„emberré csak a tanulás tehet…”
zsidó bölcselet
Mai világunkban az iskolák számos módszer közül választhatnak, hogy melyikkel akarják tanítani a diákokat. Kialakíthatják saját profiljukat, mire helyezik a nagyobb hangsúlyt, az oktatásra-e, vagy a nevelésre, és a kitűzött célokat milyen módon óhajtják elérni. Minden tantárgy nagyszámú módszert kínál, amiket vagy a szakemberek létszáma, vagy a piaci törvények, az anyagiak, vagy a szülők elvárásai fogadnak, vagy vetnek el. Azt viszont egyik metódus sem vonja kétségbe, hogy az olvasásának mekkora jelentősége van, hogy könyv nélkül oktatni szinte teljességgel lehetetlen.
Meglepő módon ez a sokszínűség nemcsak a korunkra jellemző, hasonló helyzet állt elő az első században is a Római Birodalomban. A hellenizmus hatására elterjedt a görög kultúra, vele a meglehetősen fejlett iskolarendszer. Élt még a római iskolarendszer, ami jórészt abban különbözött a görögtől, hogy a hangsúlyokat máshova helyezték. A zenét kevésbé preferálták, amíg a görögök rendkívüli gondossággal ügyeltek a zenei nevelésre, erőteljes erkölcsformáló erőt tulajdonítottak neki, a gyakorlatiasabb római gondolkodásmód kizárta ezt a művészetet a tanított tárgyak közül. Egyedül csak a lányok házi nevelése számára engedélyezte bizonyos elemeit. Ugyanígy hiába keressük a gimnasztikát a római iskolák tananyagrendjében. Céljuk nem a görögök szellemének megfelelő esztétikus, arányosan fejlett testalkat kialakítása volt, hanem a jó katona erőteljes fizikumáé. A testgyakorlás a római fiatalok életéhez szorosan hozzátartozott, külön e célra kialakított épületekben végezték a katonai gyakorlatokat. (Németh–Pukánszky, 1999. 315.)
Ebben a közegben, mintegy szigetet alkotva, teljesen más elveken épülve, más módszereket használva, létezett a zsidó iskolarendszer. A zsidó temperamentum, gondolkodás, életszemlélet mindig is speciális jegyeket hordozott magán, és ez visszatükröződött az iskoláztatásban is.
Az alábbi tanulmány azt hivatott vizsgálni, hogy miben tért el a zsidó oktató-nevelő munka a görögtől, illetve a rómaitól különösen fókuszálva a Tóra szerepére, ami óriási szignifikációval bírt a zsidó ember életében. Érdemes ezzel a témával foglalkozni azért is, mert az antik világ volt az első a történelem folyamán, ami az iskoláztatás kérdésével behatóan foglakozott, és a mai iskolarendszerünk is számos olyan jegyet hordoz magán, ami annak a kornak a vívmánya volt. Hiába oszlanak meg a vélemények az első századi literáció arányáról, az olvasás szerepe különleges helyet foglalt el az oktatásban. Különösen így volt ez a zsidó közösségekben.
A zsidó diaszpórák története visszanyúlik a fogság korára. Az asszírok és a babilóniaiak deportálásai következtében jöttek létre a keleti diaszpórák. Az itt élő zsidók életkörülményei is tetemesen különböztek. Az asszírok szétszórták a deportáltakat, míg a babiloniak meghagyták őket egy tömbben, így telepítették le őket. A babiloni szórványban ezért jobban kitartottak a vallásuk, hagyományaik mellett, mint azok, akiket az asszírok szétszórtak idegen környezetben. (Rózsa Huba, 1999.)
Nagy Sándor hódításait már i. e. 333-ban elkezdte, ennek a hódítóhadjáratnak eredményeképp jött létre egy óriási birodalom, (Bibliai Enciklopédia, 1986. 334.), amelynek határai Európában az Égei-tenger és a Fekete-tenger közti területig terjedt ki. Északi határa a Duna és a Rajna volt, Afrikában a régi Karthágó és Egyiptom, déli határa a sivatag, a Szahara volt. Ázsiában, Közel-Keleten, vagy Kis-Ázsia területén, illetve Elő-Ázsiában Szíria Palesztina képezte a határt (Takács, 2000. 151).
