A világ mesekincsében sok olyan mese akad, amely nem az emberi természet nemesebb, a jót elfogadni kész és erkölcsi, szellemi fejlődésre mindig hajlandónak mutatkozó oldalát mutatja be, hanem „sötétebb” oldalunk rejtett vagy rejtegetett tulajdonságait hozza felszínre és nevezi néven. A mesékben nemcsak sikeres, feddhetetlen, győzelemre termett mesehősök járnak-kelnek, hanem olyanok is, akiknek nem sikerül elérniük kitűzött céljaikat, s elbuknak a vállalt feladatok teljesítése közben. Megelégszenek a réz-, illetve ezüsthíd pallójával, vagy már az első kocsmában elfelejtik, miért indultak útnak; nem állják ki az irgalmasság és szeretet próbáját, megszegnek szót, törvényt, erkölcsi parancsot vagy egyszerűen csak rosszul választják meg a küzdelemhez szükséges eszközeiket és stratégiáikat. A bukott mesehősöket leggyakrabban kővé változtatja valaki: a mese nem engedi meg számukra, hogy tovább haladjanak a rosszul választott úton. Ha megváltják őket, újabb lehetőséget kapnak, visszamehetnek oda, ahonnan elindultak, hátha a következő próbálkozás sikeresebbnek bizonyul majd. A mese tehát nem azt ígéri nekünk, hogy mindig győzni fogunk, és hogy minden jó tettünkért jót kapunk, hanem azt, hogy ha kitartóan próbáljuk végigjárni saját utunkat, amelytől sem a kudarcok, sem a figyelmünket más irányba terelő „kísértők” nem tudnak eltántorítani, az út végén közelebb kerülhetünk önmagunk legbenső lényegéhez, és lehetőségünk nyílik valamiféle harmónia megélésére is. A mese nem állítja azt, hogy ez a harmónia tartós és zavartalan lesz, hiszen hiába érünk el a mese végén a megoldáshoz és ezzel együtt a megbomlott egyensúly helyreállításához, a következő történetben kezdhetjük elölről az egészet.
A figyelmes meseolvasók jól tudják, hogy nincs két egyforma mese. Minden történet egy kicsit másképp néz az emberre és az őt foglalkoztató problémára. Ebből következően az egyes mesetípusokban sincs két egyforma mesehős, hiszen mindegyiknek más próbát kell kiállnia, más elvárásoknak kell megfelelnie. Az emberi létnek nincs olyan aspektusa, amelyre ne világítana rá a mese a maga bölcsességével és erejével. Csak rajtunk, mesehallgatókon és meseolvasókon múlik, hogy mit tudunk kezdeni ezzel az évszázadok alatt kikristályosodott tudással.
Könnyű dolgunk van akkor, ha a világszép királykisasszonnyal, a rettenthetetlen vitézzel, a jószívű és segítőkész leánnyal kell azonosulnunk. Az viszont már nehezebben megy, ha a féltékeny, irigy, bosszúálló, törtető, inkorrekt mesehősökben vagyunk kénytelenek ráismerni egy-egy nem-szeretem vagy mélyen elfojtott tulajdonságunkra. A meséken keresztül olykor megpillanthatjuk saját természetünk azon vonásait is, amelyekről egyébként nem szívesen veszünk tudomást. A legtöbb nő örömmel azonosul Csipkerózsika, Hamupipőke vagy Hófehérke alakjával, és könnyen átéli a szerelméért mindent feláldozó hősnő szenvedéseit, de ki az, aki az irigy, önző, féltékeny mostohaanyákban, a gyermeküket hűtlenül elhagyó anyákban vagy az esküvőjére igyekvő menyasszonyt elveszejtő álmenyasszonyokban önmagára merne ismerni?
Pedig a meseirodalom tele van olyan történetekkel, amelyek abban segítenek, hogy szembenézhessünk saját, kevésbé szeretett, sőt önmagunk előtt is rejtegetett tulajdonságainkkal, és megértsünk valamit a rosszul végződő történetekből is. Ne felejtsük el: a mesék mindig csak egy hős számára végződnek jól, a többiek vereséget szenvednek a mese folyamán. De nemcsak a küldetésüket maradéktalanul beteljesítő hősök sorsából tanulhatunk valamit, hanem a bukott mesehősökéből is. Persze épp az ő sorsukat intézhetnénk el a legkönnyebben, mondván, hogy a hazugság, az önzés, a mohóság, a kegyetlenség és gonoszság mindenképpen büntetést érdemel. Véleményem szerint túlságosan leegyszerűsítjük a történetben rejlő lehetőségeket, ha csupán erkölcsi igazságokat látunk vagy keresünk bennük. Sokkal többet kaphatunk ezekből a mesékből, ha önmagunk meghaladására buzdító felszólításokat is kihallunk belőlük!
