Egy washingtoni középiskolában (Northwood Junior High School) Katherine Nell McNeil tanárnőnek az az ötlete támadt, hogy speciális oktatóprogramja keretében megismerteti Shakespeare műveivel a súlyos magatartási zavarokkal küzdő, alulteljesítő, hetedik, nyolcadik és kilencedik osztályos tanulóit.
A számos nehézség közül az egyik legkomolyabbat a diákok eltérő olvasási képessége jelentette. Néhányan a speciális program tanulói közül ugyan kiváló, a 12. osztály követelményeinek megfelelő olvasási készséggel rendelkeztek, de többségük a 2. – 5. osztályosok szintjén ált.
A szint emelése érdekében úgy döntött, hogy segítségképp számítástechnikai módszereket vesz igénybe. Elsősorban azonban diákjai kishitűségét kellett leküzdenie, és bizonyítási vágyuk felkeltése érdekében a következő három kérdést tette fel nekik: „Hallott már valaki Shakespeare-ről valamit?” Csak a tanulók fele jelentkezett. A következő kérdésre – „Kinek volt már lehetősége az író műveit olvasni?” – már senki sem tette fel a kezét. A harmadik kérdésre, „Mi lehet az oka annak, hogy velük ellentétben más tanulókkal viszont megismertetik e művek nagy részét?” a következő válaszok érkeztek: „Mert nem tudunk elég jól olvasni”, „Azt hiszik, buták vagyunk”, „Azt gondolják, csak pocsékolják ránk az időt” és más hasonló vélekedések. Miután így felkavarta lelkivilágukat, biztosította őket arról, hogy ő viszont hisz abban, hogy képesek elolvasni és megérteni Shakespeare történeteit, növelni írás- és olvasási képességüket, és bebizonyítani mindenkinek, hogy mindez nekik is megy.
A sikeres motiváció utána programot a következőképp építette fel: felírta a „Szentivánéji álom” szereplőinek neveit a táblára, és felolvasáskor segített a tanulóknak a kiejtésben. Röviden ismertette az egyes karakterek jellemzőit, ez alatt a tanulók jegyzeteket gépeltek a számítógépükbe. Majd Bruce Coville képeskönyv-feldolgozása segítségével a tanulók vizuális kapcsolatot is létesíthettek az egyes figurákkal. A tanárnő közben egyre magyarázta a szövegben gyakran előforduló, híres szólásokat. A képeskönyv végére érve már mindenki értette a történet lényegét. Következő lépésként arra bíztatta őket, hogy a Microsoft kiadványszerkesztő-programjával készítsenek olyan vázlatot, melyben a karakterek egyikét mutatják be. Segítségképp a művel kapcsolatos képeket és tényeket tartalmazó weblapokat kerestek és használtak fel. A kinyomtatott vázlatok korrektúrázását a végleges változat színes nyomtatása követte. Majd egy 1999-ben készült mozifilmváltozatot néztek meg közösen, tovább gazdagítva a darabról szerzett ismereteiket. A vetítést bizonyos pontokon megszakítva a tanárnő kérdéseket tett fel a tanulóknak, és tisztázta az általuk megfogalmazott vitás kérdéseket is. Ezután saját szavaikkal újramesélték a történetet, és egy az osztálynak bemutatott Power Point prezentációt is készítettek. Ehhez mindenki maga írta a szöveget, készítette el az illusztrációkat, így formálva meg a maga változatát. A mutatók után már készen álltak arra, hogy végső lépésként elolvassák magát az eredeti művet is. Mindenki maga dönthetett, hogy a könyv hagyományos vagy onl-line változatát részesíti előnyben. Az osztály fele mindkettőt megfelelőnek tartotta. Nem számított, hogy technikailag milyen szinten olvastak, vagy milyen hibákkal küzdöttek, mindenki kérhetett segítséget. És senki sem mondott nemet, ha a felolvasásban rákerült a sor.
„A technológia volt az a közvetítő eszköz, amely nemcsak Shakespeare világát értette meg velük, hanem magabiztosságuk felépítésében is segített, míg végül eljutottak oda, hogy hajlandók legyenek azt is megkockáztatni, hogy kezükbe vegyék az eredeti művet.” – nyilatkozta McNeil tanárnő, akit a projekt sikere arra késztetett, hogy más hasonló programot is tervezzen. A tanulók többé már nem féltek a hangos olvasástól, mit több, az iránt érdeklődtek, hogy legközelebb Shakespeare melyik történetét fogják olvasni.
(Savoring Shakespeare = Reading Today, 2003. 2. sz. 10. p.)