Lovász Andrea: A mai magyar gyermekirodalom időtlen kérdéseiről

A felkérésnek megfelelően a mai magyar gyermekirodalom „időszerű” problémáit felvázolni egy referátumban nem túl kellemes feladat. Hiszen alapvetően hiányosságokra kell rámutatni, s e rámutató gesztus csak negatív előjelű lehet. Ennek megfelelően a referens kénytelen számolni a közönség esetleges – nem pozitív – érzelmi reakcióival. A konferencia címében megfogalmazott jövő idő („Mi lesz veled, Hamupipőke?”) helyett azt kellene kérdezni, mi volt veled (de ezt most hagyjuk), s mert a jövőbe – szerencsére nem látunk –, szituáljuk magunkat inkább: mi van, vagyis: mi nincs veled? Ennek megfelelően két részből áll referátumom: arról, hogy mi nincsen, és arról, mi van – időtlenül.

I.

A konferenciára invitáló meghívón szereplő digitalizált Disney-Hamupipőke akár karakterisztikus is lehetne a gyermekirodalom primér szövegeit és a gyermekirodalom elméleti hátterét tekintve: a populáris, sikerreceptek szerint gyártott gyerekkönyvek uralta gyerekkönyvpiac mögött ugyanis a legkevésbé sem található valamiféle elméleti alap, kritikai recepció; hiányukat érzelmes, tetszetős, (néhol) semmitmondó könyvekről szóló érzelmes, tetszetős, (többnyire) semmitmondó szövegek töltik be. Egy bizonyos gyermeki nézőpontot imitáló, tragizáló, mi több: infantilizáló kritikai attitűd fémjelzi mindmáig a magyar gyermekirodalomról szóló reprezentatív beszédmódot, mely éppen kódoltsága következtében nem képes gyakorolni kényes, ugyanakkor megkerülhetetlen feladatát: a kritikát. Úgy tűnik, a magyar gyermekirodalom kapcsán perszisztálnak bizonyos jelenségek: az összes eddigi gyermekirodalommal kapcsolatos vita, kerekasztal, szimpózium a hiányosságok sajnálkozással teli felsorolásával zárult. Mindig ugyanazon feltételek hiányoztak: elsősorban és legfontosabban nincsen elég jó gyerekkönyv a piacon, nincsenek felelős gyermekkönyvkiadók, nincsen kritikai viszonyulás, „nem veszik komolyan” a gyermekirodalmat, „felnőtt” írók nem írnak a gyerekeknek, stb.

