Fűzfa Balázs egy érdekes tanulmányt tett közzé az olvasásról a Könyv és Nevelés 2002/2. számában, gondolataira azóta többen is reagáltak. A tanulmány valóban érdekes, s szerzője tulajdonképpen bevezetőnek szánta egy kritikasorozat elé. Részemről kíváncsian várom a folytatást.
Gondolatmenetének a lényege az, hogy az internet végtelenül sok új lehetőséget kínál fel, s ennek következtében ki fog bontakozni egy teljesen más irodalom – erre utal a tanulmány A másik irodalom címe –; s ez a másik irodalom teljesen át fogja alakítani olvasási szokásainkat, mind az olvasási technikát, mind a szövegértő olvasást.
Az internet valóban nagy hatású találmány, s valóban hat a nyelvhasználatra. Ezt a jelenséget ma már Magyarországon is kutatócsoportok vizsgálják, konferenciákat tartanak a témában, doktori disszertációkat írnak. Óriási a szakirodalom külföldön is, az USA-ban például csak a számítógépnek az olvasástanításban való felhasználásáról szinte áttekinthetetlen szakirodalom halmozódott fel. Az is vitathatatlan, hogy a problematikának filozófiai, pontosabban nyelvfilozófiai összefüggésrendszere van. Legkézenfekvőbb, ha most csak Benczik Vilmos 2001-ben megjelent Nyelv, írás, irodalom kommunikációelméleti megközelítésben című könyvére utalok.1
A magam gondolatvilágában a számítógép jó eszköz, de semmiképpen sem az életemet befolyásoló és terrorizáló nagyhatalom. Kitűnően lehet rajta gépelni, szöveget szerkeszteni, a villanypostával pillanatok alatt el lehet küldeni a tanulmányt a világ másik végére, fantasztikusak az interneten lévő, a kutatást segítő adattárak, de hát annyi más minden van még a világon. Nagyon jól emlékszem arra, hogy a hetvenes években bevezették az iskolákba a nyelvi laboratóriumokat, mondván, hogy forradalmasítani fogják a nyelvtanulást. Azután kiderült, hogy a nyelvtanulás bizonyos fázisaiban lehet csak őket használni, de nem pótolhatják a nyelvtanulással járó intellektuális munkát. Egészen biztosan a számítógép is majd a helyére kerül, s nem fogja egész világunkat s benne az olvasást teljesen átalakítani.
Fűzfa Balázs azt írja, hogy „a hivatalos szövegek, nyomtatványok tengere – végre! – perceken belül el fog tűnni az emberiség életéből”, még a szépirodalom fog egy kicsit haldokolni, azután jön a szép új világ. Nemcsak az irodalom fog eltűnni, hanem a mögötte lévő tudomány is, a maga sok-sok részterületével együtt, röviden summázva: minden más lesz. A magam részéről annak nagyon örülnék, ha a hivatal kevesebb számlát küldene, kevesebb hirdetést dobnának be kapumon, s kevesebb űrlapot kellene kitöltenem; főleg annak örülnék, ha sehova sem kellene elmenni, nem kellene sehol sorban állni, s mindent elintézhetnék egy kattintással. De azt hiszem, hogy ebben az esetben is le kellene mindent írnom, lehetőleg értelmesen és áttekinthetően, hogy megértsenek.
Érdekes a linearitás problémája. Ezt írja a szerző: „Becslésem szerint a szépirodalom gyanánt leírt szövegek 70-90%-ának elsődleges hordozója már ma sem a (lineáris és kétdimenziós) papír, hanem a számítógép...” Az írás lineáris, nem a papír. Tulajdonképpen a beszéd és az azt visszaadó írás lineáris, ez azt jelenti, hogy időben és térben folytonos – ez a genfi mester, Ferdinand de Saussure (1916) egyik tétele. Ha beszélünk, időben egymás után mondjuk ki a hangokat, szavakat; ha pedig írunk, akkor a térben egymás után helyezzük el őket. Ez a tulajdonság teszi lehetővé a részekre bontást, a szegmentálást: felismerjük és elkülönítjük a hangokat, a szótagokat, a szavakat és a nagyobb egységeket. Igen ám, de e mögött a linearitás mögött egy szerkezet van – egy grammatikai szerkezet és egy szövegszerkezet –, s ezt mindig is tudták a grammatikusok és retorikusok, de különösképpen a strukturalizmus atyja, Leonard Bloomfield (1933) hangsúlyozta. S azután az is kiderült, hogy ez a szerkezet nem merev, ahogyan egy tanórai elemzésben ábrázoljuk, hanem valószínűleg mozgásban van, működik, ha beszélünk vagy írunk, és ha felfogjuk a beszédet vagy az írást (olvasunk). Az olvasás nemcsak azt jelenti, hogy végigfutunk a sorokon a linearitást követve, hanem azt is, hogy felfedezzük a „vonal” mögötti szerkezetet, mindenekfelett az érvelést, az író szándékát. Egyszóval ahogyan az írás is gondolkodási művelet, az olvasás is az. Gondolkodás, érvelés.