I. e. 63-tól a Római Birodalom bekebelezte a zsidó diaszpórákat is. Miután a zsidók már rég nem voltak függetlenek, két út állt előttük. Vagy demonstrálnak, vagy kollaborálnak. Vagy asszimilálódnak, elvesztik a nyelvüket, kultúrájukat, vallásukat, vagy megpróbálják megőrizni identitásukat. Két nagy zsidó lakta terület volt a Római Birodalomban, Alexandria és Palesztina. A két terület két különböző utat választott, Alexandria hellenizálódott, Palesztina ellenállt a görög hatásoknak. Ahhoz, hogy az izolációt a Palesztin terület meg tudja őrizni, hogy ne felejtsék el ősi nyelvüket, a hébert, és hogy ne kelljen feladni vallási szokásaikat, meggyőződésüket, istenképüket, nagyszerű alkalmat nyújtott a zsinagóga. Az a zsinagóga, amely nemcsak a vallási szertartások színhelye, hanem az oktatás helyszíne is volt.
Ez a két dolog egymással szorosan összefüggött, az oktatás központjában a Tóra tanulmányozása állt.
A köztudatban lévőkkel ellentétben a zsidóság életét nem a tízparancsolat szabályozta, hanem a Tóra, Mózes öt könyve. A tízparancsolatot kapta Mózes a Sínai hegyen, hét héttel azután, hogy Izrael gyermekei kivonultak Egyiptomból. A Tórát Mózes isteni sugallatra írta a kivonulást követő negyven év alatt. A Tórát a zsidó nép alkotmányának is nevezik, de ezt nem ember léptette életbe, hanem Isten nyilvánította ki. A Tóra a szigorú – ortodox – zsidók számára mind a mai napig a zsidó hit megtestesülése. Ez tartalmazza Istennel kötött szerződés szavait. (Hayim, 1998. 33.)
A Tóra 613 vallási törvény betartását írja elő. 248 cselekvő parancsolat az emberi test részeinek száma szerint. E parancsolatok arra biztatják a test részeit, „ha minket betartasz hosszú életed lesz!” 365 tiltó parancs száma megfelel az év napjainak. Minden nap arra inti az embert, „ne hágd át a tilalmakat, csak így maradhatsz hosszú életű!” A Tóra törvényei nem az istentelenséget, hanem a legtisztább vallásosságot tanítják, nem embergyűlöletre, hanem a javak közösségére unszolnak, ellenségei az igazságtalanságnak, és előmozdítói az igazságnak. Elítélik a restséget, a fennhéjzást, buzdítanak a mértékletességre és a munkaszeretetre. (Jólesz, 1996. 86.)
A Tórát a keresztények is elfogadják, igaz nem különálló egységként kezelik, hanem az Ószövetség szerves részeként. De a benne írtakat ők is Isten kinyilatkoztatásának, isteni parancsnak tartják. A különbség csupán annyi, hogy amíg a kereszténység szabadságot biztosít a híveknek, betartani vagy megszegni Isten törvényeit, addig a zsidók számára a Tóra megszabja azt az utat, amelyen járniuk kell. Így az önkéntesen gyakorolt jónak kisebb az értéke, mintha ugyanazt a Tóra parancsára tették volna. Nemcsak, hogy jót cselekedni nem szabad önös célból, hanem tanulni sem. A Tóra tanulmányozását se lehet azért folytatni, hogy az emberre felnézzenek, tiszteljék, becsüljék, esetleg elöljáróvá, a tanház fejévé kinevezzék. A Tórát parancsra kell tanulmányozni, magáért a tanulásért kell tanulni, így kaphat az ember csak megfelelő megbecsülést.
Szignifikáns kérdésként merült fel, hogy mi a lényegesebb a Tóra tanulmányozása, vagy az abban olvasottak megcselekvése. Erre, hosszas vita után az a meglehetősen meggyőző válasz született, hogy „a tanulás vezet a cselekedethez, nem pedig a cselekedet a tanuláshoz”. Ebből következik tehát, hogy a Tórát tanulmányozni fontosabb, mint jót cselekedni.
Miért éppen a zsidó nép kapta a Tórát? Erre a kérdésre egy legenda szerint az a válasz, hogy Isten oda akarta adni Ézsaunak, Moáb fiának is, de mikor meghallották, hogy milyen parancsolatokat tartalmaz, azt válaszolták, hogy nem fogadják el, hiszen nem tudják teljesíteni. Valamennyi népnek, amelyikhez az Úr elvitte a Tórát volt valami kifogása, arra nézve, hogy miért utasítja vissza. Csak Izrael népe volt hajlandó minden feltétel nélkül elfogadni a Tórát. De nemcsak, hogy elfogadta Izrael a Tórát, hanem meglehetősen büszke volt arra, hogy megkapta. A zsidó nép számára a Tóra olyan óriási jelentősséggel bír, hogy még – máig is megült – ünnep is kötődik hozzá. A Savout őrzi annak a csodálatos eseménynek az emlékét, amikor az Örökkévaló kinyilvánította akaratát Izrael előtt, és adta a Tórát. (Jólesz, 1996. 90.)
A Tórának van egy írott és egy szóbeli része. Az írott Tóra Mózes öt könyve, a Biblia szerves része. Ez viszont nem mindig volt teljesen egyértelmű a zsidók számára, magyarázatra szorult. Ezt a magyarázatot is Mózes kapta, tovább adta aztán Izrael vezetőnek, nemzedékről nemzedékre szállt, míg a második században végül lejegyezték. Ez lett az az alapkő, amelyre a Talmud épült.
Ebben a tanulmányban az írott Tóra nevelésben játszott szerepe kerül középpontba, hiszen az első században a Talmud, még csak szájhagyományban élt.
Tekintettel arra, hogy a Tóra az az útmutató, amely megmutatja az ember helyét a nemzetben, és a nemzet helyét más nemzetek között, eligazítást ad a mindennapi életben, mind az édesanyának, mind pedig az édesapának szent kötelessége volt a kisdedet héber nyelvre tanítani, illetve megismertetni a Törvénnyel. Ha azt nem tette az olyan volt, mintha eltemette volna.
Azt a tényt, hogy a Tóra tanulmányozása mennyire nagy szignifikációval bírt a zsidó ember életében, az is jól bizonyítja, hogy találtak olyan sírfeliratokat, amelyeken a μαθητησ σοфων, διδασκαλοσ, νομοδιδασκαλοσ, νομομαθητησ, фιλονομοσ, szavak voltak említve. (Grüll, 2002. 55.) Azaz a sírokra vésve is, az utókor számára megemlékezésként, azt tartották a legfontosabbnak elmondani a halottról, hogy „tanító, tanítvány, törvényszerető, törvényt tanító volt”.
Palesztinában elméletileg tilos volt bármi mással foglalatoskodni, mintsem a Tóra tanulmányozásával. A görög nyelv és irodalom tanulása is a tiltott, sőt bűnös cselekedetek közé tartozott. Feljegyeztek egy történetet, miszerint Rabbi Jismael nővérének a fia megkérdezte a rabbit: „én, aki már áttanultam a Tórát, szabad-e nekem görög bölcsészetet tanulnom?” Akkor Jismael, Józsué 1. 8-cal válaszolt neki: „Ne távozzék a Tóra könyve a szádból, elmélkedjél rajta éjjel és nappal!” Azt mondta tehát, menj, vizsgáld meg az időt, és ha se éjjel, se nappal nincs, akkor tanulmányozhatod a görög bölcsészetet. Egy másik helyen, aki a gyermekeit görögre tanítja ugyanazt műveli, mint, aki disznókat tenyészt. (A disznó a zsidók számára tisztátalan állat.)
Oly mértékben érdektelen volt a zsidó nép más tudományok iránt, hogy nem alkotott a semmi szignifikánst, például a matematika területén sem. Annak ellenére nem ébresztette fel az érdeklődésüket, hogy a babiloni birodalomban az algebra magas fokot ért el, a görögök pedig geometriában jeleskedtek. A zsidó nép ellenben meg se próbálta ezeket a tudományokat elsajátítani vagy az esetleges eredményeket túlszárnyalni. De nemcsak a teológián kívül első más tudományok, még a képzőművészet sem került érdeklődésük központjába. Ennek oka pedig a zsidó nép szellemi alkata. Nem az őket körülvevő formák, annak harmóniájára fókuszáltak, hanem az erkölcsi cselekvés törvényszerűségeire. (Boman, 1998. 193.)
