Hölgyeim és Uraim!
Tisztelt Nagykövet Úr, Főigazgató Úr!
Tisztelettel és szeretettel köszöntöm Önöket. A magyar gyermekirodalmat és a Magyar Olvasástársaságot képviselem. Írók, költők, könyvkiadók, könyvtárosok nevében üdvözlöm Svédországot is.
Ez az új évezred úgy kezdődött el, hogy az országaink napról napra közelebb kerülnek egymáshoz. A magyar miniszterelnök Stockholmban járt őfelsége XVI. Károly Gusztáv svéd királynál. A svéd parlament elnöke pedig Budapesten. A Magyar Televízió riportfilmben mutatta be a gyer-mekközpontú svéd iskolát. A filmet nézve arra gondoltunk, ez az ország valóan a „gyermek századában” élt 1901-től 2000-ig. Ellen Key Jóslata legalább Svédországban bevált, mégha időközben Önök is átélték, átérezték a XX. század megannyi szörnyűségét. – Ez a mai, ünnepi alkalom is a közeledés része, de van egyéb jelentősége is. Január elseje óta Svédország tölti be az Európai Unió és az Európa Tanács soros elnöki tisztét. Ebben a szerepkörben ez az első külföldi kulturális rendezvénye. Nem véletlen, hogy a gyermekkultúrához kötődik az esemény, s hogy a „Találkozás a gyerekkel” címet viseli.
Svédország messze van, mégha közeledünk is egymáshoz. Stockholmtól Budapest 1300 km-re esik. Ennek a távolságnak a történelmet illetően vannak előnyei. Sose volt közöttünk háborúskodás, hatalmi versengés, határviszály. A svédek 3000 éve élnek, ahol élnek, mi több mint ezer éve itt. De a vikingek, akik sárkányfejű hajókon indultak a brit szigetek felé, és a nyugaton kalandozó magyarok hasonlítottak egymásra. A kereszténységet pedig egyidőben vettük fel. A történelem ritka pillanataiban – I. Rákóczi György, Bethlen Gábor idején – kapcsolataink is támadtak. XII. Károly, a legendás svéd király Törökországból Erdélyen, Magyarországon át lovagolt Svédországba. 16 nap alatt tette meg az utat 1714 novemberében a foltavai csatából menekülő király . Néhány napon át a mi hazánk is menedék volt a számára. Forró községben, a Kakas Csárda előtt ma is áll az emlékműve. És van XX. századi példám is: Roul Wallenberg Budapesten tette, amit tett. – Ezek kivételes alkalmak voltak népeink történetében. De nem felejthetjük el, hogy a nyelvrokonaink ott élnek a messze északon. A finnugor népek közül a lappok Svédországban, a finnek pedig a szomszédban.
Svédország nemcsak messze van, más is, mint a mi országunk. Négyszer akkora terülten, mint a miénk, több mint egymillió emberrel kevesebb lakik. Ebben az országban ősi tradíció a közös gondolkodás és cselekvés. A svéd ember mindig is a csoporthoz tapadt, hogy a hosszú télben, a nagy hegyek között, az ember nem járta tájakon életben maradjon. Ebben a világban nem volt helye az individualizmusnak. A történelmüknek alig van magányos hőse, a mienk meg velük van tele. Mindennek máig ható jelentősége van. „A manapság csodálatot keltő együttműködési formák az elmúlt évszázadok során alakultak ki…” – írta a Svédország belülről (1989) c. könyv szerzője Jacek Kubitsky.
