Fésűs Éva nevével a nagyétkű Palacsintás király kapcsán találkozhattunk a legtöbben a televízió képernyője előtt. Kökényszemű Katicába sokan bele is habarodtunk, míg Derelyét, a minden hájjal megkent főszakácsot nem igazán zártuk a szívünkbe. A kaposvári írónő mesehőseiért tízezrek szorítottak, és némelyik könyve több kiadást is megért. A nyolcvan felé tartó írónő – aki ebben az évben Kaposvár Megyei Jogú Város díszpolgára lett –, termékeny évtizedeket vallhat magáénak: aktív rádiós éveiben 353 műsora került adásba, s 28 mesejáték, 16 kötet is része gazdag életművének. Ma is dolgozik; gyakran ül oda öreg írógépe mellé, amit huszonöt éve vele együtt nyugdíjaztak. A számítógép klaviatúrája nem venné igénybe ennyire az ujjait, s a javítás is könnyebben menne, ám Fésűs Éva hajthatatlan. Úgy véli: könnyebben megtanulná a kínai nyelvet, mint a computer használatát.
„Mögöttem hosszú út van, előttem sokkal rövidebb. Azt, hogy ezt a napot megérhettem, Istennek köszönöm meg.” Fésűs Éva a kaposvári városházán mondta ezt, amikor a közelmúltban átvette a megyeszékhely legrangosabb kitüntetését, a díszpolgári címet.
Férje, Temesi Lajos több mint fél évszázada csábította a széptájú Somogyba, s azóta a meseírónak ez az erdőkkel körülölelt, országnyi megye a választott hazája. Adminisztrátorként dolgozott, s a mesék csak a munka és a család után jöhettek – gyakran éjszakánként.
„Grimm meséken, törpés, boszorkányos és sárkánymeséken nevelkedtem, de nagyanyámat is mindig élvezettel hallgattam, és sok népmesét is olvastam gyerekként” – mondta Fésűs Éva, aki egyetemista unokájával él a puritán polgári házban. „Először csak verseket írtam, később azonban belekóstoltam a mesevilágba, ahova csak tiszta lelkiismerettel és jó szándékkal léphetünk be. Az érzelmeimet és a mondandómat évtizedekkel ezelőtt is leginkább a mesékkel tudtam kifejezni. Olyan voltam, mint az iránytű nélküli hajós, mert csak a sarkcsillagra nézhettem, amit isteni gondviselésnek, kegyelemnek és szeretetnek nevezhetünk. Abban az időben ugyanis más iránytűk nem voltak megbízhatók. Azóta sem változott a törekvésem, amit egy versemben úgy fejeztem ki: csepp víz szeretnék lenni, de tiszta, / melyben az ég magára lel.”
Fésűs Éva már javában írta meséit, amikor rádöbbent arra, hogy milyen nagy felelősség a gyerekekhez szólni. Ám ha az ember csak egyetlen talentumot is kapott Istentől, azt nem áshatja el. Kivirágzott hát a Jószagú rét, forgott a Mesevár, a rádiós szerkesztők, Derera Éva és Molnár Magda pedig húsz éven át várták a folytatást havonta, olykor hetente. Örültek a kaposvári szerző írásainak, pedig tudták róla, hogy gyakorló katolikus, és fia a pannonhalmi bencéseknél tanul. Fésűs Éva akkor is úgy érezte: tenyerén hordja a Jóisten. Kiélhette íráskészségét, és elvonulhatott kedvenc nyúlhősei közé.
A nyuszik után jöttek a rókák, a mókusok, a bocsok, Tüskeböki és Csacsi Tóni, derék kisinasok, szeszélyes királylányok mese-hangjátékokban, önálló műsorokban, de a nagyevő Palacsintás király már képernyőre kívánkozott. Követte őt az Üveghegyi csaló, majd Csupafülék, akik később a fővárosban, majd Békéscsabán és Szegeden is felugrottak a színpadra A csodálatos nyúlcipőben.
Az írónő örül, hogy áldott csönd vette körül s alkothatott. A telefonkönyvben is mind a mai napig asszonynevén találjuk meg. A kitüntetés átvételekor így fogalmazott: azért különösen értékes e díszpolgári cím, mert nem előlegként kapta, fiatalabb korában, hanem most, a nyolcvan felé tartva. Mint mondta, ez így szép, így jó, és Isten különben is nálunk jobban tudja azt, hogy mi a jó.
