Közhely, de azért alapigazság, hogy az európai kultúrának meghatározó vonása az írásbeliség. Az írás kialakulása természetesen hosszú folyamat eredménye volt, s a következmények pedig figyelemreméltóak, hiszen az írás növelte az emberi absztraháló képességet és kialakította a szabatos gondolkodást. Ez óriási változást jelent, mert gondolkodni annyi, mint – némi egyszerűsítéssel – absztrahálni.
Ezért az európai kultúra nem a kultúrák egyike, hanem több azoknál. Elég itt utalni a görögökre, ahol megszületett „a” tudomány, amely éppen az absztrahálásban és szabatosságban haladta meg a korábbi kultúrákat.
Az írásbeliségben (lineáris fonetikai írás!) gyökeredző közlés, az emberi gondolkodás ebben a kölcsönhatásban ért el napjainkig. Egyszerűen fogalmazva: az írás és olvasás európai módja alakította, formálta gondolkodásunkat. Így, aki ennek a közlési módnak kívánja elhalását, az az emberi gondolkodás elhalását kívánja.
A fonetikai írásnak – az olvasásnak – nincs alternatívája! Éppen ezért nem féltem az írásos közlés jövőjét, de az olvasásét sem. Változások vannak és lesznek. Digitalizálhatjuk ugyan klasszikusainkat, de az alkotás, az írás ugyanaz marad. Olvasni is fogunk, de másként. A különbség „csak” annyi, hogy más a közvetítő, a megjelenítő közeg. Mielőtt a valódi vagy vélt hátrányokat sorra vennénk, az új közvetítő előnyére kell írni, hogy a jövőben bárki bármelyik szöveghez hozzájut, sokkal többen mint korábban.
A számítógép az írásbeliség barátja, az írás hozzáférhetőségének a kiterjesztője, nem pedig ellensége.
Az írásbeliségre más veszélyek leselkednek. A képi közlés bizonyos vonulatai a szabatosságot, és az absztrakt gondolkodást – tehát magát a gondolkodást – visszakényszerítik az empíria szintjére, és ott eltorlaszolják.
További veszélyt jelent a szókincs szűkülése, hiszen ahogy azt egy ismert filozófus megfogalmazta, a világ határai azonosak a nyelv határaival. Közismert, hogy a szórakoztató ipar, a reklámok hogyan sorvasztják nyelvünket, illetőleg a gondolkodást. Ez a nyelv annyira beszűkült, annyira alacsony szintű, hogy a primitívségén kívül nincs is más karaktere, s hogy szinte elemezhetetlen. Ez a valódi veszély, melynek ellenszere az olvasás. Természetesen az emberiségnek senki nem írt alá kötelezvényt arról, hogy folyamatosan előrehalad a megismerésben, hogy folyamatosan okosodik, hogy nem fog elbutulni. Kodály mondta, hogy zene nélkül is lehet élni, csak nem érdemes. Ennek analógiájára mondom, hogy olvasás nélkül is lehet élni, csak nem érdemes.
Az olvasás introvertáló, aktív pszichikai folyamat, befelé fordulást, a „lelki világban”, képzeletben, gondolatok, emlékek, tudattartalmak körében valómozgást feltételező és megkívánó művelet. Nem egyszerű befogadás, hanem belső „szerkesztő” folyamat. Minél teljesebben veszi birtokba az üzenő (író) a befogadó (olvasó) világát, minél inkább involválja, annál inkább elér az üzenet „lélektől lélekig”. A befelé fordulás a benn-lét kettős követelmény. Egyrészt az olvasó figyelmének az üzenet befogadására kell összpontosulnia, másrészt bevonódásra, érzelmi és értelmi odaadásra van szükség, melynek sajátos módosult tudatműködéssel járó belső állapota nélkülözhetetlen a valódi belső megértés, azonosulás és befogadás létrejöttéhez. Az olvasásprodukció és a megértés nem azonos, amiképp a felfogás az átélés sem. Mindez persze az olvasás szakemberei számára evidencia. Arra azonban kevésbé gondolunk, vajon miképp jelenik meg az introverzióra irányulás követelménye általában véve a jelenünk valóságában, a kultúrában és a mentalitásban. Összhang van-e a kultivált, azaz gondozott, előnyben részesített információ- és élményközlési utak és az olvasás által megkívántak között?
Azt kell válaszolnunk, hogy éppen ez a probléma! Fogyasztói társadalomban élünk. Ennek az életünket alakító hatásai észrevétlenül lenyomatolódnak, befolyásolják igényeinket, vágyainkat, szükségleteinket. „Lelkünkre is így ül ez a kör”… a mentalitás fogalma a korszellem hatását sűríti magába. A világméretű globalizáció folyamata hazánkban is a fogyasztói „szocializmus”-ból a világtempó után futó felgyorsult kapitalizálódásban követhető nyomon. A fogyasztói társadalom Brzezinsky (1994) megfogalmazása szerint a tömegkommunikáció útján hedonista tömegkultúrát globalizáló hatalom, mely alapvetően extravertáló és extravertált. Kifelé vonz és szüntelenül magamutogatóan kelleti magát. Olyan emberképet állít be ideálként, amely/aki fogyasztó, azaz vesz, vásárol, azt feléli, megeszi, elhasználja (eldobja), de szüntelenül keresnie kell (elsősorban pénzt a vásárláshoz, de új élvezeteket is), hogy ismét fogyaszthasson. Ulrich von Weizsäcker (1991) közgazdász-tudós szerint a jóléti társadalom eszményképe a gazdasági növekedés, technológiai fejlesztés és termelékenység fokozás kulcsszavaiból vezethető le. A gyarapodó javak fogyasztója a „homo consummens” a szemfényvesztően vonzó kínálattal szüntelenül fogyasztásra csábított ember, akit elbűvöl a kívánatosság látszatát keltő világ, hogy azután lépre csalva fogyasszon, vegyen, egyen és tegyen (valamit) a pénzszerzésért.
