2002 őszén (végre!) megjelent a magyar oktatásügy hivatalos álláspontjaként a koncepcionális váltás jele és lehetősége: „a viszony hamarosan megfordul, s nem a CD vagy a DVD lesz melléklete a tankönyvnek, hanem a tankönyv lesz melléklete a digitális taneszközöknek”^². Egy 2003 eleji, még inkább megmosolyognivaló szenzációként, semmint komolyan veendő hírként tálalt, „de nehéz az iskolatáska…” megjegyzéssel kommentált „kis színes”^³ szerint pedig a magyar diákok hamarosan elfelejthetik az iskolatáskát, merthogy minden könyvük elfér majd egy mobiltelefon nagyságú ketyerében. (Ma ilyen „ketyerét” pár ezer forintért lehet kapni bármelyik számítógépes szaküzletben, s az nem más, mint egy független merevlemez, melyet csak bele kell dugni az iskolai, illetve az otthoni gépbe. A valódi baj tehát egyelőre tényleg a gépek és a számítógépes kultúra hiányában keresendő.)

Nyilvánvaló, hogy – nálunk is és mindenütt – eleinte tiltakoznak (majd) a táskagyárak, a papírgyárak, tiltakoznak a nyomdák, a kiadók, a könyvszállítók, tiltakozik mindenki, aki eddig abból élt, hogy (tan)könyvet adott ki, adott el, forgalmazott, nyomtatott, ragasztott, kötött, hajtogatott, csomagolt és dobozolt.

A digitális kultúra és technológia azonban olyan tényeket és eredményességet, hatékonyságot tud felmutatni, hogy a gazdaságossági mutatók előbb-utóbb minden mérleget a javára billentenek el. Nem az a kérdés ma már – rég nem az a kérdés –, hogy a gazdasági és a kulturális élet digitalizálódik-e, a kérdés ennél sokkal egyszerűbb kijelentéssé formázható át 2003. tavaszán: aki nem lép időben, az gazdaságilag lemarad, ha pedig a kultúra az anyanyelve, és ennek ellenére sem lép időben, akkor (szellemi értelemben) eltűnhet az idő és a tér végtelen tengerében.

Néhány hónapnyira-évnyire vagyunk attól az időtől – vagy már benne is vagyunk? –, amikor a nyomdászok, a kereskedők, a táskagyárosok és a papírgyárosok észreveszik, hogy váltaniuk muszáj. Ma még úgy látják, ma még a gazdasági racionalitás azt mondatja a többséggel, hogy minden hasznot, amennyit csak lehet, ki kell venni a régi rendszerből – ez azonban már csak nagyon rövid ideig lesz így.

Az oktatásügyben főképpen gyorsan fognak megváltozni a dolgok, bármilyen mozdíthatatlannak is tűnik ma még ez a monstrum. Hamarosan végre mindenki belátja, hogy az évtizedekig uralkodó extenzív tananyagfejlesztés- és tananyagszemlélet sok dicsőséget nem hozott korszakát végérvényesen le kell zárni, s a pedagógiának az ismeretközpontúsággal szemben a kompetenciák fejlesztésére kell áttennie a hangsúlyokat.

Egy évvel ezelőtti dolgozatomban (e sorozat első részében) laptopot gondoltam minden iskolás kezébe – ez ma már elavultnak tűnő megoldásnak látszik. A laptop is igen nehéz ugyanis meg terjedelmes, vigyázni kell rá, hogy össze ne törjön stb. Elég egy kulcstartón az a bizonyos kütyü, amely épp csak akkora, mint a legkisebb mobiltelefonok. Ez a szerkentyű pedig mindazt tudja (majd?), amit ma egy nagyteljesítményű számítógép, egy filmkamera, egy mobiltelefon és egy projektor együtt tud. Bármilyen számítógéphez egyszerűen csatlakoztatható otthon, az iskolában, a könyvtárban, étteremben (a világ bármely részén, természetesen) – szóval mindenütt. Rajta van az egész tananyag, a félévi bizonyítvány, a nyelvvizsgák okmányai, de még a betegségek s akár a szerelmek története is.

