Fűzfa Balázs cikke – A másik irodalom: Egy kritikasorozat elé1 – nagyon lényeges kérdéseket érint. A számítógépek az irodalom megközelítésén is változtathatnak, s erről tanároknak és diákoknak is tudomást kell venniük. Milyenek lesznek ezek a változások? Noha vannak sejtéseim, jósolni mégsem mernék.
Egészen más kérdés, miként is vélekedem az említett cikkben megfogalmazottakról. Nem könnyű erre válaszolnom, mert a szóban forgó írás nyelvhasználata nemcsak az irodalomtudománynak, de önmagának is ellentmond, s a számítógép-használat következményeiként tüntet föl olyan jelenségeket, amelyekről évszázadok óta tud az irodalomtudomány. „Becslésem szerint a szépirodalom gyanánt leírt szövegek 70-90%-ának elsődleges hordozója már ma sem a (lineáris és kétdimenziós) papír, hanem a számítógép.” Fogalmam sincs, mi az alapja a százalékos becslésnek, mint ahogyan azt sem értem, miért szerepelnek némely szavak dőlt betűvel. A „szépirodalom” kevés nyelvre fordítható le. Az utána következő szó azt sugalmazza, hogy az alkotó szándékán múlik, szépirodalom-e valamely szöveg, vagy nem. Az irodalmárok többsége ezzel szemben úgy gondolja, a szerző szándéka nem irányadó. Az olvasó dönti el, irodalomként értelmez-e egy szöveget avagy nem.
Shakespeare viszonylag régen élt, ám műveinek a kimondott és hallott szó az „elsődleges hordozója”. A Lear király egyetlen leírt szöveggel nem azonosítható.
Hasonlóan félrevezet ez a kinyilatkoztatás: „A digitális szöveg szempontjából kérdésessé válik minden olyan filológiai, stilisztikai, retorikai elmélet, mely a vizsgált textus fizikai állandóságára helyezte a hangsúlyt, és abból vezette le premisszáit. (Ezekre az elvekre pedig tudományágak, elméletek és életművek százai és tízezrei épültek. Bármilyen szomorú, ezek a virtuális könyvtárakban előbb-utóbb átkerülnek majd a kultúrhistória polcaira.)” A filológusok tevékenységének középpontjában a kritikai kiadás áll, mely éppen a szövegváltozatokra irányítja a figyelmet. A retorika évezredek óta a befogadóra tett hatással, az irodalomtörténet az értelmezések történetével foglalkozik. A Könyv és Nevelés 2002. évi második száma végén az áll: a cikk szerzője „irodalomtörténész”. Ha ez így van, a „kultúrhistória” aligha lehet idegen tőle. Való igaz, hogy az irodalmi mű nem fogható föl önmagával azonos tárgyként. Éppen azért nem, mert lényegében történeti képződmény, akárcsak a mindenkori olvasó.
Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy „egy könyv nemcsak az elejétől a végéig olvasható”. Noha nem tudom, hogyan is „olvasták az olvasni tudók egykor” a kódexeket, az eltérés a vonalszerű előrehaladástól nem szerencsés kifejezés, mert a vonalszerűen előrehaladó értelmezés puszta elvonatkoztatás. Nagyon nehéz érvényt szerezni ennek az eszménynek. Mondhatnám úgy is, az egyirányú letapogatás még akkor sem megvalósítható, ha valaki erősen törekszik arra, hogy így olvasson. Kevesen olvasták „az elejétől végig” a Szentírást, Balzac Emberi színjátékának kötetei éppúgy a legkülönfélébb sorrendben olvashatók, mint valamely „dobozregény” részei, a képversek többsége eleve lehetetlenné teszi az egyirányú előrehaladást, a Finnegans Wake utolsó szavaival kezdődő mondat pedig az első szavakkal folytatódik. Minden értelmezés egyes elemeket ragad ki a szövegből, s ezeket az egymástól távoli részalkotókat hozza egymás közelségébe. A „lineáris szövegfelépítés” ellen nehéz hadakozni, mert soha nem érvényesült.
A cikk végkövetkeztetése a „lassú információszerzés”-t marasztalja el. Az újságokra hivatkozik, amelyek megtették „az első lépéseket” az „olvasás digitalizálása felé”. Újságot valóban lehet gyorsan olvasni, irodalmi remekműveket viszont aligha. Azért nem, mert irodalomról akkor lehet beszélni, ha a nyelv ellenállást tanúsít az olvasóval szemben. A „gyors információszerzés” pontosan azért összeegyeztethetetlen az irodalom olvasásával, mert az irodalmi mű sosem azonos önmagával, szövege más szövegeket idéz, és ezek lehetetlenné teszik a vonalszerű előrehaladást.
Egy vonatkozásban a számítógépek használata valóban döntő változást idézhet elő, ezt azonban az említett cikk még csak nem is érinti. A világháló fölerősítheti a nyelvi egységesülés kísértését. Máris érzékelhető az angol nyelv nyomasztó túlsúlya. Mennyiben sikerül átmenteni a magyar nyelvű örökséget egy olyan korszakba, amelyben érvényesülhet a nagyobb nyelvi közösségek vonzóereje? Ez a kérdés valóban nehéz feladat elé állíthatja mindazokat, akik irodalommal foglalkoznak. Ha a franciák aggódnak nyelvük s művelődésük sorsáért, nekünk sem célszerű azt gondolni, hogy az egységesülés magától értetődően eredményezi a nemzeti kultúráknak soha nem tapasztalt kiteljesedését.
1 Fűzfa Balázs: A másik irodalom: Egy kritikasorozat elé. = Könyv és Nevelés, 2002. 2. sz. 18–23. p.