Az alábbiak olyan XVII. és XVIII. századi magyar írók műveiből adnak ízelítőt, amelyekben a szerzők valamilyen módon az olvasás hasznára, jelentőségére, mikéntjére hívják fel virtuális olvasóik figyelmét. Mivel az idézett művek a magyar nyelvű kultúra és a magyar nyelvi kultúra felvirágoztatásának igényével születtek, összetettségükben még erősebben hatottak a könyvet nem csak dísztárgyként, objektumként kezelőkre – az olvasókra.
Mindannyian a könyv szeretetétől indíttatva ragadnak pennát, és alázattal, néha megalázottságot is elszenvedve keresnek kiadói mecénást, vagy éppen azoktól megbízatva fejtik ki áldásos tevékenységüket, közvetett úton is hatást gyakorolva az olvasás elterjedésére, az olvasói ízlésvilág nevelésére. Az idézett művek nagy része idegen nyelvből történő fordítás, amelyhez szerzőik ajánló soraikban, dedikációikban, a kegyes olvasót megidézve teszik le voksukat a „magyarul írni és magyarul olvasni” elkötelezettsége mellett.
A bemutatásra kerülő szemelvények az olvasásra nevelés közvetett módjára vonatkoznak, a már olvasni tudó réteghez, az „együgyű olvasóhoz”, a „gyenge olvasóhoz”, a lelkieket vagy az értelmieket keresőkhöz szólnak, de a tudós rétegeket is megérintik; őket erősítik meg az olvasás tényének nagy-szerűségében, az akkor még egyetlen kézzelfogható, szépirodalmi, ájtatos vagy tudományos információhordozó közeg szeretetében, mely úgymond mindenki számára elérhető. De a konkrét olvasásra nevelés szép történelmi példáival is találkozunk.
Pataki Füsüs János, 1622-ben fejedelmét, Bethlen Gábort – a Királyoknak tüköre című, Bártfán, 1626-ban megjelent „kis könyvecskéjének tiszta vizével, aranyával és ezüstjével” köszönti. Ajánlólevelében, melyben a magyar nyelven való írás kérdését is boncolgatja ilyen gondolatokat vet a papírra a könyvről:
„… Felségednek ßüvem ßerént örvendezek, mellyet arannyal és ezüstel való adományommal, semmiképpen megh nem mutathatnék, mert ninczen énnékem sem aranyam, sem ezüstöm, mellyel kößönthetném Felségedet, hanem az mim vagyon azt adhatom.
Ez az én mirrhám és temiénem az kik arannyal, ezüstel, és egyéb VRI ajándékockal kößönthetik Felségedet, azzal kößöncsék, méltó és illendő, én ez kis könyveczkének tißta vizével, arányával és ezüstével kößöntöm. Azért kérem Felségedet, mint kegyelmes Vramot, vegye jó neven, tekincze kegyes ortzával, fogja oly ßivel, az minémüvel irattatott és adattatik.
Hogy peniglen Magyar nyelven irattattot, löt Fels(gednek és Orßághunkban lévö Magyaroknak kedvekért.”
Laskai János a Hittül-szakadásnak tellyes megorvoslása című, Szenci Ábrahám által Nagyváradon, 1644-ben nyomtatott munkájában, amely egyébként Vedelus Miklós művének fordítása deákból magyarra, a magyar olvasó közönség komoly bírálatával is él, amikor ekképp korhol:
„A’ Magyar Nemzet penig oly rest a’ maga nyelvén való könyveknek olvasásában; hogy igen kevesen találtatnak, kik egész életekben-is egy avagy két Magyar könyvecskét által-olvastak vólna. Kinek vagyon-is láttattya. Mert mivel sokan Deákul sem tudnak, s-a’ Magyar ‘Irásokat sem akarják olvasni; ha mikor csak alá-való dologról kévántatik-is vala-kivel beszédben eredni, mint a’ némák halgatnak, avagy szégyennel kell el-indított beszédeket félbenszakasztani. Némellyek a’ restség mellé negédességet-is tóldnak. ‘Es ha mit e’-félék a’ Deák nyelvben kaptak, immár szégyenlik olvasni a’ Magyár ‘Irásokat. S-ha ki akarja próbállya-meg, kérjen némellyektül Magyar könyvet olvasni; azt felelik néki, hogy könyv-tartojokból-is ki-vetnék inkáb, hog’-semmint Magyar könyvet tartanának avagy olvasnának. A’kik annyira vadnak e’ negédesség miatt, hogy ha kivel születéseknek nyelvén kell-is szólani, beszédeknek majd harmadát Deák igékkel kénszeríttetnek meg-elegyíteni. Egy szóval, magyarok lévén, Magyarúl sem tudnak beszéllni. … nem várhattyák csak azt-is hogy vala-kinek munkáját végig olvassák, hanem (föképpen az úy munkák ellen) mindgyárást ítéletben szálván, csak az elsö leveleken-is ha nem oly ékes Magyar szóra akadnak, mely az ö szájok ízi-szerint esnék, avag’ ha egyéb fogyatkozásocskákat vésznek-eszekben; ottan az egész munkát sententiázzák halálra érette.”
