Goda Beatrix: Az iskolai könyvtári probléma a pedagógiai szaklapokban az első világháború befejezésétől 1944-ig

Az állami elemi népiskolai ifjúsági könyvtárak honi helyzetét a korabeli pedagógiai folyóiratok közleményei alapján kívánom bemutatni. Ennek érdekében a korszak alábbi pedagógiai folyóiratait tekintettem át a zárjójelben feltüntetett időhatárokon belül: Néptanítók Lapja (1919-1944), Magyar Paedagógia (1919-1944), Nemzeti Közoktatás (1931-1942), Pedagógai Szeminárium (1931-1940), Nevelés (1940-1944).

A témába vágó legtöbb közleményt a Néptanítók Lapja című folyóirat jelentette meg. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium (továbbiakban VKM) hivatalos orgánumaként közölte az iskolai könyvtárakkal kapcsolatos jogszabályokat, de számos tanulmányt is megjelentetett gyakorló tanítók, pedagógusok tollából. A Pedagógiai Szeminárium és a Nemzeti Közoktatás című lapok kevésbé foglalkoztak az iskolai könyvtárüggyel. A Magyar Paedagógia 1919 és 1944 közötti számaiban nem találhatók olyan cikkek, tanulmányok, melyek e téma részletes tárgyalását tekintették volna céljuknak.

A népiskolai ifjúsági könyvtárak

Gyarapítás

A könyvtárak gyarapításának módjáról több rendelet született az 1920-as években. Az 1920. évi 56.955 VIII/a rendelet érvénybe helyezte az 1912. évi 7429. sz. rendeletet, mely tartalmazta az alsó fokú oktatás számára beszerzendő könyvek listáját. A jegyzék a könyveket három csoportra osztotta. Minden könyvtár köteles volt beszerezni az első típushoz tartozó alapműveket. A második és harmadik kategória az első kiegészítése volt. Az ezekben szereplő könyveket, csak azoknak az iskoláknak kellett megvásárolniuk, amelyek anyagi helyzete ezt megengedte.¹ Ez a hármas felosztás az 1904. évi 2962. sz. rendelet óta létezett.²

1923-ban létrehozták az Országos Ifjúsági Irodalmi Tanácsot (1923. évi 79000/III. b. sz. rendelet).³ A tanács ügyrendjében, melyet az 1926. évi 28.919/926. III. a. sz. rendelet szabályozott, az olvasható, hogy a tanács javaslatot tesz a VKM-nek az ifjúsági könyvtárakba felveendő könyvek jegyzékéről.⁴ Az ügyrend megszületése előtt már 1925-ben elkészült a javasolt könyvjegyzék, melyet az 1925. évi 1054. III. a. sz. rendelet léptetett életbe. Ez a jegyzék már csak két kategóriát állított fel, a beszerzendő és beszerezhető könyveket. A beszerzendő művek jegyzéke az elemi iskolák esetében egy címet tartalmazott – Pósa Lajos: Hazafias versek –, melyet jutalomkönyvként tüntettek fel. A szabadon beszerezhető művek listája több mint 100 címet foglalt magába. Ezek a könyvek kizárólag magyar szerzők művei voltak, többek között Benedek Elek, Pósa Lajos, Petőfi Sándor, Eötvös Károly, Krúdy Gyula stb. írásai, meséi, versei, novellái és ifjúsági regényei.⁵ A könyvjegyzéket évenként pótlásokkal látták el. 1932-re a jegyzékek iskolatípusonként egy-egy kötetet tettek ki, összesen 3 füzetnyi terjedelemben. A könyvjegyzéknek és az állami elemi népiskolai könyvtáraknak nagy hiányosságai voltak, többek között az útleírások, a kalandregények és a világháborús történetek terén.⁶

Az 1926. évi 14.312 VIII. a. sz. rendelet az ajándékba kapott könyvek sorsáról rendelkezett. A jogszabály kimondta, hogy amennyiben ajándékozás útján olyan könyv kerül az állami elemi népiskola könyvtárába, mely nem szerepelt a hivatalosan beszerezhető könyvek listáján, annak sorsáról a királyi tanfelügyelő határoz. Ha a királyi tanfelügyelő a könyvet nem találta megfelelőnek, úgy azt a tanári könyvtárban kellett elhelyezni.⁷

Finanszírozás

Az állami elemi népiskolai könyvtárak beszerzésének és fenntartásának finanszírozására általában több forrást jelöltek ki. Az egyik forrást a beiratási díjak bizonyos százaléka jelentette már az I. világháborút megelőző időszakban is. Az évtizedek alatt a változó gazdasági viszonyok eredményeként csak a befolyó összegek felhasználhatóságának aránya változott meg.⁸ Ezen túlmenően az iskola költségvetéséből, valamint a büntetéspénzekből és esetenként alapítványi hozzájárulásból is kaphattak támogatást.

