A sztálinizmus hétköznapjai című dokumentumgyűjtemény hiánypótló, s meggyöződésünk a történelemtanárok képzésének, tanárok továbbképzésének hasznos segítője. A könyv eddig ismeretlen dokumentumokat tesz hozzáférhetővé, melyek segítik a sztálini diktatúra megértését. Azzal együtt, hogy minden történelem iránt érdeklődő számára ajánljuk az ELTE Ruszisztikai Tanszékének gondozásában megjelent dokumentumkötetet, mégis vannak fenntartásaink. Ezek elsősorban a kötet előszavát érintik.
A cím alapján különös érdeklődéssel vettem kezembe a könyvet, mely azt sugallta, hogy most nem az előszóban többször kritikusan említett „leleplező” információkkal találkozhatunk, hanem a korszak egyszerű embereinek életéről, gondolkodásáról kapunk átfogó képet. Tény ugyanis – és ezzel messzemenően egyetértünk – hogy a korszakban nem csak gyilkosságok, deportálások, hanem hétköznapok is voltak. De sajnos erről keveset tudunk meg, hiszen az igazi hétköznapokat nem lehet vagy legalábbis nagyon nehéz „dokumentumok” alapján rekonstruálni. Nem vonatkozik ez az Események és valóság a népi gondolkodásban: a Sztálinizmus alulnézetről című fejezetre. Ugyanakkor az olvasó nem érti, hogy miként kerül a hétköznapokhoz Sztálin levelezése, a Politikai Bizottság munkája, a pohárköszöntők. Természetesen érdekes, értékes dokumentumok ezek, de nem egyeznek a címmel, és semmi esetre nem tükrözik a sokmillió ember igazi hétköznapjait. Erre valószínű nincsenek is megfelelő források. Mit érzett az elhurcolásra váró anya, apa, gyermek amikor éjszakánként figyelték a gyanús zajokat, mit éreztek a hozzátartozók amikor nem kaptak levelet az elhurcoltról.
A dokumentumkötetnek nem feladata értékelni a történteket, nem várhatunk erkölcsi ítéleteket. Az előszóban többször elitélet „leleplező” irodalommal szemben a dokumentumoknak tényeket kell bemutatni, de a dokumentumoknak egy adott jelenség bemutatásakor teljességre kell törekedni. Sztálin családi levelezése egy gondos apukát ábrázol , aki leányának a „Kis Gazdasszonynak” gügyögő leveleket ír, sőt cukrozott gyümölcsöt is küld. De mindez milyen információt jelent, ha megtudjuk meg, hogy a cukrozott gyümölcs küldése idején a jó apuka, hány embert ölt meg, s hányan haltak éhen.
Érdekes és vitára ingerlő a szovjet ember fogalmának kérdése. A beveze-tőben azt olvashatjuk, hogy „A szerkesztőkben felmerült már régebben a kérdés: hogy ragadható meg a szovjet ember fogalma szubsztanciája”. Nyílván ez a közölt dokumentumokból is megfoghatatlan, a szovjet ember, illetve a több millió frusztrált ember „szubsztanciája” mert az átélt „negatív” élményekből (gyilkosság, elhurcolás, megalázás) és a mindent átható propogandából állt össze. Természetesen voltak – ki tudja hányan, – akik az elveszett tagsági könyvüket siratták. Ez viszont pszichológiai probléma.
A dokumentum terészetesen dokumentum, de ehhez nyilván szakavatott és az igazság oldaláról elkötelezett oktatók fognak kommentárokat fűzni
(J.L.)
(A sztálinizmus hétköznapjai. Tanulmányok és dokumentumok a Sztálin korszak történetéből. Szerkesztette Krausz Tamás. Nemzeti Tankönyvkiadó. Bp. 2003. 615 p.)