Alighanem szelet vetettünk, amikor a Könyv és Nevelés 2002/2-es számában közöltük Fűzfa Balázs írását a „másik irodalomról”. (Újszülöttek kedvéért: a „másik irodalom” a digitalizált, képernyőn olvasható szöveg, az „internet-csoda”, a Gutenberg-galaxist elsöprő Neumann-univerzum, és így tovább, kinek melyik szófordulat /szóvirág?/ tetszik.) Szelet vetettünk, hiszen vihart arattunk: a vihar előszele Vajda Kornél éles hangú, polemikus írásával tört be a KÉN hasábjaira, (A másik irodalomról – másképpen. Fűzfa Balázs cikke után) – és talán nem tévedünk, ha azt gyanítjuk, hogy lesz itt még folytatás, pro és kontra egyaránt.
„Jósolni kockázatos vállalkozás. Prognózisok persze készíthetők, és lehetnek eszményeink is, miket szívesen előre vetítünk, és előítéleteink, amelyekhez ragaszkodunk.” – kezdi az olvasás jövőjéről szóló töprengését Csoma Gyula. Szíve szerint az olvasó ember, az olvasó nemzet szép eszményét vetítené a jövőbe, de – teszi föl a kérdést – vajon a valós társadalmi szükségletek errefelé irányítják-e az emberek olvasási igényeit? Mit jelenthet vajon az olvasás jövője szempontjából az a figyelmet érdemlő tény, hogy a társadalom rendre újratermeli az analfabétákat és az ún. fél analfabétákat? A szépen szólók a Gutenberg-galaxis alkonyáról és a videoklip-univerzum születéséről értekeznek, miközben az utóbbi statisztikák a könyvvásárlás újbóli növekedését jelzik. Lehet persze, hogy végül mégis a képernyőn vil-lódzó betűk és képi kódok valamilyen populáris és pragmatikus együttese válik majd az olvasás alapjává, ami elterjedtebb és a fontosabb lehet majd a papír alapú szövegeknél. Lehet, hogy minden eddiginél élesebben elkülönül majd egymástól az elit- és a tömegkultúra. A nagy gondolati összefüggések olvasási kultúrája bezárkózik az ún. magas kultúrába, a tömegkultúra pedig kimarad a magas kultúra olvasási minőségéből, a tudás minden elvontságtól mentes, konkrét tudás lesz. Talán ilyen lesz, még inkább: ilyen is lehet az olvasás jövője. – összegzi véleményét a szerző, de aztán – a remény hal meg utoljára! – hozzáteszi még: „Mindazonáltal nem hinném, hogy le kellene tennünk arról a meggyőződésünkről, hogy a társadalom valós szükségleteit az olvasás ügyeiben aufklerista felbuzdulásaink is alakítják.”
Milyen legyen a jó tankönyv? – teszi fel a kérdést a nyelvész, stiliszta Bencédy József, Tankönyvek és tanulók című tankönyvkritikai írásában. Legfőbb vizsgálati szempontját így fogalmazza meg, miközben válaszol a saját kérdésére: „Olyan legyen, hogy a kis- és a nagydiák már a tanítás megkezdése előtt nekihasaljon, és olvassa, olvassa, nekitüzesedve.” Két tankönyvet nézett át a cikk szerzője: „Az egyik csupa gyönyörűség, a másik csupa bosszúság.” Ezekről ír, „előrebocsátva, hogy alapvetően nyelvi, nyelvhasználati szempontból…” vizsgálta meg a könyveket. Az elsőt jókedvükben, jó kedvvel írhatták a szerzői, mert hisz érdekes a tartalma, a stílusa meg vonzó, élvezetes, „…A mondatok felépítése mindvégig világos, szerkezetük jól követhető. Zsargonelemek, idegen szók nem zavarják a megértést.” A másik könyv nyelvén, stílusán annál több a bírálni való. Unalmas, szürke, sok fölösleges adatával, zsúfoltságával, nyelvi nehézkességével és pongyolaságaival szinte tanulhatatlan. „Mire a mondat végére érünk, elfelejtjük, honnan is indultunk.” – jellemzi tömören a cikk írója a bírált munkát. „Régi óhaja az oktatási hatóságnak is, a nyelvészeknek is, hogy vessék alá a tankönyvek kéziratait, legalábbis a fontosabbakat, nyelvi ellenőrzésnek. Volna rá vállalkozó. El kellene kezdeni.” – vonja le a tanulságot végül Bencédy József. S hogy melyik két könyvről van szó? Megtudja, aki elolvassa a kritikát.
Az iskola tanulóinak kilencven százaléka olvas, és szinte kivétel nélkül csak igényes, értékes szépirodalmi műveket olvasnak. Pedig egyöntetű a véleményük, hogy tévézni sokkal könnyebb, mint olvasni, de ők mégis inkább a fárasztóbb, nehezebb olvasást választják. Hol ez az iskola és hogyan érik el ezt az eredményt? – szinte hallom az ingerült, csodálkozó, hitetlenkedő olvasói kérdéseket. Hogy hol és hogyan történik mindez, kiderül Eigner Judit írásából: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán…” (A módszerről annyit: az olvasás kapcsán itt is kitüntetett szerepet kapnak a kötelező és a számonkérés fogalmak!) Talán a legérdekesebb azonban az a kérdés, amit a saját eredményeik távlatos hatásán töprengő szerző is megfogalmaz: „Érdekes volna – néhány év múlva – annak a vizsgálata, hogy tanulóink, kikerülve az iskolai „szorításból”, mennyire maradnak olvasó tinédzserek, mennyire igényesen válogatják meg majd olvasmányaikat, s ellen tudnak-e állni a modern technikai eszközök csábításainak? Egy efféle követővizsgálat volna igazi kontrollja munkánknak.” Másképpen feltéve a kérdést: akkorra Csoma Gyula szkeptikus jóslata érvényesül?
Goda Éva írásában azt mutatja be, hogyan tanítják a debreceni református tanítóképzőben az iskolai- és gyermekkönyvtári munka alapjait tanító-könyvtárosoknak és könyvtárostanítóknak egyaránt.
Végzős középiskolásoknak szánt öt történelem tankönyvet vizsgál meg kritikus szemmel Sós Sándor. Összehasonlító elemzése a két világháború bemutatására terjed ki. Vizsgálati szempontjai: megvannak-e a szaktudományosság elvárható követelményei, milyen az illusztrációs bázis, a nyelvi kommunikációs szint, esztétikum.
Az idén Debrecenbe hívta az Iskolai Könyvtárosok Nyári Akadémiájára a kollégákat a Könyvtárostanárok Egyesülete. Új elemként ebben az évben akkreditált pedagógus továbbképzésként hirdették meg a rendezvényt a szervezők. Az Akadémia munkájáról Emmer Gáborné írása számol be.
Lévay Botond az Olvasás Éve apropóján értekezik írásában a Könyvek Könyve, a Biblia értő olvasásáról, illetve ennek tanításáról, a bibliai szövegértés problémáiról, különösen a második, allegorikus szint megértésének nehézségeiről.