Az 1919. évi 185.132 sz. rendelet a VKM hivatalos könyvjegyzékének megjelentetéséig megszüntette a beszerzések költségvetési fedezetét.⁹ Ezt módosította az 1924. évi 1431/VIII. sz. rendelet, melynek értelmében az elemi iskolai fölvételi díjakból befolyó összeget a tanítói és ifjúsági könyvtárakra, ezen belül könyvkötésre és beszerzésre lehetett fordítani.¹⁰

Az 1930. évi 882-4-674-1930. sz. rendelet kimondta, hogy a beiratási díjak (1 pengő/fő) feléből iskolai könyvtári alapot kell létrehozni, melynek célja a szegény tanulók kölcsöntankönyvekkel való ellátása. A kieső összeget a büntetéspénzekből és az adományokból befolyt összegek pótolták. Az ifjúsági könyvtárak esetében új könyvek beszerzésére csupán a kölcsöntankönyvtár felszerelése után fennmaradókat lehetett fordítani.¹¹ A kölcsöntankönyvtár a szegény tanulók számára biztosított tankönyveket. A 19. században segélykönyvtár néven működött hasonló gyűjtemény az iskolákban. A segélykönyvtár azonban a tanítói és az ifjúsági könyvtár mellett a népiskolai könyvtár részét képezte.¹²

Az olvasóvá nevelés

Az állami elemi népiskolai könyvtárak többnyire osztálykönyvtárként működtek. Ez a német mintára kialakított rendszer a többtanítós osztott vagy részben osztott népiskolákban vált gyakorlattá. Az osztálykönyvtárban azokat a könyveket helyezték el, melyekre az adott tanévben szükség volt, s azokat az év végén a következő osztálynak továbbadták. A szegényebb falusi és egytanítós osztatlan iskolákban (49,5%)¹³ egy zárható könyvszekrény töltötte be az iskolai könyvtár szerepét.

Az oktatás részét képezte az ún. könyvtáróra, amelyre többnyire délután, a tanítás végén került sor. Ennek keretében a tanító egy kölcsönzési napló segítségével kiosztotta a tanulóknak a könyveket, és összeszedte a már elolvasottakat. A pedagógusok el is beszélgethettek a diákokkal az olvasottakról, de a legfontosabb szempont a nyilvántartás vezetése, a könyvek sértetlen megőrzése volt.¹⁴

A könyveket többnyire nem sikerült az elvárt mértékben megóvni. Az elhasználódott könyvek felújítására vagy cseréjére az iskolák nem kaptak pénzügyi segítséget. Az 1930-as években az állományok már nagyon rossz állapotban voltak. A fizikai elhasználódás ellenére azonban a tanítók nem végeztek apasztást, ami a tartalmilag nem megfelelő művek esetében újabb gondokat okozott. Az írások elavult nyelvezete és a nem megfelelő helyesírás jelentette a legnagyobb problémát, de sokan utaltak a művek régies fölfogására, ideológiájára.¹⁵

A helyzet fölmérésére és a lehetséges megoldások számbavételére hat könyvkiadó vállalat Klebelsberg Kunó miniszter támogatásával pályázatot hirdetett 1929-ben Tud-e a népiskola jó könyvre nevelni? címmel. A pályázaton egy-egy tanulmánnyal bármely tanító vagy az oktatásügyben dolgozó személy jelentkezhetett. Az első három helyezett pénzjutalmat kapott és a legjobb műveket közölte a Néptanítók Lapja.¹⁶

