Ne tévesszen meg senkit a romantikusan sejtelmes kötetcím: A gyermekkönyvek titkos kertje nem csak a szerző, Komáromi Gabriella korábbi, 1990-ben még a Móra Kiadónál megjelent kötetének beszédes címére utal, melyben századunk ifjúsági prózája – az „elfelejtett irodalom” – értékeire igyekezett ráirányítani a figyelmet. Újabb összefoglaló művét – a választott téma belső gazdagságát megmutatni vágyó, rokonszenvesen meggyőző hevület mellett – a gyermekkönyv-kultúrára leselkedő, mind fenyegetőbb külső vészhelyzet ihlette. A két kötet megjelenése között eltelt nyolc esztendő alatt ugyanis a hazai gyermekirodalom fejlődésének megtorpanását és lassú sorvadását jelző tendenciák mindinkább valóságos alakot öltöttek. A téma legjobb hazai ismerője nem tudta tétlenül szemlélni a baljós folyamatot, s elérkezettnek látta az időt arra, hogy megkongassa a vészharangot.
A képkultúra előretörésével – a harmincas évek mozimániája, a hatvanas-hetvenes években kezdődő televízió-, majd video-őrület, s a napjainkban tömegessé váló számítógép-szenvedély idején – harmadik, minden korábbinál veszélyesebb válságát éli a gyermekkönyv-kultúra – figyelmeztet a Pannonica Könyvkiadónál megjelent tanulmánykötete előszavában a tudós (kandidátus) szerző, akinek fő kutatási területe a gyermek- és ifjúsági irodalom története, elmélete és kritikája, s aki negyedszázada már a kaposvári Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskolán a gyermekek majdani oktatóival igyekszik a gyakorlatban elsajátíttatni az olvasóvá nevelés művészetét. Metaforikusságában is tényszerű helyzetjelentése valóban krízist sejtet: „a gyermekkönyvek világa tényleg olyan manapság, mint egy elhagyott, titkos kert. Akik elhagyták, azok a gyerekek. Nemcsak az eredeti magyar gyerekkönyv tűnt el a könyvpiacról, de többé-kevésbé eltűnt a gyerek olvasó is. Főként a belletrisztikától húzódozik. Tulajdonképpen felnőttmintákat követ az égvilágon mindenben. A könyvmoly kifejezést nemsokára ma-gyarázni kell.”
Nagy kérdés: át lehet-e programozni egy beláthatatlanul sok tényezőtől motivált, újfajta kulturális mintáktól és rögzült szokásoktól is függő, értékválasztásban és életvezetésben megnyilvánuló kulturális befogadási folyamatot és mentalitást? Komáromi Gabriella sziszifuszi hite szerint igen, amennyiben a fiatalokat olvasóvá nevelő pedagógusok és könyvtárosok, a gyermekkönyvek közvetítői tisztában vannak felelősségükkel és fela dataikkal. S tegyük hozzá: ha olyan kitűnően hasznosítható módszertani segítséget kapnak mindennapi munkájukhoz, mint ez az okos, sokféle szempontot érvényesítő, élvezetes stílusban megírt, valóban szemléletformáló hatású tanulmánykötet, melyet az is gyönyörűséggel forgathat, aki a szerzőhöz hasonlatosan megszállott művelője szakmájának, s az is, aki csak az első lépéseknél tart a gyermekirodalom föltérképezésében.
A kötet ciklusaival a szerző öt nagy ösvényt igyekezett vágni a „titkos kertbe”. A gyermeki olvasáskultúra régmúltjába kalauzoló tanulmányok sűrítve, vázlatosan foglalják össze a másfél évszázados előzményeket – ám a szerző rendkívül egyénien, a különböző történelmi korok és az írók egyénisége tükrében elemezi az egyes művek és műfajok – például száz év történelmi regényei, a meseíró Móra Ferenc mitologikus önszemlélete vagy a sztálinizmus gyermekirodalma – jellegzetességeit.
A Klasszikusok gyerekeknek, gyerekekről című fejezet kimondottan azzal a céllal íródott, hogy a tanárok még többet és lehetőleg érdekfeszítő módon foglalkozzanak óráikon a halhatatlanok gyermekkönyveivel. Olyan háttér-ismeretekhez juttatja a szerző olvasóit, amelyek tanárban és diákban egyaránt új kíváncsiságot képesek ébreszteni az ismertnek vélt olvasmányok iránt. Cervantes Don Quijote című, 1605-ben megjelent regényéről nemcsak azt tudjuk meg, hogy a számos korábbi idill és kalandfüzér után ez volt a legelső igazi regény, hanem azt is, hogy a katalán szerző világhírű műve 1848-ban gyerekkönyvként érkezett hazánkba: Kossuth Lajos fordíttatta le franciából magyarra fiai számára azok nevelőjével, Karády Ignáccal, „mulatságos olvasmányul”. Ezzel a példával szemlélteti a szerző azt a korunkban mindinkább szembeszökő jelenséget, hogy a gyerekeknek és a felnőtteknek szánt olvasmányok között mennyire képlékeny és átjárható a határ.
