Nagyon örültem annak, hogy ezt a konferenciát megszervezte a Hagyományok Háza és a Marczibányi Téri Művelődési Központ. Fontos kérdések vannak a levegőben, és jó volna ezekről együtt beszélni. Az a feladatom, hogy a paraszti mesétől, tehát a szóban elhangzott mesétől a leírt meséig vezető útnak a gondjairól mondjak Önöknek valamit. Nagyon sok mindenről kellene szólnom, igyekszem a fontos dolgokra szorítkozni.

Sándor Ildikó a konferenciát bevezető gondolatai közt már említette azt, amiről én is szeretnék elöljáróban néhány szót szólni.

Hiszen már az ókori említése is anilis fabula – vénasszony-mese –, és ez a megjelölés végigvonul a meséről szóló szakirodalomban. Tehát öregasszonyok mesélnek? Az öregasszonyok feltehetően gyermekeknek mesélnek – gondoljuk mi – vagy pedig ifjú lányoknak. Miként ahogy az egyik nagyon korai mesefeljegyzésünkben, Apuleiusnak Az aranyszamarában, az Asinus aureusban is szerepel az a regény-betét, hogy az öregasszony a felkavart lelkű ifjú lány megvigasztalására elmondja Ámor és Pszükhé történetét. Tehát feltételezzük, hogy nők mesélnek, és – gondolhatjuk – gyermekeknek és vigasztalásra váró ifjú hölgyeknek.

De gondoljuk csak meg: akik az anilis fabula megjelölést leírták, férfiak voltak, akik a mesével szemben némi ellenérzést tápláltak: részben azért, mert a történetet fikciónak, elmondóját pedig női volta és idős kora miatt jelentéktelen személynek minősítették. Pedig a világ különböző pontjain készültek felmérések arról, hogy a felnőtt mesemondók hány százaléka volt férfi és hány százaléka nő, és az az eredmény jött ki, hogy több a férfi mesemondó, mint a női. A férfiak pedig feltehetően nem gyermekeknek, hanem felnőtteknek meséltek.

Tehát kiindulásként leszögezhetjük, hogy a mese elsősorban a felnőttek műfaja, a felnőttek világról vallott elképzelését, egyéni életük örömeit, gondjait, vágyait, mindent, ami fontos, a mesével fejeztek ki. Minden kérdés, ami az embert egyáltalán érdekelheti – és az embert legjobban az élet és a halál kérdése érdekli –, a mesében központi helyet kap, benne van. Az más kérdés, és ha még lesz idő, visszatérünk rá, hogy a gyerekeknek viszont a mese, ezzel a teljes világképpel, azt a lehetőséget adja, hogy életkoruknak, ismereteiknek megfelelően azt értsék meg belőle, amire képesek. Tehát a mese élvezetéből a gyermeket nem lehet kizárni, de fontos tudni, hogy a mese felnőtt műfaj.

A mese sok ezer éves. Történetét most nem követhetjük nyomon az óegyiptomi papirusztekercseken fennmaradt szövegektől: elég talán elővenni a Bibliát. A Bibliában is vannak mesék, sőt egy igazi mesét is olvashatunk ott: a fák királyválasztásáról szólót. Rengeteg bibliai történet felfogható mesének is; József története például. Vannak népmesei változatai is, ismert mesetípus.

Tehát attól kezdve, hogy a mese felbukkant, beleépült irodalmi művekbe. Nyilván csak arról tudunk, amit leírtak. Történetírók felhasználtak meséket a királytörténetekben, mint Egyiptomban és másutt, az írók pedig beépítették műveikbe. Később már valódi meséket próbáltak összegyűjteni, mesegyűjtemények jöttek létre. A XVII–XVIII. század az a korszak Európa irodalmában, amikor a „magas” irodalomban a mese nagyon fontos műfaj volt (Straparola, Basile).

