Bényei Miklós: Helytörténet és iskolatörténet

A helytörténet szerepe

Könyvtárosként és történészként, vagy ha úgy tetszik: történész könyvtárosként mindig nagy érdeklődéssel nézegetem a Magyar Nemzeti Bibliográfia új számainak történelmi tételeit, és várakozó izgalommal lapozom fel a Honismeret c. folyóirat bibliográfiai rovatát – leginkább ugyanis ezekből a forrásokból tájékozódhatunk a frissen megjelent helytörténeti kiadványokról. Noha pontos számvetést sosem készítettem, becslésem szerint évente 200-300 között mozoghat a Magyarországon és a szomszédos országokban élő magyarság körében kiadott helytörténetinek minősülő könyvek, évkönyvek száma. Ennek többszöröse lehet a tanulmánykötetekben és a folyóiratokban megjelent közlemények mennyisége. A napi- és hetilapok, a városi és községi újságok szintén sok ezernyi cikknek, forráspublikációnak adnak helyet. Újabban a helyi rádiók és televíziók – olykor az országos adók – is foglalkoznak helytörténeti kérdésekkel, sőt az Interneten is mind gyakrabban fordulnak elő ilyen témák. Örömmel szögezhetjük le, hogy néhány esztendeje, főleg a hazai iskolázás millenniuma óta gyarapodó számban olvashatunk iskolatörténeti feldolgozásokat és forrásközleményeket, élénkülő és differenciálódó figyelemről tanúskodik a kutatások földrajzi megoszlása, egyre több fehér folt tűnik el.

Miért ez a nagy érdeklődés?

Az alapvető, eredendő ok az emberi élet, a társadalmi mozgás földrajzi tagolódásában rejlik, vagyis abban a magától értetődő tényben, hogy az események valahol történnek, a folyamatok valahol zajlanak. Az ember legközvetlenebbül egy szűkebb helyhez kapcsolódik: szülőföldjéhez, lakó- és munkahelyéhez, egykori iskolájához; erről szeretne legtöbbet (vagy relatíve legtöbbet) tudni, és ebből a szoros érzelmi-értelmi kötődésből fakad a vágy a szűkebb haza múltjának megismerésére is.

Van egy másik nagyon fontos indíték is: az a tudományos felismerés, hogy egy-egy nemzet, ország múltja, jelene jelentékeny részben a helyi jelenségekből, folyamatokból tevődik össze, és ez utóbbiak, tehát a mikrostruktúrák beható tanulmányozása, részletező, szinte mikroszkopikus feltárása mintegy feltétele a makro világ, vagyis az ország, a nemzet kellően árnyalt története bemutatásának.

Napjainkban még egy, mindinkább érzékelhető motivációra figyelhetünk fel. A globalizálódás hatalmas és alighanem feltartóztathatatlan, ám az egyes ember számára nehezen megfogható, átélhető, ugyanakkor bizonytalanságokkal terhelt áramlatában a nemzeti és a helyi értékek, a történelmi hagyományok jelentik a biztos fogódzót, a lelki és erkölcsi támaszt. Ezen értékek feltárásában, megismertetésében, az azonosságtudat erősítésében felbecsülhetetlen szerepe van a helytörténetírásnak és ezen belül az iskolatörténeti kutatásnak. Eddigi eredményeik és a lokális iránt világszerte növekvő érdeklődés láttán reménykedő bizakodással olvashatjuk a jeles perui író, Mario Vargas Llosa optimista jóslatát: „A globalizáció nem fogja megszüntetni a helyi kultúrákat: egy nyitott világban valamennyi értékes és túlélésre méltó részük megtalálja majd azt a termékeny talajt, amelyen virágba borulhat.”

Miben jelölhető meg napjainkban a helytörténeti kutatás jelentősége?

Eleve lemondva a teljes értékű válasz esélyéről, négy tényezőt emelnék ki: a tudományos hozadékot, a gyakorlati-közéleti szerepet, a spontán érdeklődés kielégítését és az érzelmi-tudati hatást.

