Midőn arra a kérdésre kell felelnünk, hogy a gyermek hogyan olvasson, a felelet csak a külsőségekre, az olvasás vagy olvastatás külső körülményeire ereszkedhetik ki. A kérdés lényegét nem tőlünk függő mozzanatok döntik el; azt a természet határozta meg bölcsen és megváltozhatatlanul: a gyermek inkább a szívével, mint a fejével olvas; fellelkesedik a magasztos gondolatokon, a kiváló emberek példáján; – és az ideálismus iránti természettől való hajlandóságánál fogva gyakran sokkal több jót olvas ki a kezébe adott könyvből, mint amennyi tényleg benne van.
A külső formákat, ami már most illeti, a legideálisabb, sőt mondhatjuk kizárólag helyes állapot természetesen az volna, hogy a gyermek mindig gondos vezetés és szakszerű ellenőrzés mellett olvasson. Világos, hogy nem azt értem itt, hogy mindig mellette üljön, aki előtt fennhangon olvasson. De értem azt, hogy legyen valaki, aki meghatározza hogy mikor, mennyit és azt, hogy mit olvasson, – és időnkint számon kérje tőle az olvasottakat. Ezzel az eljárással hármas czélt szolgálnánk: a gyermek rá volna szorítva arra, hogy gonddal és figyelmesen olvasson; a reproductió által megszilárdulna az olvasott dolog emlékezetében; bizonyos perfectióra tenne szert a szóbeli szabad előadásban és gondolatainak logikus sorrendbe való szedésében.
Az az eljárás, amely nálunk manapság széltében járja, az egyenest nevetséges és a józan észbe ütköző. Amikor a kis gyermek az I. és II. osztályban – úgy nyolcz éves korában – a gépies olvasásban bizonyos készségre szert tett, akkor megnyílnak előtte, ott ahol van mit megnyitni, az iskolai ifjúsági könyvtár ajtai. Ha ugyan már előbb is valami nagybácsi, néni vagy egyéb jószívű adakozó meg nem ajándékozta őt, bizonyára nagy paedagógiai tapintattal megválogatott ifjúsági olvasmánnyal. Egyéként ezzel – dicséret a kivételnek – az iskolában sem erőltetik túl magukat. Többnyire csak úgy a véletlen határozza meg, hogy miféle könyv kerül a gyermek kezébe első olvasmány gyanánt. Az iskolában persze egy mondatot sem szabad a gyermeknek olvasnia anélkül, hogy a tanító azt tárgyalná vele. Lenne hadd-el-hadd, ha, teszem azt, az igazgató vagy a tanfelügyelő megtudnák, hogy a tanító tárgyalás nélkül olvastatott az osztályában. Ez ellen nem is lehet senkinek szót emelnie, mert ez így van rendén. De azután következik a dolognak a fonákja. Ugyanazoknak a gyermekeknek könyvet nyomnak a kezükbe és reábocsájtják otthon minden ellenőrzés nélkül a tömeg-olvasásra. A gyermek persze, temérdek sok, neki érthetetlen részre akad olvasmánya közben, aminek azután vagy az a természetes következménye, hogy elkedvetlenedik az olvasástól; vagy pedig ami annál még sokkal károsabb eredmény, hogy megszokja a fölületességet, melyet később az olvasásról át fog vinni egyéb dolgaira is.
Különösen költeményeket nem volna szabad engedni, hogy magukban olvassanak a gyermekek, mert ha van is egy csomó Pósa-versünk, amely számot vet a gyermek tudásával is és amelyet a gyermek külön magyarázat nélkül is megérthet, de másrészt alig akadunk olyan költeményre, amelynél a gyermek a vezető kezet, a magyarázatot tejesen nélkülözhetné. A poéta alig mellőzheti a költői alakzatokat, a képes beszédet, a mythologiai, históriai, lélektani, bölcsészeti vonatkozásokat, melyek ismeretlenek lévén, nehézzé, kevéssé mulatságossá, sokszor érthetetlenné teszik az olvasmányt a gyermek előtt, miért is egyszerűen túlteszi magát azokon vagy egész más; hibás felfogást szerez a dolgokról és hozzászokik ez által a fél-munkához.
Németország van a gyermekolvasmány kezelése terén is legelül. És habár újabb időben nálunk bizonyos körökben kimagyarázhatatlan és teljesen érthetetlen módon szokássá vált nagyúri főlénynyel „lemosolyogni” az olyan embereket, akik a tanügy terén külföldi példákra és mintákra hivatkoznak; mégis, éppen a szó alatt lévő tárgy tekintetében, Németország annyira figyelemreméltó és kiváló méltánylásra érdemes munkásságra mutathat már reá, hogy mellette szó nélkül elmenni lehetetlen. (…)
Nem mondom, hogy majmoljuk a külföldet; nem akarom, hogy akármi tekintetben is a „külföld” rabjai legyünk; és főképpen a világért sem kívánom azt, hogy mindent, amit bármi téren, de különösebben a tanügy és az általános Paedagógia terén a külföld művel; még ha mindjárt csakugyan érnek vagy értek is el ottan azzal valamelyes eredményeket: mindjárt ab invisis jónak és szentnek ismerjük el; akár azért, hogy külföldi, akár azért, hogy külföldön czélravezető dolognak bizonyult. (…)
Amikor tehát a német példára hivatkozunk, főleg az a jól átgondolt és kivitelben is csodálatraméltó tökéletességű – ha nem is általánosságban, de már igen sok helyen – megvalósított rendszer lebeg szemeink előtt, mellyel a német iskolában a magán-olvasmányt kezelik; az iskolai tananyaggal szerves kapcsolatba hozzák és a tanítás szolgálatában gyümölcsöztetik. (…)
(Dr. Neményi Imre: Ifjúsági könyvtárak és ifjúsági olvasmányok a nevelés szolgálatában. 1902.)