A svédek gyermekirodalma a legbővebb számítás szerint két és fél évszázados múltat mondhat magáénak, vagyis százzal többet, mint a mienk. Ám ha gyermekeknek írnak könyveket, az még nem feltétlenül gyermekirodalom. Ahogy más nemzeteknél, a svédeknél is nehéz volt a kezdet. Az első száz év könyvei nem a gyermek gyönyörködtetését, hanem a nevelését szolgálták. Előbb vallási és erkölcsi pallérozását a felvilágosodás szellemében, amely fontosnak tartotta, hogy a gyermek már zsenge kortól megkapja, ami jelleme formálásához szükséges. A 19. század első felében a hangsúly a kicsinyek szocializálására tolódott át. Az engedelmesség, a jó modor és illendő magaviselet buzdító és intő példáit kellett a gyermekkönyveknek nyújtaniuk. Úgy is nevezték ezt a fajta gyermekolvasmányt, találóan, hogy nevelőnő-irodalom (guvernantlitteratur).
Az áttörést a század második fele hozta meg. A finnországi svéd író, Zachris Topelius nagy bámulója volt Andersennek, és az ő példáján felbuzdulva kezdett fiatalon a meseíráshoz. Egész gazdag életművét a gyermekeknek és a fiataloknak szentelte; meséi, versei, darabjai, történelmi és kalandregényei közül jó néhány ma is eleven olvasmánya a svéd ifjúságnak. Hamarosan követőkre talált a példa, egyre több író fordult a kicsik felé, nők és férfiak egyaránt. Ebben a korban hódított teret a népmese is, és főként az északi mondák regényes feldolgozásai és a vikingkor kalandjait idéző regények voltak népszerűek. Sikeres gyermeklapok, folyóiratok indultak. Az eredeti könyvek száma a század utolsó évtizedeire igen meggyarapodott. Az átlagos irodalmi színvonal még elég szerény volt, de az illusztrációk elsőrangúak, a legjobb művészek dolgoztak lelkesen a legfiatalabbaknak. Ez a grafikai igényesség a későbbiekben is jellemzője maradt a svéd gyermekkönyvkiadásnak.
A svéd gyermekirodalom a huszadik század első éveire érte el nagykorúságát. Ekkor, 1906-ban támadt az a szerencsés ötlete az oktatási miniszternek, hogy a népiskolák alsó osztályai számára rangos írókkal és tudósokkal íratja meg az tankönyveket. Selma Lagerlöf, az akkor már világhírű írónő vállalta a svéd földrajz és természetismeret tárgykörét, és nagyszerű ötlete támadt: magával ragadó mesekönyvet írt a szokványos honismereti tankönyvek helyett, amely a legnagyobb könyvsikerek egyike lett, és nem csupán Svédországban. Nils Holgersson csodálatos utazását a vadludak hátán más nemzetek gyerekei is megismerték, miután a könyv 1921-ben kilépett az iskolai cirkulációból, és pompás illusztrációkkal kísérve a nagyközönség számára is megjelent.
A magyar könyvkiadás még ma is bámulatra méltó frissességgel reagált erre az eseményre. Ugyanebben az évben látott napvilágot Tábori Piroska fordításában Nils Holgersson csodálatos utazása a vadludakkal, a cikkem címében megjelölt hatás tehát ettől a nyolcvan évvel ezelőtti dátumtól számítható. Ugyanez a könyv 1937-ben ismét megjelent G. Beke Margit új fordításában, majd 1949-ben egy harmadik fordító, Kállay Miklós is átültette és megjelentette a művet. A három munka közül G. Beke Margité volt a legsikerültebb, ez jelent meg utóbb a Móra kiadónál Kass János művészi rajzaival három nagy példányszámú kiadásban (1958, 1962, 1977).
A két háború közötti időszakban nálunk nem folytatódott igazán az, ami oly lendületesen kezdődött 1921-ben. Két-három véletlenszerűen (valószínűleg német fordítás nyomán) kiválasztott könyv mellett csak Lagerlöf Mćrbacka című önéletírásának azt a részét érdemes említenünk, amelyben saját gyermekkoráról mesél az írónő - ez G. Beke Margit fordításában jelent meg, Amikor én kislány voltam címmel 1936-ban. És még egy könyvet, amely elsőnek ad hírt a már izmosodó, jellegzetes svéd gyermekirodalomról. Ez a könyv Ossian Elgström, a kísérletező kedvű gyermekíró regénye, Karin és a varázsló, amely magyarul 1942-ben jelent meg. Hőse egy talpraesett kislány, aki óriások közé kerül, a cselédjük lesz, de hamarosan felülkerekedik, és túljár az eszükön.
Hosszú ideig a pártállami rendszer sem mutatott különösebb érdeklődést a "nyugati világ" gyermekirodalmai iránt, a legnépszerűbb klasszikusokat (Mark Twain, Milne, Kästner) leszámítva, így nem csoda, hogy a svéd gyermekirodalom két évtizedre kikerült könyvkiadásunk látóköréből.
