Egy hatéves kisfiú ül az iskolai könyvtár lépcsőjén. Mindig ott van, már húsz perccel nyitás előtt és várja, mikor nyílik a mesés könyvvilág kapuja. Néhány év múlva már ott segédkezik a tolószékes, remegő kezű könyvtáros bácsi mellett. Kikérik az irodalom vagy a matematika óráról, mert a könyvtárban van rá szükség.
Az ismeretterjesztő könyvek mellett van egy-két kedvenc kézikönyve. Ötödikes, amikor végiglapoz egy ezeroldalas természettudományos enciklopédiát, csak azért, hogy kijegyzetelje, milyen őslények éltek az ember előtti korokban. Nem tudja pontosan, hogy mit jelent az „archaeopterix”, de ismeri képről az alkatát, csontozatát és amit tudni lehet róla, azt elolvasta.
A könyvtár csak az olvasással együtt ér valamit, ha a talált kincseket fel lehet tárni, sajátként őrizgetni, amíg le nem jár a kölcsönzési idő. Otthon a kertben egy-egy zsákmányával leült a cseresznyefa tövébe, vagy egy ágról lóbálta a lábát és olvasott. Örült, hogy egy olyan könyvet foghat a kezében, amelyet akár az apja vagy a nagyapja is olvashatott volna, amikor ilyen idős volt. (Akik persze egyáltalán nem olvastak.) Gyakran keresgélt a könyvtárban: találomra felütött egy könyvet, visszatette, hogy „most még nem”, „majd később”, „ezt egyáltalán nem…”
Az iskola könyvtára nagyon kicsi volt, egy „gyerekszobában” tárolták a kisiskolások és a felnőttek olvasnivalóit, a falusiak is ide tértek be könyvért. Így tizenkétévesen, a könyvtáros bácsi halála után, már jobban tudta, mi hol van, mint a könyvtárra, sok más munkája mellett, felügyelő tanító néni. szinte érezte, amikor egy könyv nem a megszokott helyére került. Az az érzése támadt, hogy valami hibádzik. Nem hagyta nyugodni, míg meg nem találta, hol tört meg a megszokott rend.
Amikor hetedikes korában átköltöztették az összes könyvet egy „hatalmas” új épületbe, ez az érzés megszűnt, mert a falu kétszer annyi új könyvet kapott, mint amennyi addig volt. Nekivágott az új birodalom meghódításának. Most már volt főállású könyvtáros, azt az időt, amit új könyvek felavatásával lés a kölcsönzőkkel töltött, most a könyvek közti keresgélésnek szentelhette. A kisebb füzeteket, rövidebb regényeket még a könyvtárban együltében végigolvasta. Középiskolás korában is visszajárt ide, régebbi kedvenceit újraolvasni, vagy látni az új és új könyvtárosok arcát, amint a raktári jelzetekbe kapaszkodva megpróbálják kiismerni magukat.
A gimnázium sok meglepetést hozott. A nyelveket és az addig elképzelhetetlen valódi könyvtárszagot. Olvasta, hogy milyen volt az alexandriai könyvtár, milyenek voltak a könyvtárak a középkorban. De egyik sem volt kézzel fogható, egyiknek sem volt valódi könyvtár „szaga”. Mintha álomképek lettek volna. Most pedig egyszerre csak itt áll egy teremben, alig nagyobb, mint a falusi olvasószoba, és zsúfolásig van régi könyvekkel. Eddig azért két évnek kellett eltelni a nyilvános olvasóteremben, hogy megjöjjön a kedve mindenféle „iskoláskönyvben” lapozgatni. Addigra viszont kiderült a könyvtárosok számára is, hogy ő odúlakó, aki csak könyvek közt érzi jól magát, akinek élő kapcsolatra van szüksége a könyvekkel. Munkára is fogták. Örült neki. Ekkortájt engedték be a könyvtár belső szobájába, amely a tanáriból nyílott. Ott akkor az értékesebb vagy az „érdeklődésre nem különösebben számot tartó” könyveket és a „könyvtárszagot” őrizték.)
