Minap az egyik kereskedelmi televízió népszerű vetélkedőműsorában az éppen sorra kerülő játékos az irodalom témaköréből kapott volna kérdéseket, ám azon nyomban visszaadta, mondván „főiskolai hallgató voltam, nem olvastam!” Ugyanazon a tévés csatornán a fiatal műsorvezető „Sád” márkiról (így ejtette, ahogy leírva vagyon!) beszélgetett egy neves színházi szakemberrel. A példákat a végtelenségig sorolhatnánk, de értelme nem lenne, legfeljebb derülhetnénk egy kicsinyt, esetleg mérgelődhetnénk egy sort. Aztán jó néhány kérdés is megfogalmazódhatna bennünk, mindenekelőtt az: miért nem olvasnak a fiatalok?
Dolgozatom egyszerű kérdőívre adott válaszokat, a témáról folytatott beszélgetések közben elhangzott kijelentéseket, gondolatokat, tapasztalatokat, és a belőlük levonható konzekvenciákat dolgoz fel, néhány észrevétellel tarkítva. A célja a korosztály olvasási szokásainak, irodalmi ismereteinek felmérése. Meg kell jegyezni, a megkérdezettek különböző kulturális hátérrel, eltérő iskolai előélettel rendelkeznek, de valamennyien valamelyik felsőoktatási intézményben tanulnak. A kérdések a következők voltak:
Szokott-e rendszeresen olvasni?
Milyen könyvet olvasott utoljára?
Ismer-e történelmi témájú regényeket? Soroljon fel néhányat!
Melyiket olvasta?
Ön szerint van-e üzenetük a történelmi regényeknek a mai ember számára?
Eltekintve a kérdések rossz értelmezéséből adódó érdekességektől (például mit értünk olvasáson?), szembeszökő a helyesírás elégtelensége, és a stiláris hibák nagy száma. Ezek természetes következményei az alább közölt tényeknek.
A „szokott-e rendszeresen olvasni” kérdésre az általános válasz az igen. Ennek az „igen” szónak azonban igen árnyalt a jelentéstartalma. Egyaránt jelentheti a tv-műsor átböngészését éppúgy, mint a tananyaggal való ismerkedést, az időkitöltésnek szánt könnyed irományok bújását, vagy akár az értékkel bíró művek többé-kevésbé rendszeres olvasását. Ezek történhetnek ritkán, rendszertelen időközönként, alárendelve megannyi cselekvésnek, de a kikapcsolódás legfontosabb módjaként is.
Ez utóbbi, be kell, hogy valljuk, egyre ritkább. Az oka talán a társadalmi változásokkal együtt járó eligénytelenedés, a tudás átértékelődése. A jó fogyasztó nem gondolkodik, mindent elhisz. Az új világnak olyan „birkákra” van szüksége, akik gondolkodás nélkül megeszik az eléjük rakott takarmányt.
Ez az élet minden területén, de leginkább magán a kultúrán jelentkezik. A média fő ága, amely megfogalmazásában, tematikájában az „egyszerű emberekhez” szól, jól példázza ezt. Elég csak megnézni szűkebb környezetünkben például a „Somogyi Hírlap”-ot, ahol hírértékkel bírnak a nagyatádi óvodások, a marcali nyugdíjasok, a jákói faluháza; de az RTL-Klub „Fókuszának” bármelyik „riportja” is sok ezer ember otthonában szólal meg nap, mint nap. A fontosabb hírek elsikkadnak a véres-botrányos „szenzációk”, kis emberek apró-cseprő, mégis visszataszító-viszolyogtató gondjai mellett, amelyek megmozgatják az elfáradt fantáziát annyira, hogy kitartson az érdeklődés a reklámblokk alatt is.
Ráadásul ez a fajta, elektronikus média sokkal kényelmesebb is. A már megszokottá vált televízió képpé, hanggá alakítja az információt, megfoszt azok „elképzeléséből” adódó élményétől, ráadásul a kor igényeihez igazodva igencsak híg tartalommal látja el a nézőt, mint ahogy azt az előbb említettem. Ez a gondolkodás-mentesítés, leegyszerűsítés vonja maga után az olvasással szembeni fokozott igénytelenséget, később az olvasás igényének elsikkadását is. Miért olvassuk, ha megnézhetjük? Miért olvassunk, ha nézhetünk?
