Kedves Barátom, Balogh Mihály könyvtáros-tanár úr!
Bevallom, hogy amikor telefonon felhívtál, és arra kértél, hogy a Könyv és Nevelés 2002. 2. számában megjelentetett Fűzfa-dolgozathoz szóljak hozzá, azt hittem: valami komoly dologról van ott szó. Kissé megtévesztett hanghordozásod izgatottsága is. Bevallom neked – és amennyiben úgy döntesz, hogy nyílttá teszed rövid levelemet, akkor a lap olvasóinak is –, hogy én majdnem hogy szórakoztam ezen a szövegen. Nem tudom ki a szerző – bár a kapcsolatos jegyzetekből annyi kiderül, hogy irodalomtörténész Szombathelyen, s egy bibliográfiai adatából arra következtetek, hogy egyetemistaként még Horváth Iván tanítványa lehetett Budapesten.
Megvallom, azért is ébresztett bennem csodálkozást a fogalmazása, mert szerzője igen intelligensnek tűnik, az agyjárása is valahogy pallérozottnak hat. Amikor végigolvastam „A másik irodalom” szövegét, felmerült bennem, hogy tán ő is tudja, hogy tarthatatlan az, amit mond, de olyan alkattal áldhatta őt meg az isten, avagy olyan lelki ösztöke lakik benne, ami élvezetet lel a provokálásban.
Ám fiataloknál ez a jelenség meglehetősen banális; majd kinövi, majd benő a feje lágya… Én megrögzött optimista vagyok; s most már, nyugállományú könyvtárosként, de aktív irodalmárként, esszéistaként egyre inkább a jövő derűs jelzéseire pályázom.
Rövid úton a tárgyra térek.
Aki a történelmet ismeri, tudja, hogy az ifjakat a technika újdonságai mennyire el tudják ragadni, szinte szerelmetes bűvöletbe esnek a ketyeréktől a rajongásukkal. Így volt – hogy egy esetleges és távoli példát mondjak – a repüléssel, az aeroplánokkal is. Most a digitalizáció ejt rabul sokakat, s neked bizonyára nem kell mondanom, hogy ez az eszköz felettébb jó és hasznos dolog. Abban ugyan van némi provincializmus, hogy 2002-ben, Vas megye székhelyén, Bécstől, Graztól nem messze ekkora álteoretikus füstfelhőt eregessen valaki egy jó pár évtizede feltalált eszközrendszer kapcsán. Ám azt hiszem, hogy fantasztikus extremitás és globaliter is párját ritkító jelenség, hogy akadjon olyan irodalomtörténész–tanár, aki ennek jegyében –a valóban új művelődési korszakot is jelentő segédeszközt felfújva – lapátra akarja tenni egész kultúránk alapját, a b e t ű o l v a s á s t, a jelek kétdimenziós síkban rögzített formáját.
Hacsak nem viccel, akkor ezt azért teszi, hogy áldozzon a digitális kultúra, a ’cybertér oltárán’.
Ottlik Géza igen gyorsan pöröghet a sírjában, mert Fűzfa Balázs őt rángatja hajánál fogva elő, meg Esterházy Péter Ottlik születésnapjára készített munkáját hozza fel. Ennél nagyobb tudósi abszurdot, bevallom, én még nem olvastam. (Nemrég halt meg Gion Nándor barátom, aki elhunyta pillanatáig kézzel, füzetbe írta regényeit, s ha elkészült vele, átment a szomszédasszonyhoz, akinek írógépbe diktálta a szöveget. Erről az oldaláról nem is szerették őt a szerkesztőségek, hiszen számítógépbe kellett bepötyögni a textusát. De, istenemre, jó író volt.)
Ha én lennék Fűzfa Balázs tanára, elolvastatnám vele Borghes A bábeli könyvtár c. zseniális elbeszélését vagy Ivan Illich: A szöveg szőlőskertjében c. kötetét (Gond Cura Alapítvány–Palatinus, 2001. 262 p.).
Mielőtt levelemet berekeszteném, felvetek még egy problémát. Nem szeretek erkölcsi ítéleteket mondani, de ha az a feltételezésem az igaz, hogy Fűzfa Balázs komolyan gondolta azt, amit leírt, akkor egy etikai kérdés is előbukkan bennem. Ha ő leendő pedagógusokat tanít a Berzsenyi Dániel (!)Tanárképző Főiskolán, és ilyesmikre oktatja, mondhatnám azt, hogy ebbe az irányba bujtogatja a növendékeit, akkor… akkor ’megáll bennem az ütő’.
Áh, én is csak viccelek remélem, nem áll meg még az „ütőm”. Nemrégiben vizsgálták egy jeles egészségügyi intézményben a szívemet. Mondták, betűkkel papírra is nyomtatták: jó szívem van.