„Nincs idő”… nincs türelem, azonnali végkielégítő mohóság jellemzi az ösztön-kielégülésre, élvezetekre csábított, „óriáscsecsemővé” degradált embert. A befogadás türelmes és belemerülő, azonosulásos útjai (amilyen az olvasás) nem kedvesek, ha van élvezetesebb, gyorsabb, fáradságmentesebb. Ilyen pl. a látványkövetés, az idomulás a látott (hirdetett) bálványokhoz való hasonulás (pl. identitáskellékekben, öltözékben, kihívó viselkedésben). A manipulált ideálképzés és a befolyásolás fő információs csatornái vizuálisak. A látvány kifelé vonz, hatása gyorsan áttörő. „Jobb agyféltekei” megérintése oly gyors, hogy előbb ér a motivációt befolyásoló lelki szintekhez, mielőtt mindez tudatosulna.
A látványvezérelt vizuális kultúra (televízió, videó, filmek, computerjátékok stb.) gyorsan hat, intenzív függést eredményez, könnyen vezetékes droggá válik.
Az extrovertált konzum kultúra manipulatív. Rejtett erőszakkal befolyásol (pl. reklámokon át), de nem vállalja egyetlen célját: az ember fogyasztóvá tételét. „Csak jót akar” (legyen neked jó, megérdemled). Hipokrita, mert az individuum önmegvalósítását hirdeti, miközben uniformizál, közízlést diktál, és nem enged másságot. Haszonelvű működés, működtetés jellemzi, felhasználókká, elhasználókká, kihasználókká és eldobókká tesz. Az „egyszer használatos” dolgok (és viszonyok) erre ösztönző, „egyszer használatos kapcsolatok világában” a magatartás, megőrzés nem érték, sem az emberi viszonyokban („nincs idő rá”), sem a személyes fontosságokban („minek a könyv, nem kell könyvtár, elég az Internet, a kapcsolattartáshoz pedig az e-mail”).
A Gutenberg korszakot áttörő elektronikus kultúra, az informatikai robbanás, mely a világhálón a kultúra globalizációjával (is) fenyeget – krízisállapotnak tekinthető. A krízis azonban eleve két esélyes: benne van a regresszió (visszaesés) veszélye és a progresszió (fejlődés) lehetősége. Épp ezért lehetünk optimisták (is).
Az „információfogyasztás” szokásai változhatnak, az üzenetek elérhetősége és az információ tárolása a papírkorszakot felváltó elektronikus formákat preferálhatja (floppy, disc), a könyvek, a könyvtárak, CD-ROM-ba sűríthetők, de a „betű”, az olvasás éppúgy nem tűnhet el, ahogyan a beszéd, a szó, a fogalom nem semmisülhet meg. A könyv valóságának élményét, esztétikumát sem helyettesítheti a computer monitora.
Lehetséges, hogy a vizuális kultúra átmenetileg – egy-két generáción át – még képes elbűvölni a felnövekvő ifjúságot, de az egyoldalú, „kényelmes” képtárral történő ismeretfogyasztás (pl. a képregényekben és videón közvetített szépirodalom) elsekélyesítő mentális hatása – melyet Vigh László (1999) „vidiotizmusnak” nevez – telítő hatásával megálljt parancsol előbb-utóbb a fogyasztói oldalon.
Ki kell majd találni valami újat, valami mást! Nem nehéz megjósolnunk az olvasás útján történő introverziónak, a személyes belső kreatív újrateremtésnek az élvezetére való rátalálást, az olvasás új kultúrájának kialakulását. Egy extravertált kultúra csak introvertálódás útján egyenlítheti ki az egyoldalúságát. A telítődő „beetetett” ember egy ponton nem engedi tovább manipulálni magát. Befelé fordul, hogy a világ egyre táguló körén belül személyes határait „saját bőrének” megmentésével óvja meg. Külső túlingereltségéből belső, önvédő világába menekül, intrapszichikus tápként introvertáló élvezeteket választva. Könnyű megjövendölnünk, hogy az ellentétek kiegyenlítésének törvénye szerint az exravertált kultúra is kénytelen „globálisan” introvertálódni, s ekkor (talán még ebben az évszázadban) visszatalálunk az olvasás gyönyörűségéhez, kreativitásfejlesztő, teremtő értékeihez. Ehhez azonban az olvasásnak és egymásnak adható időt is fel kell szabadítanunk a „pénztermelés” kényszere alól.
A címben felvetett kérdésre ekképp az a válaszom: igen, az olvasásnak van és mindaddig lesz is jövője, amíg kommunikálni képes, beszélni és olvasni tudó, egymással szociálisan érintkezni vágyó ember él a földön.