Az Új Pedagógiai Szemle 94/6-os számában jelent meg Keceli zugtanítók, zugiskolák című cikkem. A megjelenéstől számított egy hónapon belül két érdekes reagálást hozott lakásomra a posta. Mindkettő szinte azonos dolgot vetett a szememre, más-más oldalról megvilágítva. Az azonosság abban állt: Szvetnyik Mihály 1906-ban még nem ismerhette a kézjellel való tanítást. Egyik levélíró a Pedagógiai Lexikon III. kötetében Tomcsányiné Czukrász Róza címszó alatti adataira, a másik az Élet és Tudomány 1979. szeptember 9-i számában dr. Kozma Tamás Olvasni tanul a kisiskolás című cikkének azon passzusára hivatkozva utasítja el a keceli utolsó zugtanító olvasástanítására utaló kijelentését „… itthon pedig Tomcsányiné Czukrász Róza népszerűsítette 1915-ben …”. Mármint a fonomimikát. Feltették a kérdést:
a) Hogyan jutott el három év alatt Szvetnyik Mihályhoz (Ped. Lex.: Fonomimikai előgyakorlatok az olvasás és írás tanításához. Bp. 1903. és az 1906-os zugtanítói tevékenység kezdete) a kézjellel történő tanítás módszere?
b) Tomcsányiné 1915-ben népszerűsíti a fonomimikát. Miként lehet az, hogy a zugtanító már ismerte a módszert a század első évtizedében?
Az említett iratok dátumaira hivatkozva a kérdések teljesen jogosak. Sajnos az élet végessége miatt az illetékestől, Szvetnyik Mihálytól, választ nem kaphatunk. De tanítványaitól sem. Csak egyet sikerült felkeresnem, Orcsik Ferenc nyugdíjas boltvezetőt, aki az első világháború után került Szvetnyik Mihály „iskolájába”. Emlékezete szerint az olvasáskor először kézjeleket is használtak.
Ezek után nem maradt más hátra, mint utánanézni a dolgoknak a pedagógiai irodalomban. A különböző kiadványokat összehasonlítva (Pedagógiai Lexikon; Élet és Tudomány; Bozzay Margit: Magyar asszonyok lexikona, 1931; Mészáros István: A magyar olvasástanítás története, 1990; Tomcsányiné Czukrász Róza: Fonomimikai előgyakorlatok az olvasás és írás tanításához, 1899-1918; Tomcsányiné Czukrász Róza: A fonomimikai módszer Magyarországon, 1934; Péter József: Eljárásom a phonomimika segítségével való olvasás tanításában, 1902) a publikációk adatai pontatlanok, hiányosak.
A leghitelesebbnek kell tekintenünk a Tudományos Akadémia felkérésére írt munkát, melyben Tomcsányiné Czukrász Róza visszaemlékezett életére és tevékeny pedagógiai munkásságára. Ennek alapján elmondhatjuk, hogy Czukrász Róza saját osztályában Kolozsvárott (I-II. osztályban) már az 1890-es évek elején kísérletezett módszerével. A tanítási lecketerveit kölcsönkérő kartársnői 1894-től már titokban az ő módszerével tanítanak. Nyilvános szereplései (bemutató tanítás, tanító egyleti felolvasások) 1898-tól kezdődnek. Rendezett, összefoglaló munkája 1899-ben jelent meg először. Korábban csak részleteket ad közre. Ettől kezdve járja az országot Kolozsvártól Budapestig, Szegedtől Léváig, Aranyosmáróttól Bajáig. Csak így lehetséges Péter Józsefnek Eljárásom a phonomimika segítségével való olvasás tanításában című munkát kiadnia Galántán 1902-ben. Ebben ezt írja a 4. oldalon:
„… Tomcsányiné Czukrász Róza könyvének tanulmányozása bírt rá engem is ezen módszer alkalmazására …”
Persze ez még nem bizonyítja Szvetnyik Mihály szavának igazát. Sajnos a keceli iskolaszéki iratok között nincsen 1892 és 1902 közötti iskolalátogatási jegyzőkönyv. Viszont a Kalocsai és Bácsi Egyházmegye Schematismus 1892–1902 kiadványaiban szerepelnek a tanítók. A nyolc tanítóból négy tagja a Kalocsa-vidéki Tanító-Egyletnek. Antóni János Szegeden, Brantnerné Szabadi Emília Kalocsán, Dudás Gyula Kalocsán, Kocsán Károly Iglón, Tényi Sándor Baján, Tényi Sándorné Ott Ema Kalocsán, Varga Endre Kalocsán, Zsemberi Dezső Budapesten szerezte meg tanítói oklevelét. Varga Endrénél megjegyzi az írás: „Budapesten szerzett testnevelői tanítói képesítést”. Ezen dolgok ismeretében feltételezhető, hogy a keceli tanítók a század elején találkoztak a fonomimika módszerével és alkalmazták is azt. Az újra nyitott tanítókon kívül ugyanolyan nyitott lehetett a tehetséges parasztgyerek, az „iskolavigyázó” is. Ha ő maga olvasni nem is a fonomimika módszerével tanult meg, de a későbbiekben hamar elsajátította a betűk összekapcsolását megkönnyítő kézjeleket.
