Gyurikám! Mindannyian megrendültünk szeptember 5-én, amikor rosszul lettél a könyvtárban. Bár állapotodról az orvosoktól megnyugtató véleményt nem kaptunk, mégis reménykedtünk. Kilenc napig szenvedtél a kórházban. Ha egy-egy kis jelet láttunk, máris azt hittük – mert hinni akartuk –, hogy talán mégis…. Talán mégis visszanyered az eszméletedet, talán mégis tudsz majd járni, beszélni, olvasni. És talán még eljössz a könyvtárba, a tankönyvtárba, ha nem is dolgozni, de beülsz kedvenc foteledbe, ahol néha meg szoktál pihenni egy-egy nagyobb könyvszállítás után, és kicsit elbeszélgetünk.
De jött az újabb és most már végleges megrendülés, egy csütörtök este, amikor utoljára meglátogattunk Édesanyáddal, Csaba testvéreddel. Nem sokkal a látogatásunk után elmentél. Annyi vigaszunk maradt, hogy – ismerve állapotodat – el tudtunk köszönni tőled. És tudjuk, hogy ez egy haldoklónak nagyon fontos. Mert éppúgy tudja, vagy talán jobban, mint az itt maradottak, hogy nagy lépés előtt áll: az élet utolsó nagy lépése előtt. És egy egészen más világba lép át, amelyben minden más, de hitünk szerint nem egy végleges megsemmisülés vár ott rá, hanem egy új élet.
Szeretném elmondani, hogy ki voltál. Egy kolléganőnk úgy fogalmazott: bárhogy is voltunk egymással itt a könyvtárban, egy dologban közös volt a véleményünk, álláspontunk, viszonyulásunk: „a Gyurit mindenki szerette.” Ezt magam is így gondolom.
A munkád nem volt látványos, életed nem volt feltűnő.
Hogy ki mire jut az életben, azt nem lehet mások eredményeihez viszonyítani. Az attól függ, hogy ki, honnan, milyen előnyökkel, vagy milyen terhekkel indult. Rólad talán nem mindenki tudja, hogy kétszer születtél. A második születésed 18-19 éves korodban ért, amikor súlyos agyműtét mentette csak meg az életed. Sokszor elmesélted, és én sokszor szívesen meghallgattam azt a csodát, ami akkor veled történt: újra tanultál járni, magyarul újra beszélni, mert angolul nem felejtettél el, mivel az idegen nyelvek a másik agyféltekében őrződnek meg. Újra kellett tanulnod számolni, meg kellett tanulnod azt, hogy mit jelent az idő: napok, hetek, hónapok, évek múlása. Mert féltél a haláltól, mivel időérzék híján úgy érezted, hogy közvetlen itt áll előtted. És megtanultad. És kaptál még majd negyven évet, amit teljes értékű emberként élhettél meg. A második születésedet is szüleidnek, Édesanyádnak köszönheted, aki három évig akkor csak neked, veled élt, valamint néhány kiváló orvosnak, ápolónak.
Ha nem történik akkor ez a betegséged, ez a törés egészségi állapotodban, akkor – tehetséged alapján – bizonyára valamilyen tudomány, vagy művészeti ág jelentős művelőjévé válhattál volna.
Amit viszont így elértél, ha kifelé nem is látszik és ezért el kell mondanunk: az még nagyobb eredmény. Szinte darabonként ismerted a rád bízott több tízezres könyvanyagot a Sziget- majd a Liliom utcában: régi ifjúsági irodalom, folyóiratok, értesítők. Bátran elmondhatjuk, hogy a tankönyvtárban nem egy kutató dolgozatának sikeréhez hozzájárultál azzal, hogy tanácsot adtál irodalomtörténeti, iskolatörténeti, helytörténeti, oktatástörténeti és egyáltalán művelődéstörténeti ismereteidnek köszönhetően.
Szeretted a szép könyveket. Megvettél minden Budapestről szóló könyvet, képgyűjteményt. Szűkebb pátriádban, a VII. kerületben, de talán az egész régi Budapest területén szinte minden ház történetét ismerted. Tudtad, hogy melyik ház udvarán van szökőkút, egy szép kovácsoltvas lépcsőház, vagy lift, vagy szép Róth Miksa üveg. Ha ezekről meséltél, tréfásan a városépítő Podmaniczky Frigyes jelzőjével illettelek: Budapest vőlegénye. Ilyenkor szerényen tiltakoztál, és sajnálkozással mondtad, hogy még mennyit nem tudsz Budapestről. Hogy még mennyi könyvedet kell átlapozni, elolvasni. Sajnos, ezekre már nem kaptál időt.
Külön kimutatást szerkesztettél – sokszor láttuk, és mutattad – a soron következő kiállításokról, aukciókról. Szeretted a szépet. Figyelmeztettél bennünket, hogy egy-egy kiállítás nemsokára bezár, még nem késő, nézzük meg! Így mentünk el az utolsóra is, a Bíró Lajos kiállításra, szeptember elsején pénteken, és magunkban hálálkodva jöttünk el onnan, milyen jó, hogy szóltál. Te negyedikén, hétfőn délután nézted meg. A portán még viccelődtetek, hogy lehet, későn jössz onnan vissza, és majd dörömbölsz a kapun, ha bezártak. Kedden reggel még bejöttél, hoztad a szép prospektusokat, ismertetőket. Mert mindent szerettél volna megosztani velünk. Ezeket már nem tudtuk együtt végiglapozni.
Talán elmondhatom azt is, hogy gyakran és szívesen meséltél Édesanyádról, ha elment a patyolatba, az orvoshoz, ha valamiért aggódtál érte. Együtt örültünk veled, amikor mesélted, hogy a templomban, amelybe jártok, imakör alakult, és így jó ismerősökre talált anyukád, akik törődnek egymással.
Szinte mindenki, aki itt van, hozzá tehetne szavaimhoz egy-két gondolatot, történetet, amely hozzád kapcsolódik, amivel Rád emlékezik. Folytathatnám én is, kezdve az elején, a régi öregeken, akiknek történeteit sosem tudtuk megunni: Kondor Imre, Hutter Sándor, Pastinszky Miklós……
Befejezni nem tudom, nem is akarom ezt a beszédet. Nagyon szerettél minden megmozdulást, múzeumlátogatást, közös kirándulást, amit a könyvtár szervezett. Akikkel voltál, mesélni tudnának róla és Rólad.
Kérték, hogy említsem meg: alakulásától tagja voltál a Közgyűjteményi és Közalkalmazotti Dolgozók Szakszervezetének. Külön virágcsokorral emlékeznek Rád.
Fizikai hiányod a könyvtár folyosóin fájó és dermesztő hiány.
De emléked – ha felidézzük szavaidat, gesztusaidat – felmelegíti szívünket.
Isten Veled.