A tudományos hozadék
A helytörténeti kutatás számottevő mértékben hozzájárul a történettudomány (szélesebben: a különféle tudományágak történeti vizsgálódásainak) gazdagodásához. Maga a helytörténet fogalma kettős értelemben használható. Egyrészt jelöli az adott hely (egy település, egy megye, egy kisebb táj, egy városrész, egy intézmény stb.) múltját, pontosabban a múltra vonatkozó feltárt vagy a forrásokban rejtőző információkat, tehát egy ismerethalmazt. Másrészt a történettudomány azon irányának megnevezésére szolgál, amely az adott hely múltját, a helyhez kötődő valamely személy életét, történeti szerepét tanulmányozza a források segítségével, illetve a történeti események, jelenségsorozatok helyi tényezőit, sajátosságait mutatja be. Az utóbbi értelmezés kizárja azt a megközelítést, amely az országos (a nemzeti) és a helytörténeti kutatást a történettudomány két különböző szintjeként vagy fokaként képzeli el; e tekintetben igen találó Vörös Károly megjegyzése: „a helytörténeti kutatás nem alacsonyabb, hanem mélyebb szintű munkát tesz lehetővé – sőt kötelezővé. Alacsony és mély pedig egymástól nagyon is különböző fogalmak…” Vagyis a mérce nem a téma, hanem a szakmai színvonal. Másként fogalmazva – az angol R. Douch megállapítását idézve – „a helytörténet, a hazai történelem és a világtörténelem nélkülözhetetlen kiegészítői egymásnak.” Talán a koncentrikus körök vagy egy fordított kúp példáján lehetne ezt szemléltetni, ahol a legnagyobb kör az egyetemes, a legkisebb a lokális história területe, de a belső kör a legtömörebb; a kúpszeletek ugyanígy felülről (az egyetemestől) lefelé sűrűsödnek az információtartalmat tekintve.

(Nem tagadható, hogy a jelzett megkülönböztetésnek van reális magva, hiszen sok a dilettáns helytörténeti munka. De hát az országos, sőt egyetemes történeti publikációk között nincsenek értéktelen, tudományosan minősíthetetlen művek? – Itt utalnék rá, hogy a dilettáns nem azonos az amatőrrel, mert a nem hivatásos történészek is sok szép, dicséretes helytörténeti dolgozatot, forrásközleményt készítettek.)

A helytörténet korszerű felfogásában átfogó, komplex diszciplína, mégpedig hármas vonatkozásban: tartalmilag, kronológiailag és metodikailag. A társadalmi mozgás, az emberi tevékenység mindenoldalú rekonstruálására törekszik, sőt újabban a természeti körülmények (a földrajzi környezet, az időjárás stb.) változásait is igyekszik felderíteni; ugyanakkor itt is megfigyelhető a specializálódás, a helytörténeti irodalom tematikai változatossága. A helytörténet időben is totális: az adott hely múltjának teljes feltárására vállalkozik a kezdetektől, vagyis az első források keletkezésétől napjainkig. A metodikai komplexitás mindenekelőtt azt takarja, hogy a történettudomány egyik kutatási irányaként integrálja a különböző társadalomtudományok, sőt a természet- és alkalmazott tudományok történeti vizsgálódásainak eredményeit, felhasználható módszereit.