Nem véletlen, hogy a svéd irodalom és a film világában az egyéniség megkezdte a maga harcát. Megjelent, teret kért. A gyermekirodalomban is! Amikor Astrid Lindgren kislány hőse, Harisnyás Pippi több mint fél évszázaddal ezelőtt a színre lépett, bizony meghökkentette a svédeket. (Öt kiadó utasította vissza a kéziratot, amíg a hamburgi Oetinger Verlag felfedezte a maga számára Astrid Lindgrent.) Harisnyás Pippi, ez az öntörvényű, lázadó, szeretetre méltó „copfos fenegyerek” egyéniség a javából. Régóta nem vonja kétségbe senki a létjogosultságát, a pedagógiai aspektusú kritika sem. A 90-es években a svédekkel együtt ünnepelte a világ Pippi 50. születésnapját. Irodalmi hőssel – kiváltképp gyermekkönyv hősével – ez ritkán történik meg. Astrid Lindgrent pedig nemrég, a 90. születésnapján a legnagyobb élő gyermekírójaként köszöntötte a nagyvilág. Ünnepeltük mi is. Ekkor jelent meg először magyarul a Harisnyás Pippi mindhárom kötete, mégpedig Ingrid Vang Nyman illusztrációival. S így az igazi! Fél évszázados volt a késés! (Pippi történetét addig egykötetesnek hittük.) S ugyanezen években évtizedes késésekkel megérkeztek hozzánk az Emil-könyvek is, mégpedig Jörr Berg képeivel. Pippi individuum. Emil komisz kölyök, de egy dél-svédországi tanya fészekmeleg közösségének része. Ők ketten példák arra, hogy a svéd gyerekkönyv őrzi a tradíciókat, és túl is lép rajtuk. Mindkét könyvet Tótfalusi István fordította, s még mennyi mindent a svéd gyermekirodalomból! Gyakran eszünkbe jut, de jó lenne, ha nekünk lenne Svédországban egy „Tótfalusi Istvánunk”!
De villantsuk fel néhány képben, hogy jutott el a svéd gyermekirodalom addig, hogy az ország könyvkiadásának igazi exportcikke a gyerekkönyv legyen; hogy a világ legnagyobb gyermekírója az övék, hogy a magyar gyerekek talán csak Weöres Sándor Bóbitáját szeretik, ismerik jobban, mint az Ami a szívedet nyomja c. kötet svéd gyerekverseit Tótfalusi fordításában!
A svéd gyerekkönyv története évszázadokon át nagyon hasonlít a miénkhez. A gyerekkönyv ott is a XVI. század szülötte, és történeteinek első századaiban nagyon nehezen különböztethető meg a vallásos irodalomtól, meg a tankönyvtől. Ez a korszak náluk is, nálunk is inkább az olvasáskultúra történetéhez tartozik. Az s igaz – itt is, ott is –, hogy a gyerekkönyvek fele mindig a fordításirodalomból került ki. Az eredeti svéd gyermekirodalom semmivel sem könnyebben bontakozott ki, mint a magyar. Csak mások voltak az okok.
Sorsunk hasonlósága, hogy a világirodalom legendás könyvei az elmúlt századokban csaknem ugyanakkor érkeztek meg hozzánk, mint a messze északra. Csak az Andersen mesék útja volt rövidebb Dániából. Ahogy Defoe regényének Campe-féle átdolgozása nyomán lett Magyar Robinson, úgy lett svéd is. Gräbnernek hívták a szerzőt. És francia Fénelon abbé is követőre talált náluk. 1767-ben Olof von Dalin írt erkölcsi meséket a későbbi III. Gusztávnak, „a trónörökös hasznára”. Ilyen könyv nem születhetett nálunk akkoriban. A mi trónörökösünk Bécsben nevelődött.
Rácsodálkozunk, hogy néha szinte szóról szóra ugyanaz történik a két gyermekirodalom történetében. Például az 1890-es években Benedek Elek megírja a Magyar mese- és mondavilágot. Fridtjuv Berg pedig összgyűjti a svéd népmeséket, és egy olyan sorozatot tervez munkásgyerekeknek, amelynek egy-egy füzete csak 10 Őre lehet. Benedek Elek „kis könyvtárának” darabjai is csak fillérekbe kerültek.
De mit tudtunk egymásról a XX. század derekáig? Kosztolányi a 30-as években járt Stockholmban. „Akit megkérdezünk – írta –, hogy mit tud Magyarországról, mind Jókait, Liszt Ferencet, Bartókot emlegeti. Úgy látszik, mégis a művészet a lehatásosabb nagykövetség az országok egymás közötti érintkezésében.” (L. Bertha Kelemen: Magyarok és svédek. Bp. 1946. 135. l.) Tudjuk, hogy akkor már rég lefordították Petőfi verseit, hogy olvashatták svédül Mikszáthot, Herczeg Ferencet és Zilhay Lajost, de csak Jókai vált ismertté. – És a gyermekkönyveink? A Légy jó mindhalálig már 1927-ben megjelent finnül, és a Pál utcai fiúk már a szálláscsinálója volt. De valahogy nem léptek át a tengeren Svédországba.
