A pedagógiai kritikának sajnálatos módon gyér hagyományai vannak. Irodalmunkból hiányoznak az egyértelmű, elemző recenziók és a nyílt viták. Sajnos ugyanez vonatkozik a tankönyvkritikákra is. Nagyszámú – néha közel száz – pedagógiai folyóiratunk egy része egyáltalában nem foglalkozott tankönyvkritikával, más részük közölt ugyan ismertetéseket, de ezek valóban csak ismertetések voltak, elemző, értékelő bírálatok helyett. Kivételt képez az Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny, s egyes korszakokban a Magyar Középiskola. Mindkét folyóirat gyakran vállalkozott komoly, néha tanulmányterjedelmű recenziók közlésére is. A tankönyvkritika „fénykora” a századforduló volt. Ez nyilván több okra vezethető vissza. A kézenfekvőbbek között említjük az 1883. évi törvény nyomán a középiskolai tanulók számának emelkedését, illetve a miniszter 1895. évi 3887. sz. rendeletét, melyben szabályozta a középiskolai tan- és segédkönyvek „megbírálását, engedélyezését és használatát”, az 1896. évi 1940 eln. sz. miniszteri rendeletet a tankönyv engedélyezés szabályozásáról, valamint nem utolsó sorban a pedagógiai közélet élénkülését (egyesületek, Magyar Paedagogiai Társaság stb.). Nyilvánvaló, hogy mindehhez hozzájárult a korábbiaknál és későbbieknél liberálisabb politikai légkör is. Sajnos még ebben a „fénykorban” sem alakult ki a tankönyvkritika műfaja, így a bírálatokban inkább a személyes ellentétek vagy másodrangú kérdések dominálnak.
Írásunkban a teljességre törekvés igénye nélkül, pusztán csak felvillantjuk a tankönyvkritika korábbi gyakorlatát. Reméljük, hogy a tankönyvkritika történeti megközelítése fiatalabb kutatók számára indíttatást ad a kérdés igényesebb és teljességre törekvő feldolgozására.
Kézenfekvő, hogy a bírálatokban kiemelt helyen szerepelt a tankönyvek nyelvezete, pontosabban nyelvhelyessége. Ezt a hivatalos tanszerbírálat is alapkövetelménynek tartotta. Tiszteletreméltó, amilyen igényesen kezelték elődeink a tankönyvek helyesírását. Néha már-már mosolygásra késztet, hogy egy évszázaddal ezelőtt – ma már szinte nevetséges – apróságokat is kifogásoltak. 1916-ban például felháborodtak azon, hogy a „tiszta magyar hangutánzó” zuhatag helyett egy földrajz tankönyv a németes vízesés szót használta. Külön gondot jelentett a szaknyelv kérdése, hiszen a szaknyelvben nem voltak egyértelmű megoldások. A bírálatoknak itt tág terük volt kritikai észrevételekre. A geometriában például a térbeli ponton keresztül húzható egyenesek összegét az 1890-es években „sugárkeréknek”, „sugárcsomagnak”, „sugárzatnak”, ”sugárcsomónak”, ”sugárzatoknak” mondták, illetve írták. A tankönyvíró válogathatott, s várhatta, hogy a kritikus melyik megoldás mellett foglal állást. (Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny, 1891. 683–686. p.) Nyelvtani szempontból igen éles bírálatot kapott Imrefi Izsó: A magyar helyesírás szabályai című könyve. A „kritikus” szerint „ami jó benne, az nem új, ami pedig új, az nem jó. Az élesen fogalmazott bírálat így fejeződik be: „A füzet különben g. Csáky Albin közoktatásügyi miniszter úrnak van ajánlva; reméljük: ő Excellencziája is lefogja szállítani minimális értékére, mint teszszük mi, amidőn nem adhatunk jobb tanácsot szerzőnek, mint azt, hogy – aki nem tud arabosul, az ne beszéljen arabosul!” (Néptanítók Lapja, 1892. 472–473. p.
A nyelvi kifogások néha egészen apró – néha még a korabeli helyesírási szabály szempontjából – vitatható kérdéseket is szóvá tettek. Így például „keresi fel” helyett „látogatja”, „szoros” helyett „hágó” stb. Érdekességként említjük, hogy még Klebelsberg is bírálta a tankönyvek nyelvezetét. 1925-ben egy parlamenti vitában azt mondta, hogy „a tankönyvek jelentős része olyan, hogy azokat még a felnőtt ember sem érti meg.” „Ilyen tankönyveket nem hagyhatok és nem is fogom forgalomban hagyni. Akármilyen sajtóakciót csináljanak ellenem akár a tankönyvírók, akár a tankönyvkiadók, bennem emberükre találnak, mert engem semmiféle sajtóakcióval terrorizálni nem lehet.”
A tankönyvek terjedelme, maximalizmus
A bírálatok – érthető módon – visszatérő szempontja a tankönyvek terjedelme. Előírta ezt a hivatalos tankönyvbírálati szabályzat is. A szerzőket általában jellemezte, hogy maximalisták voltak, s nem vették figyelembe a tanulók befogadóképességét, azaz terjedelmességükkel veszélyeztették a tankönyv hatékonyságát, használhatóságát. Különösen veszélyes volt ez olyan korban, amikor még nem alkalmazták azt a ma már kézenfekvő nyomdatechnikai megoldást, mely lehetővé teszi a tankönyv alapszövegének, és a kiegészítő információknak a tipográfiai elkülönítését. Mindez szorosan összefügghet azzal a ténnyel, hogy a tankönyvek, szakkönyvek és az ismeretterjesztő irodalom a XIX. században hosszú ideig még nem váltak szét. Az irodalomtanításban például alapműnek számított Toldy Ferenc, illetve Beöthy Zsolt munkája. A recenzens szerint a könyveket a művelt közönség, az egyetemi hallgatók és a középiskolás tanulók is használhatják. Bár a bíráló hozzáteszi, hogy bármennyire kitűnőek ezek a könyvek, terjedelmük meghaladja azt „amit a középiskolai tanítás elbír”. Ezért egy harmadik könyvet javasol (Szántó: A magyar nemzeti irodalom története. Bp., l892), mert az mindössze 140 oldal terjedelmű. 1897-ben a Magyar Paedagogiában azért bírálják Orosz Lajos különben kitűnőnek tartott német nyelvtankönyvét, mert „mégis több, mint amennyit egy tankönyvben meg lehet valósítani”. 1938-ban ugyancsak a Magyar Paedagogiában és ugyancsak egy német tankönyvről azt állapították meg, hogy az majdnem vezérkönyv terjedelmű, és messze felülmúlja az elfogadható terjedelmet. Arra azonban egyik bíráló sem tett kísérletet, hogy megmondja, mennyi az „elfogadható” terjedelem.
Egy 1892-ben írt tanulmány megállapította, hogy „Az engedélyezett könyvek a legkülönfélébb rendszerűek, methodikai alapelveikre nézve a legnagyobb eltérés uralkodik köztük annak teljes hiányáig, nyelvükben a sallangos értelmetlen frázisoktól le a leglaposabb lelketlen stílusig minden képviselve, terjedelemre nézve ugyanazon célra engedélyezett könyvnél 100 lapnyi különbség van.”
A terjedelem azonban csak egyik vetülete a maximalizmusnak. Volt olyan eset, amikor a recenzens a terjedelemből indult ki, és volt, amikor tartalmi-pedagógiai megfontolásokból. 1915-ben a Paedagogiai Értesítőben bírálták, hogy egy népiskolai földrajzkönyv az egyes országok kereskedelmi hajóinak tonnatartalmát is közölte.
Sajnos, tudományos alapon a tankönyvkritikák a legritkábban foglalkoztak egy-egy tankönyv pedagógiai beválásával. Ennek oka, hogy a tankönyv-beválás objektív méréséhez szükséges tudományos módszerek a mai napig sem alakultak ki. A tankönyvek hatékonyságáról a kritikák legfeljebb általában szólnak, kb. ilyen stílusban: „majd a használat fogja megmutatni”, „reméljük, hogy kartársaink segítéségére lesz”, „kívánatos volna, hogy a szaktanárok tapasztalataikról beszámoljanak” stb. Ritka az olyan, amikor a bíráló kéri tanártársait, hogy minél több tanár számoljon be Mika Sándor Magyar történelmi olvasókönyvével kapcsolatos tapasztalatairól. (Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny, 1898/99. 301. p.).
Itt említjük meg Varga Ottónak 1892-ben megjelent javaslatát. Varga szerint tankönyvkritikai folyóiratot kell indítani, és abban a tanárok tapasztalatait kellene közreadni.
Ritkák az olyan írások, melyek fejezetről fejezetre értékelik, elemzik az adott tankönyvet. Kivételt képez a fentebb már említett Országos Középiskolai Tanáregylet Közlönye című folyóirat. Ennek terjedelmesebb, elemző bírálatai közül kettőt említünk. Egy r-v betűk mögé rejtőző recenzens közel 16 oldalas írása foglalkozik Váczy János A magyar irodalom története című tankönyvével. A bíráló maga is irodalmat tanító tanár, a legnagyobb elismeréssel ír a könyvről, mint irodalomtörténetről, de nem fogadja azt el jó tankönyvnek. „Váczy könyve mindenesetre gondos és tüzetes munka eredménye, megállja helyét újabb irodalomtankönyvek között, de irodalmunk sikerét egyetlen lépéssel sem fogja előbbre vinni. Arra nem tankönyvek, hanem hivatásuk magaslatán álló tanárok kellenek.” A könyv hibái között r-v sok helyütt hiányolja a tömörséget, de a könyv nem nélkülözi a „frázisokat sem”. (Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny, 1902/1903. 124–129. p.).
Ugyancsak az Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny 1911/1912. Évfolyamában (838–839. p.) aprólékosan bírálják Révy-Lengyel A magyar irodalom története című tankönyvet. A recenzens sorra véve a tankönyv fejezeteit, hiányolja Gárdonyi Géza Az Isten rabjai című munkáját, s kevesli a Katalin legendáját bemutató szemelvényeket. Ugyancsak hiányolja Apáczai természetrajzi vonatkozású szövegeit, s kevesli Kazinczy költeményeit. Az észrevételek elemző, értékelő jellegűek, s egy új kiadás színvonalát kívánták elősegíteni. Hasonlóan ritka igényes elemző bírálatot közölt Négyesy László Kalmár Elek Iskolai magyar nyelvtan című középiskolai tankönyvéről a Magyar Paedagógia 1898. évfolyamában. (97. p.) A neves szerző értékelte, dicsérte, elemezte, kritizálta a tankönyvet. Az értékelés egyik szempontja volt a tankönyv rövidsége: „A könyv mostani alakjában éppen oly könnyű, mint a mily rövid , s ezért igen jó sikerrel használható” – írja Négyesy. Szerinte a könyv annyira méltó a fejlesztésre, hogy a „kritikának kétszeres oka van megtenni észrevételeit, melyek bizonyára nem maradnak meddők,” s azokat figyelembe veszik az új kiadáskor. Az értékes, elemző kritika nyelvészeti szempontból súlyos kifogásokat talál, de ugyancsak figyelmet érdemel Négyesynek didaktikai vonatkozású bírálata is. Hasonlóan igen részletes, elemző bírálat jelent meg Márki Sándor Egyetemes történelméről. A nevét elfedő szerző fejezetről fejezetre elemzi Márki könyvét, kiemelve annak didaktikai értékeit, esetenként a tömörséget, másutt az élvezetes anekdotákat. (Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny, 1902/1903. 574–575. p.).
Az érdemi bírálatokkal kapcsolatban feltűnő, hogy a különböző, egymástól jelentősen eltérő pedagógiai iskolák („herbarti pedagógia”, „munkaiskola”, „cselekvés iskolája” stb.), didaktikai elképzelések semmilyen formában nem tükröződnek a tankönyvkritikákban. Hálás szempont lett volna – gondoljuk mi – az eltérő didaktikai felfogás jegyében született tankönyvek bírálata, illetve bemutatása.
A tankönyvkritika természetesen mindig visszatükrözte az adott kor társadalomszemléletét, de ennek mértéke korszakonként jelentősen változott. Így 1920 előtt a politika kevésbé volt érzékelhető a tankönyvkritikákban, míg 1920 és 1944 között a kritikák között nagyobb szerepet kapott a nemzeti szempont, és érezhető volt a Trianon okozta sokkhatás. 1950 után viszont a bírálatokat alapvetően meghatározta a politika. Az persze teljesen természetes, hogy 1945 után a kritika javasolta a korábbi tankönyvek felülvizsgálatát. Révy Kornél álláspontja az volt, hogy újra kell értékelni a korábbi tankönyveket egy kelet-európai megbékélés érdekében (Közép-Európa jövő sorsa tankönyvekben. Köznevelés, 1945. 11–12. p.). A szerző szerint „különösen szükség volna erre a történelem, földrajz és irodalmi olvasókönyvekre vonatkozólag”. Hasonlóan nyilatkozott Gyalmos János is. Érthető módon ő is elsősorban a történelem és földrajz tankönyvek átdolgozást tartotta fontosnak. A Magyar Olvasókönyvnek és az Ember élete című tankönyveknek az is céljuk, hogy a „művelődéstől eddig elzárt parasztság világnézeti alakulására is hassanak.” (Köznevelés, 1948. aug. 15.). A későbbiekben a tankönyvismertetések – mert bírálatokról alig lehetett szó – pontosan tükrözik a korszak szellemét. Tóth László Mit várhatunk a természettudomány tankönyveitől című írásában a legfontosabbnak a szovjet tudomány eredményeinek átvételét tartja. (Köznevelés, 1950. 321. p.). Hasonlóan a fentiekhez Komoróczy Györgyné A VIII. osztályos tankönyv bírálata című írásában azt hiányolja, hogy a sivatag tárgyalásánál „egy szót sem hallunk a Szovjetunió nagy sivatag-átalakító terveiről, eredményeiről.” Hiányolja, hogy a tankönyv a Duna-Tisza csatornával kapcsolatban nem említi, hogy azt a Magyar Dolgozók Pártja kezdeményezte. (Köznevelés, 1950. 194. p.).
Termékeny szempontot jelenthet, ha a tankönyvkritikus több azonos tárgyú könyv összehasonlítására vállalkozik. Annak ellenére, hogy a tankönyvírás történetének nagyobb felében azonos iskolatípusokban is több tankönyv volt forgalomban, ez a megközelítési mód elég ritka volt. A kivételek között érdemes megemlíteni egy B kezdőbetű mögé rejtőzködő recenzens bírálatát két magyar irodalomkönyvről. (Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny, 1902/03. 101–103. p.) Mindkét könyv (Badics Ferenc Magyar irodalmi olvasókönyv. Bp., 1891. és Jancsó Benedek Magyar irodalmi olvasmányok. Bp.) a gimnáziumok IV. osztálya részére készült. Bár a bíráló mindkét könyvet alapjaiban értékesnek tartotta, mégis az eltérő árnyalati különbségek bemutatása érdekes gondolatokat vetett fel. Pokorny Emánuel két hittankönyvet bírált a Katholikus Pedagógia 1897. évfolyamában. (374. p.) Megdicséri ugyan mindkettőt, de az egyik mellett foglalt állást. Sajnos, az ilyen bírálatok ritkák a pedagógiai irodalomban. Ugyancsak ritkák a recenziókra adott válaszok és viszontválaszok. A közelmúltból két pozitív példát említhetünk. Kronstein Gábor két 1956-ról szóló olvasókönyvet ismertet. (Szakoktatás, 1992. 37–38. p.) A két könyv tartalmi bemutatása nem jelent szembeállítást, de ugyanakkor jó lehetőséget teremt a két olvasókönyv eltérő értékeinek elemzésére. Ugyancsak elismerést érdemel Knausz Imre írása is, amely „Három iskolai könyv a közelmúlt történetéről” (Új Pedagógiai Szemle, 1992. 80–84. p.) címen igényes elemzést ad egy kiforratlan értékelésű korszak történelemkönyveiről. A kényes korszakokat feldolgozó tankönyvek egybevetése, elemzése jó iránytűt adna a gyakorló pedagógusok részére. Az természetesen külön tanulmányt igényelne, hogy az ilyen összevető elemzések mennyiben segítenék a tanárok szabad tankönyvválasztását és éppen ezért mennyire kell vigyázni, hogy az ilyen jellegű írásoknál üzleti megfontolások ne érvényesüljenek.
A bírálok általában elismeréssel nyugtázzák, ha egy tankönyv a tantervnek vagy a Tantervi Utasításnak megfelel. Igen sok esetben már az alcímben is feltüntetik, hogy a tankönyv milyen tanterv alapján készült. A bírálatok között gyakran találunk ilyen megjegyzéseket: „a könyv szigorúan az Utasításhoz alkalmazkodik (Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny, 1891/92.). Másutt, amikor hiányolnak valamit a tankönyvben, a szerkesztő sokszor zárójelben megjegyzi, hogy a bírálónak nincs igaza, mert a hiányolt anyagrész nincs is a tantervben (Magyar Paedagogia, 1897. 150. p.). Lux Gyula egy német nyelvkönyv bírálata kapcsán élesen fogalmazva azt írta, hogy a tankönyvnek a tantervhez maximálisan alkalmazkodni kell (Magyar Paedagogia, 1938). S „ha a tankönyvíró szem elől tévesztette ezt a célt, akkor tankönyvét nem engedélyezik.” Ilyen maximális alkalmazkodást dicsér Bodiss Jusztinián, amikor Dóczi Imre Görög olvasó- és gyakorlókönyvéről megállapítja, hogy „Utasításaink szelleme könyveinkben még ily összhangzatosan nem érvényesült (Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny, 1911/12. 527–528. p.). Érdekes, hogy 1915-ben egy bíráló szinte mentegeti a tankönyv szerzőjét, mert többet nyújt a tantervnél.
A tankönyv lényeges eleme az illusztráció, éppen ezért aligha csodálkozhatunk azon, hogy a tankönyvbírálatok általában említést tesznek azok színvonaláról. Sajnos azonban a döntő szempont az illusztrációk technikai kivitele, mennyisége, s nem azok pedagógiai funkciója. Ez utóbbira jó ellenpélda a Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny 1897. évfolyamában (101–102. p.) Badics Győző Magyar olvasókönyvéről megjelent bírálat, melyben a recenzens kifogásolja, hogy Nagy Lajos ábrázolásában nincs semmi „lovagias”, „fejedelmi” és a dunai ágyúnaszád képe nem sikerült. Érdekes szempontja a kritikának, amikor azért kifogásolják az illusztrációkat, mert azok aránytalanul megdrágítják a könyveket. Ezért elmarasztalták például Váczy János A magyar irodalomtörténet c. tankönyvéhez mellékelt arcképeket, címlap másolatokat.
A tankönyv és a tankönyvet kiegészítő „többletirodalom”, azaz a segédkönyvek kapcsolata soha nem volt teljesen egyértelmű, így a tankönyvkritikáknak visszatérő szempontja volt ezek egymáshoz való viszonya. Már a századforduló körül sokszor felmerült, hogy a tankönyvek mellett megjelenő segédkönyvek segítik vagy nehezítik a tanár és a tanuló munkáját. Egyes bírálok szerint a segédkönyvek nagy száma maximalizmushoz vezethet, más megközelítés szerint a nehezen megszerezhető szövegek közreadása könnyíti a tanulók munkáját. Az Országos Középiskolai Tanáregylet Közlönyében az 1911/12. tanévben (157–158. p.) megjelent írás az utóbbi véleményen van. A recenzens örömmel üdvözli Madzsar Gusztáv Irodalmi segédkönyvek címen kiadott sorozatát, mely a magyar irodalmi oktatás ügyét szolgálja. Az olcsó segédkönyvek hozzáférhetősége könnyítést jelent tanulónak, szülőnek egyaránt. A bírálat fő mondanivalója, hogy irodalmat tanítani olvasmányok nélkül nem lehet, ez viszont elképzelhetetlen segédkönyvek nélkül.
A segédkönyv problémával kapcsolatban az is felmerült, hogy nem szerencsés mindent megkönnyíteni a tanulók számára. Jámbor György (Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny, 1924/25. 270–271. p.) egy latin olvasókönyv bírálata kapcsán kifejti, hogy a könyvnek önálló gondolkodásra kell nevelni, s annak próbára kell tenni a tanuló analizáló és szintetizáló képességét. Ezért a szószedet csak a gimnázium első és második osztályában ajánlatos. Ez után a tanulókat rá kell nevelnünk a „szótár helyes kezelésére, a szó megfelelő jelentésének kiválasztására”. A szerző végső megállapítása, hogy a sok, felesleges segédkönyv használatát meg kell akadályozni. Ezzel szemben Lukinich Imre – Mika Sándor Magyar történelmi segédkönyvét (Bp. 1905) örömmel üdvözlik, mert a bíráló szerint történelmet nem lehet olvasókönyv nélkül tanítani A kritikai szempontok eltérése a különböző tantárgyak eltérő jellegéből is adódik, de itt is érezhető, hogy a bírálatok jó része szubjektív és tudományosan megalapozatlan.
A tankönyvbírálatoknál az életkori sajátosság kérdése – érthetően – elsősorban a 6-10 éves korúak számára készült tankönyvbírálatoknál merül felt. Volák Lajos (Néptanítók Lapja, 1892. 707. p.) Gönczy Magyar ÁBC és olvasókönyvét azért marasztalja el, mert abban olyan közmondások is szerepelnek, melyek meghaladják a 6 éves gyermekek felfogóképességét A kritika súlyos megjegyzéseket tartalmaz a tanügyigazgatásban tekintélyes szakemberrel szemben. Volák szerint „A mostani kiadásba felvett új versek és verstöredékek nagy részben nem a gyermek gondolat- és érzelemvilágából vannak merítve. Petőfi, Arany, Tompa költeményei gyönyört nyújtanak a felnőtteknek, de nem 6 éves gyermekeknek valók, vagy csak nagyon ritkán.” Azt azonban elismeréssel írja, hogy nincsenek klasszikusok az olvasókönyvben… a magyar Genius nem követeli, hogy a nemzeti pempőt és tejet mellőzze, töltött káposztával, túrós csuszával, meg debreczeni szalonnával traktálnunk az egy napos honpolgárt.” Érdemes itt megjegyezni, hogy Gönczy akadémiai levelező tag volt, és a könyvét a miniszter pályadíjjal koszorúzta. A kemény kritika a XIX. század végi liberális légkört igazolja. (Uo. 707. p.)
A bírálatok – különösen a XIX. században – visszatükrözték a szerzők vallási hovatartozását. A tankönyvek igen hosszú időn keresztül egy adott felekezet iskolájának készültek, így érthető módon a tankönyv is és a bírálat is felekezeti szempontokat tükrözött. Éles vitát váltott ki Kármán Mór Olvasókönyve. A bíráló, Tomor Ferenc külön füzetben (Bp. 1881.) tette közzé kritikáját. A bíráló szerint az Olvasókönyv vallási-világnézeti szempontból alkalmatlan a középiskolák számára. Az éles bírálat azért is érdekes, mert a bíráló ellenérdekelt volt, hiszen Kármánnal párhuzamosan ő is kiadott egy hasonló célú tankönyvet. A világnézeti-felekezeti szempontokat tartalmazó bírálatok között említjük Veszely Károly írását Füssy Tamás és Vaszari Kolos Világtörténelem katholikus tanodák számára és magánhasználatra című tankönyvéről (Tanodai Lapok, 1863.). A bíráló a könyv legfőbb érdemének azt tartja – szemben más könyvekkel –, hogy az katolikus értékeket közvetít. „A szerzőnek föladata tehát leend: kimutatni, hogy az emberiség a Gondviselés vezetése alatt folytonosan előre törekszik a tökéletesedés útján, melyen a megváltás isteni iránytűt képez, anélkül, hogy ama vezetés által erkölcsi szabadságában akadályoztatnék, továbbá e kimutatást oly keretbe illeszteni, mely a tanoda céljának megfelelve rövid anélkül, hogy száraz volna, és a tanulót oly magaslatra állítva, honnan az összes emberiség eddigi életét könnyen átláthatja.”
A tankönyvek általában több kiadást értek meg, s nem ritka, hogy az új kiadásnál érvényesítik az előző kiadásról megjelent bírálatot. Így például Révay Sándor örömmel nyugtázza, hogy Hirn Lajos és Paulay Ödön Módszeres német nyelvtan, olvasó és gyakorlókönyv második kiadása, már nem tartalmazza az előző kiadásban lévő hibákat: „Az, a kik ismeri a szerzők művének első kiadását, örömmel üdvözli és forgatja második, javított kiadást. Az, ami az első kiadásban jó volt, megmaradt, a fogyatékosságok, hiányok azonban eltűntek. Úgy látszik, hogy a szerzők részéről nemcsak a rendes szokásnak való hódolás volt, midőn kérték a kartársak bírálatát és észrevételeit, hanem ezen jóakaratú észrevételeket meg aztán a hivatalos bírálatok figyelmeztetéseit lelkiismeretesen fel is használták a II. kiadás készítésénél” (Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny, 1902/1903. 481–482. p.).
Sok esetben a bírálat egyik szempontja a tankönyv ára. Magasnak tartották például 1913-ban Váczy János irodalomtörténet könyvét. Az árat a bíráló által is elismert szép illusztrációk emelték meg. Megdicsérik viszont 1897-ben Badics Ferencz Magyar olvasókönyvét (Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny, 1897. 203. p.) , mert az a „felölelt olvasmányanyag megfelelő, sőt becses rendszeresen nyújtott s eléggé megmagyarázott, kellőleg és olcsón kiállított volta miatt a legjobb e fajta könyveinkhez tartozik.” Az ár kérdése különben politikai színezettel Klebelsberg minisztersége idején is felmerült. 1925-ben Klebelsberg állami tankönyvkiadást kívánt bevezetni. A Tankönyvügyi Bizottságon belül felállított ármegállapító bizottság minden esetben felülvizsgálta a tankönyvek árát. A miniszter a parlamenti vitában így érvelt: „…semmi körülmények között nem tűrhetem meg, hogy ilyen sok legyen egy-egy tárgyra vonatkozólag forgalomban, mert a sokféle tankönyv mellett természetes, hogy csak törpekiadások jelenhetnek meg. A törpekiadásoknál pedig a mai rendkívül súlyos szedési költségek mellett oly csekélyszámú példány között oszlik meg a kiadás, hogy a tankönyv szükségképen drága.” (Néptanítók Lapja, 1925. XI-XII. sz. 12–13. p.) Hóman Bálint ugyancsak foglalkozott a tankönyvek árával. Szorgalmazta az olcsóbb tankönyveket, de elképzelése szerint ezzel párhuzamosan forgalomban maradhatnak a drágább, jobb minőségű tankönyvek is. Az 1940-es évek végén az állami tankönyvkiadással a tankönyvek ára jelentősen csökkent. Gyalmos János 1949-ben, amikor az új általános iskolai tankönyvek elkészültek azok „olcsóságát” értékeli.
Érdekes módon a tankönyvkritikák csak igen ritkán és felületesen érintik a tankönyv nyomdatechnikai minőségét, pedig a hivatalos bírálati szempontok között szerepel a „kivitel” kérdése. Legtöbbször csak ilyeneket olvashatunk a bírálatokban: „elegáns”, megfelelő”, „csinos”. A felületes kritikákra jellemző például Kiss E. Jánosnak a reáliskolák számára írt ábrázológeometria-tankönyvének bírálata, melyben a könyvet „elegánsnak” tartja, majd hozzáteszi „hiszen ismerjük a Franklin Társulat áldozatkészségét.” (Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny, 1891/92). Ugyancsak elismerően nagyra értékelték Váczy János A magyar irodalom története című munkáját. A névtelen bíráló szerint „A könyv külső kiállítása a legfokozottabb kívánalmaknak is megfelel. A papirosa jó, a nyomása világos, könnyen áttekinthető” (Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny, 1902/1903. 124–128. p.).
Érdekes különben, hogy ugyanebben az időben Csáki miniszter rendeletben hívta fel a figyelmet a tankönyvek papírjának minőségére. A miniszter az Országos Közegészségügyi Egyesületre hivatkozva rendeletben írta elő, hogy olyan tankönyvet kell kiadni, melyet nem teljesen fehér papírra nyomnak. A rendelet szerint jobb az olyan papír, melynek „színe nem teljesen fehér, hanem csekély mértékben valamely színre hajló, azonban nem zöldes, sárgás vagy vöröses, hanem inkább kékes szürke.” (1891. 42.929. sz. rendelet). Ugyanez a rendelet foglalkozott a tankönyvek szövegének sortávolságával, a nyomdafesték minőségével, a betűk méretével. (Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny, 1891/92. 380-381. p.) Lehet, hogy a Néptanítók Lapjában 1892-ben megjelent bírálat már ezt a szempontot érvényesítette, amikor Gönczy Pál Magyar ABC és olvasókönyv című munkájáról megállapította, hogy annak „külső kiállítása meglehetősen szép és czélszerű. Kékes-szürke papírra, ritkán szedett nagy betűi, tiszta nyomása, Morelli Gusztáv remek fametszvényei…. kívánatossá teszik még szélesebb körben való elterjesztését.”
A negatív bírálatok között Négyesy László (Magyar Paedagogia, 1898. 97. p.) tartalmilag és technikailag lesújtóan vélekedik Kalmár Elek Iskolai magyar nyelvtanáról, amikor azt írja, hogy elméleti „szürkeségét csak fokozza a minden lapot tarkító sokféle szedés és betűtípus.”
Feltételezhető, hogy az igényes tankönyvkritika egyik akadálya volt, hogy egy-egy szakterület hozzáértő tanárai azért nem vállalták a kritikát, mert maguk is tankönyvszerzők voltalak, s jobbnak látták a „békességet”. Más esetben viszont a bírálat egyértelműen ellenérdekeltségből fakadt. Ilyenkor a reagálások kölcsönösen kemények voltak. Takáts György középiskolai igazgató 60 oldalas könyvében (Hogyan bírálnak a Tankönyvügyi Bizottságban. Bp. 1926.) azt állította, hogy „huszonöt év alatt három olyan bírálóm volt, kik könyvemről kedvezőtlen jelentést tettek. Érdekes jelenség: hogy mind a háromnak magának is volt tankönyve.” Ezek után Takáts húsz oldalon keresztül „törlesztett” egyik bírálójának Gombos F. Albinnak. A vitában természetesen nem foglalunk állást, de azért az valóban vitatható, hogy Gombos F. Albin 1917-ben írt Világtörténelem című tankönyvét akkor fogadták el, amikor annak szerzője a Tankönyvügyi Bizottság tagjának történelmi szakértője lett.
Az érdekeltségnek másik formája volt, amikor a pozitív bírálat személyes kapcsolatok alapján készült. Hogy ez gyakorlat volt, azt bizonyítja egy 1892-ben megjelent írás, melyben a szerző megállapította, hogy „Miként ma még tudományos munkáknál divatos, és a mi közönyös közönségünknél szükségesnek látszik, úgy akkor még a tankönyveknél is az történet, hogy minden ami megjelent, hát a jó barátok, tollforgató ismerősök nagy port vertek, és alappal, alaptanul dicsérték, hogy terjesszék azt.”