Pedig közben új üstökös tűnt fel a svéd gyermekkönyvek világában, aki hamarosan az egész világot meghódította. Astrid Lindgren volt ez, aki 1945-ben Harisnyás Pippi alakjával valóságos forradalmat indított el. Ez a félárva kislány elszántan fittyet hány mindannak, amit a közfelfogás odáig elvárt a pozitív gyermekhőstől: hajmeresztően rendetlen, fütyül az illemre, az iskolát messze elkerüli, mindig azt csinálja, amihez kedve van. Teheti, mert emberfölötti képességekkel bír, és a pénze annyi, mint a pelyva, úgy is szórja kedvteléseire. Voltaképp mesefigura tehát, aki köznapi gyerekek közé keveredik. Ám vásottságaival együtt is szeretetre méltó, mert jó pajtás, nagy szíve van, és mindig a gyöngébbet segíti. A ma már 96 éves írónő tekintélyes életművében mindvégig a fantáziáé a legfőbb szerep, pontosabban a gyermeki képzeleté, amelynek révén kis hősei valóvá varázsolják, aki vagy ami vágyaikban él.
Mi sem természetesebb, mint hogy amikor - a hatvanas és hetvenes években - tágultak a lehetőségek, a magyar gyermekkönyv-kiadás Astrid Lindgren műveivel vette fel újra az elejtett fonalat: Britta kiönti a szívét (1962), Mio, édes fiam (1964) Harisnyás Pippi (1972, 1997), Öcsi és a repülő bácsika (1976), majd utóbb Oroszlánszívű testvérek (1983) és Ronja, a rabló lánya (1986, 1997).
Közben a hatvanas évek végétől újabb nagy változás zajlott le a svéd gyermekirodalomban. Ez a változás voltaképp lenyomata volt csupán annak az eszmei áramlatnak, amely a svéd politikai élet (három évtizedes szociáldemokrata kormányzás!) különböző szintjein, a baloldali értelmiség és publicisztika által is sugalmazott közgondolkodásban hódított. Egyenlőség (j(mlikhet) volt a vezérszó: valóban egyenlő lehetőséget mindenkinek, férfinak és nőnek, fiatalnak és öregnek, szegénynek és gazdagnak, bennszülöttnek és bevándoroltnak! Az új szellemű gyermekirodalom nem holmi politikai utasításra jött létre és hódított, hanem jó írók tudatosan és szívesen vállalták a valóban demokratikus eszmék képviseletét. Épp ezért nem penzumokat írtak, és egyébként sem sulykoltak semmit. Valójában legfőképp az csapódott le a fenti eszmékből a művekben, hogy a gyermek is egyenlő, joga és helye van a nap alatt, több, mint a család pusztán engedelmességre szorított tagja. Önértéke van, nem csupán mint a majdani felnőtt csírája érdekes, hanem önmagáért, szuverén világáért.
A korábban megjelent svéd gyermekkönyveknek csak töredéke állt lindgreni színvonalon. A gyermeklektűrök igen nagy része a mafla tolvajokat és bumfordi rablókat lefülelő csemeték krimikliséit variálta. Az új szellemű gyermekirodalom elsősorban ezt az agyoncsépelt műfajt szorította félre, és legfőbb feladatának tekintette, hogy a gyermeket a saját valóságos, mindennapi környezetével, élethelyzetével szembesítse, abból bontsa ki a konfliktusokat, s azok megoldásával segítse a gyermeket a saját sorsában eligazodni. A dolog természeténél fogva ez a szemlélet a fantázia iránt is kissé bizalmatlan volt, és ez utóbbi hosszú időre kénytelen volt a realitás elől a háttérbe vonulni. Még maga Astrid Lindgren is "megértette az új idők szavát", és néhány éven át számos kötetben örökítette meg a saját gyerekkorának világát realisztikusan, egyszersmind a rá jellemző bájjal és humorral.
Az új svéd gyermekirodalmi áramlat már sokkal frissebben, alig egy évtizedes késéssel jutott el hozzánk, és úgyszólván elemi erővel hatott gyermekirodalmunkban. Ha az 1975 és 1990 közötti másfél évtizedet nézzük, a megjelent művek száma és kedveltsége alapján a svéd ifjúsági és gyermekirodalom az angol-amerikai mögötti helyre tornázta fel magát, jócskán megelőzve a németet, franciát, olaszt és spanyolt, a kisebb nyelvek irodalmáról nem is beszélve.
