Tanári pályám kezdete csaknem egybeesett az Országos Pedagógiai Könyvtár újjászervezésével, és munkám hamarosan össze is hozott vele. 1959-ben ugyanis a dombóvári Apáczai Csere János Leánygimnázium, majd 12 Évfolyamos Iskola kezdő magyar-történelem szakos tanáraként, mint a testület új és legfiatalabb tagja, az akkor még elkülönített ifjúsági könyvtár felelőse lettem. A szokatlan feladatból eredő tájékozódási kényszer hozta látókörömbe országos „gazdánkat”, mindenekelőtt az OPK által kiadott Iskolai Könyvtárosok Tájékoztatóját. Itt és így kezdődött könyvtárosi pályám és az az – elsősorban önmagamnak előírt – autodidaxis, amely a jogos önvédelemből mélyebb érdeklődéssé, rendszeres szakmai tájékozódássá, céltudatos önképzéssé alakult át.
A dombóvári „előjátékkal” magyarázható, hogy amikor – külső körülmények, lakáshelyzetünk megoldhatatlansága folytán – megválni kényszerültem a dombóvári iskolától, és Kaposvár felé tájékozódtam, nem ért váratlanul, sem felkészületlenül a kaposvári Tanítóképző Intézet igazgatóhelyettesének, Rózsa Andrásnak a megkeresése, hogy vállalnám-e az intézet meglehetősen rendezetlen, szétzilálódott könyvtárának vezetését.
Ezzel a pályakorrekcióval – 1964 februárjától – vált személyessé és rendszeressé a kapcsolatom az OPK-val, elsősorban a tanító- és óvóképző intézeti könyvtárak instruktorának, Barta Józsefnének a révén. Évente rendszeres szakmai találkozóink a társintézményekben dolgozó kollegákkal – más-más helyszínen – tágították látókörömet, a könyvtári munka lényegi, tartalmi kérdéseire irányították figyelmemet. Így például 1968-ban – a bajai intézet és Hegedűs András igazgató úr szíves szervezésében a pedagógiai szakcsoportok vezetőivel közösen rendezett szakmai tanácskozásunkon – a tanítóképző intézeti hallgatók szakirodalmi és könyvtárhasználati ismereteinek hiányairól és a probléma szervezett megoldásáról értekezhettem, különös tekintettel az akkortájt megnövekedett súlyú záródolgozatokra. Érdeklődésem másik területe az alsó tagozatos tanulók olvasóvá, illetve könyv- és könyvtárhasználóvá nevelése volt, amihez a képző gyakorló iskolájában kaptam terepet és kitűnő munkatársakat. Feleségemmel közös publikációink – a Tanító mellett az IKT folytatását jelentő Könyv és Nevelésben jelentek meg, ami új és fontos kapcsolatot, személyes barátságot is hozott számomra a szerkesztő Kisfaludi Sándor személyében.
Néhány év múlva Arató Ferenc felkérésére a lap szerkesztőbizottságának is tagja lehettem, ami ismét bővülő kapcsolatokat, új tájékozódási irányokat jelentett. Ezekben az években erősödött meg érdeklődésem az iskolai könyvtárak működése – működésképtelensége! – kapcsán az iskola mint működő szervezet, a didaktikai-pedagógiai problémák és a közoktatás egésze iránt. Bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy 1969-ben felkérést kaptam az akkor szervezett Somogy megyei Pedagógus-továbbképző Kabinet vezetésére.
Az új intézmény alapfeladatai között – mind a pedagógusok ön- és továbbképzésének, mind az iskolai munka tartalmi korszerűsítésének elemi feltételeit illetően – nagy szerepet szántunk az egységesen kezelt és célszerűen fejlesztett iskolai könyvtáraknak és a felkészült – felkészített – iskolai könyvtárosoknak. E cél érdekében fogtuk össze az OPKM-mel karöltve az 1972-ben Siófokon rendezett országos tanácskozáson („Balatoni beszélgetések”) a kérdéssel foglalkozó szakembereket. A tanácskozáson elhangzottak „A könyv és a könyvtár szerepe az oktató-nevelő munkában” címmel Kisfaludi Sándorral közös szerkesztésünkben láttak napvilágot.
Még egy fontos „kapcsolatot” szeretnék ezekből az évekből felidézni. Neveléstörténeti érdeklődésem, helytörténeti kutatómunkám indított az újjáalakult Magyar Pedagógiai Társaság és a kibővült feladatkörű OPKM 1969. évi balatonfüredi konferenciáján való részvételre, amelynek témája a pedagógiai múzeumi gyűjtőmunka és a szerveződő országos pedagógiai múzeum feladatainak és lehetőségeinek számbavétele volt.
A történet következő fordulópontja 1981 áprilisa, amikor is a Magyar Pedagógiai Társaság küldöttközgyűlésének a Pedagógus Vendégotthonban rendezett fogadásán Balázs Mihály, az OPKM akkori főigazgatója nekem szegezte a kérdést: volna-e kedvem Budapestre telepedni, s elvállalni az intézmény múzeumi osztályának vezetését. Igent mondtam. A technikai kivitelezés azonban jó két évig elhúzódott, így csak 1983 nyarán lettem az intézmény munkatársa.