Az európai mesét, a parasztmesét is, erősen befolyásolta az a két évszázados korszak, amikor magas körökben művelték a mesemondást, meseírást. A francia tündérmesék formálói, Madame D’Aulnoy és köre, vagy Charles Perrault nélkül a mai európai parasztmese bizonyára más lenne, mint amilyennek mi a XIX. század óta ismerjük. A Cabinet de Fée, a Tündérek kabinetje kötetei divatot teremtettek Európában, divatos udvari műfajjá lett akkor a mese, előkelő úri hölgyek forgatták ezeket a köteteket. A mesékben a tündérek pontosan olyan társadalmi, sőt, katonai hierarchiában éltek, mint amilyenben a korabeli francia királyi udvar előkelőségei. Remélem, egyszer lesz majd egy Madame D’Aulnoy-fordításunk magyarul is. Felnőtt műfaj volt tehát még ekkor is a mese. Hogy ezenközben a szájhagyományban, földműves-körökben, parasztoknál, faluhelyen mit meséltek, arról elvétve vannak csak feljegyzéseink, annyi csak, hogy volt, de hogy mi, arról sokat nem tudunk, merthogy tudatos mesegyűjtés akkor még nem folyt.

A tulajdonképpeni vízválasztó a Grimm-testvérek mesegyűjteménye. A XIX. század elején, 1812-ben jelent meg először a Kinder und Hausmärchen, a Gyermek- és házimesék első kiadása, aminek 1990 körül adták ki végre a teljes magyar fordítását.

Már a cím sokat mond. Itt jelenik meg először tudatosan a „gyermekmese” kifejezés. Tehát tulajdonképpen Grimmék voltak azok, akik azt a meseanyagot, ami Európában ismert volt, feltehetően „fent” és „lent” is, kellőképpen átalakítva – és itt érünk konferenciánk tulajdonképpeni témájához – a polgári gyermekszobák világához alakították. Mivel a német mesekutatás mind a mai napig a Grimm- meséket tekinti népmeséknek, német meséknek és egyáltalán meséknek, valamint minden mesekutató a Grimm-mesékből indul ki: a Grimm-mesékről mindent tudunk.

Pontosan tudjuk azt is, hogy az egyes meséket Grimmék honnan vették. Noha bevezetőjükben lelkesen deklarálták, hogy a német népléleknek ezen ősi hajtásait „a nép ajkáról lejegyezve” nyújtják át a jámbor olvasónak, a valóság ehhez képest egy kicsit más volt. Valóban gyűjtöttek a szájhagyományból meséket: általában magukhoz rendelték a mesemondókat, tehát nem ők keresték fel otthonukban a szegény, egyszerű, jámbor népet. Hogy mégis ilyen kép alakuljon ki a gyűjtőtevékenységükről, az a XIX. században még képileg is megfogalmazódott. A híres kép, a Grimm testvéreket úgymond gyűjtés közben ábrázolja, mesemondójuknak, Dorothea Viehman asszonynak a házában. A valóságban azonban a Grimm testvérek magukhoz rendelték Dorothea asszonyt, aki a konyhában foglalt helyet. Azt is tudjuk, nagy élménye volt, hogy kávéval is megkínálták. Dorothea Viehman különben egy gazdag kereskedőnek a leánya volt, ő maga is vendéglős, tehát nem egy rongyos szegény asszony a falu széléről. Grimmék Kasselban laktak, a Kassel-környéki, nem éppen a legszegényebb rétegből származó mesemondóktól gyűjtötték a meséket, előkelő úri kisasszonyoktól is, akik bejáratosak voltak hozzájuk. Tudjuk azt is, hogy a Kassel környékén megtelepedett, Franciaországból száműzött hugenották leszármazottai, családtagjai voltak a mesemondóik, s ezzel máris jöhet az összekapcsolás a Perrault-mesékkel, mert ők ezt a mesei világot hozták magukkal német földre. Tessék megnézni a Perrault-meséket, és elolvasni Darntonnak a Lúdanyó meséi című tanulmányát, ami megjelent magyarul! Gyönyörűen elemzi azokat a francia társadalmi viszonyokat, amelyeket a később Grimm-mesévé vált mesék tükröznek: a rengeteg rémséget…

Ez az egyik oldal, míg a másik a rengeteg írott forrás, ami a Grimm-mesék hátterében áll. Grimmék ebből gyúrták össze a Kinder und Hausmärchen-t – kellőképpen átalakítva gyermekek számára. Össze lehet vetni – mint ahogy a német filológia össze is vetette – a Grimm mesék első és második kiadását. Még az elsőben is sokkal „keményebb” dolgok voltak, mint a másodikban. A toronyba zárt királykisasszony meséjéből pl. a teherbeesés körülményeit kellőképpen kimetélték a következő kiadásra, hogy gyermekek számára elfogadható legyen.

Tehát a XIX. században a lejegyzési technika azt a metódust követte, hogy a szóbeliségből származó történeteket megörökítsék, és majdan kiadják. Így indult valóban a gyűjtő tevékenység. Teljesen megengedett volt a mesék átírása. Tehát a mesegyűjtő akkor úgy dolgozott, hogy meghallgatta a paraszti elbeszélőt, magába fogadta a mesét, majd este szép – mondjuk bécsi stílusú – íróasztalához ült, és igyekezett a mesét emlékezetből úgy leírni, hogy minden „szépség”, minden „népiesség” benne legyen.

Érdekes és tanulságos megnézni Arany László meséit, én ezeket tartom a legjobbaknak az átírt mesék közül Klasszikus, kristálytiszta, gyönyörű. Kiderült ugyan a kutatásokból, hogy az Arany László-mesék hátterében, a húga, Arany Juliska munkája áll. Igazából őt csodálhatjuk a mesék kialakításában, de elsősorban a mesék összegyűjtésében. Eleven mesemondó szájából ez a csiszolt, tökéletes, formulákba rendezett meseanyag el nem hangozhatott. Nem érezzük rajtuk az élőbeszéd szépségeit és sajátosságait.

Az a követelmény, hogy a mesét úgy jegyezzük le, ahogy elhangzik, a XIX. század végétől kezdődött. És elérkezünk a XX. századhoz, amikor is a század közepétől, legalábbis nálunk (másutt valamivel korábban) a technika lehetővé tette a hangrögzítést, ami hamarosan követelménnyé is vált. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy talán a világon a legnagyobb gyűjtemény a XIX. század utolsó évtizedeiben működött dán Evald Tang Kristensennek mesegyűjteménye. Még mindig nem adták ki a teljes gyűjteményt, olyan hatalmas mennyiségű mesét tartalmaz: 6500 mesemondót keresett föl! Nem mindegyikük mondott tündérmesét, hanem különféle történeteket, de a mesék száma is óriási. Egyetlenegy mesemondójáról sikerült 1900-ban (már akkor!) hangfelvételt készíteni.

Nálunk a Pátria-lemezek az 1940-es évek elején a Magyar Rádióban készültek, Ortutay Gyula Fedics Mihály meséi közül néhányat fel tudott venni Pátria-lemezre (később Lacza Mihálytól is). Óriási újdonságnak számított ez akkoriban, hiszen addig csak népzenei felvételek készültek. A XIX. század végére állt elő az az igény, hogy a meséket szó szerint jegyezzék le. Kristensen is, a mi mesegyűjtőink is, kidolgozták a maguk gyorsírási módszerét, vagy legalábbis megtanultak gyorsan írni, egyfajta rövidítési rendszerrel dolgoztak, és a mesemondók meséit pontosan, sőt nyelvjárási hitelességgel jegyezték le. Az utóbbi fél évszázadban ez hangrögzítéssel történik.

A mesekiadás azonban a Grimmék óta azt a célt kívánja megvalósítani, hogy gyermekek számára készüljenek mesekönyvek. Az igazi népmeséket tehát át kell írni a gyermekek számára, ha azok eredetileg felnőttek körében hangzottak el. Folklorisztikai, művelődéstörténeti igény ezzel szemben, hogy nézzük meg, ha felnőttek mesélnek egymásnak, mit és hogyan mesélnek, és milyen a felnőtt mesemondás faluhelyen, ott, ahol még eleven a mesemondó hagyomány.

Ezzel a bizonyos gyermekeknek szánt átírási gyakorlattal találkozunk a Benedek Elek-féle gyűjteményben, a Magyar mese- és mondavilágban, ami a Millennium tiszteletére készült. A XIX. században összegyűjtött mesék álltak Benedek Elek rendelkezésére és az otthonról ismert székelyföldi mesék. Benedek Elek ezt az óriási anyagot, mintegy összegzéseképpen, „áteresztette” saját személyiségén, és mesemondó tehetségével átalakította úgy, hogy gyermekek számára élvezhető legyen.

Tehát azt is mondhatjuk, hogy Benedek Elek ideális meseátíró volt, mert maga is mesemondó volt! A szóhagyományból tanulta a mesélést, és ő maga is tudott mesélni a gyermekeknek. De tudnunk kell, hogy az alföldi mesék, a palóc mesék és az egész nyelvterület – akkor még ország – területéről származó mesék mind úgy jelennek meg a Benedek Elek könyveiben, hogy székelyül szólnak, és úgy szólnak a gyermekekhez, ahogy a XIX. század végi gondolkodás a gyermek nevelése számára a meséket ideálisnak elképzelte. A jelennek meg az erkölcsi tanulságok a mesék végén, hogy eszerint viselkednek a szereplők.

Arról itt sajnos nem tudok szót ejteni, hogy amikor Önök ma, az immár ki tudja, hányadik kiadást megélt, egy vagy akárhány mesét tartalmazó, Benedek Elek nevét viselő illusztrált kiadványban Benedek Eleknek tulajdonított szöveggel találkoznak, az milyen viszonyban van az eredetivel, amely annak idején a Magyar mese- és mondavilágban megjelent. Ez egy újabb kérdés.

Néhány szó másokról. Az átiratokban mindig benne van a kor. Ahogy Benedek Elek gyűjteményeiben benne van a millenniumi évek hangulata és gondolkodása, ugyanúgy benne van a későbbi átiratokban is az adott kor és hasonlóképpen az átírónak az egyénisége. Az ötvenes években készült Illyés Gyula 77 magyar népmeséje. Katona Imre kiváló mesekutató válogatta Illyés Gyula számára az anyagot, a meséket. Akkor a népmesék létjogosultságát az adta a politika számára, hogy megmutassák a gyermekeknek és az olvasóknak úgy általában az elnyomott nép küzdelmét a felemelkedéséért. Tehát a válogatás és az átírás is arra irányult, hogy itt a főhősnek, a szegény elnyomott hősnek fel kell emelkednie, és le kell győznie az uralkodókat, a gonoszokat, akik őt elnyomják.

Ilyen szempontból a Benedek Elek-mesék is egy kissé férfias mesék, de azt azért nem lehet mondani, se a Benedek Elek-féle átírásra, se az Illyés Gyuláéra, hogy a női mesék kimaradtak volna belőle, csak a szemléleten érződik az írók egyénisége és a kor követelménye. Benedek Elek beszélte a mesei nyelvet, Illyés Gyula viszont – sajnos, attól félek – nem. Bármennyire is tisztelem, Illyés Gyula nem mesemondó környezetből származott. Néha – ez az én egyéni ízlésem! – az ő szövegét egy kissé csikorgósnak érzem. Nem érzem mögötte a szájhagyományból kapott élményeket, magának a mesemondásnak a ritmusát, dallamát, a gondolkodásmódját visszaköszönni. Csikorog egy kissé. Nem mindegyik, van, amelyik jobban, van, amelyik kevésbé.

Megnézhetjük még például Kolozsvári Grandpierre Emil meséit, ugyanígy bennük van a kor, és rajtuk keresztül maga az író szól hozzánk.

Hogyan viszonyuljunk akkor az igazi mesékhez, amelyeket valóban paraszti mesemondók mondtak Magyarországon, magyar nyelvterületen, mondhatjuk bátran, a XX. század végéig? Ők tulajdonképpen a tizenkilencedik századi mesemondást örökítették át a huszadik századra. Életrajzukból tudjuk, hogy akiktől a meséket hallották, a XIX. század utolsó évtizedeiben mondták el nekik azokat a meséket, amiket ők elsajátítottak. Ezekben a mesékben, tehát amelyeket pontosan jegyeztek le, és felnőttek számára szólnak, érzékelhetjük a leginkább azt, hogy milyen rendkívüli műfaj a mese.

A mese nem nemzeti műfaj. A mese nemzetközi műfaj, itt nincsenek országhatárok. Ha azt mondom, hogy A két testvér, vagy A hálás halott, akkor tudhatjuk, hogy ez egész Európában ismert, sőt azon túl is. A klasszikus meghatározás szerint „Indiától Írországig” körülbelül azonos a meseanyag. Ha beleolvasunk egy magyar népmesébe, mégis megérezzük, hogy ez magyar mese, ha beleolvasunk egy szlovákba, megérezzük, hogy szlovák, ha egy dánba, akkor, hogy ez dán, ugyanis azon a szinten, ahol az élet és a gondolkodásmód megjelenik a mesében, előjönnek a helyi sajátosságok. Fontos a mese nyelve is, sajátos formuláival, dallamot adó mondatszerkezeteivel. A hitelesen lejegyzett szövegek tükrözik a mesemondó nyelvjárását is, tehát általában archaikusabb nyelven szólalnak meg, mint a mai közbeszéd, és táji különbségeket mutatnak. Ezt próbáltuk mi az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény kiadási elveivel megőrizni.

Ezen a szinten tehát megjelenik egy közös kultúra egy bizonyos területen. Azért mondom hogy „területen”, mert adott esetben – meglepő módon – egymás mellett élő különböző nemzetiségek meséje nagyon hasonlít egymáshoz.

Tehát megjelenik a mesékben a területi kultúra – és mindenképpen megjelenik benne a mese elmondójának az egyénisége is! Ha ilyen kötetet vesznek kézbe, okvetlenül olvassák el az illetőnek az életrajzát! Jobban megérthetjük belőle a meséket.

Volt nekem volt egy férfi mesemondóm, – meghalt már – aki nagyon érzelemgazdag, lírai alkat volt. Felesége, akit nagyon szeretett, akkortájt halt meg. Az ő meséiben a női szereplők mindig segítették a hőst. Ha nagy bajban volt a hős, akkor mindig megjelent valamilyen nőnemű lény a környékén, aki kihúzta a bajból. Gonosz nők, boszorkányok nem jelentek meg a meséiben. Másutt, praktikusabb észjárású mesemondók esetében azt látjuk, hogy ha például kardról van szó, akkor az illető elmondja, hogy a kardnak mekkora volt a súlya, milyen méretei voltak, és milyen technikával készült. Tehát az apróságokban előjön az ember személyes érdeklődése, tudása, de még a teljes világlátása is megmutatkozik (mire vágyik, mire nem vágyik, hogy küzd érte, hogy nem küzd érte).

A magyar mesehősökre jellemző, hogy ha kiállnak párbajra a sárkánnyal, akkor a küzdelem a lovagi párbaj szerinti szabályokkal játszódik le. A hős tisztázza a sárkánnyal, hogy karddal küzdenek vagy „marokval” – ahogy a székely mesében mondják –, s miután megegyeznek (az archaikusabb) kézi küzdelemben, a szabályok szerint megküzdenek, s így győz a hős.

Más nép meséiben rengetegszer előáll az a jelenet, hogy ott van a sárkány házában a hős, a sárkány hazadobja a jelzést, a buzogányát, és ekkor az illető hős mit csinál? Szépen besurran az ajtó mögé, amikor a sárkány belép az ajtón, könnyedén hátba döfi, s így győz. Tehát egyfajta kollektív mentalitás is benne van ezekben a jelenetekben; mit tartok hősiességnek, a furfangot vagy a testi erőt? De benne van az egyénisége az egyes embernek is.

A következő kérdés: mi a különbség a női és a férfi mesemondó között.

Rengeteg. Először is, eleve vannak olyan mesék, amelyeket férfiak nem szívesen mondanak el, és fordítva. Tehát a kiválasztásnál, a repertoár összeállításánál már ott van az egyéniség. Nem minden mesemondó tud minden mesét elmondani, amit az élete során hallott – és nem is akar. Mindegyik kialakítja tudatosan a maga repertoárját, általában fiatal korában. Ahogy elmondják az életüket a mesemondók, nyilvánvalóvá válik, hogy az öreg mesemondók nem öregkorukban tanulják a meséket, hanem életük virágjában.

Az igazi jó mesemondók tudatosan készülnek arra, hogy jó mesemondókká váljanak, tehát meghallgatják mások meséit, s ami „passzol” nekik, ami az ő egyéniségüknek megfelel, azt igyekeznek elsajátítani. Aki tréfás ember úgy egyébként is, szereti az erotikát, az ilyeneket gyűjtöget. Van, aki, ha a sorsa is elég nyomorult, főleg ha asszony az illető, akkor kedveli az üldözött hősnőkről szóló meséket, hiszen a saját bánatát, életét tudja általuk kifejezni, és meg lehet figyelni a szövegében, hogy miképpen.

A mesemondás valósághű rögzítése nehéz, mondhatni, lehetetlen. Amit egy gyűjtő rögzít, az egy előadása a mesének, egy bizonyos pillanatban elmondott előadása, attól a bizonyos mesemondótól. Az nem jelenti azt, hogy ugyanaz a mesemondó, ugyanazt a mesét ugyanúgy mondja el, ha más hallgatóság veszi körül. Azt is tudnunk kell, hogy ha ott van egy gyűjtő, még ha esetleg egy megszokott közönség van is jelen, akkor is a gyűjtő jelenléte sajnálatos módon megzavarja a mesemondót. Tehát hogy a „gyűjtő nélküli mesemondás” milyen, azt bizony nemigen tudjuk, csak sejtjük.

A rögzítés hitelességéről: Régen írtunk, később magnóval gyűjtöttünk. A magnófelvételben még nincs benne a gesztus, nincs benne a mimika, nincs benne az a rengeteg kontaktus, amit a közönséggel – szemmel és egyéb módon – kialakít a mesélő. De mégis van valami: a pontos hang. Ezt a nyelvi pontosságot, hitelességet próbáltuk az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény köteteiben betűről betűre megőrizni.

Sok más minden sincs benne ezekben a gyűjteményekben. Sem a mesélést megelőző beszélgetés, sem az, hogy a mese után miről beszélgettek az emberek. Hogy jutott eszébe a mesemondónak, hogy elkezdjen mesélni, hiszen az nem úgy megy, hogy egyszer csak azt mondom, hogy ”Hol volt, hol nem volt” és elkezdek mesélni, hanem arra föl kell készülni. Igen ám, de amikor egy fantasztikus világból visszacsöppenünk a földre, akkor ezt valahogy le kell vezetni. Mostanában próbáltam meg – a Felvidéken, egy faluban készítettem gyűjtéseket – ezeket a „hullámszakaszokat” rögzíteni. Azt, hogy hogyan mond a mesemondó először olyasmit, amivel „belopja magát” a gyűjtő szívébe, tehát először a legjobb meséjét mondja el, a leghosszabbat, általában tündérmesét. Kettőt, hármat bír elmondani, utána általában elfárad – a hallgatóság is. Akkor jön valami rövidebb történet, elmond egy-két tréfát, a közönség is beleszól. Erről ez jut eszébe a jelenlévők valamelyikének, arról az, ők is mondanak hasonlókat, a végén pedig ott kötnek ki, hogy milyen magasak az árak, és így tovább, vagyis visszaérkeznek a való világba. Igenis van tehát levezető szakasz, csak ezt a régi gyűjtésekből nem ismerjük.