Mindezek mögött egy szerencsés véletlen fedezhető fel. 1972-ben, majd 1973-ban ösztöndíjat kaptam az uppsalai nyári egyetem nyelvtanfolyamára. Nemcsak a nyelvet tanultam meg, hanem alaposan megismerkedtem a fentebb jelzett rokonszenves értelmiségi közgondolkodással, s a kiadókat sorra látogatva tucatnyi gyermekkönyvet kaptam, amelyek ebben a szellemben íródtak. A másik szerencsés körülmény az volt, hogy a monopolhelyzetet élvező Móra kiadó szerkesztője lévén éppen azoknak a rokonszenvét sikerült megnyernem felfedezésem számára, akiknek e könyvek magyarországi kiadásában döntő szavuk volt. 1975-ben jelent meg válogatásom Ami a szívedet nyomja címmel Ingrid Sjöstrand, Britt Hallqvist és Siv Widerberg gyermekverseiből, amelyeket a szerzők nem is verseknek, hanem "tűnődéseknek" neveztek. Magam sem mertem biztosra venni, hogy a csengő rímekre és andalító ritmusra épülő, nagyszerű és nagy hagyományú magyar gyermekköltészeten nevelkedett kis olvasók jól fogadják majd a dísztelen, prózainak tetsző, furcsa szövegeket. Az eredmény aztán a legmerészebb várakozást is felülmúlta. Néhány éven belül három kiadás fogyott el a verskötetből, összesen több mint hatvanezer példányban (ma már a hetedik kiadáson és a százhúszezer példányon is túl vagyunk). A svéd gyermekvers fogalommá vált. Nem volt szavalóverseny, iskolai ünnepély, ahol a kötet néhány darabja el ne hangzott volna, máig az iskolai olvasókönyvekben is biztos helyük van. Mi több, magyar gyermekköltőket is ihletett a példájuk, hirtelenjében Mosonyi Aliz és Ágai Ágnes nevét tudom említeni.
A versek után egy évvel jött Az aranynadrágos fiú, Max Lundgren kamaszregénye. Ebben ugyan van fantasztikus és kalandos elem is, de a lényeg a társadalomkritika és a szociális érzékenység ébredése a fiatal lélekben. Majd jött sorban a többi is, mivel a svéd kiadóktól továbbra is kaptam az olvasópéldányokat, és módom volt évente olykor többet is a kiadó figyelmébe ajánlani. Ifjúsági és gyermekkönyvek - alaposabb ismertetésük soká tartana, de impozáns a felsorolás is: Hans Petersson: Pelle, a szerencsés fickó (1978); Stig Claesson: Hilmer Johansson felemeli a hangját; Ingrid Sjöstrand: Prücsök (1980); Lennart Frick: Baklövés (1981); Barbro Lindgren: Kishúgom született (1982); Kerstin Thorvall: Pótpapa (1987); Fagerström - Hansson: Peti, Ida és Picuri (1987); Lennart Frick: Nincs többé kibúvó (1988); Barbro Lindgren: Szigorúan bizalmas (1988); Bo Carpelan: Julius, a fej (1989).
Az eszmék és divatok jól ismert árapálya folytán a nyolcvanas évektől a svédeknél is visszatért jogaiba a képzelet, a románc, a mese a gyermekkönyvekben. Astrid Lindgren pályájának késői szakasza adta meg ehhez a hangot (különösképp az Oroszlánszívű testvérek és Ronja, a rabló lánya). Ez az újabb áramlat már nem érvényesülhetett nálunk, mert a rendszerváltás után a kis nyelvek irodalmai sorra elvéreztek a kommerciális kínálat angol nyelvű áradatában, csak Ingrid Edelfeldt Robin és a láthatatlanok (1987) című lányregénye érkezett el hozzánk még idejében, valamint Stig Claesson eredeti bájú mesegyűjteménye Karin, a gonosz tündér címen (1987). Az is különös, hogy a finn-svéd Tove Jansson világszerte kedvelt Mumin-meséi milyen későn jutottak el hozzánk: A láthatatlan gyermek (1989) és Varázskalap a Múminvölgyben (1994).
A svéd gyermekkönyvek magyarországi hőskora már-már végleg véget érni látszott a kilencvenes évek derekán, amikor az Egmont kiadó bátran előállt a Harisnyás Pippi három kötetével, majd Astrid Lindgren nálunk még kiadatlan Juharfalvi Emil-könyveivel, ugyancsak a hármas szám jegyében. Ennek az új rajnak értékes újsága, hogy végre az eredeti kiállításban és eredeti illusztrációkkal jelent meg; az ilyesmiről a szocialista könyvkiadás kénytelen volt lemondani a valutakeret szűkössége miatt; az írói jogdíjat valahogy kiszorította, de már a képek jogdíjára s a filmek árára nem futotta.
Végezetül álljon itt azok névsora, akik a fentebb felsorolt könyveket - egy kivétellel svéd eredetiből - magyarra fordították: Bernáth István, Dani Tivadar, G. Beke Margit, Harrach Ágnes, Jávorszky Béla, Kertész Judit, Lontay László, Róna Annamária, Szakonyi Csilla, Tótfalusi István, Zimborás Gabriella, Zipernovszky Hanna.