A Magyar Olvasástársaság által 2000. áprilisában rendezett országos konferencia előadásait immáron nyomtatott formában is megismerheti minden érdeklődő. A szakmai fórum kifejező címét meghagyva rendezte kötetté a tanácskozás anyagát a szerkesztő Honffy Pál és adta ki a pápai Jókai Mór Városi Könyvtár és a Pápai Művelődéstörténeti Társaság.
A szó a beszélt és írott nyelv világát, az emberi érintkezés legalapvetőbb eszközét idézi, azt a gazdagságot, amellyel nap mint nap élünk, s amely csak azért nem kimeríthetetlen, mert olykor riasztó módon vissza is élünk vele. A kép egy más eszköz- és közlésrendszer, a vizualitás világába kalauzol, amely a sok különbözőség mellett egyebek között abban rokon a szóval, hogy jóra és rosszra egyként használhatjuk.
A kötet tanulmányai a szó és a kép bonyolult, egymást olykor erősítő, olykor gyengítő kapcsolatát elemzik sokoldalúan, más és más hangvétellel, de – a szerkesztői szándéknak is megfelelve - vitára és továbbgondolásra egyaránt ösztönzően.
Benzce Lóránt, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola főigazgatója a szó varázsáról és válságáról tette közzé lelkiismeret-mozdító gondolatait. Prófétai hangvételű írása Pilinszky János hasonló elkötelezettségét juttatja eszünkbe az igaz és őszinte szó iránt. „Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amiben még a vesztőhely is kisimulhat, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol” – vallja Pilinszky, és valami hasonlót mond keményen és félreérthetetlenül Jakab apostol is levele 3. fejezetében a nyelv lehetőségeiről és bűneiről: „Olyan a nyelv tagjaink között, hogy egész testünket beszennyezi, és lángba borítja egész életünket, miközben maga is lángba borul a gyehenna tüzétől… Ezzel áldjuk az Urat és Atyát, és ezzel átkozzuk az Isten hasonlatosságára teremtett embereket: ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok. Testvéreim, nem kellene ennek így lennie. Vajon a forrás ugyanabból a nyílásból árasztja-e az édes és a keserű vizet? Avagy teremhet-e, testvéreim, a füge olajbogyót, és a szőlő fügét? Sós forrás sem adhat édes vizet!”
„A szó csak akkor válságos, ha álságos” – idézi a tanulmányíró „A szó válsága” (Szende Tamás. Budapest, Gondolat, 1979.) című könyv alapgondolatát. Bencze is erre a tézisre építve ad látleletet korunkról: dolgozatában beszédes alcímek tagolják a szó méltóságának helyreállításáért, újrateremtéséért pereskedő gondolatait. Mert „a média-habverés”, az „előfőzött lárma, előrágott vélemény”, „a fecsegő felszín igénye” és a médiában oly gyakran tapasztalható „stílustörés” állandó veszélyt jelent a teremtő, a cselekvő, az életadó és a gyógyító szóra. A szerző meggyőző hasonlatokkal, érzékletes képekkel láttatja, hogyan hígulnak fel vagy fordulnak visszájukra olyan értékek, mint a gazdaságosság, az egyszerűség, átláthatóság, a tisztelet, az erkölcs. „Úgy állunk a médiával szemben, mint az autópályára tévedt őzike. Nincs agyába táplálva semmilyen cselekvésválasz sem ilyen nagy sebességre, sem mozgó fémállatokra. Régen olvasni és írni tanultunk az általános iskolák alsó osztályaiban. Ma legalább médiát „olvasni” tanítanának meg minket!” Enélkül „miközben belefulladunk a hírözönbe, éhen halunk az igazság hiányában.” Hogy is mondja ugyanezt a Rilkét idéző Pilinszky? „Rettenetes, hogy a tényektől sose ismerjük meg a valóságot!”