Kamaszkorunk „szent könyvéről”, Mark Twain Tom Sawyer kalandjai című, eredetileg felnőtteknek szánt regényéről is kimutatja a gondos elemző, hogy azért lett ifjúsági regény, mert szerzője „írás közben egyszerűen nem vette észre, hogy nyersanyagát kamaszhangra hangszerelte. Gyermeki a világkép, az értékrend, a látásmód és a hullámhossz megahertze is, amin a mű fogható. Csak a narrativika lóg ki. Abban a felnőtt bölcseskedik, leckéztet, tudósít. Többnyire fölöslegesen.” Talán mondani sem kell, hogy milyen nagy segítségére lehet az ilyen ténytisztelő, egyszersmind kritikus szövegolvasat annak, aki tanárként vagy tanárjelöltként emberközelből szeretné bemutatni az alkotókat, így keltve föl a hallgatók kíváncsiságát a művek iránt.
Komáromi Gabriellától nemcsak az ismert vagy feledésbe merült irodalmi alkotások megközelítésének módszertani sokféleségét lehet ellesni, hanem azt is, miképp tartható frissen a kíváncsiságunk olyan agyonolvasott és -elemzett könyvek iránt, amelyekről szinte már minden lényegest megírtak, s amelyekről azért is nehéz újat mondani, mert – mint például Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regénye – életünk részévé váltak. Miután azonban minden életkorban mást tart fontosnak az ember, ajánlatos időnként újraolvasni az ilyen regények szövegét, méghozzá „azzal az odaadással és rácsodálkozással, mintha először találkoznánk vele az életben”. Éppen Molnár regényével, a modern magyar gyerekpróza 1906-ban született első remekművével kapcsolatban tartja fontosnak megemlíteni: „már csak azért sem tudhatunk minden fontosat a könyvről, mert még mindig túl keveset tudunk az írójáról”. S miközben a rendelkezésre álló szakirodalomra és a hozzáférhető forrásokra hivatkozva felidézi az író életrajzát, a mű keletkezéstörténetét is újragondolja. És ami a legfontosabb: fölhívja a figyelmet mások újszerűnek ható regényolvasataira, különösképp a magyar-zsidó irodalom létformáiról töprengő Heller Ágnes véleményére, aki szerint Molnár nem írhatott volna ilyen halhatatlan remekművet, „ha még kisdiák korában nem élte és szenvedte volna végig a magyar zsidó fiú hazával való azonosulásának konfliktusait és az asszimiláció korának dilemmáit”. Komáromi Gabriellával együtt „Heller Ágnes nyomán rácsodálkozhatunk a műre”, melynek rejtett rétegeiről, lám, még mindig nem tudhatunk eleget …
A három utolsó fejezet – A modern időkés a nagyvilág gyermekkönyvei; Csutak és a többiek; Keresztül-kasul a titkos kerten – írásai voltaképpen összefüggenek, hiszen korunk ifjúsági irodalmának jellegzetességei, illetve a kontinuitás megszűntét jelző válságtünetek egyidejűleg, egymás mellett bukkannak föl ezekben a tanulmányokban. Nem győzi hangsúlyozni a szerző, mennyire kivételes a mi gyermekirodalmunk, amelyet az Arany Lacinak verset író Petőfi Sándor óta legnagyobb íróink, költőink oly szívesen és világszínvonalon művelnek. Babits Mihály, Füst Milán, József Attila, Kassák Lajos, Tóth Árpád ugyanúgy írt verset a gyerekeknek, mint később Csoóri Sándor, Jékely Zoltán, Kormos István, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János és a műfaj nagymestere: Weörös Sándor. Meseíróink szakítottak a hagyománnyal, amikor olyan figurákat választottak történeteik hősévé, mint Mándy Iván az öntörvényűen gondolkozó és viselkedő Csutakot; Csukás István a szeretni való másságot megtestesítő Süsü sárkányt, vagy Békés Pál, a hétköznapiság labirintusában bolyongó kétbalkezes varázslót. Komáromi Gabriella a modern magyar mese megújítójának nevezi az immár élő klasszikusunknak számító Lázár Ervint, a felnőttek életét görbe tükörben ábrázoló, parabolisztikus, többszólamú történetek íróját, „a világ egyik legnagyobb mesemondóját”, akit mégsem lehet világnyelvekre lefordítani, mert ahhoz érteni kellene „lázárul„; vagy Janikovszky Évát, aki választott műfajában mindenekelőtt „jelenség”: a Mosoly Rend Lovagja.