A gyakorlati-közéleti szerep
Ez is igen sokrétű és sokirányú. Csak néhány példát említenék: az önkormányzati és vállalati döntések elősegítése a történeti előzmények feltárásával; az évfordulók, megemlékezések, névfelvételek stb. előkészítése, szervezése; az újságírás, a közművelődés, a honismereti mozgalom stb. támogatása. A helytörténeti feldolgozások és forráskiadványok a felvilágosodás óta segédanyagul szolgálnak az iskolai oktatásnak is; ma elsősorban a Nemzeti alaptanterv és a kerettantervek előírásai nyomán.
A spontán érdeklődés kielégítése
Mi, könyvtárosok sűrűn tapasztaljuk, hogy az olvasók nem csekély hányada a jó értelemben vett tudásvágytól vezérelve fordul hozzánk: pl. a hely múltját, a helyi nevezetességeket vagy a híres emberek helyi kötődéseit, egy-egy iskola vagy más intézmény történetét kívánja megismerni. Végső soron idesorolható a családfa-kutatás is. Fraknói Vilmos már 1864-ben, a megyei monográfiák tervezetében utalt arra, hogy a történelem iránti érdeklődés, rokonszenv felkeltésében a helytörténeti munkák rendkívül fontos szerepet játszhatnak. Az utóbbi évszázad technikai fejlődése kivételes esélyt teremtett a lokális információk terjesztésére, a közelmúltban pedig a számítógép és a távközlés forradalmi sodrású előretörése soha nem sejtett, remélt méretekben kiszélesíti a helytörténeti információk hatókörét, azok az internet, a CD-ROM és hasonló technikai „csodák” révén végképp kitörhetnek az elszigeteltség – nem egyszer bizony a provinciális elszigeteltség – állapotából.
Az érzelmi-tudati hatás
Szinte közhely, de mélységesen igaz: a helytörténeti kutatás a szülőföld, a lakó- és munkahely, az egykori iskola múltjának feltárásával erősíti a szűkebb környezethez való érzelmi-értelmi kötődést, a hajdani örökség és a mai eredmények megbecsülését, és ez által hatékonyan közreműködhet az összetartozás érzésének felkeltésében, a nemzeti öntudat erősítésében, a hazaszeretet elmélyítésében. A lokálpatriotizmus ugyanis az egyik legnemesebb emberi tulajdonság, a hazafiság megnyilvánulási formája; úgy, ahogy azt Eötvös József máig érvényes módon írta: „Az egész hazát csak eszmében foghatjuk fel, s így azon szeretet, mellyel az egyes falujához vagy környékéhez ragaszkodik, tulajdonképp azon kapocs, mely őt a hazához köti.” S tegyük hozzá: az igazi patriotizmus az egész emberiség, az egész emberi kultúra megbecsülésén alapul. Vagyis az ember az adott hely múltján és már a történés pillanatában történelemmé váló jelenén keresztül nemcsak a nemzeti fejlődés, hanem a társadalmi mozgás egyetemes áramlatához is kapcsolódhat. Az iskolatörténet jelentősége Ebben a körben aligha szükséges bizonygatni, hogy a helytörténeti kutatásnak egyik igen fontos és hosszú múltra visszatekintő ágazata az iskolatörténet. Hiszen – ha szabad ezzel a szinte közhelyes megállapítással élnem – minden iskola egy adott helyen működik. Életét, oktató-nevelő munkáját, részben mindenkori anyagi helyzetét, tanulói összetételét stb. jelentékeny mértékben befolyásolja, olykor meghatározza az a település, az a környék, az a táj, ahol alapították. Legalább ennyire hangsúlyozandó a kölcsönhatás másik oldala, iránya: egy-egy iskola, vagy ahol több van: az iskolák szerepe a székhely fejlődésében, mindenekelőtt szellemisége formálódásában, illetve a mindenkori diákok életútjának, pályafutásának alakulásában. Elég talán Sárospatak, Igló, Kolozsvár, Debrecen, Eger, Sopron példájára hivatkozni. Bizonyára nem véletlen, hogy a magyar nyelvben is kialakult az iskolaváros közismert fogalma, amely nem szimpla megkülönböztető kifejezés, hanem valami minőségi többletet is jelöl. Talán még közelebb jutunk az iskolatörténet jelentőségének megértéséhez, ha az iskola fogalmának abból a definíciójából indulunk ki, amelyet Kisfaludy Katalin a következőképpen rögzített: „az iskola speciális intézmény, amelyben az adott társadalom igényeinek vagy szükségleteinek, esetleg csupán lehetőségeinek megfelelően gyermekek-fiatalok oktatása-nevelése folyik.” Tulajdonképpen e folyamat intézményi, szervezeti kereteinek a fejlődését tárja fel az iskolatörténet, amely a helytörténetírásban kettős értelmezésben használatos kategória:
egy adott hely (település, megye stb.) iskoláinak, iskolahálózatának – vagy Bajkó Mátyás szellemes szóleleményével élve: iskolakultúrájának – múltja;
egyetlen intézmény, esetleg elődjeinek és utódjainak története. Van átmeneti vizsgálódási szempont is: amikor egy településen, megyében valamely iskolatípus (pl. népiskolák, zeneiskolák) fejlődését tanulmányozzák. A helytörténeti kutatás ágaként felfogott iskolatörténet számos elméleti-módszertani kérdést vet fel; de a terjedelmi korlátok miatt ezek közül csupán néhányra térnék ki, és ezekre is csak vázlatosan.
1. A kutatás tárgya, másként: a definiált fogalom pontosabb körülhatárolása, vagyis annak tisztázása, hogy a kutató, a kutatás mit ért az „iskola” alatt. Némelyek csak az alap- és középfokú oktatás intézményeit sorolják e kategóriába. Mások kibővítik az óvodákkal vagy a kollégiumokkal, nevelőintézetekkel, diákotthonokkal. Megint mások a felsőoktatásra (az egyetemekre, főiskolákra, akadémiákra, líceumokra stb.) is kiterjesztik a figyelmüket. A gyakorlat az első és a harmadik megközelítést részesíti előnyben, de igazán elfogadható választ mindig csak konkrét, egyedi elemzéssel, az adott kor történeti vizsgálatával adhatunk. Például a protestáns kollégiumok alap-, közép- és felsőfokú oktatást is folytattak, így a szűkebben vett iskola fogalma alá tartoznak, a belőlük kivált teológiai akadémiák viszont már nem. (Itt említendő, hogy ebben a vonatkozásban kiváló segédeszköz Mészáros István Magyar iskolatípusok 996–1990 c., 1991-ben megjelent könyve.)