Ne feledjük: mindez ma technikailag – talán már nem is elérhetetlen áron – könnyűszerrel megvalósítható. Még csak nem is a tömeges igény hiánya, hanem tényleg egyszerűen a számítógépes kultúra fogyatékossága okozza, hogy nemigen tudjuk-akarjuk elképzelni, amint gyerekeink csak úgy, „táska nélkül” mennek iskolába. (2003 tavaszán sajtóban több hír is megjelent az emberi beszédet értő és idegen nyelvre azonnal lefordító számítógépekről, programokról^⁴, vagy – a Vas megyei sajtóban^⁵ – arról az ausztriai szakközépiskolai osztályról, amelynek már se táskája, se tankönyve, se ceruzája nincsen – persze ma már ez is csak azért érdekes, és lesz belőle ideát hír, mert ez az iskola mindössze 20 kilométerre van a [még létező] országhatártól… Továbbá: már nálunk is lehet olyan maroktelefonokat kapni, amelyek tulajdonképpen inkább telekommunikátorok, semmint telefonok; mellesleg persze a kézírásunkat is felismerik…)

De hát mit tudhat egy digitális tankönyv olyasmit, amit egy papírkönyv nem tud? Például – szűkebb szakmánknál maradva – az irodalmat, az irodalom történetét nem szaggatja erőszakosan darabokra évfolyamok vagy korszakok szerint. A tanár mindig az „egészben” gondolkodhat, mert az Irodalom CD-ROM-on (vagy azon a bizonyos kütyün…) egész egyszerűen rajta van tényleg az egész irodalom. Vagyis (majdnem) minden, amit az emberiség eddig ’világirodalom’, illetve ’magyar irodalom’ címszó alatt kanonizált. Ráadásul rajta van mindez hanggal, képpel, zenével illusztrálva is (a lehetőségek szó szerint határtalanok).

Másodszor: megvalósul végre az irodalom tantárgy szinkronitása saját korával. Ami tegnap megjelent az Élet és Irodalom hasábjain/honlapján, az már tegnap rákerült az én kütyümre is. A tegnap megjelent regény szintén már tegnap ott volt az én gépemen is… (Balla D. Károly honlapján 2002. február 21-én megtartották az első „igazán” virtuális könyv bemutatóját, mely egyben virtuális könyvbemutató is [félve tesszük hozzá, hogy] „volt” [mert hiszen ma, április 13-án is „van”]. [Érdemes megjegyeznünk az előbbi dátumot; lehet, hogy néhány év vagy évtized múlva szimbolikus korszakhatárként tartjuk majd számon.] Bár az esemény akár még blöffnek is felfogható – a papírkönyv-bemutatók paródiájaként –, az ötlet komolysága sem vonható kétségbe, már csak a szereplő szakemberek tekintélye miatt sem. Lábjegyzetben közöljük György Péter esztéta megnyitójának teljes szövegét.^⁶

Harmadszor pedig – s itt most abbahagyjuk a példák szaporítását –: megvalósul a gyerekek álma, az interaktivitás: a tananyag alakításába nemcsak hogy ők is beleszólhatnak, de egy néhány megabájtos zugban akár el is kezdhetik írni a saját verseskönyvüket, regényüket, drámájukat – netán tankönyvüket(!).

Pár év múlva természetesen olyan képernyők és gépek lesznek mindennapi közelünkben, amelyek nem rongálják a szemet, amelyeknek kívánságra könyvszaguk lesz (már ma is van ilyen), amelyek értik a beszédet (ez is létezik már, utaltunk rá korábban), amelyek tehát mindent megcsinálnak helyettünk, ami az információszerzésben, -csoportosításban és általában a keresésben mechanikus módon lehetséges. A könyv nem lesz ellenfelük (már ma sem az, hiszen ők nagyságrendekkel tudnak többet, s tudnak valami egészen mást). A digitális tudástárak létezése, azok kombinálhatósága egészen más dimenziókat nyit immár nemcsak a tudományos életben és gondolkodásban, hanem a közoktatás világában is.

Gondoljunk csak arra, hogy gyermekeink sokkal könnyebben felismerik a világ természetes algoritmusait, mint mi, s azokat döbbenetes sebességgel képesek elsajátítani és alkalmazni. „A 2 X 2 józanságára” épülő világot s világképet hamarosan felváltja a 0 és az 1 variációira, vagyis a kettes számrendszer algoritmusaira bontható és ekként értelmezhető világ és világkép.

Ettől a világtól nem félni kell, hanem „elébe kell menni”: nyelveit meg kell tanulni, titkait el kell lesni, törvényeit meg kell érteni. S talán még szeretni is lehetséges lesz egyszer.