A gyermekirodalom irodalomként való elfogadtatásához elsősorban legitim és aktív kutatómunkára, pontosabban intézményesített kutatómunkára, projektekre – és ezek eredményeképpen társadalmi figyelemre lenne szükség. Formálisan jelen van ugyan néhány szervezet Magyarországon is, de pl. az IBBY tevékenysége még az ún. szakmabelieknek, gyermekkönyvkiadásban érintetteknek is követhetetlen, kimerülni látszik az évenkénti díjak odaítélésében, az Írószövetség Gyermekirodalmi Szakosztályának pedig – számottevő taglétszáma ellenére – a létezése sem köztudott, nem hogy az, mi a feladata. Az intézményesülésnek természetesen megvannak a maga hátrányai is, ám az eddigi tapasztalatok alapján kijelenthető, hogy a helyi, alapítványi vagy a lapkiadás, folyóirat-kiadás szintjén történő kezdeményezések a gyermekirodalom helyzetének javítására valamennyien csődöt mondtak, azaz csak lokálisan értékelhető, szegmentális eredményeket értek el. Az újságosstandok kínálatából legfeljebb csak a Csodaceruza értékelhető, amennyiben kapható, de az sem pótolhatja a legnagyobb gyermeklapot: a Kincskereső közismerten éppen magánalapítványi támogatással asszisztálva halódik, ha úgy tetszik, olvashatatlan. A frankfurti Gyermek- és Ifjúsági Irodalomkutató Intézet éves almanachjaiban rendszeresen kiemelt szerepet kap egy-egy nemzet gyermekirodalma, ill. kutatóinak gyermekirodalom-elméleti munkássága – mindeddig bármilyen magyar vonatkozású elemzés, értékelés nélkül, mintha magyar gyermekirodalom-elmélet nem is létezne. E megállapítás azonban sokkal inkább saját irodalmárainkat, kultúrpolitikánkat minősíti, mintsem a németországi kutatóintézet munkáját. De ha fellapozzuk a Bettina Kümmerling-Meibauer által kiadott Gyermek- és ifjúsági irodalom klasszikusai című lexikont¹, olybá tűnhet az inter- és multikulturális boom kellős közepén, a nemzetközi viszonylatok iránt érdeklődő olvasónak, hogy a magyar gyerekirodalom nem is létezik. A kétkötetes mű tanúsága szerint – nem túlzok – van Móricz és Molnár, persze Balázs Béla, és Szecskó Tamás mint illusztrátor. De hát így szoktunk panaszkodni a felnőtt magyar irodalom világirodalmi szintű jelenléte miatt is, ne csodálkozzunk, hogy gyerekirodalomból még annyi sem ismert. A hiány ugyanakkor ellentétes irányban is működik, azaz a magyar gyermekirodalom-kutatás a mai napig adós komoly, tudományosan értékelhető elméleti munkákkal, amelyek túlmutatnának az ’50-es, ’60-as évek kronologikus szempontú felsorolásain. Ezek híján legalább a kurrens elméleti munkák fordításai léteznének. A legújabb német nyelvű szakirodalmat hazai irodalmáraink legfeljebb csak recenziókból ismerik-ismertetik, de nem hasznosítják azok elméleti meggondolásait: Emer O` Sullivan összehasonlító gyermekirodalom-elméletét², vagy a szintén megkerülhetetlen Hans-Heino Ewers könyvét, mely a gyermekirodalom rendszerelméletét alapozza meg³. E két alapmű a multikulturalitásra, a globalitásra, az irodalmi művek egyetemes értékeire, az irodalmiság szigorú ismérveire helyezi a hangsúlyt. O’ Sullivan elsősorban a nemzetközi gyermekirodalom fordításának, fordíthatóságának problémáiról beszél.⁴ Ewers többek között Gerard Genette paratextualitás-elméletének, Wolfgang Iser, ill. Jürgen Link olvasócentrikus megközelítésének, Michel Foucault szerző-fogalmának bevonásával teremti meg a gyermekirodalomról szóló legitim, fogalmi tisztázottságú diskurzust.⁵ Ignoranciájuk a hazai gyermekirodalom-elmélet tudománytalanságát erősíti. A magyar gyermekirodalom-kutatás zárt körben retardált, még mindig saját nemzeti identitását igyekszik meghatározni, többnyire a kiemelkedőnek tartott alkotások leltározásával. Nem feltétlenül jelenik meg követelményként a státuszban lévő kutatókkal szemben, hogy saját, önálló elméleti beszédmódot, rendszert dolgozzanak ki, de a nemzetközi fórumokon, kommunikációban használt legújabb beszédmódok, szemléletek, elméleti eredmények ismerete és használata már elengedhetetlen ahhoz, hogy valódi rangot teremtsenek a magyar gyermekirodalomnak. Ez azért volna fontos, hogy a gyermekirodalom a hazai irodalmárok, kritikusok, és a szélesebb olvasóközönség előtt is legitimálódjon. És hogy a határokon túli kutatócsoportok és intézmények is számon tarthassák a hazai gyermekirodalmi történéseket. Az elméleti diskurzus – nem kell bizonygatni – még fordításszinten sincs jelen, ennek teljes hiánya pedig nemcsak az adott könyvkorpusz irodalmi értékeit kérdőjelezheti meg, hanem az egész gyermekirodalommal való foglalkozást esetlegessé teszi.⁶ A gyermekirodalmi művek recepciójában optimális esetben bekövetkező szemléletváltás lehet a több évtizede körbenjáró, egymásra mutogató, okokat kereső és eredménytelen viták lezárása. Akár szigorú rendszerként építkező, akár adott szempontokat centrálissá tevő elméleti munkák jönnek létre, mindenképpen felzárkózást jelentenének a jelenlegi nemzetközi mezőnyhöz és térhódítást a magyar kultúra területén belül. Mindenképpen üdvözlendő, hogy az idén többek között egy ún. gyerekszerző, Janikovszky Éva is Kossuth-díjat kapott, és a tavaly díjazott Méhes Györgynek is jelentős gyermekirodalmi munkássága van – más kérdés, hogy az állami díjazások menthetetlenül a mindenkori politikai játszmák kontextusában is interpretálhatók. De talán azt is megérhetjük egyszer, hogy gyermekkönyvszerző nálunk is komolyan vétetik, sőt egyenrangúvá válik „felnőtt” kollégájával, mint ahogyan pl. az osztrák Praesent 2001–2002-es irodalmi évkönyvében a klasszikus Johann Nestroy és a mai osztrák irodalom élő klasszikusa, Elfriede Jelinek mellett Christine Nöstlinger ugyanolyan „értékű” helyet kapott – tanulmány szinten⁷. Ha volna magyarul hasznos irodalmi évkönyv, akkor benne a regényirodalom jelenlétét nemcsak Esterházy Péter, Márton László, Rakovszky Zsuzsa, Sándor Iván, Závada Pál neve jelezné, hanem a műfajkorlátozást megszűntetve közéjük tartoznának a meseregényírók is: Böszörményi Gyula, Darvasi László, Lugosi Viktória és Szijj Ferenc.