Egy ideig nemigen fogadta el iskolák, óvodák felkérését, de az utóbbi két évtizedben már soha nem kéreti magát. Ebben férjén kívül nagy érdeme van Varga Róbertnek, a Megyei és Városi Könyvtár igazgatójának és Komáromi Gabriella irodalomtörténésznek is. Boldog, ha gyerekek veszik körül, hogy mesélhet a meséről, az életéről, a képzelet erejéről, a humánumról, az ősi értékekről, a hitről, az adakozásról, a szeretetről, a toleranciáról és az olvasás fontosságáról.
Úgy véli: falun sokkal jobb a helyzet, mint városban. A technikai fejlődésre szükség van, nem is ez ellen ágál, hanem amiatt szomorú, ha a családban egy-egy ünnepen elhalmozzák a gyereket. Ezzel ugyanis becsapják, hiszen elhitetik vele, hogy ez a töménytelen mennyiségű ajándék a legnagyobb szeretet jele. Pedig ez nem minden. Sok egyéb van ezen túl.
„A szülők mindig a pedagógusokra mutogatnak” – fakad ki az írónő, aki néhány éve megkapta a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa (IBBY) Magyarországi Egyesületének életműdíját. „25-30 fős osztályban lehet-e komoly dolgokról meghitten beszélgetni? Szívesen megkérdezném a szülőktől: kedves anyuka, apuka, te hányszor ültél le a fiaddal vagy a lányoddal beszélgetni arról, hogy miért vagyunk e földön?”
S hogy miért vagyunk e világon?
Azért, hogy visszataláljunk a Teremtőhöz, aki szeretetből elindított bennünket.
Fésűs Éva sohasem az Erősjánosok, az óriások vagy a fondorlatos varázslók erejében hitt, hanem a kicsik – a sete-suta őzikék, a névtelen ezüsthegedűsök – igazában. És azokéban, akik végig szürke nyuszik maradnak, sok galibát csinálnak ugyan, de okulnak és igyekeznek mindent jóvá tenni, miközben példát mutatnak szeretetből és barátságból.
„A mesék ugyanarról szólnak, amiről az életünk, ám a végeredmény nem mindig ugyanaz” – vallja. Ahhoz, hogy egyszer az emberi történeteké is ugyanolyan igazságos és szép legyen, az a következő nemzedékeken múlik. Azokon, akik most veszik kézbe az első mesekönyveket. Szülőknek, pedagógusoknak óriási tehát a felelősségük abban, hogy a gyerekek milyen meséken nőnek fel. Jobban kell rájuk vigyáznunk, mert ha mindenütt az a jelszó, hogy „szemesnek áll a világ” vagy „aki bírja, marja”, akkor belőlük sohasem lesznek igazi boldogságra alkalmas emberek.
Fésűs Évának másfél éve meghalt a férje. Egy ideig kerülte a társaságot, aztán odaföntről üzenet érkezett: ne gubózz be, hintsd a szeretetet, és fejezd be, amit elkezdtél! Az írónő megfogadta párja intelmét, és ismét sorra eleget tesz a felkéréseknek; könyvtárban, iskolában válaszol a gyerekek kérdéseire. Odahaza pedig gyakran odaül öreg írógépe mellé – igaz, néha összeakadnak a billentyűi –, hogy két félbehagyott mesekönyvén dolgozzon. Hogy melyeken? Nem árulja el, nehogy ellopják mesehőseit, mint ahogy erre a közelmúltban volt példa. Kedves történetét ugyanis minimális módosítással, egy idegen név alatt látta viszont az egyik gyermekfolyóiratban. Amikor felháborodottan szóvá tette ezt, a szerkesztők annyival intézték el: biztos nagyon megkedvelte ezt a mesét az illető szerző, ezért ragaszkodott a főhőshöz és a történethez. Igen ám, de a folyóirat – teljesen véletlenül (?) – éppen azzal a rajzzal illusztrálta az átdolgozott mesét, mint amivel jó pár évvel ezelőtt az eredetit, a Fésűs Éva-félét.
A díszpolgár meseíró nem veszítette el a kedvét, s különben is a meseírónak kötelező az optimizmus. Csak így lehet szebb a világ. Örül a tágra nyílt gyerekszemeknek, a tarka rajzoknak, a meleg hangú olvasói leveleknek, a kicsik által készített ajándékoknak, meg annak is, hogy Halász Judit legújabb albumára rákerült a December, december című versének megzenésített változata.
S hogy miért lett meseíró?
Ki tudná azt megmondani, hogy az egyik ember miért hall zenét az esőben, a másik hogyan lel rá szép arcokra, lágy mozdulatokra a kemény kőben, s miként lehet az, hogy valaki harmatcsepp szemű tündért pillant meg egy virágban?
Találós kérdés. Szabad a gazda!