És mégis: válságban van a magyar gyermekirodalom, jó ideje nem születnek új remekművek, mert az utóbbi évtizedben, a piacgazdaság körülményei között átértékelődött a kultúra fontossága és a könyvkiadás finanszírozási rendszere. Az írók nem tudnak megélni hivatásuk gyakorlásából. A válság miatt pedig nem juthatott el hozzánk az úgynevezett antiautoriter hullám, mely „az őszinteség jegyében ingatta meg a felnőtt tekintélyét. Tematikai motívumok tűntek el nyomtalanul. Ezzel együtt a gyerek és felnőtt régi hierarchiája is. Megtörtént a gyermekvilág irodalmi emancipációja”.
Nyugaton már lezajlott ez a szükségszerű folyamat, s átformálta a modern gyermekprózát. Az osztrák ifjúsági irodalom helyzetét elemezve Komáromi Gabriella beszámol erről az „engedetlenség” jegyében kitört te-matikai forradalomról: a korábbi tabutémák (szerelem, szex, válás, AIDS-veszély, halál) mindinkább helyet követelnek a gyerekeknek szánt olvasmányokban. Megállapítása szerint a magyar ifjúsági regény szemérmesebb: mintha nem a gyerekek előtt élnének a felnőttek. Pedig a hazai gyermekolvasókat is azok a témák érdekelnék alapvetően, amelyekben magukra és egymás sorsára ismerhetnének. A pedagógusok figyelmébe ajánlhatóak az új, felvilágosult tematika jegyében született külföldi regények: mindenekelőtt Christine Nöstlinger Fütyülünk az uborkakirályra című, kiskamaszoknak szóló, „tekintélytépázó” könyve, mely 1972-ben, több mint negyedszázada jelent meg (!), továbbá a történelem tantárgya iránt is kíváncsiságot keltő Keresztes hadjárat farmerben című, világhírű Thea Backman-regény, melynek csupa rongyosra olvasott példánya található a magyarországi könyvtárakban. Komáromi Gabriella meggyőződése: ilyen típusú magyar művek hiányoznak a fiatalok könyvespolcáról.
A szerző véleménye szerint semmit sem szabad a véletlenre bízni, ami a gyerekekkel kapcsolatos. Értékeket közvetíteni, világképet és magatartást formálni csak tudatosan, tervszerűen lehet. Nem mindegy, mi kerül a fiatalok fejébe és lelkébe, hiszen az irodalom befogadása nem csupán intellektuális teljesítmény, hanem az érzelmi potenciál fejlesztésével is jár. Hiába magas valakinek az IQ-ja, érzelmi intelligenciát csak szépirodalmi élmények segítségével lehet fejleszteni. Erre való az irodalom. A televízió információt kínál, a könyv megtanít átélni. Minden valamire való író egy kimondatlan mondattal kezdi a művét: „Elképzeltem valamit, gyere, képzeld el te is! „Le-het, hogy ez nagyobb erőfeszítést igényel, mint odaülni a televízió elé, de sokkal nagyobb kaland. A pedagógusoknak, a könyvtárosoknak kíváncsivá kell tenniük a könyvekre a potenciális gyerekolvasókat. Ha kell, csalétek segítségével. Nem elég számon kérni a tananyagot, hanem időnként arról is meg kell kérdezni a gyerekeket, mit olvasnak a leckén kívül, olvasnak-e egyáltalán.
A szerző az egyik legsürgősebb tennivalónak azt tartaná, hogy a magyartanár-képzésbe épüljön be a gyerekirodalom, annál is inkább, mert ma már a nemzeti alapkönyveket is el lehet kerülni az iskolában. Korábban el sem tudta volna képzelni, hogy az Egri csillagokat ne harmadszor-negyedszer olvassa el valaki, de nemrégiben találkozott olyan tanárjelölttel, aki soha nem vette a kezébe a regényt. A vészhelyzet jele az is, hogy az egyetlen, igényesen szerkesztett irodalmi gyermekfolyóirat, a Kincskereső évek óta élet-halál harcát vívja, és a gyerekek nagy hányada a létezéséről sem tud. A pedagógusok felelőssége tehát óriási. Nemcsak követelni kell a gyerekektől, hanem sokkal többet beszélgetni velük a magyarórákon; az irodalom világa egyébként sem tűri meg a tesztek olyan mértékű jelenlétét, mint a reáliák. Komáromi Gabriella élvezetes és tanulságos könyvének legfőbb üzenete így hangzik: hogy miképp beszél majd a következő generáció, azon is múlik, hogy fog-e olvasni.
(Komáromi Gabriella: A gyermekkönyvek titkos kertje. Tanulmányok, esszék, kritikák. Budapest, 1998. Pannonica Kiadó, 416 l.)
Valachi Anna
Lapzártakor kaptuk a hírt: Komáromi Gabriella könyvét Fitz-dijjal tüntették ki.