A filmesek, mondhatni, tutira mentek: Tolkien A gyűrűk ura című könyvtrilógiájának első filmes epizódja, a héten Magyarországon is bemutatott, A gyűrű szövetsége feltehetően vetélkedni fog a műfajtárs Harry Potter sikerével. Sőt pedigréje – ha lehet – még nemesebb is: az 1954 óta terjesztett művet a legszerényebb becslések szerint is mintegy 100 millióan olvasták, és több közvélemény-kutatásban elnyerte az „évszázad regénye” címet, míg a Harry Pottert éppenhogy elveti, olykor – immár idehaza is – kiátkozza egynémely egyház, miközben ugyanezek A gyűrűk urát mint pozitív ellenpéldát emlegetik.
Természetesen John Ronald Reuel Tolkien világhírű könyve, A gyűrűk ura nem az egyetlen olyan – a mai „nyugati” közgondolkodáson is nyomot hagyó – alkotás, amelyet idehaza csak jóval első megjelenése után vehet birtokba a legszélesebb közönség. Pedig már annak idején, pár hónappal megjelenése után világsiker lett. És nem csupán a könyvesboltokban. A tekintélyes londoni Times könyvismertetőjében a Niebelungok gyűrűjével állította párhuzamba, az egyébként ritkán lelkes New York Times 1956-os kritikája pedig egyenesen Homéroszhoz hasonlította, legalábbis a tekintetben legalábbis, hogy „életképes és érvényes mitológiát teremtett a legendáit vesztett 20. század számára”. Lehet, hogy az összehasonlítás talán még az említett megszorítással is túlzó, de mégsem teljesen alaptalan. Már csak azért sem, mivel Tolkien – ahogy magyarul még kiadatlan levelezéséből is kiderül – eleve afféle tudatos mítoszteremtőnek, pontosabban mítoszszerkesztőnek tekintette magát. Nyelvészeti és irodalomtörténeti kutatásai során – vallotta – rá kellett döbbennie, hogy Angliának mintha hiányozna az olyasfajta, „saját jogon” szerzett nemzeti hősmítosza, mint amilyen a skandinávoknak az Edda énekek, a finneknek a Kalevala, vagy amilyen a kelta eredetű Arthur király mondakör. „Az én művem nem regény, hanem hősi eposz, az irodalom egy sokkal ősibb műfaja” – vallott maga Tolkien is az általa képviselt műfajról.
T. A. Shippey, az oxfordi és a St. Louis-i egyetem nyelvészprofesszora Tolkien, századunk írója című könyvében ebből és a szerző egyéb megjegyzéseiből szintén arra a következtetésre jut, hogy az író maga is szentül hitte: regénye voltaképp nem is igazán önálló mű, hanem afféle archaikus legendafüzér, melyet számtalan ősi mítosztöredékből éppen csak rekonstruálni kellett. A gyűrűk ura ugyanis – legalábbis Tolkien szerint – egy elképzelés arról, „milyenné válhatott volna az óangol mitológia, ha az 1066-os normann hódítás nem vet véget az angolszász kultúrának”.
A szerkesztői-írói funkciók efféle legitimációs igényű, tudatos egybemosása egyébként korántsem vadonatúj szerzői találmány. Ebben a tekintetben – írta a fent említett tanulmányában Shippey – Tolkien tulajdonképpen a középkori lovagregék szerzőinek, például az Arthur király mondakört „rekonstruáló”, a XII. század végén élő Chrétien de Troyes-nek, illetve a három évszázaddal később ugyancsak ebben a tárgyban sokat szorgoskodó Sir Thomas Malorynak kései utóda. Persze elődökért nem szükséges a középkorig visszanyúlni, elvégre ott vannak a XVIII. században élt James Macpherson álarchaikus Ossian-énekei, illetve egy századdal később Elias Lönnrot műeposza, a Kalevala. Szinte könyvtárat lehetne megtölteni azokkal az elemzésekkel is, amelyek a tolkieni mitológia európai gyökereit igyekeznek kikutatni. A legátfogóbb ilyen munka valószínűleg az író fia, Christopher Tolkien által szerkesztett 12 kötetes Tolkien-legendárium. Azt is sűrűn emlegetik, hogy a hatalom önpusztító, elátkozott tolkieni gyűrűjében mintegy „visszarímel” a Niebelungok varázsgyűrűjének végzetszerű, mágikus ereje. Vannak, akik számára a szilmarilok – vagyis a világban szétszóródott ősi, varázslatos ékkövek – a Kalevala Szampóját, a természet nyelvét értő jóságos, bölcs erdőlakó, Bombadil Toma pedig Vejnemöjnent idézik. Másoknak Gandalf mágikus személye a skandináv mitológia Odin istenét juttatja eszébe, míg Bilbo és a kincsét őrző Smaug sárkány története Beowulf óangol legendájából ismerős. Az erdei tündék, trollok, gnómok, entek és a hobbitok „multikulturális” világában pedig nem kevesen a kelta mondák kreatúráinak visszatükröződését látják. Arról már nem is szólva, hogy a mágia korának tovatűntén szomorkodó melankolikus befejezés Arthur király fényes cameloti birodalmának végét idézi fel.