Valóban nagyon nagy tehát az oktatás felelőssége. Így azután többnyire jogosnak érezhetjük Bencze Lóránt refrénszerűen vissza-visszatérő kérdéseit az egyes gondolatfutamok végén, még akkor is, ha olykor kissé bombasztikusan hatnak: „Kerettanterv, gondoltál erre?” Mai valóságunk minden kommunikációs zavarát azonban önmagában egyetlen tanterv vagy pedagógiai program sem orvosolhatja. Mint ahogy feltehetően heves és indokolt ellenkezést szülhet a történészek munkájáról itt megfogalmazott – túlontúl sommás és sarkított – vélemény is: „…a történettudós munkája sem a hajdani tények feltárása, hanem a jelen tákolása a tudós világnézete, életkora, műveltsége stb. szerint…”
Gaul Emil főiskolai tanár „A szó: kulcs az állóképhez” című írásában az állókép és a szöveg sajátosságainak és kapcsolatának jellemzése után példákat sorakoztat fel arra, miként oldottak meg 15-17 éves középiskolások olyan feladatokat, melyek a szövegtartalom és a kép összefüggéseit kutatták. Az idézett példák azonban legfeljebb a gyerekek ötletességéről és kreativitásáról árulkodnak – amelyet még jelenünk silány, ízléstelen, manipulatív és a legtöbb esetben értékromboló plakátjai sem tudtak csírájában megsemmisíteni -, de semmiképpen sem támasztják alá meggyőző módon a szerző azon tételét, mely szerint „a gyerekek egyáltalán nem rettegnek a reklám manipulációjától, hanem vidáman élnek ebben a világban.”. Gaul Emilnek a mára vonatkozó következtetésével azért is vitatkoznunk kell, mert a feladatokban szereplő plakátok nem maiak – 1924-ből és 1915-ből valók –, és korunk plakátjainál sokkalta szellemesebbek. Végképp logikátlannak tűnik a recenzens számára a szerző elcsodálkozása azon, hogy „Az apáca” című plakát alkotója „miért nem egy öreg trappistát ábrázol, és miért egy merészen kivágott csuhájú hajadont?”. Hiszen az említett plakátterv híven teljesítette a feladatban előírtakat: a „mai felnőtt fogyasztók ízléséhez közelebb álló megoldás keresését”.
Kár, hogy nem derül ki, mit is akart valójában a szerző bizonyítani e tanulmányba foglalt „tárlattal”. És erről elsősorban mégsem a gyerekrajzok – amúgy igen gyenge – nyomdai minősége tehet. A feladatot viszont végül a szakmabéli felnőttek is megkapták: „Pedagógusok, könyvtárosok! A megismerés, az olvasás izgalmával űzzük el (a tanuló) kínzó unalmát! Ébresszük rá a megváltó küzdelem boldogságára!”
Tárgyszerű, jó írás a kötet további két tanulmánya. Szinger Veronika a vizuális ingerek hatását vizsgálja a későbbi írás-és olvasástanulásra, kitérve a leporellók, mesekönyvek képeinek „olvasására”, az írástanítás előkészítő fázisában alkalmazott ún. nyelvtapasztalati módszerre és felhívva a figyelmet a differenciált nevelés/oktatás fontosságára.
Steklács János fiatalkorú elítéltek körében végzett nyelvészeti, szövegalkotási vizsgálata – meglehetősen lesújtó – tapasztalatait tette közzé „Képsor alapján alkotott szövegek jellemzői” címen. Az ő írása is – mely a Könyv és Nevelés 2000/4. számában már olvasható volt – komoly figyelmeztetés a(z anyanyelvi) nevelés felelősségére: „Sajnos az anyanyelvi nevelés, ezen belül is az írásbeliségre nevelés hazánkban sokáig nem vette figyelembe kellőképpen azt a feladatát, hogy az olyan valós, mindennap adódó feladatok megoldására készítse fel a gyerekeket, amelyek a későbbiekben várnak rájuk.”
Ugyancsak elismerés illeti Hermann Istvánné tanítónő munkáját, aki kitűnő ötleteket, módszereket ajánl arra, hogy hogyan lehet megszerettetni az olvasást a kisiskolás gyerekekkel. Mivel a Könyv és Nevelés már az ő írását is közölte (Szó és kép az iskolában; 2000/3. szám), így vélhetően többeket meggyőzhet arról, hogy „… összhangot lehet teremteni az irodalmi alkotások többféle megjelenítése közt”.
A kötet legnagyobb tudományos apparátussal megírt és egyben legterjedelmesebb tanulmánya Hubert Ildikó főiskolai tanár munkája. Címe: A láttatás eszközei a középkori és régi magyar irodalmunkban. E „mozaikok” nemcsak adatgazdagságuk okán értékesek, hanem főként azért, mert számos módszertani ötlettel segít(het)ik a gyakorló pedagógusokat, utalva egy-egy régi műfaj mai „felhasználhatóságára”. A szövegben való előrehaladást, szerkezeti logikájának kitapintását azonban nagymértékben nehezíti az egyes gondolati egységek nehezen áttekinthető számozása, nem is szólva a nyomdahibák feltűnő sokaságáról (pl. szavak indokolatlan elválasztása a szövegen belül: 49., 51. oldal) és a tipográfiai elrendezés problémáiról (pl. Balassi Bálintnak „Egy horvát virágének nótájára” írt enigmája két oldalon, négy különböző terjedelmű hasábba szedve: 70-71. oldal). Figyelemreméltó a szerző javaslata, amely ellene mond az ízlésromboló képiségnek, és helyette más megoldást kínál: „Irodalmi szimbólumtárunk segítségével tehát újból megpróbálkozhatnánk a középkori templomfestők tanítási módszerével: ha már képregény, tanítson is, gondolkodtasson is, és művészi legyen. Ha már rajzfilm, ne sematizált képességű, hanem érzelmeket megmozgató, ha képregény, akkor erkölcsi mércéhez igazodó mestermunka legyen. És tanítson játszani, ahogy megtanította a szó és kép játékára például Janus Pannoniust, olasz mestere.”