Ezeket a tendenciákat csak fokozza az Internet széleskörűvé válása, könnyű hozzáférhetősége, ahol a publikáció lehetősége mindenki számára korlátlan, így az itt megjelenő tartalom, információ minősége a legtöbb esetben kritikán aluli, mivel olyanok is a nagyközönség elé tárhatják véleményüket, akik felkészültsége nem éri el az ehhez szükséges szintet. Az átlagértelem szintjét jól mutatja a pornográf oldalak, a szenzációhajhász lapok nagy száma, a közintézmények „site”-jainak értékelhetetlen minősége (elég megnézni néhányat, s kiderül, külalakjukban, megvalósításukban szinte primitívek). Konkrét idézeteket, példákat nem érdemes sorolni, fél óra internetezés alatt mindenki rájöhet, miről is van szó.
Összefoglalóul elmondható: szép lassan eltűnik a kultúrának egy (átvitt értelemben vett) nemzetközi közös nyelve, az irodalom, ahogy – talán nem is olyan régen – eltűnt egy igazi közös nyelv is, a latin. Nem maga az irodalom, mint művészet enyészik semmivé, hanem a kultúrát összetartó ereje fog először csak meggyengülni (tartóoszlopain máris jókora repedések mutatkoznak), majd átadja helyét egy hideg, embertelen, kíméletlenül hatékonyságorientált gondolkodásmódnak. Már a ma embere is elgépiesedett nyelvet használ. Nem a gépet tanítottuk meg emberül, ő, vagyis inkább az erőltette ránk a magáét. A legfontosabb eleme ennek a nyelvezetnek az információ legminimálisabb energiaveszteséggel való átadására törekvés, ami mentes mindenféle játékosságtól, érzékiségtől, vagyis minden fölösleges sallangtól, „művészieskedéstől”. Elég csak rápillantanunk bármelyik ma, használatos szlengre. Csak egyet említek: a „legfülbeötlőbbet”, az interneten jelenlévő chat-ek (beszélgetőszobák) primitivizálódott, csökevényesedett, szótöredékeket használó, magyarnak már nem is nevezhető nyelvezetét.
A „milyen könyvet olvasott utoljára kérdésre” a válasz nagyon szórt. A szimpla „könyv"-től a konkrét válaszig minden megtalálható. Általánosságban elmondható, hogy a napilapok (köztük kiemelten szerepelnek az olyan „tényfeltáró, objektív” lapok, mint a „Blikk”, „Kiskegyed”), a szórakoztató irodalom (a sokak által nagyra értékelt „Reader’s Digest”; Ken Follet, Agatha Christie, Stephen King, és társaik borzongató történetei; a napi „irodalmat” reprezentáló „Diana igaz története”; az aktuális filmek könyvváltozatai), és a kötelező és ajánlott irodalom (ami a napi elfoglaltságnak, még inkább a vizsgák előtti figyelemkoncentrációnak ad némi alapot) jelenti a fő vonalat. Nem hiányozhat persze az úgynevezett „komoly irodalmi alkotás” se, de ezek mennyiségileg jóval alatta maradnak az eddigieknek: Shakespeare-től Orwellig megannyi nagyság jelen van, még ha elszórt példaként, s talán, „csak úgy megemlítettként” is.
Ennél a két első kérdésnél gyakori azok félreértése, ami talán a le nem írásukból adódik, vagy a jegyzetszerű írásmód következménye. Ez persze felveti azt a problémát is, hogy az előadásjegyzet készítésének van-e egyáltalán értelme, ha azt elolvasva az eredetitől különböző értelmezést kapunk?…
Szóval, a kérdések, és a rájuk adott válaszok a következők:
Szokott-e olvasni? Még inkább: olvas-e? A válasz szinte egyértelmű: igen.
Mit? A válasz: könyvet, újságot, folyóiratot, napilapot, (vagy csak egyszerűen így: ajánlott irodalom, szakirodalom, könyv, magazin, stb.)
Általános kérdésre még általánosabb a válasz, jól jellemzi egyszerűen azt, amit eddig elmondtam.
A harmadik kérdés az „ismer-e történelmi témájú regényeket” volt, a „soroljon fel néhányat” kitétellel. Itt a kötelező olvasmányok dominálnak, még az általános iskolából, ritkábban a középiskolákból. A prímet az „Egri csillagok” viszi. Nem sokkal marad el utána a „Kőszívű ember fiai”, és a „Szigeti veszedelem”. De megfigyelhető a tematika megadása mű nélkül is, úgymint „a keresztes lovagokról”, „a vietnámi háborúról”, stb. Ezek jószerivel nem is regények, a „történelmi” jelző félrevezető volta miatt történelemkönyvek, többé-kevésbé hiteles tényfeltáró írások kerültek a kategóriába. A harmadik előforduló variáció az egyéb, szórakoztató irodalom - kalandregények, családregények és hasonlók - történelminek való beállítása, ami nagy valószínűséggel a művek el nem olvasásából, vagy értelmezésük problémáiból adódik. Ilyenek az esetleg történelmi közegben játszódó (végül is minden, nem kitalált környezetben elhelyezett cselekmény ilyen) írások, mint pl. a példaként is szereplő „Aranyember”.
