Pátrovics Péter: Vade mecum, vade retro

Már itt, az első néhány sorban meg szeretném jegyezni, hogy Tótfalusi István fent említett munkáját egészében sem bemutatni, sem pedig megítélni nem kívánom. Ez az írás tehát ebben eltér a szigorú értelemben vett recenziótól. Sokkal inkább azokról a gondolatokról írnék, amelyek a vademecum olvasása közben (és után) ébredtek bennem. A tisztelt olvasó számára azonban bizonyára nyilvánvaló, hogy a mű inspirálta asszociációk és a vele kapcsolatban felmerülő kérdések – ha áttételes formában is – valamely módon mégiscsak magát a művet minősítik.

A szándékot, melynek eredményeképp a Nyelvi vademecum létrejött csak üdvözölni lehet: olyan lexikont adni az olvasók (Tótfalusi szándéka szerint a nyelvtanárok és a nyelvtanulók) kezébe, amely nyelvészeti szakkifejezéseket ismertet, magyaráz, s teszi mindezt érthetően, számos példát felvonultatva, valóban nagyszerű gondolat. A magyar könyvpiacon jelenleg (jó néhány év elteltével) sem található hasonló mű, így tehát a Nyelvi vademecum valóban hiánypótló lehetne. Feltételes módot mégis azért használtam, mert a vademecum szóállománya meglehetősen korlátozott, s mondjuk ki bátran: nincs híjával a kötet következetlenségeknek sem. Ez utóbbiak közül most csupán néhányat említek.

Furcsának találom, hogy a szerző a „conjugatio periphrastica” címszót a 24. oldalon latin minta szerint írja, és így értelemszerűen a „C”-hez sorolja, míg a „konjugáció” címszó már a „K”-nál a 74. oldalon szerepel. Felmerül a kérdés, nem lenne-e egyszerűbb egyértelműen eldönteni, melyik normához is igazodjunk? Persze az is lehet, hogy a szerző a második terminust már mint nyelvünkben meghonosodott kifejezést értelmezte, s így valóban érthető (és védhető) a magyaros írásmód. Érthetetlen azonban, hogy az orosz szavakat miért a magyar nyelv helyesírása szerint transzliterálja annak ellenére, hogy a kötetben szerepelnek cirill betűsorok is (pl. a különféle abc-k ismertetésénél) csakúgy, mint diakritikus jelekkel ellátott betűk (a cseh, francia, lengyel, román, svéd stb. nyelvekből vett példákban). Ha már valamilyen, számomra ismeretlen oknál fogva a szerző nem kívánja az orosz nyelvi példák leírásánál a cirill betűket használni – nyomdatechnikai nehézségekre a fentebb említettek ismeretében nem gondolhatok –, létezik a cirill betűs nyelveknek egy nemzetközileg elfogadott latin betűs átírása, miért nem ezzel él? A legszerencsésebb természetesen az lenne, ha az orosz nyelvű példákat cirill betűvel, a ma érvényes orosz helyesírási normáknak megfelelően közölné a kötet, hiszen még az általam előbb javasolt átírás is többek részéről vitatott, az oroszban meglévő redukció miatt. Igaz persze, hogy évekkel ezelőtt a Magyar Tudományos Akadémia gondozásában megjelent egy munka, amely többek között a cirill betűs szláv nyelvek neveinek magyar átírására vonatkozóan ad eligazítást, az ehhez való alkalmazkodást azonban nem látom szükségesnek, hiszen ebben csupán a személy- és földrajzi nevek átírását szabályozzák.¹

A fentebb említett hiányosságoknál is fontosabbnak érzem azonban azt, hogy annak ellenére, hogy a kötet hátoldalán nyelvtanárokat valamint nyelvtanulókat említ a szerző, mint a vademecum olvasóközönségét, számomra továbbra sem tűnik lezártnak, megválaszoltnak a kérdés: végül is kinek, kiknek szól ez a könyv? Tudott dolog, hogy ismert, és méltán elismert szerző Tótfalusi István, aki számos ismeretterjesztő és egyben remekül megírt enciklopédikus munkával dicsekedhet (ebbe a sorba illeszkedik többek között az Idegen idézetek szótára. Bp., Anno. 2000., amelyet magam is kedvvel forgatok), de publikál ő nyelvészeti folyóiratokban is a szűkebb szakmai közönségnek szóló tudományos cikkeket. Az is köztudott, hogy a Móra Kiadó, melynek Tótfalusi 1985-től főszerkesztője, és amelynek gondozásában már több műve is megjelent (Irodalmi alakok lexikona 1992., második kiadás 1994, Ki kicsoda Shakespeare műveiben? 1994.) elsősorban ifjúsági művek kiadására vállalkozik. Nem tudom azonban, hogy kikre gondoljak, milyen korúak azok a nyelvtanulók, akik a kötet divatos szóval élve „célcsoportját” alkotják/nák. Általános vagy középiskolások, netán felsőoktatási intézmények hallgatói? A vademecumban szerepelnek olyan szócikkek (pl. Grimm-törvény, Verner-törvény, itacizmus, rotacizmus), amelyeknek ismerete középiskolás szinten sem követelmény, általános iskolás szinten pedig még kevésbé az. Ugyanakkor azt kell mondjuk, egyetemi vagy főiskolai hallgatók számára az itt feldolgozott anyag mégsem bizonyul elégségesnek. Sajátos paradoxonnal van tehát dolgunk: a lexikon tartalma egyszerre túl kevés és túl sok. A fenti kérdés tehát, úgy tűnik, továbbra is rejtély marad.