Több mint egy évszázadra rá sem sokkal jobb a helyzet Sofalvi József szerint. Ő Leidenben, 1775-ben lefordítja németből Johann Georg Sulzer munkáját, A természet munkáiból vétetett erköltsi elmélkedéseket. Patronusaihoz Szerentsi Ferenchez és Bártzi Krisztinához írt ajánló levelet. A tekintetes úrhoz s asszonyához intézve szavait, az olvasásról a következőket írja.
„A’ Tudományoknak terjesztésére, és a’ vastag tudatlanság’ setét homályának el-osztására leg bizonyosabb és leg szükségesebb eszköz a’ könyveknek olvasása. De ha a’ mi Hazánknak állapotját meg-tekintjük, fájdalommal kell azt szemlélnünk, hogy a’ mi Magyar nyelvünkön iratott Könyveknek kevés vólta miatt, Nemzetünknek nagy része meg fosztatik az erre a’ nemes és valósággal hasznos tzélra vezető eszközöktöl. Erre nézve mind a’ Filosofiai, mind pedig a’ Keresztyén Éthikának régulái szerént köteleztetik arra minden, valakinek ideje, és alkalmatossága vagyon, hogy a’ maga Hazafiai között ezen nemes végnek el érését, a’ Tudományok által való meg-frisseltetését könnyebbé tegye; szorgalmatoskodván a’ körül ki ki a’ maga állapotja, és környül álló dolgaihoz képest; … Azt mindazáltal meg-kell vallanunk, hogy a’ hasznos Könyvek’ terjedésének nem kis hátra maradása vagyon az Olvasóknak kevés száma, melly miatt mind a’ munkás a’ fáradságot, mind pedig a’ nyomtató a’ költséget kételkedve forditja a’ köz haszonra. És épen ezt az unalmat igyekeztem el-kerülni, midön a’ bölts Auctornak A’ TERMÉSZET’ SZÉPSÉGEIRÖL VALO BESZÉLLGETÉSEIT, és ezeket a’ Természet Munkáiból vétetett Erköltsi Elmélkedéseket választottam a’ forditásra; reménylvén, hogy egy felöl a’ sokak elött kedves rövidség, más felöl pedig az elmés Auctornak mélly tudománya mellett minden munkáiban egy aránt uralkodó kellemetes irásának módja, a’ ki annyira tudja utile miscere dulci, a’ hasznos dolgokat kedvesebbekké, és kivánatosabbakká tenni, talám többeket fog az olvasásra fel inditani. … Ha ez a’ Munka az eredeti nyelven nyert közönséges kedvességét az én általam készittetett Magyar öltözetben el-nem veszti, ez nagy örömömre fog szolgálni.”
Természetesen történtek változások. Szabó János Arnd Jánosnak, Az igaz keresztyénségről írt művét fordítja 1741-ben. Ő elöljáró beszédében a következőket mondja:
„Még a mi magyar Nemzetünk vólt az Istennek ezen drága ajándéka nélkül. Egyéberánt találkoztanak a mi Országunkban is ollyan értelmes és kegyessen tanult emberek, kik ezen könyvnek hasznos vóltát talám magokban tapasztalván, s a mit magokban éreztenek, másokkal is közleni akarván, ezen könyvnek forditásáról gondolkodtanak.”
A fordítás során a szövegbe bekerült különös szavak mgismerésével kapcsolatosan – „mellyek a’ mi nyelvünken eddig nem igen hallattanak” – megfogalmazza az olvasás közben elnyerhető készségek kialakulásának folyamatát:
„a’ mi mostan homályosnak látszik, az idővel a’ gyakor olvasás közben meg világosittatik.”
Szerzőnk eligazító utasításokat is ad a könyve olvasásához. Ezek a könyv szerkezetére, a mellékelt segédeszközökre (jegyzetek, lajstromok) vonatkoznak:
hogy „a’ kegyes Arndnak igaz a’ Szent Irással és a’ Sym-
bolikus Könyvekkel egyező értelmét, minden praejudiciomókat ‘s hamar itéleteket félre vetvén meg érthessék; ama tiszta tudományu Vareniusnak, Dorfeusnak ‘s egyebeknek jegyzését a’ Lipsiai 1732. eszt. ki jött és a’ Felséges Lengyel Országi Királynénak Kristina Eberhardinának dedicáltatott editioból ki vettem, és ezen munkába be iktattam.”
Arra is fény derül, hogy az ájtatos jellegű olvasmány hangulat kérdése is, amely összefügg az olvasó lelki világának nyugodtságával vagy feldúltságával. Amint írja:
„Egyéb aránt a’ ki ezt a könyvet leg hasznosabban akarja olvasni, a’ leg jobban tselekeszik, hogy ha ollyan részt keres az olvasásra, melly külsö vagy belsö állapotjához leg alkalmatosabb. (…) Mindazáltal havalaki az ö Vasárnapi vagy Innepi buzgóságának elöbb mozditására az Evangeliomokhoz illendö matériát akar olvasni, annak számára akarván kedveskedni, ezen könyvet a Vasárnapokra ‘s innepekre fel osztottam.”
Egy, a mi szempontunkból nagyon fontos vetületét emelném ki vi-szont ezen szerzői utasításból, éspedig azt, hogy mintegy felszólításként az olvasás társadalmi vonzata is megjelenik:
„El olvasván azért az Evangeliomot az új Testamentomból vagy Bibliából, fogjad azokat a’ Részeket, mellyek arra a’ napra rendeltettek, a’ mint az hátra tétetett Laistromból ki tetszik, olvassad magadnak és tselédednek javára, mondj egynéhány éneket és imádságot, vagy a’ mit olvastál magad szavaiba fogláld bé, és térjeszd Isten eleibe;”
És abban a részben, amikor azt írja, hogy:
„Minden kegyes és okos embernek itéletire hagyom, ha nem jobbé a’ drága idöt efféle épületes munkáknak forgatásában, mint hasztalan sétálással, kotzkázással, kártyázással, boros korsó és vendégeskedés mellett való dösöléssel, vagy héjában való trétséléssel, mese beszéddel, vörös énekekkel, ama gaz Kronikáknak (az olaszból magyar versekbe foglaltatott, szivett bujaságra gerjesztő fabuláknak) olvasásával, mellyel a’ mi szegény ifjaknak sziveket idején a’ pokolbéli Sárkánynak barlangjáva teszék.” – talán egy olvasásszociológiai felismerés lehetőségének csíráját is felfedezhetjük.
Az erdélyi Baróti Szabó Dávid, Kisded szótárában, „melly A’ ritkább Magyar szókat az A.B.C. rendi szerént emlékeztető versekbenn – Kassán, Landerer Mihály betűivel 1784-ben – elö-adja” szintén az olvasást megkönnyítő, tulajdonképpen a munka megértését elősegítő utasításokat fűz munkájához és az olvasói értékítélettel is számol:
„Háromra kérem azonbann a’ kegyes Olvasót: I. Hogyha több ollyas szavakat olvasand ezen Szó-tárban, mellyek némelly környékenn a’ véllekvaló közönséges élés miatt semmi újságnak nem látszatnak; azoknak ide bélajstromozását ne helytelenítse, hanem így gondolkodjon: ezek jegyzésre azoknak kedvekért vétettek, a’ kiknél idegen szabásuak: többeket látok ám ezek között, a’ mellyek már itt, már amott meg-rögzött óságok, de elöttem szinte azon újságok: a’ vólt ezen Lajstromozának”! „igyekezete; hogy az eggyik részt a’ más rész’ javaiból elöbbre segélje, és a Magyar nyelvnek eddig elé sokak el-födözött kintseit köz kézre botsássa.
II. Hogyha a’ szók külömbféle üdö-személy-szám-jelentésben követik-is egy mást, vétkül ne tulajdonítsa, mind a’ vers’ szorúltságát, mind azt meg-gondolván, hogy ez úttal is elegendöleg meg-segéjtetik emlékezete; és a’ származott, ‘s több féleképpen hajlatott szókból az eredetiek, ezekböl meg-amazok számosonn, és könnyenn észre-vétethetnek.
III. Hogyha talán valamit férgesnek, vagy kétesnek lenni talál, azzal a’ sokkal több jókat is egy lévbe ne sózza.
Távúl légyen töllem is, hogy eggyül eggyig mind azoknak öszinte valóságokat bizonyoljam, a’ miket jegyzöre vettem: az okos olvasójé a’ meg-válogatás; ‘s ha pedig némellyek fölött versengés támodna, a’ védelemre azon könyvek, ‘s helyek keljenek-ki, a’ mikböl, ‘s a’ mellyektöl tanóltam. Részemröl több nem kívántatik, hanem hogy, ha úgy hozná a’ dolog, nevezet szerént ezeket igaz járásomnak jeléül elö-állítsam.”
A könyv az élet nagy tanítómestere, aposztrofálja a régi mondást „tökéletes szeretetéből és indúlatjából” Krizbai Dezső Mihály, a „Boldog kinek az Úr ßemeinek fénye” kezdetű versében, amelyet Marosvásárhelyi Baba Ferenc, Lelki Élet … című Vitringa mű, Frankfurti, 1722-es fordításához írt. A könyvet, az alkotás bizonyítékát, amelyet Baba Ferenc – a közösség hasznára dolgozó szerző – „a’ Magyar Ekklésiákban az együgyüeknek hasznokra Magyar Nyelvre fordított”, olvasni kell – ez a végki-csengése az üzenetnek:
(…)
”Illyen remény alatt hogy pállyád’ futhassad,
Mind végig és vérig hartzod hartzolhassad:
Te, Isten’ Embere! e’ Könyvet ólvassad,
Mellyböl tißted’, élted’, véged’ tanúlhassad.
E’ Munkának pedig ßeressed Authorát,
Életéért keresd Világosság’ Atyját
Hogy rajta nyugtassa Kegyelme’ harmatját:
Élvén haßnodra él; látod bizonyságát.”
(Folytatás a következő számban.)
Róth András Lajos