletkezett, amelyet célszerű lenne kihasználni. A hallgatók felkészülésében a Könyv és Nevelés alighanem a legtöbbet forgatott segédeszköz lehet. Mint ahogy az egyetemi képzés még nem említett harmadik szintjén, a doktori (PhD) kurzusokon az érintett témákat választó doktoranduszok és tanáraik is bátran támaszkodhatnak a füzeteire.
Eleinte a folyóirat közvetlenül is foglalkozott a felsőoktatás jó néhány, a profiljába vágó kérdésével. Például az 1999/1. számban Kovács Mária (a szombathelyi tanárképző főiskola könyvtár szakának oktatója) „Könyvtárhasználati ismeretek elsajátítása a tanárképző főiskolákon” címmel a pedagógusok négy féléves posztgraduális képzésébe (továbbképzésébe) beiktatott tárgy oktatásának tapasztalatairól számolt be; ugyanakkor jelezte, hogy az iskolai könyvtárosok számára is kidolgoztak két programot. Az utóbbiak megvalósításáról ugyanő a következő, 2000. évfolyam negyedik számában adott hírt, „A könyvtárhasználati ismeretek oktatásának módszerei iskolai könyvtárosoknak” címmel. Ugyanitt az akkor Nyíregyházán tanító Eszenyiné Borbély Mária szintén sok újdonságot vetett fel: „A könyvtár-automatizálás elméleti és gyakorlati kérdéseinek beépítése a korszerű könyvtáros képzésbe. A minőségbiztosítás kérdései”. Még budapesti egyetemi hallgatóként készített egy felmérést az OPKM későbbi munkatársa, Dömsödy Andrea „Szakdolgozatok hivatkozási kultúrája” címmel (cikke a 2000/2. számban jelent meg); körültekintő alapossággal és fiatalos szigorral elemzett négyszázhatvanhat dolgozatot, és bizony a kissé lehangoló eredmény tanulságai ma is érvényesek. Rétfalvi Gábor (szintén Szombathelyről) egy másik problémát járt körbe: „Könyvtárosképzés és katalogizálás” (2000/4. szám). A 2001. évi utolsó (negyedik) számból két közlemény is megemlítendő. Kovács Mária folytatta addigi tudósításait („A könyvtárhasználati ismeretek oktatása” – a szombathelyi főiskola könyvtárostanár szakirányán). Vörös Klára, a kaposvári pedagógiai főiskolai kar könyvtár szakos oktatója viszont kísérleti próbálkozással jelentkezett: „A könyvtár-pedagógia szakmódszertana” címmel tömören vázolta, mit kellene e tárgy (vagy tárgycsoport) keretén belül tanítani. (Most, az egyetemi könyvtár-pedagógia szak megindulásával különösen időszerűvé vált!) Hasznos kiegészítéseként is felfogható Dömsödy Andrea (már gyakorló könyvtárosként született) írása a 2003/1. számban: „A könyvtár-pedagógia és kapcsolódásai”. Közben, a 2002/3. számban közölte a lap a debreceni Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola könyvtáros-oktatójának, Goda Évának az eszmefuttatását: „Az iskolai és gyermekkönyvtár helye és szerepe informatikus-könyvtáros képzésünkben”. Tulajdonképpen ide, ebbe a tárgykörbe sorolhatók azok a címjegyzékek is, amelyek három képző intézményben elkészített szakdolgozatok válogatott listájával akartak segíteni az érdeklődőknek: „Az egri Eszterházy Károly Főiskola Médiainformatika Intézetéhez benyújtott szakdolgozatok válogatott bibliográfiája” (Czeglédi László – 2003/4. szám), „A bajai Eötvös József Főiskola Művelődés és Társadalomelméleti Tanszékéhez benyújtott szakdolgozatok válogatott bibliográfiája (2004/1. szám), „A Debreceni Egyetem Komputergrafikai és Könyvtár-informatikai profiljához illeszkedő szakdolgozatok jegyzéke (2004/1. szám – nagyon hiányosan).
Aztán ez a direkt kapcsolódás egy időre csaknem megszűnt. A 2006/4. számban Jáki László publikált egy rövid áttekintést „Könyvtáros képzés (vagy továbbképzés) az első világháború előtt” címmel (talán ismét rá akart irányítani a figyelmet a témakörre?). Az idén, a 2008. évi 2. számban viszont egy kissé riasztóan hosszú nevet kapott, ám igazán ígéretes és a könyvtáros-képzést is szorosan érintő kezdeményezésről (vállalkozásról) olvashatunk Nádasi András tollából: „A Calderoni Elektronikus Tanulási Forráskezelő Rendszer és Kompetenciafejlesztő Programadatbázis programból”; ennek a célja a mintegy ötven felsőoktatási intézményben kifejlesztett termékek kiegészítése és kiteljesítése. Remélhetőleg az informatikus könyvtáros tanszékek sem maradnak ki belőle…
A Könyv és Nevelés tíz évfolyama nagyon sok olyan közleményt foglal magában, amely az informatikus könyvtár szakok tantervében szereplő tárgyak oktatásában felhasználható volt, illetve napjainkban és a jövőben is felhasználható lesz. A három éves alapképzési tagozatokon most érvényben lévő, akkreditált – de intézményenként némi eltérést mutató – tantervekből kiindulva, megítélésem szerint a folyóirat cikkei leginkább a következő tantárgyakban szolgálhatnak közvetlen vagy közvetett támaszul az oktatóknak, továbbá a szemináriumi órákra és a vizsgákra felkészülő, illetve szakdolgozatot író hallgatóknak. Elsősorban az „Olvasásszociológia, -pedagógia és -lélektan” című, alapozó jellegű stúdiumban. Sok adatot meríthetünk az „Írás-, könyv- és könyvtártörténet” című előadásokhoz, aztán a „Könyvtártan” több részletéhez (pl. a könyvtári rendszer, az iskolai könyvtárak helye, a gyűjteményszervezés). Gyakran fel kell vagy lehet lapozni a „Bevezetés a könyvtár- és információtudományba” című kurzus anyaga kapcsán. A marketing és a minőségbiztosítás kérdéskörének (változó mértékben és különböző tantárgyakban) oktatásához is kaphatunk érdemi információkat, főleg a módszertani tapasztalatokról. Bár ilyen irányú ismereteim alig vannak, feltételezhető, hogy némelyik informatikai tárgynál is sűrűn forgatják, valószínűleg leginkább a számítástechnika könyvtári alkalmazásai vagy újabb a digitalizálási technika elsajátítása kapcsán. A felsorolt és még nem említett tárgyak mindegyikénél mérvadó példákat vonultatnak fel a nemzetközi kitekintésre vállalkozó cikkek. Külön kell szólni a helyileg megválasztott (de szintén az akkreditációs folyamaton átment és jóváhagyott) szakirányokról, amelyek közül – érthető módon – mindenekelőtt a gyermekkönyvtári és az iskolai könyvtári szakirányok azok, amelyek a Könyv és Nevelés közleményeit hasznosítják. Csak jellemző példaként emelném ki azokat a cikkeket, amelyek a tantárgyak szélesebb körében is figyelembe vehetők (sőt veendők). A már harmadszor említendő Dömsödy Andrea háromrészes sorozata (doktori értekezésének kivonata) kívánkozik az első helyre: „Könyvtárhasználati tankönyvek és a kor tudományossága. [I.] Informatorium, [II.] Pedagógikum, [III.] Politikum” (2005/1., 2., 2006/1. szám). A konkrét címek idézése nélkül is célszerű utalni az iskolai könyvtárakban végzett szakfelügyeleti vizsgálatokat összesítő jelentésekre, illetve az ezekhez kapcsolódó előadásokra, cikkekre (a 2005/4. számtól), mert ezek a könyvtáros-képzésben is mérhetetlenül sok segítséget nyújtanak e könyvtártípus helyének, szerepének értelmezéséhez, helyzetének értékeléséhez.
Befejezésül néhány javaslat. Kézenfekvő kívánalom, hogy a folyóirat térjen vissza a kezdeti évek gyakorlatára, és jóval több cikket kérjen, közöljön a könyvtáros-képzés mai állapotáról, vitás kérdéseiről, megoldandó problémáiról. Különös tekintettel az iskolai könyvtárakban végzendő munkára történő felkészítésről. S még inkább a pár hete beindult könyvtár-pedagógia szak tapasztalatairól, hiszen közleményeivel, esetleg állásfoglalásaival, ajánlásaival stb. nagyban elősegíthetné e szak helyes tartalmának kialakítását, netán átalakítását. Talán többet írhatna a lap a könyvtárostanárok helyzetéről, gondjairól. S ha szabad visszatérni egy-két gondolat erejéig a kedvenc témámra: a szerkesztőség a lehetőségek szerint törekedjen néhány történeti probléma rendszeresebb áttekintésére (pl. oktatáspolitika és iskolai könyvtárak, a pedagógiai szaksajtó múltja, a ma divatos olvasástörténet és az iskolai könyvtárak viszonya).
Köszönöm a felkérést, és őszinte szívből kívánom, hogy a folyóirat a továbbiakban is megjelenhessen és hasonló sikereket mutathasson fel.