Az iskolai könyvtárügy nagy visszhangot kiváltó eseménye volt a pályázat. A pályamunkák egyrészt fölhívták az oktatásirányítás figyelmét az iskolai könyvtárak nehézségeire, másrészt szóltak az olvasóvá nevelésben, a könyvtárhasználtatásban megmutatkozó hiányosságokról. Nehézséget okozott a könyvtárak rossz ellátottsága, esetenként 300-400 tanulóra csupán egy 60-70 kötetes könyvtár jutott.¹⁷ A pedagógusok kérték, hogy több használható és megfizethető ifjúsági könyvet és folyóiratot biztosítsanak számukra. Rengeteg rejtett kritika is olvasható a tanítók munkájával kapcsolatban. A pályázók hangsúlyozták, hogy a tanítóknak ismerniük kellene a könyvtár könyveit és azokat a 3. évfolyamtól kezdődően a tanórákon (pl. fogalmazástanítás, olvasástanítás keretében) használniuk kellene. Emellett az olvasottakat minden esetben vissza kellene kérdezni. Kiemelték továbbá, hogy már a 3. osztályban kezdjék meg az iskolai könyvtár önálló és rendszeres használatára való nevelést. A könyvtárhasználatra nevelés másik módja a helyi népkönyvtárak látogatása, abban az esetben, ha azok megfelelő állománnyal rendelkeznek.

A pályázók az oktatásügy irányítóit arra ösztökélték, hogy hatékonyabban segítsék a munkájukat, az új könyvek listáját pedig rendszeresen tegyék közzé. Javasolták továbbá, hogy a tanítóképzés és továbbképzés keretein belül tanulhassanak könyvtárhasználati ismereteket és az olvasmányok feldolgozásának módszertanát is.¹⁸

A korszak egészére jellemző, hogy a tankönyvön túl elsősorban szépirodalmat vontak be a tanítók az oktatásba. Az ismeretterjesztő irodalmat, de az ismeretterjesztést sem tartották fontosnak.¹⁹ Az olvasásra nevelés legjobb eszközének a klasszikus elbeszélő műveket és a magyar népmeséket tartották. A magyar népmeséktől a magyar kultúra megismerését és az ízlés formálását is várták.²⁰ A nevelésben a klasszikus irodalom szerepe az értékközvetítés és a jellemformálás lett volna. A fölmérések szerint azonban a nemzeti irodalmat, és a valláserkölcsi alapon álló műveket az ifjúság kevéssé olvasta, és nem szerette. Ebben a korban a maradandó irodalmi értéket hordozó gyermek- és ifjúsági művek száma nem volt túl nagy, s azok is alig jutottak el a diákokhoz.²¹

A jelentősebb pedagógiai szaklapokat áttekintve megállapítható, hogy az iskolai könyvtárügy sem a neveléstudományban, sem az oktató-nevelő munka gyakorlatában nem volt fontos téma. Az iskolai könyvtárak szerepét az elemi népoktatásban, az olvasóvá nevelésben és elsősorban a könyvtárhasználtatásban látták. Az iskolai könyvtárügy súlyát a szakmai közéletben jól mutatja, hogy olyan jelentős szaklap mint pl. a Magyar Paedagogia eben a témában egyetlen cikket sem közölt. Fölmerül a kérdés, hogy a századforduló és a Monarchia időszakához viszonyítva miért csökkent ilyen mértékben a szakma érdeklődése az iskolai könyvtárak iránt.

Az egyik indok a politikai és gazdasági nehézségekben kereshető. Az oktatásirányítás elsődleges célja az volt, hogy az iskolás korosztály mind nagyobb arányban részesüljön elemi oktatásban. Ezt szolgálta többek között az iskolaépítési program, mely óriási összegeket igényelt. Takarékossági szempontból felhívták a tanítók figyelmét arra, hogy tekintettel a világháború utáni és a 1930-as években a gazdasági világválságból adódó helyzetre, anyagi igényeiket szorítsák háttérbe.²² Ilyen körülmények között könyvek beszerzésére, könyvtárakra és azok működtettésére sem fordíthattak jelentős összegeket.

Ez nem jelentette azt, hogy a kultusztárca nem tartotta fontosnak a tanulók könyvtári ellátását, azonban az oktatás keretein belül működő könyvtárakról a hangsúly az iskolán kívüli önálló ismeretszerzésre tevődött át. Az önálló ismeretszerzés helyszíne a népkönyvtár lett. A két világháború közötti időben, a szaklapokban, kiemelt fontossággal ez utóbbi két terület, az önművelés és a népkönyvtárak jelentek meg.

Az 1930-as évekre az iskolai könyvtárak legfontosabb feladata a kölcsöntankönyvek gyűjtése és kölcsönzése volt, – egyéb funkciói pedig az elemi népoktatás méreteinek fenntartása érdekében – időlegesen háttérbe szorultak.

Jegyzetek:

2² A gazdasági válság és a magyar tanítóság. = Néptanítók Lapja, 1931. 8. sz. 1-2. p.