2002-ben megjelentek a világhálón a már „igazi” hálózati magyar irodalmi „folyóiratok”. Megnevezni ugyan nem nagyon tudjuk még őket, ezért a papírbirodalomból és a papírkorból kölcsönvett szavakat használunk velük kapcsolatban – folyóirat, rovat, szerkesztő stb. Néhány év múlva bizonyára lesznek majd bevett fogalmak és rovatok, melyek már csak a digitális folyóiratokról szólva lesznek értelmezhetők. Természetesen ilyen a ma is létező, bár még inkább csak a mindennapi hálózati újságírásra jellemző chattelés, fórumozás, SMS-ezés. De minden valamirevaló portálon kapcsolatba lehet lépni legalább a rendszergazdával, s általában a szerkesztőkkel, tehát a tartalomért felelős (szak)emberekkel is.

A www.litera.hu, a www.inaplo.hu, a www.kontextus.hu portál egésze, Balla D. Károly honlapja (www.hhrf.org/ungparty/) vagy a www.terasz.hu irodalmi szekciója már nem csupán „digitalizált papírfolyóirat” (ama struktúra leképezésével), hanem mindegyikük új műfajokat, új típusú rovatokat teremt, s szempontunkból főképpen: új típusú olvasást követel meg látogatóitól.

S radikálisan különbözik minden eddig megszokott „irodalmi működéstől”, létmódtól a www.dokk.hu című kikötő. Jónás Tamás és Lackfi János pazar ötlete nyomán a dokkolók nemcsak újragondolhatják nézeteiket az irodalom egészéről, de a szerző–olvasó–honorárium viszonyt is eddig nem tapasztalt módon, csak az új eszközök segítségével, kizárólag digitális technikával teremthetik meg. Ráadásul a dokkolók sokkal közvetlenebb emberi viszonyokba is kerülhetnek egymással és a szerzővel, mint a hagyományos könyvolvasók. A Gyors és gyilkos című kritikai rovat, „szolgáltatás” pedig már igazán csak hab a tortán… (A Dokk leginkább talán egy papírfolyóirat „végtelenített” versrovatához hasonlatos, merthogy „minden” vers belefér. A szelekciót azonban nem a szerkesztő végzi, hanem az olvasó – vagyis az, aki erre a legfőképpen hivatott –, merthogy egy emelt díjas SMS-sel jutalmazhatja azt a verset, amelyik a legjobban tetszik neki. Ennek összege pedig megoszlik a szolgáltató, a „lap” és a szerző között! A Gyors és gyilkos rovat pedig egyben kritika és fricska a papír-lapok szerkesztőségei számára: itt ugyanis – mint a cím jelzi – „valódi bírálatot” kapnak azok, akik beküldik alkotásaikat…)

Ezek a „folyóratok” tehát már nem papírból vannak. Ezeket a „lapokat” már nem lehet kinyomtatni – ennek nem is lenne semmi értelme, mivel akkor bizonyos értelemben a lényegük veszne el. Ezek az „újságok” nem síkban, hanem térben léteznek, s minden részletük – egyedi módon! – könnyedén összefüggésbe hozható bármely más részletükkel (a digitális információtárolás egyszerű és alapvető sajátossága ez, mely nem csekély stilisztikai-retorikai jelentőséggel bír).

Ezekben a virtuális irodalmi terekben sokkal több a humor, a jókedv, mint a „kétsíkú” – két síkban létező – irodalmi alkotásokban és terekben. (S itt megint utaljunk Balla D. Károly honlapjára!) Sokkal otthonosabb a játék, a könnyedén elegáns szellemeség, de még a rejtvény is.

S nem utolsósorban: ezekben a virtuális irodalmi terekben igen gyakran szólítják fel az olvasót arra, hogy maga is írjon (szinte bármilyen műfajban), vagyis az olvasót nemcsak befogadónak, hanem nagyon gyakran alkotótársnak is tekintik.

Eme virtuális irodalmi tereknek különös sajátságuk továbbá az anonimitás! Az utóbbi két évszázad a szerző jogainak a kivívásáról szólt, s úgy tűnik, ma ezen a kérdésen túl vagyunk. Esterházyval kezdődött az újabb magyar irodalomban, az 1980 körüli években, a vendégszövegek szabad idézésének – pontosabban felhasználásának, saját szövegbe való beépítésének – intertextuális korszaka. (Az irodalom történetében természetesen ez sem új jelenség, gondoljunk csak Shakespeare-re vagy az ókori drámaírók egy-egy vándortémájára.) A névvel jelzett művek szerzői joga természetesen megmarad, sőt, erősödni is fog a jövőben, ugyanakkor azonban sokkal szabadabb – „megengedettebb” – lesz eme autonóm alkotások szövegének alakítása, további felhasználása.