Nemcsak kötelességként, hanem gyönyörűségként is szerepet játszott a Törvény tanulmányozása. A szombati nyugalom gyönyörűségéhez is hozzátartozott egyik vagy másik eszme feszegetése. Az istentisztelet után, otthon újra elővették, újból utánanéztek, eszmét cseréltek egy-egy igeversről.
A Tóra tanulmányozása olyan sokáig meghatározó volt a zsidó nép életében, annyira nagy szignifikációval bírt az ortodox férfiak kötelességtudatában, hogy Sapirról, a XX. század kiemelkedő nyelvészéről is feljegyezték, hogy édesapja legfontosabb elfoglaltsága a Tóra tanulmányozása volt.
Ezek után nem meglepő, hogy az oktatás központjában is a Tóra, a Tóra tanulmányozása állt.
A zsidó nevelés a görögökétől, illetve rómaiakétól teljesen eltért, egész más célokat tűzött ki, egész más módszertant alkalmaztak a rabbik. A görög műveltség elleni harcukban, már i. e. második században a jámbor zsidók hozzáláttak egy nemzeti oktatási rendszer kifejlesztéséhez. A régi írnokiskolákhoz egy helyi iskolarendszer társult, ahol a zsidó fiúk elsajátíthatták a Tórát. Ez nagy jelentőségű fejlemény volt mind a zsinagógák elterjedésében és megerősödésében, mind a farizeusság és a rabbinátus felemelkedésében. (Johnson, 2001. 132.) Az is eltérés volt tehát a görög iskolarendszertől, hogy nem zárt akadémiai termekben, hanem a zsinagógák előcsarnokaiban tanították, tanulmányozták a Tórát.
Palesztinában minden városban volt iskola, csak Jeruzsálem 480 zsinagógával büszkélkedhetett, mindegyikben megtalálható volt az „olvasás háza” és a „tanulás háza”, ahol is az írott, illetve a szóbeli Törvény tanulmányozása zajlott.
A szervezett oktatás öt éves kor fölött volt kötelező. A legkisebbeket az édesanya tanította, és amíg meg nem tanultak olvasni, elsajátítottak minden vallási szokással kapcsolatos tevékenységet. Miután megismerték a betűket, tíz éves korig az Ószövetség tanításaival ismerkedtek meg. Tíz és tizenöt éves koruk között a Törvényt és a Misnát tanították nekik, ezután pedig mélyrehatóbb teológiai képzést kaphattak. (Bouquet, 1970. 156.)
Az olvasásához nélkülözhetetlen készségek kifejlesztésére nagyobb hangsúlyt fektettek, több ember tudott olvasni, mint írni. Miután a héber írás ekkor még nem volt kipontozva, az olvasástanításnak egy különös módjával találkozhatunk, mégpedig azzal, hogy a tanár felolvasását ismételgetve, az auditív memóriát kifejlesztve tudtak csak egy konkrét szöveget kiolvasni. Az olvasás mindig hangos olvasást jelentett, soha nem némát. Két oka volt ennek, egyrészt a figyelem ébrentartása, másrészt a felejtés elkerülése. Ahhoz, hogy a memorizálás könnyebben menjen, a tanár a hosszú igeszakaszokat tagolta, felosztotta. Ismeretesek olyan konfliktusok, amelyek a tanárok és a vének, a bölcsek közt robbantak ki, és amelyeknek a témája a Tóra tagolásának kérdése volt. A bölcsek szerint ez a tiltott tevékenységek körét képezte.
A hipotézis az, hogy ismeretlen szöveget, vagy olyat, amit nem memorizáltak kellőképpen, nem tudtak helyesen elolvasni.
Az írástanítás oly módon folyt, hogy a tanár a betűket viasz táblára írta, a diákok pedig fennhangon ismételték. Az írás ugyan nem tartozott azok közé a követelmények közé, amelyeket az iskolák célul tűztek ki maguk elé. Az oktatási célok teljesítése kimerült abban, hogy megtanították a diákokat a Tóra és a prófétai könyvek elolvasására, fordítására, és az étkezés utáni asztali áldás elmondására.
A Tórát és a próféták könyveit teljes egészében áttanulmányozták, egyetlen rész sem maradt ki a képzés során. Érintette ez a Szóbeli Tórát is, amelynek az első században még nem volt leírt változata. (Safri&Stern, 1976. 951.)
A fiúk a szervezett oktatásban általában 12-13 éves korukig vettek részt. Ha különösen tehetségesnek mutatkozott valaki, akkor felnőttekkel együtt tovább tanulmányozhatta a Tórát valamelyik híres rabbinál. A formális tanítás azonban 12-13 éves korban befejeződött.
Tekintettel arra, hogy a Tóra tanításainak ismerete szent kötelességnek számított, ezt a fajta tanulást még felnőttkorban is folytatták a zsidó férfiak. A nők számára mindez nem volt kötelező, róluk azt tartották, hogy elég, ha a házimunkához szükséges bölcsességgel rendelkeznek. Ennek ellenére ismerünk tudós asszonyokat.
A Tóra tanulmányozása nem feltétlen ért véget 12-13 éves korban. A tehetségesebbek, az ambiciózusok, illetőleg azok, akiket a szüleik valamilyen oknál fogva nem tanítattak, felnőtt korban is tanultak.
A felnőtt oktatásnak is természetesen szerves része volt az Ószövetség tanulmányozása. A legfontosabb tantárgy azonban a szóbeli Törvényhez kapcsolódott. Három diszciplínája volt: a Halak, a Midrás, és a Haggada. Ezek jórészt új szabályok, törvények felállítását, a régi törvények átértelmezését jelentették, illetőleg teológiával, vallásfilozófiával, etikával, gyakorlati bölcsességgel, történelemmel, Messiási idők meghatározásával foglakoztak. (Safri&Stern 1976. 959.)
A felnőttoktatás tulajdonképpen három helyszínen zajlott, a „bet midrashban”, ahol a hallgatók a mai értelemben tanultak, a zsinagógában, ahol egy nagyobb tömeg oktatása folyt a vallási szertartások alatt, sőt volt, hogy étkezés kapcsán jöttek össze barátok, rokonok, és ott is oktatás zajlott. (Az oktatásnak erre a fajtájára az Újszövetségben, Jézusnál is számos példát találunk.)
A mai terminológiával élve, a nappali képzésben való részvétel felnőttkorban már nehezebben megszervezhető volt, mint gyerekként. Ennek ellenére ismeretesek olyan ifjak, akik nősülésük előtt vállalkoztak arra, hogy évekig tanuljanak egy rabbi mellett. Ha már házasok voltak, ugyanezt tehették a feleségük engedélyével, aki nagyon büszke volt arra, hogy a férje tanul. Ilyenkor valamilyen extra forrásból próbálták a családot finanszírozni. (Safri&Stern, 1976. 965.)
A holtig való tanulás, ebből is látható, nem új keletű dolog. Már az első században nagy gondot fordítottak arra, hogy a felnőttek képzése is folyamatos legyen. Tény azonban, hogy abban az időben nem a folyamatos átképzések, hanem a Tóra behatóbb, átfogóbb, globálisabb tanulmányozása került a középpontba.
A fentiekből látható, hogy az első századi zsidó képzés egyetlen és legfontosabb része a Tóra volt. Úgy tartották róla, hogy „az eszköze akar lenni az életben való eligazodásnak, haladásnak, földi boldogságnak. Képessé akar tenni arra, hogy az élet viszontagságai közt megfoghassuk azokat az erősségeket, melyek az örvénybe süllyedéstől megóvnak. Önérzetessé tesz. Önérzetet önt a lélekbe, mélységet ad a kedélynek, érzést a szívnek, mert megtanít arra, hogy miképp tehetjük boldoggá környezetünket, és mint lehet boldogságunkat mások boldogításában megtalálni.” A Tóra tanulmányozása több funkciót szolgált egyszerre, egyrészt isteni törvénynek való engedelmességet jelentett, az isteni parancs teljesítését, ami hozzásegítette a zsidókat a bajok, büntetés elkerüléséhez. Másrészt bölccsé tett, segített az életben helyesen cselekedni, a problémás helyzeteket, konfliktusokat megoldani. Harmadrészt pedig, aminek az antik ember valószínűleg csak ösztönösen volt tudatában, a nyelv megőrzést szolgálta. A zsidók asszimilációja a Római Birodalomban, ha lassan és részlegesen is, de végbement. A Tórához való ilyen mértékű ragaszkodás viszont ezt a folyamatot mindenképp hátráltatta. Bármennyire is elterjedt a görög, később a latin nyelv használata, a zsidó szülők a gyermeküket héber nyelvre mindenképp megtanították, hogy az iskolában könnyebben megismerje a Törvényt.