Az értelmező olvasás nem gyors, nem lehet 70-80 oldalt óránként elolvasni, magam is – a szöveg nehézségétől függően – 20-30 oldalra vagyok képes, s az is előfordult már velem, hogy egy hétig olvastam és elemeztem öt oldalt egy nehéz nyelvészeti munkából, mert meg kellett értenem a sűrűn használt és kellően meg nem magyarázott terminusokat. Éppen ezért a gyorsolvasásnak ezen a szinten nincsen értelme. A gyorsolvasás a tájékozódásra valóban jó, de semmi egyébre. A keresés csak a kezdet, nem tudás még (ellentétben a szerző állításával). Woody Allenről járja az az anekdota, hogy két és fél óra alatt olvasta el gyorsolvasással Tolsztoj Háború és békéjét, s azután csak arra emlékezett, hogy oroszokról szól.
Itt van egy nagyon fontos tény: a beszéd és nyelv kialakulásával párhuzamos a gondolkodás kialakulása, a nyelv és a gondolkodás tette az embert emberré, emelte ki az állatvilágból. Azután az ember eljutott arra a pontra, hogy megfigyelje saját nyelvét, analizálni kezdte – egy pszicholingvisztikai kifejezéssel: kifejlődött a nyelvi tudatossága (language awareness) –, s felfedezte az írást (az analizálás fokozatainak megfelelően a képírást, a fogalomírást és a praktikus hangjelölő betűírást). Az írás felfedezése és az írás olvasása hihetetlen mértékben továbbfejlesztette a gondolkodást. Ezt a folyamatot nem elindította, hanem segítette a könyvnyomtatás feltalálása. A Gutenberg-galaxis nemcsak Gutenberg találmányáról szól, hanem az írásról magáról. Marshall McLuhan nemcsak a nyomtatott könyvet félti, hanem az íráson alapuló gondolkodást, az embernek ember mivoltát. Ezért tiltakozik a képi kultúra elhatalmasodása ellen. A képet bámulni kell, nem kell közben gondolkodni. Fűzfa Balázs tanulmányának fő problémáját a záró gondolatokban látom: szerinte a betűolvasás nagyon rossz hatásfokú találmány, épp ideje megszabadulni tőle, s áttérni egy képi kultúrára. Akkor bizony vége az embernek, mert vége a gondolkodásnak, a nyelvnek és az írásnak. Ez a Gutenberg-galaxis halála.
Remélhetőleg, keverednek a dolgok az író gondolatmentében, s ettől olyan sötét a kép. A képi kultúra elhatalmasodása valóban probléma, joggal fejezte ki aggodalmát McLuhan világhírű és nagyon sok vitát kiváltó könyvében.2 De az internetes világ nem azonos a képi kultúrával! Az interneten is úgy olvasok balról jobbra, mint egy könyvben! Istenem, ha olykor lefelé vagy átlósan kell olvasni, attól még az olvasás lényege és lényeges iránya nem változik meg. Az eltérésből, az akcidentálisból nem kell általánost kreálni. Vajda András is Fűzfa Balázséhoz hasonló gondolatokat ír le Költészet és retorika című könyvében3, vagyis azt a gondolatát fejtegeti, hogy az irodalom újításai új retorikát és olvasást igényelnek. De hát ezek a lefelé és cikcakkban és mindenféle formátumban írt művek nem az általánosak. Ahogy nem általános egy utalásokra épített prózai játék sem.
Jómagam 1986-ban töltöttem el egy évet egy amerikai egyetemen mint Fulbright ösztöndíjas professzor, s akkoriban voltak az amerikai kollégák olyan stádiumban, mint most a magyarok, vagyis lelkesen ültek a számítógépük előtt, s azt, hitték megváltozik a világ. Szerencsére most is kapok tőlük a villanypostán szép, lineáris leveleket, szép és kedves gondolatokkal, melyeket hasonló gondolatokkal viszonzok. Maradt az ember!
1 Benczik Vilmos: Nyelv, írás, irodalom kommunikációelméleti megközelítésben. Bp., Trezor, 2001. 332 p.
2 McLuhan, Marchall: A Gutenberg-galaxis. A tipográfiai ember létrejötte. Kristó Nagy István (Ford.). Bp., Trezor, 2001. 331, [2] p.
3 Vajda András: Költészet és retorika. Bp., Universitas, 1998. 500 p.