Bizony , szép korszak volt a papíré az emberiség (kultúr)történetében. Szép volt az állandóság képzete, a „hiteles szöveg” fogalma, teleológiája – és a mindenekfölötti értékességében való hit –, szép volt a bibliapapír hártyavékonysága, a belívek gondos fehérsége s a borító színes kavalkádja vagy épp visszafogott eleganciája.

Gondoljunk azonban bele abba, hogy e szép korszak jószerivel még ezer évnyi sem volt! Gondoljunk bele abba, hogy a papír dominanciája „mindösszesen” is csak a Föld kisebbik részét, a népességnek pedig még ennél is kisebb hányadát érintette. (Ők most valószínűleg ki is hagyják az írásbeliség és a könyvnyomtatás korszakát, s egyből a digitális világba lépnek át.)

Legvégül pedig mindig gondoljunk bele abba, hogy egy kilogramm papír előállításához négy kilogramm fára van szükség. Ráadásul arra a papírra leginkább csak egy dolgot lehet ráírni, aztán máris múlttá vagy szemétté válik. Egy „milliméternyi” digitális memória kapacitása pedig lassan a végtelenhez közelít…

Fűzfa Balázs „vitazáró helyett” ezt az írást bocsátotta rendelkezésünkre, mely a „A másik irodalom” c. sorozatot gondozó Életünk egyik következő számában jelenik meg.

Arcanum DVD Könyvtár I., Bp., Arcanum Adatbázis Kft., 2001.
Az ARCANUM ADATBÁZIS KFT. CD-ROM kiadványai (Verstár, Az ember tragédiája 25 fordításban; MIKSZÁTH Kálmán Összes művei, kritikai kiadás; SHAKESPEARE Összes művei stb.)
Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban, szerk. Guglielmo CAVALLO–Roger CHARTIER, Bp., Balassi Kiadó, 2000.
Az új média = Vigília, 2003/1 (tematikus összeállítás, szerzők: Balázs Géza, Blaskó Ágnes, Draskovits Imre, Reinhold Esterbauer, Milosevits Péter, Orlovszky Géza, Szűts Zoltán).
BALLA D. Károly honlapja: http://www.hhrf.org/ungparty/
BÖLCSÉSZETTUDOMÁNYI INFORMATIKAI ÖNÁLLÓ PROGRAM (BALASSI Bálint, JÓZSEF Attila és más költők műveinek hálózati kritikai kiadása; továbbá: SZŰTS Zoltán, A hypertext; PÁLFI Norbert, Irodalom, szöveg, információ; HORVÁTH Iván, Az internet fenomenológiája stb. [részben jelszóhoz kötve])
http://magyar-irodalom.elte.hu/biop/index.html
HORVÁTH Iván „minden munkái”, különösen: Magyarok Bábelben, digitális könyv,
http://magyar-irodalom.elte.hu/gepesk/index/)
Irodalmi Internet Napló: http://www.inaplo.hu/
Irodalmi Vademecum: www.extra.irodalmivademecum.hu
Könyv Portál: http://www.konyvportal.hu/kiadoorsz.php
MANGUEL, Alberto, Az olvasás története, Bp., Park Könyvkiadó, 2001.
McLUHAN, Marshall, A Gutenberg-galaxis, Bp., Trezor Kiadó, 2001.
MIKLÓS Pál, Olvasás és értelem, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1971.
NYÍRI Kristóf, A virtuális egyetem filozófiájához, http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/kmfil/kutatas/nyiri/ve_fil.htm
NYÍRI Kristóf, Információs társadalom és nemzeti kultúra, http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/kmfil/kutatas/nyiri/nk.htm
www.dokk.hu (új típusú, interaktív költészeti portál)
www.kontextus.hu (irodalmi portál)
www.litera.hu (irodalmi portál)
www.meek.iif.hu (Magyar Elektronikus Könyvtár)
www.mekka.hu (Ingyenes olvasóprogramok és e-bookok letölthetők; egyelőre még nem túl gazdag a választék, de ínycsiklandó! Aki letölt egy elektronikus könyvet, attól a portál e két mondattal búcsúzik: „Ön elektronikus könyvet vásárolt. A fák köszönik”.)
www.mokka.hu (egyesített könyvtári katalógus- és keresőrendszer)
www.neumann-haz.hu (Digitális Irodalmi Akadémia hatvannál több magyar író [gyakran letölthető] műveivel és a róluk szóló szakirodalmi bibliográfiákkal, fotókkal, életrajzokkal – s nem utolsósorban a digitális irodalom szerzői jogi elveinek alapvetésével)
www.oszk.hu (Országos Széchényi Könyvtár)
www.konyvtar.lap.hu (induló keresőoldal)
www.terasz.hu (irodalmi szekció egy nagyobb portálon)