A halász meg a felesége1 című mese azon történetek közé tartozik, amelyeket nagyon sokan elutasítanak. Amikor ennek okát firtatom, rendre azt a választ kapom, hogy „a halász felesége annyira kapzsi és olyan csúnyán bánik a férjével, hogy azt még hallgatni is rossz”. Ilyenkor arra kérem a mesehallgatókat, hogy mese közben ne az asszonyra figyeljenek, hanem a halászra: vajon mit kezd ez a férfi asszonya megveszekedett birtoklási vágyával, mohóságával és agressziójával? Mi vezethet a mérték és mértékletesség teljes hiányához? Mit jelent határt szabni kívánságainknak, és kapcsolatba hozni őket reális lehetőségeinkkel?
A mese elején a halász egy csukát fog, aki arra kéri a halászt, hogy dobja őt vissza a tengerbe. A halász így is tesz, majd hazamegy, és elmeséli feleségének, mi történt vele. Az asszony korholni kezdi amiatt, hogy mindenféle ellenszolgáltatás nélkül engedte útjára a halat, és visszaküldi férjét a tengerpartra, ugyan kívánjon már legalább egy takaros kis házikót. A halász vonakodva bár, de megteszi. A csuka teljesíti a kérést, ám a beteljesült kívánságot csupán két hétig kíséri öröm és megnyugvás a halász új otthonában. Akkor a feleség újabb kéréssel áll elő: most már kőkastélyban akar lakni. De ezzel sem elégszik meg. Ezután királyné akar lenni, majd császárnő, aztán pápa, végül maga az Úristen, hogy ő engedhesse fel a napot és a holdat az égre. Vágyainak semmi sem szab határt, és bizonyára még az Úristen státuszával sem lenne elégedett, ha a mese megengedné neki, hogy eljusson odáig. De a balsejtelmünk, hogy ennek egyszer rossz vége lesz, beigazolódik: utóbbi kívánsága után az asszony újra a régi halászkunyhóban találja magát.
Ha csak az asszony figurájára koncentrálunk, valóban könnyen elintézhetjük a mesét azzal, hogy a kapzsiságról szól, és nem történik benne más, mint hogy a mérték fogalmát nem ismerő nő, aki ráadásul még a férjét is terrorizálja, megkapja méltó büntetését. Verena Kast jungiánus pszichiáter nagyszerű könyve2 hívta fel rá a figyelmemet, hogy az események ilyetén alakulásában a halász éppoly ludas, mint a felesége. Kast szerint a kívánságok nagyon fontos részei életünknek, mert amíg kívánságaink vannak, hiszünk abban, hogy helyzetünk megváltozhat. Az, hogy a mesebeli halásznak nincsenek kívánságai, ugyanolyan egyensúlyvesztés, mint a halászné túlzott, mértékletességet nem ismerő kérései, majd parancsai. Talán lenne remény a két ellentétes létszemlélet harmonikus összekapcsolódására, ha egyszer a halász is kívánna valamit, az asszony pedig már nem kívánna többet, vagy ha a halász „megálljt!” kiáltana legalább a harmadik kívánság teljesítése után. A harmónia azonban ebben a mesében nem teremtődik meg. A halász hiába ismételgeti önmagának az asszony viselkedését látva, hogy „nincs ez rendjén így”, nyíltan nem mer szembeszállni a feleségével. Úgy tűnik, hogy a halásznak egy ideig még tetszik is az asszony viselkedése, noha érzi a veszélyeit is. Mégis ő az, aki újra és újra elmegy a halhoz, és – kissé szégyenkezve ugyan – előáll a kívánságokkal.
Nagyot tévednénk, ha ezt a mesét úgy olvasnánk, hogy szétválasztanánk a bennünk lévő férfit és nőt, és a másik nemre mutogatnánk csúfolódva. A mesék értelmezésekor soha ne feledkezzünk meg arról, hogy a mese minden szereplője mi magunk vagyunk. Láthatjuk, milyen tapasztalatokkal gazdagodhatunk azáltal, hogy a halász szemszögéből is végiggondoljuk a történetet.
Nagy meglepetésben lesz részünk, ha a csuka oldaláról is megtesszük ugyanezt.
De nem mindig egyszerű megítélni, hogy kit miért tartunk „bukott” mesehősnek. Ha valaki félútról visszafordul, vagy ugyanott kővé varázsoltatik, nyilvánvalóan nem teljesítette vállalt feladatát. S ugyanígy sikertelen az is, aki csalással, sőt az igazi hős életének kioltásával igyekszik az ünnepelt hősök pozíciójába emelkedni. Ám vannak olyan történetek is, amelyek megengedik a hősnek, hogy rossz döntéseit korrigálhassa, újrakezdhessen valamit, vagy pedig a történet további menetében szembesülhessen azzal, hogy helytelen kiindulópontot választott magának.