A Tankönyvkiadónál 1990-ben megjelent A magyar olvasástanítás története című könyv szerzői a fonomimikának és Tomcsányiné Czukrász Rózának nagy jelentőséget tulajdonítottak. Engedjék meg, hogy az 55 évvel ezelőtt meghalt nagyszerű pedagógus, Tomcsányiné Czukrász Róza előtt életrajzával letegyem a már nem található sírjára a megemlékezés rózsáit.
Czukrász Róza 1863. február 8-án született Kolozsvárott. Kezdő iskolás évei az átmeneti időszakra estek. Karácsonyra kapott képes abc-ből és az álmoskönyvből tanult meg olvasni négy éves korában. Münszter Edénéhez a kolozsvári leányiskola tanítójához került öt évesen, de akkor már tudott folyékonyan olvasni. Az írást nehezebben sajátította el. Hét éves, amikor nagynénjéhez Bukarestbe kerül. Ott az angolkisasszonyok egyik elemijébe jár. A tannyelv német. Az apácák között magyarok is vannak, akikkel anyanyelvén beszélhetett. A szabadságharc leverése után honfitársa, Szotyori Emil ott telepedett el, aki szépírás tanításával kereste kenyerét. Magánúton tőle tanult ő is.
12 évesen került haza Kolozsvárra. Ekkor a nőemancipáció jegyében nagy fejlődés indult hazánkban a nőnevelés terén. Az állam igyekezett, a felületes ismereteket nyújtó magán-nevelőintézetek helyett, általános műveltséget adó középiskolákat felállítani nők számára. Ezt a jó példát követték több helyen a különböző vallási felekezetek. A korábban említett kolozsvári leányiskolát 6 osztályosra fejlesztették. Majd a 7., 8. osztály bevezetésével a felső leányiskolának megfelelő intézményt állítottak fel. E két osztály elvégzése után Czukrász Róza felvételt nyert a kolozsvári állami tanítóképzőbe.
1880-ban 17 éves korában végezte el az akkori hároméves képezdei tanfolyamot, s tett képesítőt, de oklevelét később, a 18. életév betöltésekor kapta meg.
Az új szervezése és a tanítónői állások szaporítása azonban nem haladt egyenlő arányban. Kitűnő oklevéllel a kezében nem kapott állást. Ideiglenesen falura házitanítónőnek szegődött. A tanítványok magánvizsgái jól sikerültek a kolozsvári ev. ref. kollégiumban. A tanárok felfigyeltek a lelkiismeretes felkészítésre. Révükön sikerült kinevezést kapnia a kolozsvári elemi iskolához 1884-ben.
Életére, fejlődésére nagy befolyással volt a környezete. A Kolozs megyei tanítóegylet központi köre nem elégedett meg a kötelező évi rendes köri gyűlésekkel, hanem kebelén belül nevelésügyi és könyvbíráló bizottságot állított fel, melynek önkéntes tagjai hetenként felváltva tartották üléseiket. Céljuk volt: tanulmányozni és tisztázni a nevelő-oktatás fontos kérdéseit, magasabb színvonalra emelni annak feladatait, alkalmat adni az ifjú nemzedéknek a művelődésre, a szárnypróbálgatásra, végül szellemi táplálékot nyújtani a tanítóegylet lapjának a Család és Iskolának.
E bizottság megbízásából tartotta első előadását A szépírás tanítása a népiskolában címmel saját tapasztalatainak, gondolatainak felhasználásával.
Közben iskoláját két tanerőre fejlesztették. Az írva-olvasva tanításra kezdő kartársának kérése hívta fel figyelmét. A figyelemfelkeltés annyira sikerült, hogy a vezetőtanítónő osztályt cserélt (I-II. o.) a következő évben. A nyári szüntet a felkészülésre fordította. Az olvasás tanításával kapcsolatos összes irodalmat elolvasta. Előzőleg magánszorgalomból megtanult franciául. Kíváncsiságból kérte a könyvkereskedőt, szerezze be számára a Franciaországban legáltalánosabban elterjedt tankönyveket, azok jegyzékét. A kapott jegyzékben találkozott Grosselin munkájával, amely a fonomimikáról szólt. A könyv meghozatása (Pape Carpentier: Enseignement de la lecture á l’aide du procédé phonomimique de M. Grosselin), elolvasása jelentette a magyar fonomimika születésének kezdetét.
Ezután lecketervet készített, hogy teljes felkészültséggel fogjon a tanításhoz. Grosselin fonomimikájából csak a lényeget vette át, és megtartotta a magyar olvasástanítás terén elért vívmányokat. Kísérlete nem várt eredménnyel járt. Felügyelője is elismeréssel szólt munkájáról. Bemutató előadásai azonban nem hozták meg kezdetben a sikert. Sokan az egész módszert nevetségessé tették a kézjelek parodizálásával.
A módszer nyilvános ismertetése a korábban említett nevelési bizottságban történt. Ez a Család és Iskolában Testgyakorlatokkal egybekötött olvasástanítás címmel jelent meg 1896-ban. Az újságcikk hatására meghívást kap bemutatók, ismertetők tartására.
1899-ben férjhez megy Tomcsányi Jánoshoz, aki elsőnek állt a férfiak közül a fonomimika mellé. Ebben az évben nevezték ki a mátyásföldi állami elemi iskolához. Ettől kezdve még aktívabban ismertette a betűtanítás új módszerét. A Néptanítók Lapjában nyilvánosan védte meg a módszert. Nyilvános tanításokkal egybekötött felolvasásokat tartott (Újpest, Léva, Debrecen, Beszterce, Mátyásföld, Baja, Budapest, Szabadka, Csáktornya, stb.).
Férje segítségével kiadta vezérkönyvét: Fonomimika előgyakorlatok az olvasás és írás tanításához (1899, 1901, 1903, 1905, 1907, 1911, 1918). Ezt a munkát követte A magyar gyermek első könyve (1903, 1909, 1913). Erőfeszítése nem volt hiábavaló. Az új módszerrel a gyerekek könnyebben és gyorsabban tanultak meg olvasni és írni. A századfordulótól már erről számol be a Népnevelők Lapja, a Néptanoda, a Népoktatás, a Magyar Pestalozzi.
1901-ben a Société pour l’ Instruction et la Protection des Enfants Sourds et Muets ou Arričrés bronz és 1927-ben ennek aranyérmét kapta meg. A franciák után munkásságát a Magyar Tudományos Akadémia 1906-ban Widiáner-díjjal ismerte el. A vallás- és közoktatási miniszter pedig tiszteletbeli igazgató-tanítónőnek léptette elő.
A fonomimika meghonosítása után egy újabb anyanyelvi tárggyal kezdett behatóan foglalkozni. Ennek eredménye az 1908-ban megjelent Nyelvgyakorló vezérkönyve.
1909-ben nyugdíjba ment. Visszavonultságában férje műfordítói munkáját segítette (Reymont: Parasztok, stb.). Időnként szórakozásból a francia, román kortársírók elbeszéléseiből fordított és tartott felolvasásokat a Magyar Rádióban is.
1926-ban, október 26-án a magyar tanítóság a mátyásföldi iskolát emléktáblával jelölte meg, melyben 10 évig tanított.
Férje halála után 1942-ben Kispestről Érdre költözött Valencsik Ilonához, akit leányaként szeretett és aki Zomzely János igazgató felesége volt. A II. világháborút itt vészelte át. Halálának időpontjáról nincs anyakönyvi adat. (Érden többször átvonult a front.) Halálának és temetésének időpontját Zomzely János Kalocsára küldött táviratából és leveléből tudjuk. E két – csodával határos módon megmaradt – irat alapján biztosan állíthatjuk, hogy Tomcsányiné Czukrász Róza Érden, 1945. november 1-jén hajnalban halt meg, és 2-án helyezték örök nyugalomra a helyi temetőben. Sírját sajnos ma már hiába keressük.
Iván László
Felhasznált irodalom:
Tomcsányiné Czukrász Róza: Fonomimikai előgyakorlatok az olvasás és írás tanításához. Budapest, 1899., 1901., 1903., 1907., 1911., 1918.
Tomcsányiné Czukrász Róza: A magyar gyermek első könyve. 1903., 1909., 1913.
Tomcsányiné Czukrász Róza: Nyelvgyakorló vezérkönyv. 1908.
Tomcsányiné Czukrász Róza: Nyelvgyakorló feladatok II-IV. oszt.
Tomcsányiné Czukrász Róza: Nyelvgyakorló feladatok V-VI. oszt.
Tomcsányiné Czukrász Róza: Az olvasástanítás módszerének fejlődése. Léva, 1910.
Tomcsányiné Czukrász Róza: A fonomimikai módszer Magyarországon. Budapest, 1934.
Bozzay Margit: Magyar asszonyok lexikona. Budapest, 1931.
Népnevelők Lapja, 1900. 2., 5., 9., 10., 16. szám.
Néptanítók Lapja, 1901. 4. szám, 1903. 15. szám.
Népoktatás, 1901. 4. szám.
Magyar Pestalozzi, 1901. 7. szám, 1904.
Néhai Iván Béláné Osztrovszky Mária (Tomcsányi János unokahúga) Kalocsa Munkás u. 3. szíves közlései.
Zomzely János távirata és levele 1945. nov. 1-6.