b) A periodizáció problémája. Különféle – leginkább politikai, ideológiai, vagy tudomány-módszertani – okokból gyakori, hogy az iskolatörténet művelői a mindenkori köztörténeti korszakolást követik. Ez elfogadható, ha a történeti korszakváltás egyúttal az iskolaügyben vagy a szóban forgó iskola életében is új korszakot, szakaszt nyitott (pl. 1868, 1948). Az esetek többségében azonban e kettő nem esik egybe. Mint ahogy az oktatásügy általános és az egyes intézmények egyedi fejlődése is lényeges különbségeket mutathat. És még egy példa a valós helyzet bonyolultságára: az 1806-os, második Ratio Educationis a katolikus iskolákban új szakasz kezdetét jelöli, ugyanakkor a felekezeti autonómia révén a protestáns egyházak más úton jártak, még az egyházkerületek között is jókora eltérések voltak. c) Az iskolatörténet tematikailag összetett diszciplína, ennélfogva a kutatás során vizsgálhatjuk az iskolát, iskolakultúrát, mint egészet (a maga teljességében), de vizsgálhatjuk valamelyik elemét is. A leginkább elkülönülő vagy elkülöníthető tematikai elemek, egységek, azaz kutatási témák a következők. - Az iskola alapítása, megszervezése, szervezetének fejlődése: pl. kisgimnáziumként létesítették, majd nagygimnázium lett; gimnáziumként alapították, aztán szakközépiskola – vagy az is – lett belőle; előbb elemi, aztán polgári, még később általános iskola vagy gimnázium volt. - Az iskola fenntartása, finanszírozása, irányítása: pl. egyházi, községi, állami, alapítványi iskolák; költségvetési források, adományok; tankerületi, megyei felügyelet. - Az iskola épülete, épületei, berendezése, felszereltsége, egyáltalán tárgyi feltételei: pl. mikor és hogyan létesült tornaterem, diákotthon, valamelyik szertár, milyen állománya volt a könyvtárnak. - Az iskola pedagógusai (tanárai, tanítói, igazgatói) és más dolgozói: számuk, összetételük, származásuk, végzettségük stb. Például a partikuláris iskolák tanítói; a képesítés nélküli pedagógusok szükségessége és aránya; a kiemelkedő tanár- és tanító egyéniségek és irodalmi munkásságuk; a szaktanácsadók, az iskolaorvosok, a könyvtárosok helye és szerepe. - Az iskola tanulói, növendékei: számuk, összetételük nem, életkor, lakóhely, társadalmi hovatartozás stb. szerint, tanulmányi eredményeik, sportsikereik; jeles diákok az iskolában, az intézmény hatása életpályájukra. - Az iskola tananyaga, tankönyvei és nevelési céljai. Ezek csak akkor igazán érdekesek helytörténeti szempontból, ha egyediek, sajátosak, azaz eltérnek a központilag vagy felekezetileg meghatározott tananyagtól, nevelési célkitűzésektől, vagy ha sikerül kimutatni a helyi érvényesülést. - A pedagógiai célok elérésére alkalmazott módszerek: tanórán, az oktatás folyamatában és tanórán kívül, önképzőkörökben, szakkörökben, ifjúsági és diákmozgalmakban stb. - A diákéletmód, a diákszokások. - A szülőkkel való kapcsolattartás. - Az iskolát körülvevő társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális, vallási stb. környezet és a tanintézet hatása erre: pl. az írni-olvasni tudás arányára, a társadalmi mobilitásra, a helyi szakember-ellátottságára. - Áttételesen a névadó élete, esetleg kapcsolódása az iskolához. Ha nem egy intézményt, hanem az adott település, megye iskoláit tanulmányozzuk, akkor ezeken kívül a figyelem kiterjed, kiterjedhet még az alábbiakra:
az iskolák száma, viszonya, struktúrája az adott helyen;
a helyi vagy megyei tanár- és tanítóegyesületek stb.
1. Az iskolatörténet forrásbázisa meglehetősen széles, tipológiailag is sokrétű. Természetesen alapkövetelmény az elsődleges, eredeti források feltárása: a levéltári és az irattári dokumentumok, az egyidejűleg keletkezett nyomtatványok (értesítők, újságközlemények, szakfolyóiratok cikkei, tanfelügyelői jelentések, pályaválasztási tanácsadók stb.), aztán a képi ábrázolások, hangfelvételek, a mozgófilmek, újabban a videokazetták és még újabban a digitális adathordozók, továbbá a tárgyi emlékek különféle fajtái. Hasznos adatokat közölhetnek a visszaemlékezések, és elsősorban a tanintézet szellemi légköréről, tanulóinak életéről tartalmazhatnak érdemi információkat az önéletrajzi elemekből táplálkozó szépprózai alkotások (pl. Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig vagy Komáromi János Pataki diákok c. regénye). Nélkülözhetetlen a nevelés- és iskolatörténeti feldolgozások, valamint a helytörténeti és iskolatörténeti módszertani irodalom áttekintése. A tömeges információk összegyűjtése és feldolgozása hatékonyan megoldható számítógépen. Kitűnő példa erre az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum Schola-Orbis nevű, az alsó- és középfokú oktatási intézményeket felölelő adattára, amelybe beillesztik az egységes elvek alapján született helyi adatfelvételeket is.
3. Az iskolatörténeti kutatások során elengedhetetlen az országos, olykor az egyetemes nevelés- és iskolatörténeti folyamatok, jelenségek tanulmányozása, hiszen egyetlen iskola sem működik elszigetelten: gondoljunk például a reformáció terjedésével létrejött hazai tanodákra vagy a szakoktatási hálózat kiépülésére. Még tágabban szükséges a gazdasági, társadalmi, politikai és főként a művelődési viszonyok ismerete. Az igazán színvonalas iskolatörténet éppen az, amely a társadalmi mozgás áramlatába ágyazva ábrázolja az adott intézmény múltját, mégpedig úgy, hogy következetesen felmutatja a helyi, egyedi eltéréseket, sajátosságokat: pl. mitől más a sárospataki és a pápai református kollégium; milyen helyi, sajátos vonásai vannak egy kecskeméti vagy szombathelyi gimnáziumnak, általános iskolának stb.

f) Itt vetődik fel az iskolatörténeti értékelés problémája. Egy tudományos igényű feldolgozástól joggal várható el (mert egyébként nem is tudományos), hogy ne csak leírja, felsorolja a történéseket, szolgaian átvéve a kútfők adatait, hanem szakszerűen elemezze azokat, alkalmazza a forráskritikát, törekedjen az objektivitásra, a valóság minél hívebb tükrözésére. Ily módon értékelhetők a pedagógiai célkitűzések, a tanárok teljesítménye, az iskola eredményei stb. Mindazonáltal itt is vannak elkerülendő buktatók. Például az abszolút mérce hiányában jó az óvatosság a minősítésekben: pl. konzervatív iskolákból is kerültek ki forradalmár diákok. A későbbi korok vagy éppen a jelen követelményeit, szempontjait ne kérjük számon az előző korokon, azaz a történetiség elvének szigorú érvényesítésével mindig az adott kor, az adott hely, az adott felekezet stb. viszonyaihoz, lehetőségeihez mérten értékeljünk, és lehetőleg mellőzzük az ítélkezést (a történész ugyanis nem ítélőbíró!). Helytelen a historizálás és a mindenáron való aktualizálás; a tények hadd beszéljenek maguk, ne akarjuk mindig levonni a tanulságot (mert az is lehet, hogy pár év múlva már nem az). Legalább ilyen hiba az iskola teljesítményének túlhangsúlyozása, Kéri Katalin szavaival: a helyi sikerek „misztifikálása”.