Még mindig a természet és az ember érdekelte. Amikor nem a könyvtárban vagy a tanulószobában volt, akkor ott volt szüleinél a sok jószág, vagy kikarikázott a falu határában még megmaradt erdőfoltokhoz, ahol romos tanyákat talált. Az érdekelte, hogyan éltek a régi emberek. Kik voltak? Próbálta felfogni, miért nincsenek itt, mi maradt belőlük. Nem a könyvet volt jó kézbe venni, hanem az érzés foglalkoztatta, hogy mennyi ember lapozgatta már; elképzelni azt, aki megjegyzéseket írt a lapok szélére. Hamarosan nem a könyv volt a fontos, hanem az, aki írta és akinek írta, aki „használta”. A belső szobában található néhány ősnyomtatvány még nem fért a fejébe, kevés valódi élettapasztalata alapján még nem tudott négy-ötszáz évet visszanyúlni az időben. A XVIII. századi francia, német, latin, görög iskolai tankönyvek, a századelei önképzőköri jegyzőkönyvek mutatták, mennyivel nehezebb élete volt régen a diáknak a gimnáziumban. Mennyire máshogyan vették emberszámába.
Ebben az időszakban már remény volt arra is, hogy ha valami felkelti az érdeklődését, tényleg utánajárhat, mert eddig bármit talált a könyvtárakban, semminek sem volt meg a „társa”, „akire” az adott könyv, a szerző éppen hivatkozott. Beiratkozott a környék összes könyvtárába, és gondolatban már egy nagy könyvbirodalomként kezelte őket. Lassan értelme lett annak is, hogy használja a katalógust. Addig egy-két hété alatt kiismerte magát a polcok között, ha kellett valami, azonnal megtalálta.
Alig nyúlt már természettudományos könyvek után. Az ember tudománya érdekelte. A régészetben, kultúrtörténetben ez még találkozott az ún. természettudománnyal. Fokozatosan vált afféle magának való„humanistává”. A matematikai tételek bizonyításánál jobban érdekelte az a kaland, amely során az ember felfedezi, hogyan lehet kiszámolni az égitestek pályáját. Az izgatta jobban, miért számolgatnak az emberek, ki mire szerette volna felhasználni a tudomány révén szerzett hatalmát.
Sokat téblábolt egyedül a belső könyvtárszobában a régi könyvek illatával ittasan, néha versekről beszélgetett a könyvtárossal. Saját próbálkozásait vették elő, amelyekben először igyekezett megfogalmazni, hogyan vesznek el benne a szavak, és hogyan bukkannak fel újra, mintha először mondaná ki őket. Egyszercsak ez a könyvtárban őrzött csend életre kelt. A könyvtáros egy irodalomórán helyettesített, és felolvasott annak a Baksay Sándornak az Ödüsszeia fordításából, akinek a képe ott lógott a könyvtár belső szobájában az ajtó mellett. Hallott már előtte is néhány szót arról, hogy volt ő itt iskolaigazgató is, de az Ödüsszeia-strófák után, amikor délután belépett a régi könyvek tárába, úgy nézett vissza a falról, mintha a következő pillanatban meg akarna szólalni: elmesélné, milyen ritmusú megjegyzéseket fűztek az istenek Árész és Aphrodité ölelkezéséhez Héphaisztosz hálójában.
A gimnázium után sürgősen keresni kellett egy nagy könyvtárat, hogy ez az otthonosságérzet, ez a menedék megmaradjon. Ha valóságban nem is talált ilyet, az idea ott élt tovább benne, mert a könyvek sem fizikai formájukban jelentették a menedéket.
Elkezdett lábjegyzeteket készíteni, kivonatokat írni. Az iskolában még nem kényszerült rá, minden elfért a fejében. A baj csak az volt, hogy még mindig minden érdekelte. A jegyzeteknek is utánajárt: egy-egy fogalmat muszáj volt tisztázni, néhány szerzőről kideríteni, hogy kicsoda. Elolvasta a sokat emlegetett könyveket, egyik könyv vezette a másikhoz. Így jutott el a világirodalomhoz. Végre nyugodt körülmények között elolvashatta a kötelező olvasmányokat. Ezeket eddig azért is kerülte, mert nem a művekre magukra, nem az őket alkotó emberekre voltak kíváncsiak, hanem csak a könyv elolvasását kérték számon. Azt elismerte, hogy akit nem érdekel, nem vonz az Isteni Színjáték, az úgy sem fogja még ráadásul a Vita Nuovát is elolvasni, csak azért, hogy közelebb kerüljön Dantéhoz. A kötelezettség az egyetlen valódi szabadságélményét sértette, hogy azt olvas, amit akar. Innen tudtak elfogadható indokot adni, miért kellene neki éppen akkor Stendhalt olvasni, amikor mondjuk Borges érdekli. Mindenki máskor érik meg egy-egy könyvre: az egyik német költőket olvas, ugyanakkor a másik orosz regényekbe temetkezik. Egyre több olyan emberrel találkozott, aki azt mondta, inkább „él”, mintsem olvas. „Jó, de akkor vajon mit csinált Dosztojevszkij?”