Tolkien „szerkesztői” tehetsége egyébként talán épp abban rejlik – sejtik az elemzők –, hogy a szerző ezekből az ősi toposzokból teljesen új, eredeti hatású, mégis egységes művet teremtett. A gyűrűk ura – állapítja meg Andrew O’ Hehir, a San Francisco-i Saloon folyóiratban tavaly e tárgyban publikált esszéjében – e tekintetben talán leginkább a Kalevalával állítható párhuzamba, amelyet a finnek hajlamosak teljesen autentikus mítoszként felfogni. Annak ellenére is, hogy ma már köztudott: nagy része csak a XIX. században élt Elias Lönnrot képzeletének és tollának a szüleménye.
Tolkien világának egyik legfontosabb eleme – írja Shippey – a szerző különleges nyelvi leleménye. Tolkien kétségkívül korának egyik elismert nyelvésze is volt, így szinte kézenfekvő lehetett számára, hogy irodalmi vállalkozásához egy kvázi archaikus nyelvet teremtsen. Paradox módon – mondja Shippey – Tolkien nem is a történetet írta meg először, nem ehhez kreált aztán hiteles nyelvi közeget, hanem „azért teremtette meg mitológiáját, hogy létezhessen egy világ, ahol használhatja az általa kitalált nyelvet”. A tolkieni tündenyelv megalkotása a XX. század egyik különös lingvisztikai teljesítménye. Ráadásul ezen „ősi” nyelvnek mindjárt két változata is van: a Quenya, egy sajátosan arisztokratikus, afféle „tündérlatin” és a Sindarin, a tündérköznyelv. Mindezek komplex ábécével, hangtannal, grammatikai szabályrendszerrel. A tolkieni kreálmány azóta nyelvészek egész hadát izgatta – az oxfordi egyetemen ma is minden évben visszatérő stúdium a „Tolkien-lingvisztika”. Sőt létezik már hétkötetes Tolkien-szótár, és évente háromszor jelentkezik a Qeattar nyelvű tolkienisztikai folyóirat is. A szerző számára egyébként – írja Vesa Sisättö finn nyelvész – olyan fontos volt a regény mögött meghúzódó nyelv tökéletessége, hogy egy-egy, önmagának feladott etimológiai problémamegoldás kedvéért képes volt olykor hónapokra félretenni az írást.
De A gyűrűk ura geográfiáját is számtalan szerző próbálta már – például Európa-térképre vonatkoztatva – értelmezni: David Day egyenesen illusztrált Tolkien-enciklopédiát szentelt a kérdésnek. Ugyanígy sokan keresik a konkrét, olykor aktuálpolitikai áthallásokat is. Igaz, Tolkien maga mindig kézzel-lábbal tiltakozott az ellen, hogy regényében bármiféle allegóriát keressenek – különösképpen idegesítette a Niebelung-hasonlítás –, hangsúlyozván: művével voltaképp saját elvesztett ifjúságának, illetve „az emberiség közösen, elvesztegetett gyermekkorának” kívánt emléket állítani. Ha viszont ez igaz, akkor a regény valójában – a szerző szándéka szerint – nem más, mint melankolikus elégia egy talán sohasem vagy csak a kollektív tudatalattiban létezett aranykorért. Egyes értékelők szerint talán éppen ebben rejlik A gyűrűk ura műfajteremtő jelentősége, egyben sikerének titka: ez a történetmesélési modor teremtette meg az 1950-es évektől felnövő generációk számára az illúziót, hogy valahol, szétforgácsolódó kultúránk mélyén talán létezhet még egy régi-új, közös hitvilág.