Talán a mostani vázlatos áttekintésből is kiviláglott – és most visszautalnék az előadás második részének elején az adott hely és iskolája, iskolái kölcsönhatásos fejlődéséről elmondottakra –, hogy az iskolatörténeti kutatás hozzásegít egy-egy település, megye, városrész stb. múltjának mélyreható megismeréséhez, és mint a helytörténet egyik ága erősítheti a szűkebb környezethez, ezen belül az egykori alma materhez való érzelmi-tudati kapcsolódást. Ezen túlmenően eredményeivel hozzájárulhat az országos történeti folyamatok jobb megértéséhez, a magyarországi és a határon túli magyar oktatás- és iskolaügy hitelesebb feldolgozásához is. Az iskola társadalmi hivatásából fakadóan elsősorban a műveltséganyag közvetítésével kapcsolatos kérdések megválaszolását könnyíti meg: pl. mit tanítottak, milyen tan- és segédkönyveket használtak, milyen tényezők indukálták az újszerű pedagógiai törekvéseket, a tudományos eredmények miként kerültek át az adott intézmény tananyagába, hogyan formálták a tanárok és a tanulók szemléletét, hogyan zajlott a nevelés-oktatás helyi folyamata stb. Számos konkrét adalékot szolgáltat a politikai, eszmei áramlatok behatolásának és terjedésének felderítéséhez. Előmozdítja az életrajzi mozzanatok feltárását, képet ad a neves személyiségek pályájának kezdetéről, világnézetük, szellemi arculatuk kialakulásának kulcsfontosságú szakaszáról.

Noha ezúttal csupán néhány vonást lehetett felvillantani a helytörténet és az iskolatörténet kapcsolatáról, illetve jelentőségéről, szeretném hinni, hogy annyit azért sikerült érzékeltetni: az iskolatörténet nemcsak a történelmi múlt lokális vonatkozásainak feltárásában nélkülözhetetlen, hanem a história országos, sőt egyetemes folyamatainak tanulmányozását, megértését is elősegítheti. Thomas Mann írja híres regénye, a József és testvérei első sorában: „Mélységes mély a múltnak kútja.” Ám ha a történetbúvár belenéz, mégsem szédül meg, nem riad vissza, sokkal inkább arra gondol: mennyi mindent kellene még a felszínre hozni. S valóban: az iskolatörténetben is a feltáratlan témák sokasága várja kutatóját, kutatóit. Ösztönzést adhat mindannyiunk számára annak tudata, hogy minden kis adalék, minden új meglátás, minden közlemény múltunk tüzetesebb, árnyaltabb megismerését teszi lehetővé, szakmai önismeretünket gazdagítja, hozzájárul a magyarságtudat, a nemzeti identitás megszilárdításához.