Hubert Ildikó gondolatát folytatja a tankönyvi kép és szöveg viszonyát elemző Horváth Zsuzsanna is, amikor megállapítja, hogy „… ma az ifjúságot életük minden színterén körülvevő képi világ érezhetően hat megismerési módjukra, stílusukra, következésképp tudásuk szerkezetére”. Az Országos Közoktatási Intézet munkatársának fejtegetése a tankönyvírók, szerkesztők és kiadók számára ad fontos szempontokat a tankönyvek szövegének és képanyagának többlettudást nyújtó megfeleltetéséhez és a tankönyvek illusztrációival szemben támasztott változó igényekhez.
A médiát a kötetben Rigó Béla, a Kincskereső című ifjúsági folyóirat főszerkesztője és Zika Klára, a Duna Televízió szerkesztője képviseli. Rigó Béla „Könyvteremtő média” címen foglalja össze helyenként provokatív – s ezáltal is véleményalkotásra késztető – nézeteit. S jóllehet a recenzens sem tudja elfogadni az itt megfogalmazódó valamennyi tételt – például nincs olyan szilárdan meggyőződve arról, hogy az irodalom szeretete, élvezete „fontosabb, mint az, hogy milyen értékű alkotások kerültek be életünkbe” -, mégis igazat kell adnia az írás végső megállapításának: „… a jelenlegi helyzetben benne van a jó és a rossz alternatíva lehetősége egyaránt. Ezért nem mellőzhetjük céljaink elérése érdekében folytatott küzdelmeink során a hatékony, bár gyakran kétélű fegyvert: a könyvteremtő médiát.”
Zika Klára hozzászólásában több példát említ a Duna TV műsoraiból, melyek azt igazolják, hogy „… a televízió lehet a könyvek, az értéket megjelenítő művészetek barátja, megkedveltetője”.
Honffy Pál tankönyvszerkesztő „Médiumok, médiák, (mé)diákok” című írásában (a Könyv és Nevelés 2000/3. száma is közölte) abból indul ki, hogy az emberiség történetében végbement négy nagy kommunikációs változás – tagolt hangos beszéd; írás; könyvnyomtatás; az elektronikus közleménytovábbítás különböző formái – egyike sem törölte el, tette fölöslegessé a kommunikáció korábbi technikáit. „Csak egyes funkciók alakultak és helyeződtek át, a szerepek változtak meg.” Az írástudók valamint a médiumok és azok felhasználóinak illetve felhasználtatóinak felelősségére figyelmeztető szavait különös módon húzzák alá az utolsó írás negatív példái. Róth András Lajos erdélyi tanár kisebb gyűjteményt állított össze az agyonstilizált, nehezen olvasható feliratokból és a számítógépen használatos hírhedt betűtípusokból, „melyek hagyományos, több évszázados köntöseiket akarják levetni…”
A Magyar Olvasástársaság létével, rendezvényeivel missziós szerepet vállalt a kultúra védelmében, ápolásában. A kulturális értékek – és annak legfőbb letéteményese, a magyar ifjúság – iránti felelősségérzet hatja át a pápai konferencián elhangzott előadásokat. Ez igaz akkor is, ha az előadásokból szerkesztett kötet sem formai, sem tartalmi szempontból nem nevezhető kifogástalannak. (Formai téren a már említett külső jegyekre, tipográfiai problémákra, a tartalom vonatkozásában pedig a néhol elő-előforduló stiláris hibákra, megfogalmazásbeli egyenetlenségekre utalnék.)
Mégis jó, hogy megjelent a Szó és kép, mert így többekhez eljuthat e szakmai tanácskozás sok fontos üzenete. Egyebek között Benzce Lóránt figyelmeztetése: „El kell jutnunk az egykori, szláv eredetű varázstól a finnugor eredetű válságon át az ótörök szóig, sőt egészen a szintén ótörök hatékony, odahajló, elbűvölő igéig. Ekkor nagyot lendül a gazdaság.”
(Szó és kép. A Magyar Olvasástársaság Pápán megrendezett konferenciájának előadásai. Pápa, 2000. április 28-29. Szerk. Honffy Pál. Pápa, 2001. 125 p. )