1 Ez az írás folytatása az e lapban 2002. júniusában megjelent A másik irodalom című dolgozatnak, amelyben azt ígértem, hogy a közeljövőben néhány esszében, kritikában beszámolok a már létező „másik”, vagyis digitális irodalom történéseiről. (A szöveg – ama lap szerkesztőinek külön kérésére – megjelent a Könyv és Nevelés c. folyóirat 2002/2. számában is, ahol vitát váltott ki, mely a következő számokban folytatódott.) Ígéretemet sajnos csak most tudom beváltani, ezért mondhatjuk, hogy e mostani dolgozat egy újabb „bevezetés” – az elmúlt egy évben (bennem) fölmerült kérdések összegzése –, bár már kétségtelenül közeledünk tárgyunkhoz, a konkrét művek és honlapok bemutatásához. Ígérhetem, hogy a következő rész már egészen biztosan a hálózati kritikai kiadásokról, illetve a digitális irodalom néhány elméleti alapvetéséről fog szólni. – Említsük még meg itt azt is, hogy a Vigília 2003/1. számában terjedelmes összeállítást közölt témánkról Az új média címmel (szerzők: Balázs Géza, Blaskó Ágnes, Draskovits Imre, Reinhold Esterbauer, Milosevits Péter, Orlovszky Géza, Szűts Zoltán). A probléma tehát – jelzi ezt a Könyv és Nevelésben elindult vita és a Vigília-beli összeállítás is – egyre inkább megkerülhetetlenné válik.

4 Kell-e különösebb kommentár az alábbi mondat jelentőségéhez? A „Mastor nevű beszédfelismerő-, fordító- és beszélőprogrammal… akár egy kínai és egy angol is beszélgethet egymással telefonon – ki-ki a saját anyanyelvén…” HARGITAI Miklós, Lebegő képernyő és karóratelefon = Népszabadság, 2003. ápr. 12. sz. 28. p.

6 „A virtuális könyveknek virtuális olvasóik vannak, akik végül mégiscsak meglel(het)ik egymást, túl és innen téren és időn. A virtuális könyvek a hálózat által léteznek, kiadási idejük semmi egyéb, mint meghirdetésük napja (ez itt), de mindez nem jelenti azt, hogy a könyv aznap változatlan formában, immár készen az olvasók rendelkezésére áll. A hagyományos könyv megjelenése napján immár változatlan formában áll rendelkezésre, a virtuális könyv bejelentése napján kezdi meg életét. A változó formák között mintegy életre lel, a szerző (ha van) immár mit sem tehet, mint egyike lesz azoknak a lehetséges alkotóknak, társaknak, akik alakítják, folytatják, el- és kisajátítják a szöveget. Habent sua... ugyan milyen sorsuk lesz a virtuális könyveknek: ez minden eddiginél jobban múlik rajtunk, akik amikor olvasunk, akkor egyben társtettessé válunk. A szerző halott (lehet), az olvasó nagy órája most jött el: az olvasat egyben boldog szabad rablás ideje, a virtuális könyv írója (írói) kifejezetten kérnek minket arra, hogy vegyük el az asztalról, ami a mienk. Mi, akik BDK [Balla D. Károly]vendégei vagyunk ezen az első magyar virtuális pikniken, hadd legyünk hálásak néki, hogy fellelte a titkos írót, megszerezte számunkra a szöveget (írta-e?), meghívott mindannyiunkat magához, szövegéhez, magához, a hagyományhoz, annak újításához. Hát akkor gyerünk: olvasni, írni, kommentálni, összekeverni mindent mindennel.”

Fűzfa Balázs: A másik irodalom. II