A magyar gyermekirodalom lemaradottsága/értékválsága nemcsak az elméleti munkák hiányából, hanem a primér szövegek egysíkúságából is eredeztethető. Gyermekirodalom és meseiség kérdése evidens módon két különböző terület, de a jelenkori magyar gyermekirodalomban összefonódni látszik e kettő, ugyanis az egyik alapvető probléma éppen a gyermekirodalmi művek differenciálatlansága, azaz a gyermekirodalmi művek tematikai beszűkültsége. A svéd gyermekversek kapcsán elhíresült „sóderparti” típusú kibeszélős próza, tele társadalmi, szociális, családi problémahelyzetekkel (elvált szülők, elidegenedés, a gyerektársadalomba illeszkedés mellett legújabban már kábítószerek, testi szerelem, fogyatékosok stb. is) csak egy adott generációt, pontosabban annak is csak egy rétegét, csoportját szólítja meg; azaz a gyermekirodalom közvetítői által szankcionált és így intenzíven reklámozott könyvkorpusz szinte teljes egészében megegyezik az újabban megjelent gyermekirodalmi művek halmazával. A magyar könyvpiacon jelenlévő ún. realisztikus gyermekprózák nagyobb hányada fordítás, és csak ritkán jó fordítás. Ráadásul többnyire xy és yz díjakkal kitüntetettek, ami bizonyosan nem jelent egyben minőségi garanciát. O’Sullivan könyve azért jelentős, mert benne éppen a fordítások erejére, ill. veszélyeire hívja fel a figyelmet; elméleti következtetéseit gyakorlatban alkalmazni ismét csak a gyermekkönyvkiadók szaklektorainak felelőssége lenne (ha egyáltalán vannak képzett szakemberek adott kiadóknál). A kellő érzékenységgel megírt gyerektörténetek mellett azonban érzelgős lektűrök néha tükörfordításban, gyakrabban azonban eladhatóbbá „föltupírozva” vezetik a gyermekkönyvek eladási listáit. Ezzel szemben neves és rangos szerzők műveit csak elvétve lehet magyarul is olvasni: van ugyan Rushdie- és Sepúlveda-fordítás, de nincsen pl. Mirjam Pressler, Otfried Preußler, Erwin Moser, Janosch képeskönyveiről nem is beszélve. Az Animus Kiadó Andersen-díjasok sorozata sem segítség e tekintetben, mert többnyire már ismert nevek új művei kerülnek kiadásra. Díjat persze fontos megkapni, de utána a szlogen védelme alatt a szerzőtől bármit ki lehet adni. Akár újra, anélkül, hogy utalnánk az első magyar kiadásra, mint ahogyan az történt pl. Katherine Paterson A Nagy Gilly Hopkins című könyvével, mely 1986-ban már olvasható volt a Móra Könyvkiadó gondozásában. Talán szőrszálhasogatásnak tűnik, de minden könyvnek van története, s a gyermekirodalomnak is van filológiája. Vagy legalábbis jó volna, ha lenne. Fals történetet ír pl. a Presskontakt Bt. által kiadott Az anyu én vagyok című 2002-es Nógrádi Gábor-könyv borítójának reklámszövege, miszerint a könyv „A világ legjobb gyerekkönyvei közé választott PetePite párja.” Az új könyvet – függetlenül minőségétől – a régi minősítésével árusítják. De ezek után mit kezdjen a naiv vagy netán éppen ravasz vásárló azzal a kijelentéssel – ugyancsak a külső borítón olvasható –, hogy Az anyu én vagyok című könyvet Nógrádi Gábor a gyerekolvasók kérésére írta? Hogy mi és milyen design-nal kerül a borítóra, s ez miféle olvasói elváráshorizontot teremt, miféle többletjelentéssel ruházódik fel a könyv – legtöbb esetben pusztán a reklám céljából –, arra kitűnő elemzéseket olvashatunk Ewers említett könyvében.