Ez utóbbi hősök közé tartozik az a királylány is, aki palotájából mindent lát, ami az országában történik, s ez oly magabiztossá teszi, hogy senkivel sem akarja megosztani a birodalmát, azaz nem akar férjhez menni.3 Amikor alattvalói sürgetése ellenében már nem tudja tovább halogatni a férjhezmenetelt, olyan férjet kíván magának, aki többet tud, mint ő. Mivel a királylány mindent lát, mindent tud, mindent ismerni vél, ezért nem könnyű ilyen embert találni. Vajon ki lesz az, akinek jóvoltából a lány meghaladhatja a mindentlátás tudományát? A királylány kihirdetteti, hogy ahhoz megy feleségül, aki úgy el tud rejtőzni előle, hogy még ő sem képes megtalálni.
Jönnek is sorra a szebbnél szebb királyfiak, de egy sem tud elbújni előle. Van, aki azt gondolja, hogy ha álarcot vesz fel vagy mésszel keni be magát, máris „láthatatlanná” válik. Más királyfiak meg egyszerűen a pincébe bújnak, azt gondolván, hogy ha nincsenek szem előtt, vagy ha ők nem látják a királylányt, az sem fogja észrevenni őket. Magabiztossága és önzése csúcsán a királykisasszony azt a kegyet adja a próbára jelentkező századik királyfinak, hogy az háromszor próbálhat szerencsét. A fiú először egy holló tojásába rejtőzik, de a királylány hamar megtalálja őt. Ezután egy hal gyomrába bújik, s a hal leereszkedik vele a tenger mélyére. De a királylány a tenger mélyét is látja, és a fiúnak innen is elő kell jönnie.
Harmadszor egy róka segít a fiúnak. Elviszi őt egy forráshoz, ahol mindketten megmerítkeznek, így a róka állatkereskedővé, a fiú helyes kis tengerinyúllá változik. A fiú már tudja azt, amit a királylány még nem, hogy a jól működő párkapcsolat érdekében mindkettőjüknek le kell vetkezniük addigi életüket és meg kell újulniuk. A fiúnak be kell építenie valamit saját személyiségébe, meg kell tanulnia valamit, amit még nem tud. A királylánnyal viszont épp az a probléma, hogy túl sokat tud, így hát neki le kell valamit építenie magából. A királylány ugyanis továbbra sem akar férjhez menni, egyedül szeretné birtokolni az egész világot. De az a világ, amely kizár valami nagyon fontosat önmagából (itt nevezetesen a férfit), sem nem teljes, sem nem működőképes. Ráadásul a királylány minden gondolata csak önmaga körül forog, ám annak ellenére, hogy mindent lát, egy valamire mégis képtelen rátekinteni: saját magára.
Hogyan képezi le ezt a helyzetet a mese? Amikor a kereskedő megjelenik a városban a kis tengerinyúllal, rengeteg ember sereglik köréjük. Köztük van a királylány is, akinek annyira megtetszik a kis nyúl, hogy rögvest megvásárolja. Amikor elérkezik az idő, hogy a királylánynak harmadszor is meg kell találnia a fiút, a tengerinyúl a lány hajfonata mögé bújik el. Foroghat a királylány bármerre, nézhet kifelé a mindentlátó ablaküvegein bármely irányba, a fiút nem találja meg. Mérgében úgy becsapja az ablaküvegeket, hogy azok millió szilánkra törnek. „Mikor pedig a tizenkettedik ablakot is becsapta, abba beleremegett az egész kastély, és az utolsó ablaküveg is ezer meg ezer darabra törött” – mondja a mese.
A királylánynak is rá kell jönnie, hogy nem élhet úgy, ahogy eddig élt. Ez a fölismerés mindenki életében olyan horderejű, hogy abba az egész személyiség „beleremeg”, és összetörik minden, amit addig – meglehet fáradságos munkával – fölépítettünk. Félelemmel, elragadtatással és viszolygással teli állapot ez, kell hozzá egy kis idő, amíg az ablaküveg okozta sérülések begyógyulnak.
Mesénkben a királylány emberére akadt, s most már nincs mit tenni, föl kell adnia függetlenségét, oda kell állnia a méltó társ mellé. Annak ellenére, hogy nem meghódították, hanem legyőzték, új lehetőségek nyílnak meg a számára: most már őt is láthatja valaki, mint ahogy végre ő is láthatja önmagát. A mindentlátáshoz ettől kezdve már nincs szüksége eszközökre (tizenkét ablaküvegre), a két szeme is elegendőnek bizonyul hozzá. Sőt, az is meglehet, hogy ettől kezdve már a mindentlátásra sem lesz szüksége.
Kényes egyensúly ez minden párkapcsolatban vagy a személyiség fejlődésében: középpontra helyezkedni az elrejtőzés és a birtoklásvágy között.
1 A halász meg a felesége. = Grimm legszebb meséi. Magyarra átdolgozta: Rónay György. 13. kiad., Bp., Móra. 1986. 35–43. p.
2 Kast, Verena: Férfi és nő a mesében. Lélektani értelmezések. [D.l.], EuroAdvice, 2002. 134 p.
3 A mindentlátó királylány. = Boldizsár Ildikó (szerk.): Esti tündérmesék. Bp., Novella, 2001. 21–28. p.