Előfordulnak bizonyos hiányosságok vagy inkább pontatlanságok az alapfogalmak magyarázatánál is. A 106. oldalon a „semiluna” szócikkben például a következőket írja: „… Jel a román helyesírásban az a betű felett, amely az a és ö közötti hangot jelöli.” Nem világos, hogyan is kell értelmeznünk az idézett részben a „közötti” szót. Úgy gondolom, hogy a gyakorlatban alkalmazható, nyelvészeti és/vagy terminológiai szempontból azonban kifogásolható hasonlítások helyett, vagy talán még inkább mellett (amivel egyébként a szerző másutt is él 1., 103., 107. p.) helyénvalóbb lenne megadni a kérdéses hang pontos fonetikai paramétereit.

A 107. oldalon Tótfalusi a lengyel ł által jelölt szemivokálist (AphI átírásban [w]), azaz félhangzót az angol és a spanyol nyelvekben meglévő egyes hangokhoz hasonlítja, majd az ezen nyelvekből vett példák ismertetése után a következőképpen folytatja: „… így ejtik a lengyel nyelvterület nagy részén az ł betűvel jelzett hangot is był ’volt’.” Nem tudjuk meg, mit takar a „lengyel nyelvterület nagy részén” kifejezés. A szerző nem beszél arról, hogy a fent említett félhangzónak a mai lengyel nyelvben tulajdonképpen két – egy archaikus és ma már visszaszorulóban lévő, és egy másik, jelenleg széles körben elterjedt és mondhatni általánossá vált – ejtésmódja létezik. A problémát részéletesen tárgyalja Barbara Bartnicka és Halina Satkiewicz külföldiek számára íródott lengyel nyelvtana², még pontosabb leírást találunk azonban a Henryk Wróbel szerkesztette lengyel fonológiai és fonetikai tankönyvben.³ A Banczerowski – Szabó – Bakonyi szerzőpáros által írt lengyel nyelvkönyvben pedig az ł betűvel jelzett félhangzó ejtésére vonatkozólag magyarul is kimerítő és pontos leírást találunk.⁴

Hiányoznak a vademecumból egyes nyelvek, sőt nyelvcsaládok is. A szerző nem beszél az afrikai és az óceániai négerek nyelveiről, mint például a bantu, a pápua, a szudáni, a busman, nem említi az ún. elszigetelt nyelveket sem, mint a baszk, az eszkimó nyelvek stb. Még csak érintőlegesen sem beszél az észak-amerikai nyelvekről, illetve a hamito-sémi csoportról. A dravida nyelvek ismertetésénél nem tér ki a mintegy kétmillió beszélőt számláló tulura és gondira és nem említi az újabban ide sorolt elut sem. Nagyobb problémának érzem azonban, hogy a lexikon a modern nyelvészeti elméletek/irányzatok terminológiáját (pl.: sztratifikációs elmélet, strukturalista, generatív, illetve kognitív nyelvészeti modell), – hogy ezek közül itt csak néhányat említsünk – nem dolgozza fel. Felvetődik tehát a kérdés: ha a szerző egy ilyen komoly vállalkozásba fogott, miért nem próbál teljesebb képet adni? Bizton állítható, hogy Tótfalusi, szakmai ismereteinek birtokában – amelyeknek már eddigi műveiben is cáfolhatatlan bizonyítékát adta – képes lenne egy teljesebb áttekintés elkészítésére is. A modern nyelvészeti irányzatok legalább vázlatos bemutatása nélkül ugyanis egy nyelvi-nyelvészeti lexikon nem lesz/lehet igazán teljes.

Lengyelországban már sok évvel ezelőtt megjelent az alkalmazott nyelvészet kéziszótára⁵, és nemrég az általános nyelvészet enciklopédiája is napvilágot látott.⁶ Magyarországon az Akadémiai Kiadó gondozásában 1999-ben adták ki a Fodor István által szerkesztett, a világ nyelveit bemutató monumentális kötetet. Az 1988-as, angol nyelvről szóló és nagy sikert aratott munkájáról jól ismert David Crystall tollából 1997-ben jelent meg a The Cambridge Encyclopedia of Language, amely 1998 óta immár magyar nyelven is olvasható A nyelv enciklopédiája (Osiris) címen.

Mára feleslegessé (és feledhetővé) vált volna tehát egy olyan jellegű munka, amely Tótfalusi István tollából megjelent? Semmi esetre sem! Ha az itt felsorolt műveket, illetve szótárakat keresztezni lehetne, csakúgy, mint a géneket, úgy vélem, a fentebb felsorolt munkákból (Tótfalusi vademecumát is ideértve) igazán életképes, sőt pótolhatatlanul hasznos hibrid válhatna. A jelen sorok írója mindehhez az időt is elérkezettnek látja. Ahhoz azonban, hogy Tótfalusi műve részt vehessen ebben a „fúzióban”, még néhány további kiegészítésre és pontosításra feltétlenül szükség lenne…

Pátrovics Péter

Tótfalusi István: Nyelvi vademecum. Bp., Móra Ferenc Ifjúsági Könnykiadó Rt. 1994. 128. p.

Jegyzetek: