A reformáció hatalmas változást hozott a szellemi élet terén Skandináviában, amihez Svédországban új nemzeti királyság1 kialakítása is hozzájárult. A korábban önálló hatalomként működő katolikus egyházat a király legfőbb vezetése mellett felváltotta az államegyház.2 Az állampolgárok vallási hovatartozását és ezáltal hitbeli nézeteiket 1593-tól kezdve az állam szabályozta.3 A pedagógiai feladat sem volt csekély, hiszen korábban a katolikus egyház tartotta fenn az iskolákat. A reformációt követően az oktatásügy fokozatosan romlott. Az ország első, 1477-ben alapított uppsalai egyeteme, amelyik a paptanárokat is képzete, gyakorlatilag nem működött. Ennek alapvetően nem gazdasági okai voltak, hanem a király azon kívánsága, hogy szakítsanak a középkori hagyományokkal és helyezzék új alapokra a nevelést. Ez nehezen ment, és a tanulók száma az iskolákban egyre csökkent. A változás a XVII. századra ért be, amikorra a nép körében az olvasni tudás vallási alapon, belső motivációra épülő igénnyé vált, amit a törvények is előírtak.
Az új államegyház az egyházi törvények keretében építette ki, illetve alakította át az oktatásügyet. Gyökeres fordulatot jelentett ebben a helyzetben a könyvnyomtatás, ami a XV. sz. végétől működött az országban. Az Újszövetség 1526-ban jelent meg svéd nyelven, a teljes Biblia 1541-ben. Luther kis katekizmusát, ami évszázadokon át fő olvasmánya lett a svéd népnek, az 1530-as években adták ki. Ezenkívül zsoltárkönyvek és prédikációs gyűjtemények játszottak nagy szerepet az olvasás terjedésében.
A tanulás az otthonokban folyt, amint azt Comenius az Anyaiskola 10. fejezetében felvázolta.4 A lutheri katekizmus öt fejezetét, a Miatyánkot, a Hiszekegyet, a Tízparancsolatot, a keresztelés és az eukarisztia liturgiáját először kívülről tanulta meg a gyermek templomi és családi körben.
A lelkész minden húsvét előtt bejárta egyházközségét és családlátogatást tett minden egyes otthonban, amiről nyilvántartást vezetett. Az egyházi nyilvántartásokat az olvasástanítás szempontjából elsőként Egil Johansson, az Umeåi Egyetem professzora dolgozta fel. Eszerint a lelkész minden 9-10 éves kort elért gyermeket meghallgatott, és tudásáról jegyzőkönyvet készített. Őket kellett felkészíteni az első Úrvacsorára. A keresztény hagyomány szerint ez volt az a kor (anni discretiones), amikor a gyermek már saját lelkiismerete lapján különbséget tudott tenni jó és rossz között és ezáltal megért a bűnösség beismerésére és a lelkipásztorral való beszélgetésre. Ez volt az „iskoláskor” kezdete. Ettől kezdve folyt a szorgalmas tanulás otthon mindaddig, amíg a gyermek az Igét, a hit dogmáit és az imákat megértette és megtanulta, majd pedig erről számot is adott. A lelkipásztor csak ekkor engedte a gyermekeket az Úr asztalához járulni. Az előmenetelt pedig folyamatosan nyomon követte a lelkész az év végi vizsgákhoz hasonlítható, a húsvétot megelőző családlátogatások alkalmával.
Az 1620-as évektől kezdve kiadtak ABC-s könyvecskéket, amelyekben az imák és a hittételek sorrendje azonos volt, de használatkor az egyszerűtől a nehezebb felé haladtak. (Így az úrvacsorai Igét az asztali áldás követte, és csak ez után kellett elsajátítani a hosszabb terjedelmű reggeli és esti imákat.) Az ABC-s könyvek az iskolák és a népoktatás céljaira készültek, de a lappföldre induló misszionáriusok is ezt vitték magukkal hittérítő útjaik alkalmával. Az ABC-s könyvek felépítése minden esetben azonos volt. Tartalmuk a Miatyánk, Hiszekegy, Tízparancsolat, asztali áldás, reggeli és esti imák. A gyülekezet számára ezeket nagy ívű lapokra nyomtatták, amiket kiosztottak és otthon kellett megadott sorrendben úgy hajtogatni, hogy az ív papír egy 16 oldalas füzetté álljon össze, amit aztán középen néhány öltéssel összevarrtak. A gyerekek ebből otthon tanulták a betűvetést, természetesen felnőtt segítséggel. Az eltérések nagyok voltak az eredményesség és a tudásszint tekintetében. Az olvasás mellett sok családban megtanították az írást és a számolást is, főképp, ha a családi gazdaságban erre szükség volt.
A gyerekek először hallás után tanulták meg a Miatyánkot, a Hiszekegyet, a különböző imákat és az asztali áldás szövegét. A vasárnapi istentiszteleten pedig mód volt gyakorolni a több versszakos zsoltárokat az énekeskönyvből.
A módszer nem betű, hanem szóolvasás volt, a már ismert szavakra és szövegekre épült az olvasástanítás. A kezdő tanulókat arra buzdították, hogy először ismételjék el többször is a tanulandó szót vagy az egyszerű szöveget. A kívülről tudás adta a támaszt a szóolvasáshoz, amit a betűolvasás követett. Ezt aztán a XVIII. században fokozatosan felváltotta a betűolvasás.
Az 1686-os egyházi törvény kimondta, hogy a gyülekezetek valamennyi tagja, férfi és nő, ifjú és idős „saját szemükkel lássák és olvassák a Szentírást”. Ebben az időben Észak-Svédországban a gyerekek nagy része nem járt iskolába, az olvasástanításért a család volt felelős. Az eredményt minden évben feljegyezte a lelkész a meghallgatási jegyzőkönyvben. Az állami és egyházi hatóságok kötelezővé tették az éves meghallgatást, és ez jelentős mértékben hozzájárult az olvasásban való jártasság fejlesztéséhez. Az egyházi vizsgáztatás intézményesítése az 1686. évi egyházi törvény szabályzata szerint minden szinten előírás lett. A katekizmusbeli tudás meghallgatása a templomban történt. Itt az ifjúság a gyülekezet előtt adott számot tudásáról. A püspöki látogatások alkalmával vizitációs meghallgatás volt, amin mindenki részt vett, gyermek és felnőtt egyaránt. Ezen az általános meghallgatáson a püspök csoportokban kérdezte ki az egyházközség lakóit a keresztyén tanokban való jártasságukból. Családlátogatáskor a lelkész előtt folyt a házi meghallgatás, erről bővebben szólunk, hiszen ez nemcsak a „vizsga”, hanem egyúttal tanítás is volt. A kor szelleme szerint az olvasásra való kötelezettség erős volt, a Bibliát mindenkinek magának illett forgatni. Olvasni tanult gyerek és felnőtt egyaránt. Ebben az olvasástanítási „kampányban” a legkisebb előmenetelre is felfigyeltek, az egyéni biztatás mindenkinek járt.
A lelkészi meghallgatási jegyzőkönyvekből kiderül, hogy senkit sem felejtettek ki az olvasástanításból. Legalábbis a nyomtatott betűtípus szótagolva olvasását mindenkitől számon kérte a lelkész. Egy 1664-es jegyzőkönyv szerint pl. a korosodó Erik Olsson csak a Miatyánkot, a hittételeket és egy esti imát tud kívülről, ami nem elegendő tudás. Így nem járulhat abban az évben az Úr asztalához.
A lelkész a családot egyszerre oktatta. A szülőktől megkívánták, hogy legalább annyit tudjanak, hogy a gyerekeiket már ők tudják tanítani. A követelmények nem voltak nagyok – nyomtatott szöveg olvasását és a gyerekeknek szóló kötelező anyag kívülről való tudását foglalták magukba, ami a katekizmus elején, mint ABC-s ismeretek szerepeltek. Ez azonban mindenkire nézve kötelező érvényű volt.
Az olvasás mellett sok családban foglalkoztak betűvetéssel és számtannal is, de ez már nem volt kötelező. Egyes lelkészi meghallgatási jegyzőkönyvekben a családban található könyvek száma is szerepelt. Egy 1720-as jegyzőkönyv szerint minden otthonban, még a legszegényebbekében is volt egy katekizmus vagy zsoltároskönyv (már az 1695-ben megjelent zsoltárkönyv is ezer oldalas volt). A jobb módúak több könyvvel is rendelkeztek, a vallásos könyvek mellett megtalálható volt a kalendárium és olcsónyomású népes irodalom is.
Svédországban a reformációt követő időszak az, amelyben a társadalmi változások különösképpen hatottak az oktatás céljára és eszmei tartalmára. A svéd (és az akkor Svédországhoz tartozó finn) egyházi meghallgatási jegyzőkönyvek egyedülálló forrásanyagot képeznek. Az egyházközség minden lakójának tudásszintje – az évek során egyre bővülő adatokkal – szerepel a jegyzőkönyvekben. Az olvasástanítás történetének tanulmányozására különösen alkalmasak ezek a jegyzőkönyvek. Az adatok egyénenként, családonként, községenként és egyházkerületenként mutatják az egyházi irányítású, elsősorban otthon működő népoktatás hatékonyságát. Egy-egy család esetében elsőként a családfő szerepel, majd a felesége, felmenő és lemenő rokonsága kor szerint, amennyiben ugyanabban a háztartásban élnek, végül a szolgálók, béresek. A lelkész felmérte tudásukat olvasásból, katekizmus ismeretből, fogalmak megértéséből, szorgalomból, kívülről való tudásból. A kívülről való tudást a katekizmus hat fejezetének felmondása jelentette. A fogalomértés a lutheri hittételek megértését és magyarázatát foglalta magába. Az olvasásra vonatkozóan az 1686. évi egyházi törvény kiemeli, hogy mindenkinek, legyen az gyermek, szolgáló vagy béres, meg kell tanulnia olvasni. Ezt bővíti ki az 1723. évi királyi rendelet, miszerint a szülők és eltartók kötelessége a gyermekeket olvasásra fogni és keresztény hitbeli tudásukat fejleszteni. Ha ők maguk nem tudnak olvasni, gyermekeiket iskolamesterhez vagy harangozóhoz vagy más alkalmas személyhez kell adniuk. Ez alól csak a legszegényebbek nyerhetnek felmentést.
Az egyházi meghallgatási jegyzőkönyvek, amelyeket az egyházközség lelkésze készített saját munkájának megkönnyítésére, több évet ölelnek fel. Portáról portára járva a lelkész felvette mindenki adatait és a meghallgatás során a jegyet helyettesítő, igen ötletes jelrendszert alkalmazott egy három-, négy-, öt- vagy hatfokú skála szerint. Ennek alapján egy egyedülálló, több évtizedet felölelő bizonyítványrendszer maradt fenn Svédország több vidékéről.5
Az olvasás felmérésére öt „jegyet” tartalmazó skála szolgált:
Az évek során bővíthető jelek az egyszerű vonaltól a két talpon álló idomig vezettek, minden lelkészi meghallgatás egy újabb vonalkát kellett eredményezzen, és így látható volt mindenki számára az olvasásban való fejlődés.
Az olvasás elsajátításának célja a keresztyén hitélet elmélyítése volt, tehát az a tanulási folyamat első lépcsőfokát jelentette. Aki tudott olvasni, meg is kellett értse a szent szövegek mondanivalóját, tisztában kellett legyen a liturgiában előforduló kifejezések értelmével. Ezért fordított a lelkész külön figyelmet arra, hogy meg is érti-e a vizsgázó, amit olvas.
A fogalomértés mérése négyes skálán történt:
A fogalomértés a hitvallás tételeinek megértését, megmagyarázni tudását és felmondását jelentette.
A kívülről tudás legfeljebb hat ponttal volt jelölhető. Az első pont a kis katekizmus ismeretét jelentette, a további öt pont a katekizmus öt fő fejezetének ismeretét mutatta. E három tudásterületet általában összevonva alkalmazták az egyházi jegyzőkönyvekben:
Jegyezték még a meghallgatott adottságait:
Ezeket a „jegyeket” is összevonva alkalmazták, például így:
A húsvétot megelőző lelkészi meghallgatásoknak komoly szociális-kulturális funkciója is volt. Egy-egy meghallgatással eltelt szinte az egész nap, de az időből futotta a családi és a falusi élet aktuális problémáinak megbeszélésére is. Egy-egy meghallgatást követően a család vendégül látta a szomszédságot is. Az sem volt ritka, hogy a lelkész egy háznál letáborozott, odasereglett az egész környék, és ott tartották a meghallgatást. Az 1639–1752-t felölelő észak-svédországi jegyzőkönyvekből6 kiderül, hogy a lelkész egyházközségét kilenc meghallgatási csoportra osztotta. A meghallgatás során a lelkész is tanított, magyarázott, ezért volt hasznos több család összehívása. A jegyzőkönyvekben szerepel, hogy melyik évben melyik család volt a vendéglátó és valamennyi résztvevőnél szerepel a „jelen” szó kezdőbetűje.