Újból reneszánszukat élik a pöttyös, csíkos, és hasonló jellegű könyvek, nagyobbrészt újrakiadásról van szó, a legtöbb esetben megint csak – és határozottan elítélendő módon – bármiféle filológiai adatolás nélkül. Mellettük a Harry Potter könyvek sikere kapcsán megjelenő fantasztikus történetek, fantasy-regények abszolút nyereséget biztosítanak kiadóiknak. Általában jellemző a magyarországi gyermekkönyvkiadásra, hogy e felsorolt könyvtípusok valamelyikét, ill. mindegyikét helyezik előtérbe, ezért aztán nincs is ma Magyarországon olyan kiadó, amelynek a neve – a német Thienemann, a Beltz und Gelberg vagy a magyarországi „felnőtt” Magvető, Jelenkor stb. kiadókhoz hasonlóan – garanciát jelentene a kiadott gyermekkönyvek minőségét illetően, amely kellő tőkével és piaccal rendelkezne és vállalná a tematikailag friss gyermekirodalmi munkák kiadását, azaz a valóban új, izgalmas külföldi műveket jelentetné meg, és közben persze nem feledkezne meg új magyar szerzők munkáinak kiadásáról sem. Az eddig lezajlott gyermekirodalom-viták tanulsága azonban mindenképpen az, hogy teljesen felesleges a kiadók felelősségét újból és újból hangsúlyozni. Ewers átfogó munkája a gyermekirodalmat kommunikációs rendszernek tekintve a közvetítők felelősségét hangsúlyozza, hiszen a kiadók, könyvtárosok, pedagógusok, szülők ún. második közvetítőként szerepelnek: szelekcióval, átírással, átdolgozással a szerző által kommunikált üzenetet meg is változtathatják.⁸ Ewers a Genette-i paratextuális jelrendszer adaptálásával világít rá a gyermekirodalmi kommunikációban lévő feszültségekre és eltolódásokra, melyeket a textuális/paratextuális diskrepancia okoz.⁹ A gyermekirodalmi műveknek – kénytelen-kelletlen – meg kell szólítaniuk a közvetítő felnőttet is. Ebből következően rendelkezik adott mű kettős kódolással: van, ami a „közvetítői” státuszban lévőnek szól (lásd a díjak problémáját), van, ami a gyereknek (a színes borító). E helyzettel élni és visszaélni is lehet: a gyerekek – felnőtteken keresztüli – szabad könyvválasztását a kiadók manipulálhatják. De amíg nem alakul ki egy erős, szakmailag képzett és hitelesnek elismert, határozott állásfoglalásra, kritikai megnyilvánulásokra is képes gyermekirodalmi recepció, addig a kiadók egyedüli és elsődleges szempontja az eladhatóság marad. A felsorolt hiányok azért súlyosak, mert az utóbbi években olyan szerzők lettek gyermekirodalom-szerzők, akik már más elméleti konzekvenciákkal rendelkező életművel rendelkeznek. Darvasi László, Háy János, Szijj Ferenc könyveiről lehet, de már nem érdemes azon a nyelven beszélni, amelyet a reprezentatívnak feltüntetett/kitüntetett gyermekirodalmi kritika használ. Itt nem csupán egyéni értelmezői különbözőségek vetődnek fel, mert megfigyelhető végre egy elméletibb, képzettebb beszédmód iránti igény az elmúlt évek folyóiratainak gyermekirodalom felé történő nyitásában (Alföld, Forrás, Jelenkor, Korunk, Tiszatáj, Új Forrás stb.). De általános szinten is be kell következnie egy nézőpontbeli paradigmaváltásnak a gyermekirodalom tárgykörében, ha egyetemi/egyetemes érvényességgel kívánja önmagát definiálni. Az eddigi klasszikus-modern ellentétpárra hajazó gyermekirodalmi beszédmód, ha nem lép komoly dialógusra a nemzetközi elméleti kutatásokkal, továbbra is kénytelen lesz szülőknek, pedagógusoknak címezni munkáját. De ahogy elméleti alapozottság nélkül nem lehet érvényes kritikai kijelentést tenni a mai magyar irodalomról, úgy nem lehet a mai magyar gyermekirodalomról sem. Röviden szólva: a nagy kritikai beszédmódokban érvényesült a rendszerváltó igény, a gyermekirodalom területén még – anakronisztikus módon – a régi konzervációja folyik. A rendszerváltás előtti évtizedek ideologikus irodalomolvasatait a kritika „nagyban” ellentételezte már, de ha az egész magyar irodalomtörténetre tehető újraolvasási ajánlat, akkor ezen belül, vagy ezzel párhuzamosan a magyar gyermekirodalom történetének újraolvasását is el kellene végezni. Nem tudom, kit kellene megkérdezni arról, miért nem lehet a magyarországi egyetemi képzésen belül mese- és gyermekirodalmat kutatás mellett hallgatni-oktatni (’tanító- és tanárképző szintre küldött tantárgy’), miközben ugyanez a nyugati egyetemeken legális stúdium és kutatási tárgy (ebben az ügyben végképp nem vagyunk eu-konformak). Ugyanakkor a magyar felsőoktatási törvény egyik kiskapuja az, hogy tanító- és tanárképzőkben tanítható e tantárgy anélkül, hogy annak oktatója tudományos fokozatát mese- vagy gyermekirodalomból szerezte volna. A magyar gyermekirodalom, ahogyan az ma is változatlanul működik, önfelszámoló tendenciákat mutat.

II.

Referátumom második részében az azóta igen nagy visszhangot kiváltott gyermekirodalmi fordulatot problematizálom, mely a meseregény műfaji kérdésében gyökeredzik. A magyar nyelvű gyerekkönyvkorpusz tematikai beszűkültsége ellen az új meseregényekre azért volt/van/lesz szükség, mert a meseregény mint regényes mese, regény terjedelmű mese és mint mesés regényvilág (a maga komplexitásával) megtörheti az ún. realisztikus alapú gyerekregények, ifjúsági regények dominanciáját. A meseként való elfogadás problémája, a meseiség feltámadásának tudomásul vétele és a gyermekirodalom rendszerébe történő integrálása a meseregényt a gyermekirodalom egyik sarkalatos problémájává avatja. Világszerte megfigyelhető jelenség, hogy a „rólam szól, nekem szól” szövegek mellett a szerzők visszatérnek a meséhez, a fantasztikumhoz, és szerencsés esetben nem lektűrszintű, allegorikus, fantasztikus történetek születnek. A hatékonyan működő gyermekirodalom-recepció pl. megteremthetné az értékes, jó könyvek hazai piacra kerülésének feltételeit, segítségével elkerülhető lenne, hogy indokolatlanul a gyerekirodalom körébe soroljanak, ill. ne soroljanak adott műveket, egyáltalán elhelyezné az irodalmi kánonon belül az új könyveket, megakadályozhatná adott művek téves kanonizációját is. A közelmúltban szinte egy időben jelent meg egy-egy új meseregénye Szijj Ferencnek¹⁰ és Darvasi Lászlónak¹¹, Háy Jánosnak pedig egy gyerekkönyve¹². (A gyerekkönyv szót jelen esetben az olvasótábor irányából vélem meghatározhatónak). A nagy irodalmi kritikai diskurzus a szerzők és eddigi műveik ismeretében sietett egymás mellé rendelni a három művet, és együtt is szerepelteti bemutatkozó műsorokon, kritikákban, írói esteken. A több éves, évtizedes hallgatás után úgy tűnik, hogy a fenti szerzők személyében egy újabb „nagy” generáció jelenhet meg a gyermekirodalomban – de ezen életkori besoroláson kívül semmilyen szubsztan-
ciális közös jellemző nincsen a felsorolt művekben. Az irodalmi köztudatba ugyanakkor két másik újszerű kezdeményezés egyáltalán nem került be: Böszörményi Gyula csoda-könyve¹³ és Lugosi Viktória vizuálisan is megkomponált, Lázár Ervin-i hagyományokat folytató erdős meséje¹⁴. Háy János és Darvasi László kapcsán amúgy is létezik egyfajta szellemi és tematikai rokonságot felfedezni vélő értelmezés, ti. a Dzsigerdilen és A könnymutatványosok legendája szinte valamennyi megközelítésben az újabb (ál)történelmi regény archetípusaként tematizálódik. A Szijj – Darvasi – Háy triász gyerekkönyveiben természetesen lehet azonosságokat és hasonlóságokat keresni, ám a szerző irányából történő kanonizálás nemcsak irodalmi infantilizmusra utal, de adott művek megközelítését le is szűkíti.

A legkarakterisztikusabb a felsorolt művek mindegyikében a heroizmus, a fenséges, a lenyűgöző hiánya: cselekmény, hősformálás és esztétikai kategória szintjén egyaránt. Ezek a könyvek bizonyos fokig kortünetként mellőzik a klasszikus értelemben vett hősiséget, helyette annak akcidenciái kerülnek középpontba vagy éppen ellenpontként a mindennapiság, a hétköznapiság ódája. Másrészt a három könyv mindegyikében felismerhető a diktatúra, a zsarnokság; a használt meseformában, ill. fikcióként való szerepeltetésük az abszurd világában véli értelmezni a kollektív traumákat. Az életritmus és az életfeltételek megváltozása mellett a fikció, a fantázia, a mese mint menekülés, mint működőképes világnézeti, egzisztenciális túlélési lehetőség tételeződik; ebben a világban pedig a megélt történelmi események „kalandként” racionalizálhatók. Végül a társadalomkritika szatirikus, ironikus vagy éppen komikus formában mindhárom könyvben jelen van: Szijjnél a tipologizálásban, Darvasinál néhol nagyon is kimondottan, pl. a szürkeruhások számok és mennyiségek által meghatározott világlátásában, Háynál a családi háttér sarkítottan életszerű ábrázolásában. Mindezek a közös jegyek azonban kevéssé számítanak ahhoz képest, hogy a három mű három egészen különböző világot nyit meg; irodalom és pedagógia viszonyának tengelyén pedig három különböző, egymástól élesen elhatárolható fokozatot képviselnek.

Szijj Szuromberek királyfija dialogizáló viszonyban áll eddig ismert mesevilágunkkal, úgy mese, hogy közben saját műfajiságának, világlátásának és cselekménybonyolításának is folyamatosan görbe tükröt tart. Azt példázza, hogy mai társadalmi és technikai körülményeink között, jelenkori tudásunk birtokában milyen esélyei vannak a mesének, a mese továbbélésének. A mű intellektuális zsenialitása nemcsak a szójátékokban, a meghökkentő találmányok, szereplők invenciójában rejlik, hanem elsősorban abban, ahogyan a gyerekvilágot (a gyerekek által megélt és beszélt világot) mesévé transzformálja. Ha kell egyáltalán bármiféle explicit üzenetet, tanulságot keresni adott gyermekirodalmi mű kapcsán, akkor az ezt igénylő olvasóközönség a mesék hagyományosan ismert etikai értékrendjének konstatálása mellett a humor és a derű személyiségformáló erejét is elkönyvelheti. A Szuromberek királyfi legnagyobb értéke éppen az, hogy egyáltalán nem akar korszerű és valóságban gyökerező lenni, nem akar szociológiai és/vagy pszichológiai problémákkal szembesíteni, nem akar semmire sem megtanítani, hanem a felszabadult, klasszikus mesemondás, mesélés, a csodás mesék hagyományát eleveníti fel, pontosabban ezek „új hagyományát” teremti meg, mintát ad arra, milyen egy ízig-vérig mai mese. Emellett/ezzel együtt azt is bebizonyítja, hogy lehet a nyelvet játékba hozva klasszikus értékekkel bíró világot létrehozni. Úgy tradicionálisan hős-mese ez, hogy közben a hősmesék minden egyes kliséjét és sémáját újraírja vagy újrarendezi. Néhány groteszk politikai motívumra, embertípus-paródiára ráismerhet a felnőtt olvasó, de Szijj meséje nemcsak hogy nem pedagogizál, hanem az allegorikus olvasatok lehetőségét is kizárja. Ilyen értelemben Szijj Ferenc könyve a jó gyermekirodalmi művek iskolapéldája, hiszen saját meseiségén, (gyermek)irodalmiságán túl semmi másról nem szól, a trendnek megfelelő irodalmi szövegértés, -értelmezés helyett/mellett a szöveg élvezetének lehetőségét is megteremti. Ennek oka pedig nem az elképzelt gyerekolvasó értelmi és érzelmi igényeihez, nevelendőségéből adódó szubordonális státuszához való alkalmazkodásban van, hanem éppen ellenkezőleg: az egyenrangú félként, egyenrangú kommunikációs partnerként tekintett gyerekolvasó tételezése hozza létre a többszintű, minden korosztály számára élvezhető szöveget. Fabula docet: a gyermekiség szubsztanciális vonása nem a hiány, a fogyatékosság, és nem is teleologikusan meghatározott, nem a tanítandóság, hanem a sajátos világlátás: izgalmas, érdekes, fantasztikus világ a gyerekeké.