A fenti tények summázásaként elmondható, hogy már az antik ember tudatában volt a megfelelő olvasmány kiválasztásának létfontosságával. Már ők is ráébredtek arra, hogy egy adott könyv beható tanulmányozása meghatározhatja az életszemléletet, köteléket teremthet, összekapcsolhat, identitást adhat, kultúrát hozhat létre, és megóvhatja a nemzetet kihalástól, a teljes önfeladástól, asszimilációtól.
1 Érdekességképpen érdemes megjegyezni az iskolai renddel kapcsolatban, hogy a tanítási órák meglehetősen korán reggel kezdődtek. Július-augusztusban (a keresztény időszámítás szerint), amikor az évnek a legmelegebb napjai volta, akár hajnal 4-kor is elkezdődött a tanítás. Órát minden nap tartottak a tanárok, még szombaton is, amikor a diákok újat nem tanultak, hanem az addigiak ismétlése folyt. Természetesen tekintélyelvű pedagógián alapult az oktatás, a tanár, a Tóra, Isten szavának ismerője, minden respektet megérdemelt. Igaz ugyan, hogy a tanár a szellemi elithez tartozott, a hierarchiában mégis az utolsó volt, a bölcsek, a vének, a zsinagóga vezetői mögött.
2 Egy mondás szerint, ha hárman ültek egy asztalhoz enni és nem beszéltek a Tóráról, az olyannak számított, mint ha az ételt halottnak áldozták volna. Ellenben, ha hárman egy asztalnál a Tóráról beszélgetve étkeztek, akkor az olyan, mintha egyenesen Isten asztalánál ettek volna. (Safri&Stern 1976. 969.)
3 Nemcsak az étkezés adott alkalmat a Tóra tanulmányozására, hanem a füge, vagy olajfa árnyékában, a piacon, a földeken, az utcákon, a szőlőskertben is remek lehetőség nyílt erre. (Safri&Stern 1976. 965.)
4 A zsidó iskolának – a jesivának – ez a típusa mind a mai napig él, valószínűleg ugyanazokkal a célokkal, mint az első században. A magyarországi zsidóság szellemi életének felvirágoztatása és a magyarországi jesivák hagyományainak újjáélesztése érdekében a Chábád Lubavics Zsidó Nevelési és Oktatási Egyesület Budapesten „Pesti Jesiva” néven a zsidó tudományok oktatásának hagyományos elvein alapuló, felsőszintű oktatási intézményt alapított 1998-ban. Az intézmény abban a Vasvári Pál utcai zsinagógában folytatja tevékenységét, amely százhúsz esztendővel ezelőtt éppen azzal a céllal lépült, hogy benne jesiva működjék. A Tóratanulás ugyan soha nem szűnt meg Magyarországon, de a hagyományos, jesivarendszerben, egész napos, intenzív tanulásra módot adó intézmény 1956-tól a Pesti Jesiva elindulásáig nem volt.
Irodalom
A kereszténység krónikája. Officina Nova sorozat. Bp., Magyar Könyvklub. 1998.
Salo Wittmayer Baron: A social and religious history of the Jews. Philadelphia, The Jewish publication society of America, 1952.The role of the Torah in the instruction of Jews in the first century
Besides the Roman educational system, in the Roman Empire existed a Jewish educational system too, which differed significantly from the Greek and Roman traditions. Important element of the difference was, that the Jewish children were learning in the vestibule of the synagogues. The learning started with reading, which was followed by the teaching of writing. In the centre of both was the Torah.
Die Rolle der Thora in der jüdischen Erziehung im ersten Jahrhundert
Im Römerreich gab es neben das römischen Unterrichtssystems auch ein anderes, ein jüdisches Schulsystem, das von den griechischen und römischen Traditionen ebenso abgeweicht sind. Für eine der wesentlichen Abweichungen galt es, dass die jüdischen Kinder in den Vorhallen der Synagoge lernten. Der Unterricht begann mit Lesestunden, die das Schreibenlernen folgten. Die Thora stand aber immer im Kernpunkt des Beidens.