Elgondolkodtató az a jegyzék, amely az 1942-43. tanév nyolcosztályos gimnazistái számára a kötelező olvasmányok és a könyv nélkül megtanulandó költemények címét tartalmazza. Elgondolkodtató, mert arra késztet, hogy összevessük azt a maival – keresve a kettőben a rokon és az idegen vonásokat.
Az összehasonlítást nehezíti, hogy az említett jegyzék egy merőben más struktúrára épült, és nem ismerjük igazán az ezt a tananyagszerkezetet szabályozó tantervet sem. A kért művek alapján csak következtetni tudunk rá.
Rokonszenves mindkét célmeghatározás. A kötelező olvasmányok esetében arra biztat, hogy „…a kellemes olvasgatást a hasznossal…” kössék össze. Ez 62–63 évvel ezelőtt igen hatékony motiváció lehetett. Ma azonban legfeljebb csak a "hasznos" motiválhatja a középiskolásokat a napi négy, négy és félórás tévé-, Internet-, számítógép- stb. fogyasztás mellett. Most inkább ezek a médiumok jelentik a kellemest a könyv helyett! A memoritereket „…lelki életünk maradandó kincséül szánjuk…” – írják a szerkesztők. Valóban azok is, de ezek elfogadtatásáért ma keményen meg kell küzdeniük az irodalom-tanároknak, mivel a memotechnika a vizualitás korában igen-igen háttérbe szorult. Én úgy próbálom – a könyv nélkül tanulandó versek mellett – erősíteni, hogy a hetes tanuló jelentés helyett (a hiányzókat fölírja a táblára) négy sort mond fejből egy versből, s nekem a szerzőt meg kell nevezni. Jó "játék", mert fejleszti a memotechnikát, jelzi, hogy nem kémiaóra következik, s én, a tanár felelek először. Be kell vallanom, nem mindig sikeresen.
Mindkét jegyzék idegen a mai gyakorlatban. Mi ma a kronologikus fölépítés szerint haladva elkezdjük az irodalomtörténetet, -elméletet a Bibliával, s végezzük Esterházy Péterrel, Varró Dániellel. Eközben szólunk az antik és a Szabó Lőrincz-i szerelemről, a szimonidészi hazafiságtól a Radnóti Miklós-i és az illyési hazaszeretetig. Legalábbis az általam ismert négy-, ötosztályos középiskolában ez a gyakorlat.
Ugyanakkor nagyon rokonszenves a hajdani olvasmányokban az, hogy jobban építenek az életkori sajátosságokra (gyerekkor, család, ifjúság, szerelem sorrendben) az első osztálytól a nyolcadikig haladva. S ehhez a tematikához szorosan kapcsolódik a másik szempont, a műfaji építkezés a meséktől indulva a gyermekregényeken, történelmi regényeken át a drámákig (Az ember tragédiája, Csongor és Tünde), sőt két Riedl Frigyes monográfiáig (A magyar irodalom főirányai; Arany János).
Az egykori kötelezőek száma (60–70 között) legalább duplája a mainak, ami részben a föntebb írottakból következik talán. Hasonló eltérés tapasztalható – csak ellenkező előjellel – az egyetemes és a magyar irodalom tekintetében. Akkor alig haladta meg a kötelező olvasmányokban a világirodalmi művek száma a 10 százalékot, ma ez legalább háromszorosa az egykorinak, ami természetesen nagyobb nyitást jelentve nem föltétlenül negatívum.
Hasonló logikával építkezik a könyv nélkül tanulandó versek és prózai szövegek jegyzéke. A családról, hazáról írott dalszerű költeményeket, népdalokat kéri a 10-11 évesektől, majd ezeket a témákat kiteljesítik az elbeszélő költemények, ódák, himnuszok, eposz-részletek. A kötelezők második felében bővül a tematika a bűn és bűnhődés (Ágnes asszony), az Isten, a szerelem, az elmúlás gondolatkörével. A VIII. osztály memoritere mind tematikailag, mind műfajilag összefoglaló jellegű.
Igen okos pedagógiai meggondolásra vall, hogy a Himnusz és a Szózat első és utolsó versszakát kérik számon az I. osztályosoktól, s csak a III. osztályban kell tudni kívülről – a Nemzeti dallal együtt – a három nemzeti imánkat.
A mai gyakorlattól eltérve kiemelendő, hogy a memoriterek között egyetlen világirodalmi mű sincs. Ez részben a korral magyarázható, de nem példaértékű.
A jegyzékek tanulmányozása és mérlegelése hasznos lehet minden tanügyirányító és irodalomtanár számára. Ajánlom figyelmükbe!