Egyfelől a gyűjtő fölvesz valamit, amiről tudjuk, hogy nem biztos, hogy úgy hangzik el, ahogy a gyűjtő jelenléte nélkül mesélnék. Már csak azért sem, mert a gyűjtőről tudják, hogy nem tud mindent, amit a mese tartalmaz. A mesének rengeteg utalása van, amit a gyűjtő, az idegen kedvéért megmagyaráz a mesélő, amit közönséges esetben épeszű ember nem magyaráz, hisz mindenki tudja, aki hallgatóként ott ül.

Ha már megvan a magnóanyag, vagy a magnóról pontosan leírt anyag, azt még kötetté kell szerkeszteni.

Ekkor következik a szóbeli alkotás újabb átalakítása: vagy maga a gyűjtő – és ez régebben sajnos leginkább így volt – vagy más, elkezd válogatni: ezt igen, ezt nem.

Ami nem, az mi is pontosan? Általában olyan történet, amit nem tart folklór-eredetűnek a gyűjtő, vagy egyáltalán nem tart folklórnak, nem tart mesének. Vagy erotikus tartalma miatt véli úgy valaki, hogy nem mesekönyvbe való történet. Gyerekeknek szánt mesekönyv esetében esetleg indokolt is, ha kihagyjuk. Olyan kritikai kiadások esetében, mint amilyenek az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény kötetei, nem. Mégis rengeteg esetről tudunk, amikor kihagytak ilyen szövegeket. A kéziratban megvan, de a kiadásból kimaradt. S akkor jön magának a szövegnek az alakítása, sajnos igenis belenyúlnak itt is, s mind a mai napig, még a jó gyűjtők is, még a jó kiadók is. Ez ellen próbál ez a sorozat küzdeni.

Befejezésül szíves figyelmükbe ajánlok egy mesekönyv-sorozatot, amely az Akadémiai Kiadónál jelent meg az ÚMNGY vájtfűlű felnőtteknek való kötetei mellett. Ez a sorozat a Mesék, mondák, történetek címet viseli. Gyermekeknek adtuk ki, mára sajnálatos módon vége lett. Illusztrált, nyelvjárásilag hű ez a sorozat is, csak nem annyira, mint az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény.

Egy helyen tettem ott kivételt. Amint mondtam, a németek mindig a Grimm-mesékből indulnak ki, tehát a meseirodalomban közhelynek számít az a megállapítás, hogy a népmesék

nem erotikusak, illetve szublimálják az erotikát, és az „egybekeltek, éltek míg meg nem haltak” záróformulával végződnek, nem „kísérik be” az ifjú párt a hálószobába. Bözödi György gyűjtéséből, Bözödről, Bágyi János meséjében bizony nem ér véget a házassággal a mese, hanem bizonyos dolgok folytatódtak – s szerkesztőként ott álltam a dilemma mellett, hogy ebben a gyermekek számára készült sorozatban hagyjam-e érintetlenül a mesét, vagy ne. Minden pedagógustól elnézést kell, hogy kérjek, de énbennem győzött a néprajzi hűség iránti vágy, és benne hagytam.

Házi feladat: keressék meg azt a mesét, aminek a végén megtalálják, hogy milyen az erotika a népmesékben!

* Elhangzott a Hagyományok Háza és a Marczibányi Téri Művelődési Központ által rendezett A parasztmesétől az olvasókönyvig című konferencián, 2003. március 28-án.

The history of the immemorial tale is analyzed from the Bible through the folk tales to the tales of today.The author goes into the details of “fairyland”: the heros, the tale-tellers, and the specific problems of collection of tales. She illustrates by examples how the original version differs from the ones are written for the children.

Der Autor untersucht die mehrere tausendjährige Geschichte des Märchens: angefangen bei der Bibel über die Volksmärchen bis zu unseren Tagen. Er behandelt die Helden des Märchens, die Märchenerzähler und die spezifischen Probleme der Märchensammlung. Anhand des letzteren illustriert der Autor die Abweichung der Material der gesammelten originellen Märchen und der den Kindern gewidmeten Märchen.

Nagy Ilona: A népmese: az élőszótól a nyomtatásig