Akadt persze olyan tanára, akivel „miértek” nélkül is kiegyezett, és négy-öt év múlva azt mondta: megérte. A kényszer nyűge nélkül eset neki például „Az ember tragédiája” helyett rögtön „Madách Összes Művei”-nek, mert megtapasztalt egy új fogalmat, az életművet, amelyet az alap és meghatározó kérdések gerendára építenek fel a „nagyok”, és amely foglalata például Petőfi verseinek vagy Babits regényeinek, s amelybe a műveken túl a szerző élete is beletartozik. Néhány embernél az írásaival egyenértékű az, amit nem tett meg, vagy az, amit a művei mellett az életben létrehozott.
Dolgoznia kellett, így egy éjszakai ügyeletben kötött ki, ahol annyit olvashatott, amennyit nem szégyellett. Visszajárogatott az elemi iskolából ismert könyvtárba is, amely a negyedik könyvtáros után sem telt meg élettel, és már az ötödik szokta a vidéki életkörülményeket. Ráadásul nem is ez volt a képesítése, és a sok más tennivaló mellett nem is lehetett a könyvtár az első. Az újraolvasottak mellett sok olyan könyvre akadt, amelyet addig nem méltatott figyelemre. A könyvtáros pedig értetlenül bámult rá vissza, amikor a Gulliver utazásainak, a Világirodalom klasszikusai régi sorozatában megjelent, kötetét kereste, amelyet ő még gyerekkorában fogott a kezébe. Nem értette, mitől lehet fontos, és különben is, honnan tudhatná, hogy tízévesen éppen az a könyv volt a kezében, hisz az egyik olyan mint a másik.
A művelődési házat még mindig ugyanaz az ember vezette, mint induláskor, és két könyvtáros között kénytelen volt maga beülni az olvasók szolgálatára. Vesztére neki tett fel egy ilyen kérdést. Az először meglepődött, mikre nem emlékeznek egyesek, aztán amikor mellékesen lekapott a polcról két rossz helyre tett, elveszettnek hit könyvet és már nyújtotta is az érdeklődő diákoknak, megkérdezte, nem tudna-e néha éjszakai ügyelet helyett vagy mellett kisegíteni a könyvtárban. Pár hónap múlva könyvtáros-népművelő munkakörben sajnálta, hogy nem tud annyit olvasni, mint azelőtt.
Itt viszont kárpótolták az olvasni szerető kiskamaszok, középiskolások. A nyitottságuk, a kérdéseik, amikre mindig kaptak valami olyan választ, amiről más kérdések jutottak eszükbe. Bizonyos könyvekről kellemetlen volt beszélni, máskor meg azt sajnálta, hogy nem tudtak tovább foglalkozni egy témával. Erre persze kiválóan alkalmasak voltak a szombati nyitvatartások, amikor alig tévedt be egy-egy olvasó. Mosolygott rajtuk, hogy még nem is sejtik, mennyi kaland és megpróbáltatás vár rájuk, ha ebben a „könyvraktárban” maguk szeretnék megtalálni a kiadott irodalmat.
Kisiskolásoknak felhívta a figyelmét, hogy a keze ügyében lévő (kötelező) olvasmány kölcsönzőlapján ott láthatja az édesanyja aláírását is. A legtöbbjük persze eztán sem olvasott többet, de akik tíz-tizenkét éves korukban odaszoktak, azok tizenhat évesen is bejártak beszélgetni, mégha messzire is kerültek a falutól. Volt, aki egyetemista korában is eljött megtárgyalni a kötelező és ajánlott irodalmat.
Még akkor is, mikor már nem dolgozott ott, néhány fiatallal szívesen sétált ki beszélgetni a falu határába. Ők meg sorolták, mi mindent olvastak, mostanában mi érdekli őket. Ezekben a beszélgetésekben megindító volt hallani, hogy a különböző hányattatások, a falutól elszakadni nem tudó fiatalembereket gyakorlatilag semmi sem készteti arra, hogy olvassanak, mégis vannak kedvenc könyveik. Némelyeknek elég volt egy-két szó, amikor változó, kamaszos érdeklődésükre rálátva mondott egy-két nevet és címet, elég volt megízleltetni velük egy komolyabb művet, vagy megmutatni, hogy mennyivel érdekesebb az épen elolvasott tudományos-fantasztikus történetet a saját tapasztalataik alapján újragondolni.