Ha valaki nem vett részt a kikérdezésben vagy nem jelent meg a meghallgatáson, büntetést fizetett. Négy ezüstfillért a felnőtt, kettőt a gyerek. További elmaradás a pénzbüntetés megkettőzését vonta magával, és az 1686. egyháztörvényt követően a renitensekre végső büntetésként botütést is ki lehetett szabni, amire a templom előtt került sor. A vizitáló püspök felhívta a lelkészek figyelmét arra is, hogy az éves meghallgatások során az idősebbeket is meg kell hallgatni olvasásból.
A XVII. században a nyomtatott betűk ismerete, a hangosan olvasás és a memorizálás, a kívülről való tanulás jellemezte ezt az egész országra kiterjedő vallási eredetű olvasási „kampányt”, ami a legtöbb helyen nem párosult az írás tanulásával.
Sőt, a tankötelezettség 1892-ben történt bevezetése és a népiskolák felállítása sem szüntette meg még néhány évtizedig az otthoni olvasástanulást. A törvény ugyanis alternatívaként engedélyezte az otthoni tanulást is.7 Előírta azonban az otthon tanulóknak, hogy vegyenek részt lelkészi vagy tanítói meghallgatáson. Így a lelkészi irányítású olvasástanítás és ellenőrzés – főképp a gyéren lakott területeken – tovább folytatódott családi körben, csak kibővült tanítói segítséggel. Az új népiskolák szervezői és felügyelői is – akárcsak a hagyományos otthoni tanulásé – az egyházból kerültek ki.
Ahol a meghallgatások azt mutatták, hogy a tanulók tudása hiányos, a tanítók is ellátogattak az egyházkerületet családjaihoz, és útmutatást adtak az otthoni tanuláshoz. A népiskolában írás és számtantanítás, egyházi ének és a Bibliához kapcsolódó történelem tanítása folyt.
Így néhány év alatt kialakult az a szokás, hogy azokon a vidékeken, ahol tovább folytatódott az otthoni olvasástanulás, az olvasástudást a népiskolába járás feltételének tekintették. A népiskolai „felvételin” az úgynevezett meghallgatáson a tanulók előismereteit rögzítették, és ha az hiányos volt, az egyházkerület által kinevezett Iskolatanácsot is értesítették.
A fenti gyakorlat alapján a népiskola kétlépcsős oktatási intézménnyé vált. A „kisiskolák” feladata lett a tanulók felkészítése a tulajdonképpeni népiskolára, míg a szélesebb tárgykörű oktatással foglalkozó iskolát „nagyiskolának” nevezték. Így az 1860-as évektől kezdve a népiskola átvette az otthoni tanítást.
Jegyzetek:
1 Vassa Gustavot 1523-ban választották királlyá, 1560-ban bekövetkezett halála után fiai kerültek a trónra.
2 A västerås-i országgyűlés 1527-ben döntött a reformáció mellett, az 1593. évi uppsalai zsinat pedig végleg szentesítette az ágostai hitvallást, a lutheránus államvallást.
3 A szabályozás elég egyszerű volt: minden más vallás gyakorlását megtiltották, és azok gyakorlóit száműzték az országból.
4 Comenius műve először 1642-ben jelent meg svédül.
5 A bizonyítványrendszer forrása Sandström (1978) 86. old.
6 Az 1639-től kezdődően fennmaradt észak-svédországi – bygdeå-i – lelkészi nyilvántartások a legelsők egyike, amelyeket Johansson értelmezett és publikált.
7 Ezen kívül is felmentést lehetett nyerni a rendszeres iskolába járás alól szegénység okán, rossz időjárási viszonyok miatt, vagy ha túl hosszú volt az iskolába vezető út.
Irodalom
Richardson, Gunnar: Svensk utbildningshistoria. Svéd oktatástörténet – iskola és társadalom régen és ma. 4. kiadás. Lund, Studentlitteratur, 1994.
Sandström, Carl Ivar: Utbildningens idéhistoria. Az oktatás eszmetörténete. 2. feldolgozott kiadás. Stockholm, Bonniers, 1978.
Johansson, Egil : En studie med kvantitativa metoder av folkundervisningen i Bygdeå socken 1845–1873. Kvantitatív tanulmány a népoktatásról Bygdeå egyházkerületében 1845–1873. Doktori disszertáció. Umeåi Egyetem Pedagógiai Intézete, 1972.