A negyedik kérdés szervesen kapcsolódik az előzőhöz: „melyiket olvasta”? Nos, érdekesek az erre a kérdésre adott válaszok. Az „összes”, „mindkettőt”, „mindegyiket”, „elég sokat” s társaik is sok mindent elárulnak az olvasási szokásokról.
És elérkeztünk a nem olvasás másik kiváltó tényezőjéhez. Mi is az oktatás szerepe az egyén betűhöz való viszonyában?
Elsőként megemlíthetem a gyerekkori, kisiskolás, kényszerszerű olvastatva-olvasást, ami a felszabadult időtöltés, játékos tapasztalatszerzés, tanulástól elvonatkoztatott tanulás helyett borzalmas nyűglődések árán végigszenvedett FELADATTÁ változtatja az un. kötelező olvasmányt. Ennek a későbbiek folyamán jelentős következménye lehet, hiszen a szókincs, a nem annyira köznapi nyelvi fordulatok jelentős része származhat ezekből a művekből, főleg ha az elsődleges, tantervhez kapcsolódó feladatán kívül mintegy másodlagosan megszeretteti magát az olvasást is. Ezt a negatív tendenciát erősíti a „beszámoló” elkerülhetetlensége, s egyéb, büntetést maga után vonó feladatok miatti aggódás kedvet csökkentő hatása is.
Másodszor talán a követelményrendszer eltúlzása járul hozzá ezekhez a dolgokhoz, mennyiségileg sok, minőségileg kevés, vagy legalábbis nem megfelelő az anyag. Így eleve leterhelődik a gyermek ahhoz, hogy kevés szabadidejében is hasonló elfoglaltságot keressen magának. Mennyivel könnyebb lenne, ha állandó noszogatás helyett szinte maguktól, saját érdeklődésüktől vezérelve is tanulnának az iskolákban?
Harmadszor, s talán ez a legkényesebb kérdés: elvárhatjuk-e, hogy olyanok szerettessék meg a gyerekekkel az olvasást, akik maguk is utoljára még a „másik oldalon” találkoztak könyvekkel, akkor is nyögvenyelősen rágva át magukat kötelezettségeiken, és utoljára akkor élvezték a történetek fantázia-megindító hatását, mikor édesanyjuk olvasott fel nekik elalvás előtt?…
Az utolsó kérdés: „van-e üzenetük a történelmi regényeknek a mai ember számára”? Nos, ez az a kérdés, amihez a legelvontabb „tudás”, kialakult világszemlélet szükséges. Megdöbbentő a rengeteg üresen hagyott hely, a gondolatokat látványosan megjelenítő fehéren hagyott papír. Sok még a „van üzenete”, „igen” és társaik szintjén álló válasz, amelyek az előbbitől nem sokban különböznek, legyen valami odaírva alapon kerültek lejegyzésre. Néhány észrevétel szerint ezek a regények segítik a tárgyalt történelmi esemény, időszak megértését, elképzelését, valamint néhányan taglalják a „regény” definícióját. Egy esetben a „bújtatott társadalomkritika” is elhangzott, ami figyelemre méltó e szellemi sivárságban.
Valóban, nagyon szegényesnek tűnnek az eddig megjelenített válaszok, gondolatok, de azt sem szabad elhallgatni, hogy a teljes vizsgált anyag között akadnak teljesen üresen hagyott lapok, az első két kérdésre odavetett semmiségeken kívül szintén üresen tátongó helyek. A külalak is nagyon jellemző, kitépett, félbetépett füzetlapok, kiíratlan íráskép.
Talán nagyon pesszimistának tűnik a látásmódom, de meg vagyok róla győződve, hogy a tapasztalataimból, valamint a kérdőív konkrét kérdéseire adott nagyon is sokatmondó válaszokból kiindulva objektíven értékelem a helyzetet.
De bízom benne, hogy az éjszakában pislákoló gyertyák fényét el fogja nyomni egy újra felkelő nap.