Ezt persze csak úgy tudta megtenni, hogy már a gimnázium könyvtárában megtanulta: azon túl, hogy hol található a könyv, azt is jó tudni, mit rejt magában, még akkor is, ha éppen nincs rá szükség. A tartalomjegyzéket elolvasva, a könyvet átlapozva gyorsan meg tudta állapítani, mi van és mi nincs az adott műben. Azt is érezni kell, milyen fontos szerepe van életünkben annak, aki a megfelelő időben a megfelelő könyvet adja a kezünkbe. Aztán mennyire éhesek a gyerekek a példákra, példázatokra: egy jól megírt életrajz példaképet adhat; egy jókor kapott „klasszikus” évekre szellemi munkát, tartást, értékeket nyújt. Látni kell, melyik az a „gyerekkönyv”, amelyet majd tíz év múlva is elővesznek.
Amikor a művelődési házból felkerült a főiskolára, a hát mögött hagyott könyvtárnak annyira lecsökkent a támogatása, hogy lelkes olvasók és lelkiismeretes könyvtárosok híján már csak a külön polcra kigyűjtött kötelező olvasmányokat lehetet megtalálni.
Olvasás közben lábjegyzetek között bogarászva felelevenedett angol tudása. Alaposan meg kellett piszkálni az oroszt is, hamarosan kiderült, ha ezeket bírja, ijesztően nagy és tágas világ tárul elé. Nemcsak az eredetiben olvasás gyönyörűsége, hanem a fordíthatatlan művek rengetege izgatta. Ráadásul felkerült a fővárosba, amelynek az elviselését többek között a nagy nyilvános könyvtárak segítették. A könyvtár elviselését pedig az, hogy a vidéki antikváriumokban olcsón hozzájutott néhány olyan könyvhöz, amelynek az ember kezeügyében a helye, hiszen nagyrészükre féléveket kell várni a (fő)városi gyűjteményekben. Ugyanott viszont az elveszett és elérhetetlen könyveken túl vizsgálódni is lehetett: mikor és kivel beszélgetett a századelő Bécs-Budapest-Prága háromszögében Franc Kafka? Ki hozatja meg a harmincas években John Cowper Powys könyveit a Központi Szabó Ervin Könyvtárba? Ki volt az, aki a Powys könyvek kölcsönző cédulája szerint még 1944-ben is ilyen regényeket, esszéket olvasott?
A főiskolán alig kellett valamit tanulnia. A könyvekből megszólaló emberek az itt megtanulandók nagy részét már elmondták, a nekik kijáró tisztelet pedig megőrizte szavaikat az emlékezetében. Így minden képességével az úgymond „idegen” nyelvekre összpontosíthatott. Kőrösi Csoma nyomdokain haladva belevágott a klasszikus tibetibe, ehhez a modern tibeti nyelvvel is kellett foglalkoznia. Más úton, de rátalált Japánra is, a japáni költészet megértése végett két-három évet alaposan foglakozott a japán nyelvvel, meghozatta külföldről a szükséges szótárakat, hogy ha majd szükségét érzi, megízlelhesse, milyen egy Basó verseskötet vagy egy Misima regény eredetiben. A tibeti és a japán (és persze Kőrösi Csoma) a buddhizmus forrásai felé terelték, amelyek megízleléséhez a déli buddhizmus szent nyelvébe, a páliba mélyedt el. Ami visszahatott a középiskolában hiányzó, csak a könyvtárban megtapasztalt tárgyból, a latinból szedett-vedett ismereteire. A tibeti, japán szerzők életműve már bonyolultabb kereső játékokat kínált. Meg is lepte, amikor a Szabó Ervin Könyvtárban talált egy példányt a tibeti jógi, Milarépa élettörténetek első szemelvényes német fordításából, eltöprengett azon, ugyan ki olvashatta orosz nyelven az ugyanakkor talált „A tibeti irodalom rövid története” című könyvet.
Könyveket keresve kezdte el használni a számítógépes világhálót is. Csak úgy ismerte ki magát, hogy úgy nézett rá „a végtelen könyvre”, mint egy borgesi rémálomra. Mérgelődött hogy a Péterváron őrzött tibeti anyaghoz, egyszerre csak öt embert engednek a számítógéphez, hogy ellenőrizni tudják, ki-kicsoda és mit keres. Aztán nem értette, miért tárolják az Ulan-Udéban kutatott tibeti anyagot ausztráliai számítógépeken.
Most itt ül egy kis keleti könyvgyűjtemény közepén, és sorra veszi azokat a könyveket, amelyeket még el kell olvasnia a buddhista „középút” filozófiájáról tartandó előadásaihoz, azon gondolkodik, hogy meg kellene tanulni szanszkritul, de ahhoz az avatottak szerint még egy élet is kevés.