És kit ismertünk mi magyarok például a harmincas években a svéd irodalomból? Strindberg és Selma Lagerlöf nevét. De ráakadhat ott a keresgélő a svéd költők antalógiájára.
A Nobel-díjas Selma Lagerlöf gyermekíró is, de a század első évtizedeiben csak a Krisztus-legendáit olvashatták a magyar gyerekek. Az 1906-ban leírt Nils Holgersson első fordítója az író Z. Tábori Piroska. Ez a fordítás még németből készült, 1937-ben érkezett meg hozzánk G. Beke Margit svédből fordított munkája. Lagerlöf könyve igazán csak a 60-as években lett siker. Nils halhatatlanságához már nálunk sem fér kétség. De be kell vallanom, hogy inkább csak filmhős a gyerekeink számára. Svédországot azonban mégiscsak ő mutatja be először a magyar gyerekeknek.
A svéd gyerekkönyv sikere az utóbbi évtizedek jelensége. Sok minden áll mögötte. Egy gyermekközpontú társadalom, egy magas színvonalú gyermekkultúra a maga intézményrendszerével, s valószínűleg az a tény is, hogy Svédországban jó gyermekírónak lenni.
Astrid Lindgren 80. születésnapját a miniszterelnöki rezidencián 600-an ünnepelték. 69 iskola viseli a nevét, Stockholmban parkot létesítettek, amelyet a hősei és mesealakjai népesítenek be. A svéd gyermekírók számára van Nils Holgersson-díj és Gulliver-díj. Műveik – a hamburgi Carlsson és Oetinger Kiadónál megjelenve máris kint vannak a nagyvilágban. Nem elszigeteltek! – A svéd gyerekirodalomnak van intézete, s 1970 óta a svéd egyetemeken a leendő irodalomtanár számára a gyermekirodalom kötelező stúdium.
Gyermekközpontú világnak neveztem Svédországot. És az is! Pedig a XX. század derekán a hagyományos családmodell átalakulása és krízise nyomán nemzedéknyi gyereket felejtettek el dédelgetni, ölelgetni. „Adjatok a gyerekeknek szeretetet, még több és még több szeretetet, és a jó modor jön magától.” – kérte a világot Lindgren. És Svédország nem felejtette el, hogy annak a gyereknek, akivel itt ma „találkozunk”, szeretetet, szabadságot és biztonságot adjon. És azt sem, hogy őszinte legyen hozzájuk, hiszen az életünk előttük zajlik, és ezt a gyereket már a harmadik szóülő, a televízió is neveli.
Irodalmi értékei mellett a svéd gyerekkönyv az őszinteségével ejtette rabul a világot. Úgy mert tabukat törni, hogy attól nálunk elpirult volna a gyerekkönyv papírosa. Nincs már tabu: se a születés, se a halál, se a szexualitás nem az. Mindent összetörtek, de Hans Peterson, Frick Lenhart, Henning Mankell, Gunnel Beckman, Ingrid Sjöstrand, Siv Widerberg, Britt Hallqvist, Maria Gripe, Max Lundgren, Barbro Lindgren, Annika Thor, Kristina Sandberg, Kerstin Thorvall, és a többiek közben vigyáztak a gyerek lelkére. Még a halál tényét nem hallgatják el, de meseszerűséggel, humorral oldják a rettenetet. „Van a nagymamának szárnya?” – kérdezi Mäns Gahrton könyvének kicsi hőse. Most már angyal, olyan szédülős, hogy is röpköd.
Az őszinteség jegyében nem titkolják, hogy gyereknek lenni nehéz. De azt sem, hogy öröm. „Az ősz elején tízéves leszek – mondja Pippi – s olyankor az ember már elmondhatja, hogy túl van a legszebb évein.” És sugárzik ebből az irodalomból az is, hogy mindennek ellenére „az élet remek, meg ez az egész itt körös-körül”.
Svéd gyerekkönyveknek szenteljük ezt a napot. Hadd idézzem újra Kosztolányit: „Hallgatnak ők is, én is hallgatok, de csöndjeink nem érnek össze végül, mivelhogy én magyarul hallgatok s ők svédül.” Szeretném, ha a mai napon valahogy a szavaink is összeérnének.
Köszönöm figyelmüket.
Komáromi Gabriella