A Trapitit Darvasi László bevallottan gyerekeknek írta: egy eddig ismeretlen Darvasi-hang mesél a szeretet erejéről, a zsarnokságról és annak legyőzésének módozatairól. S bár autonóm mesevilágot épít, benne a tanítói szándék – a humanitás, az életöröm, az összefogás, a szeretet erejéről szóló példázatszerű eseménymozzanatok integrálásával – nem, vagy alig leplezett. A jelenkori gyerekek világképét, életfelfogását, információszerzési forrásait, játéklehetőségeit, olvasási szokásait figyelembe véve mese és valóság, fantázia és szigorú tudományosság polaritásának tisztázása létmeghatározó érvényességű lehet. Létezik a gyerekkönyveknek, szűkebben a meseregényeknek egy nagyon kiterjedt köre, amelyek valamiféle felvilágosító funkciót vállalva, valóság és mese viszonyát tematizálják. A mesevilág fizikai megközelítésének, bejárásának lehetősége eredményezheti a mesevilág felértékelődését is, de ellenhatásként is működhet, azaz a pontos földrajzi és fizikai koordináták közé szorított vagy a paródiaként, önmaga karikatúrájaként megjelenített mesevilág éppen legfontosabb karakterisztikumát, a különösségét, a titokzatosságát, a ki- és megismerhetetlenségét veszíti el. Ebben a vonatkozásban mindenképpen üdvözlendő Szijj és Darvasi mesekönyve, hiszen mindkettő egy reflektálatlan, zárt és távoli mesevilágot nyit meg az olvasók számára. (A Trapiti tartalmaz ugyan egy a Piroska és a farkas továbbmeséléséről szóló metamesei fejezetet, de ez nem a mesevilág létmóduszát tematizálja, hanem sokkal inkább a játék, ill. a mese a mesében séma alapján értelmezhető.) A Trapiti Kavicsvára és Főfővárosa egyaránt szomszédos a boszorkányok, a manók, a sárkányok földjével és a lyukas zoknisok meg a kalaposok országával: ez a mesevilág és annak lakói olyan valóságszerű attribútumokkal rendelkeznek, amelyek a ráismerés örömén túl nagyon is hétköznapi, gyakorlati szituációkkal, történésekkel, elvekkel szembesítenek. A több cselekmény- és értelmezői síkot is megnyitó szövegnek legnagyobb (és legvonzóbb) részét a kaland és a Trapiti kilétének nyomozása teszi ki, tele megfejtendő rejtélyekkel, titkokkal, ármánykodó boszorkányokkal, varázserejű fakanalakkal. Ami a könyv feltétel nélküli igenlését megkérdőjelezi, az a diktatúrák előretörésének, működésének, ideológiájának explicit természetrajza, a mindennapok, a kicsi, hétköznapi örömök banális dicsérete, valamint a történelmi, társadalmi és szociológiai megállapítások tanulságszerű szerepeltetése. Az erkölcsnemesítő, világjobbító, nevelői szándék nem kifogásolható abban az esetben, ha adott szöveg egészére jellemző, vagyis ha a történetből, annak végkifejletéből olvasható ki valamiféle etikai érvényű következtetés (hiszen a hagyományos mesék valamennyien „a jó elnyeri jutalmát, a gonosz pedig méltó büntetését” elv alapján szerveződnek), ám a szuggerált allegorikus olvasat, a tételszerű megfogalmazások újra felvetik pedagógiai szándék és irodalmiság viszonyának kérdését. Ebben az olvasatban a trapitizés nagyszerűen kitalált mozzanata több, mint jókedvre derítő, mulatságos (gyerek)cselekvés, mert a gyermeki rácsodálkozás a tisztaság szinonímájaként egyedüli védekezési lehetőség a beszürkülés, az elnyomás ellen, egyáltalán egyedüli lehetősége a túlélésnek és emellett a mesébe kerülésnek, a mesevilág megélésének kizárólagos módozata. A felnőtt olvasó trapitizése ugyanakkor kevesebb is, mint a gyerekeké, hiszen éppen a gyerekség szubsztanciális jellemzője ellenében működik bármiféle külsődleges olvasat; a trapitizés fenomenológiája kizárja az aktuson túlmutató interpretációs lehetőségeket. Darvasi László Trapitije azért nem mindenben szellemi rokona Szijj Ferenc Szuromberek királyfijának, mert Darvasinál az olvasó számára az allegorikus olvasatok nemcsak lehetőségként vannak jelen, hanem kötelező érvénnyel elő is vannak írva a szövegben. Az eddigi eladási adatok tükrében a Trapiti sikerkönyv: a (szerzőre nagyon is jellemző) mesélőkedv feltámadása, a fordulatos cselekményszövés, a színes anekdoták sokasága működőképes gyerekkönyvvé avatja a meseregényt.

Háy János meseábécéje (ez a szerző műfajmegjelölése) az ún. alkalmazott mese legtipikusabb példája. A mese legszigorúbb műfaji behatárolásának értelmében, ill. a Max Lüthi által meghatározóként definiált egydimenzionalitás¹⁵ értelmében nem is mese, sokkal inkább fantasztikus gyerektörténet. Vagy még az sem, hiszen az álombeli történések, bármilyen fantasztikusak, mégis a leghétköznapibbak. Az Alfabétában nincs meg a lehetőség a mese vagy (csupán) álom kérdésfelvetésre, a szöveg minden esetben egyértelmű. (Misi bácsi szerepeltetése, akit nem csak álmodik (?) a kisfiú, önmagában nem elegendő egy valóság-fikció játék beindításához.) Peti kerettörténete kalandregényként sem működik, hiszen a kezdeti titokzatos, rejtélyes összeesküvésről kiderül, hogy semmi titok nincsen benne, hogy nagyon is banális: „erről van csak szó. Nem titkos kereskedelemről, fegyverüzletekről, terroristaakciókról? Ez a megoldás?” (101.) Ebben a kontextusban a cím is csupán vevőcsalogató szójáték, az Alfabéta nevű terrorista meg sem jelenik, a ún. rablók pedig (akik „valaha mind emberek voltak, de most állatgúnyát hordanak”, 6.) semmiféle rablós tulajdonsággal nem rendelkeznek. A kerettörténet beindításához szükséges konfliktus éppen olyan hiteltelen és funkciótlan, mint a negyvennégy lakás negyvennégy lakójának egyedi fellépése. Az egyes betűkről, ill. azok őrzőiről szóló történetek abszolút esetlegesek, a párbeszédpanelek varázstalanok és néhány oldal után már rutinszerűek, az adott betűk elrejtéséről szóló ötletek erőltetettek, kínosan idétlenek. (Így lesz pl. az A betű szék, az Á imazsámoly, a B fotel, a Cs kuckó, a Dz jegyárusítópult stb.) A már meglévő grafikához és adott témához alkalmazkodva jó szöveget írni nagy kihívás. Háy János könyve azonban a gyermeki logika és gyermekbeszéd imitációjaként is kudarc, még csak ezek paródiájaként sem értelmezhető, mert a cselekmény fővonala és a főhős kora kizárja a parodisztikus olvasat lehetőségét – legalábbis a gyerekolvasó számára. Lehetne értékelni a nyelvi leleményességet, a használt nyelv frissességét, humorát, ez viszont nem egyenletes, és főként nincsen célközönsége. A „ne gügyögjünk a gyerekeknek” elv betartása nem jelenti a Heisenberg-féle bizonytalansági reláció”-szerű kifejezések integrálását és „a tűz dzsigolója”-jellegű szóviccek szerepeltetését. Vagyis az olvasni tanuló vagy olvasni éppen tudó gyerekeknek szánt könyv éppen ezt a korosztályt nem szólítja meg, mert elidegenítő módon tudálékos és asszociatív a használt nyelv. Háy szövegének humora a legtöbb esetben csak egy felnőttnek, vagy egy felnőtt segítségével dekódolható, ez a felnőttek közti összekacsintás pedig még inkább megnehezíti a gyerekolvasó befogadási folyamatát. Az Alfabéta elfogadó vagy lelkendező megközelítése ugyanakkor a szerző életműve felől nem indokolt, mert a könyv gyerekkönyvként rossz. (Hasonlóan sikertelen ábécés feldolgozások, képes ábécék, Zengő ábécés továbbírások Bezerédj Amália óta folyamatosan jelen vannak a könyvpiacon.) Az alkalmazott gyermekirodalom funkcióval rendelkező mivolta miatt működésképtelen, mert a funkcionalitás prioritása értelemszerűen alárendelt szerepbe kényszeríti adott szövegek egyéb meghatározóit. Már önmagában az exoterikus funkcióknak való megfelelés elfogadása olyan korlátozó, behatároló tényezőként működik, amely az elfogadás pillanatában feltétel nélkül megszünteti adott mű szuverenitását; a pedagógia számára kolonizált művek elvesztik multidimenzionalitásukat.

Referátumom két részét összefoglalva: primer és szekunder szinten egyaránt alapvető problémák vannak a mai magyar gyermekirodalomban. Ezek a problémák azonban nem mai keletűek. Megoldatlanságuk egyfajta befagyasztott gyermekirodalmi recepcióhoz vezet, s ahhoz a nosztalgikus hanghoz, mely a gyermekirodalmi piacon uralkodik. Csak remélni lehet, hogy a gyermekirodalom elméleti szintjén is „megtörik a jég”, s hogy a legújabb meseírók elemzett munkái sem pusztán egyszeri kirándulásokat jelentenek a gyermekirodalomba. Ahhoz azonban, hogy határozott szemléletváltás történjen a gyermekirodalmi művek recepciójában (és ez nem csak a nevelői érték felőli megközelítés általános iskolai és kritikai szintű megszűnését jelenti, hanem a kellemeskedő, mindent elfogadó, és így a kiadói preferenciáknak „aládolgozó” szemlézések mellőzését is), s ahhoz is, hogy meghaladhassuk az eladhatóság és a nosztalgia által diktált gyermekirodalmi kínálatot, nem Hamupipőkét kellene időszerű kérdésekről faggatni, hanem Csipkerózsikát hosszan tartó álmából mihamarabb felébreszteni.

^* Elhangzott az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, valamint a Magyar Írószövetség Gyermekirodalmi Szakosztálya által szervezett konferencián. (Budapest, 2003. április 7.)

Jegyzetek: