Fehér Katalin: Első magyar nyelvű pedagógiai kézikönyvek

A 18. század utolsó harmadában magyar nyelven megjelent pedagógiai munkák között kiemelkedő fontosságúnak tekinthetők azok a pedagógiai kézikönyvek, melyek az európai felvilágosodás pedagógiai eszméit anyanyelven közvetítették olvasóiknak. Legtöbbjükben megfigyelhető a tanításban a gyermek életkorához és egyéni tulajdonságaihoz jobban közelítő módszerek alkalmazásának, a mechanikus emlékezetbe vésés elvetésének szorgalmazása, a hasznos ismeretek, a természettudományos és modern nyelvek iskolai oktatásának követelése. A szerzők a szervezett tanítóképzés bevezetését, a pedagógiai-pszichológiai stúdiumok oktatását kívánják, hiszen ez az alapja az iskolai tanítás színvonalemelésének.

„Melly igen sok és tetemes hijjánosságai vannak a gyermek nevelésnek Magyar-hazánkban ezt Excellenciád böltsessége jól észrevehette. Ez ösztönzött engemet arra, hogy e tárgyra czélzó ezen tsekély munkát készítettem, melylyel most Excellenciádnak udvarolni bátorkodom.”¹

Ezekkel a szavakkal ajánlotta Ráday Gedeon figyelmébe új művét Perlaki Dávid², a nagyműveltségű, az oktatásügy reformja iránt elkötelezett komáromi esperes.

A könyv, amelyet „A gyermekeknek jó nevelésekről való rövid oktatás” címmel adott ki a szerző 1791-ben, Komáromban Weber Simon nyomtatásában, pedagógiaelméleti irodalmunk egyik korai, és igen becses darabja. (A mű ma már könyvészeti ritkaság.)

Perlaki 1791-ben megjelent neveléstani művének címlapján a következő megjegyzés olvasható: „szegényebb oskolatanítóknak ingyen”. Ebből jól látható, mennyire fontosnak találta a szerző, hogy a neveléssel hivatásszerűen foglakozók kezébe magyar nyelven adjon egy közérthető, jól használható kézikönyvet. Perlaki műve ebben a műfajban elsőnek számít pedagógiai irodalmunkban.

A munka legfőbb értéke az, hogy több olyan – a felvilágosodás szellemében fogant nevelés- és oktatáselméleti reformjavaslatot tartalmaz, amelyek az 1790-es években igen haladónak számítottak. Általános, minden gyermekre kiterjedő tankötelezettséget követel. Az anyanyelven történő oktatás bevezetését kívánja minden iskolafokozatban. Fontosnak tartja a „reális ismeretek” tanítását. Lényeges javaslata a korszerű, magas szintű pedagógiai-pszichológiai és módszertani ismereteket is adó tanítóképzés megindítása. A mű egészében véve önálló munkának tekinthető, bár érezhető rajta a lipcsei Rosenmüller hatása. A szerző jól ismeri kora külföldi pedagógiai szakirodalmát. Hivatkozik Locke, Rousseau, Saltzmann, Campe, Rochow és Felbiger műveire, valamint Fenelonra és Basedowra is.

Perlaki a nevelés célját a felvilágosodás szellemében fogalmazza meg:

„Minden oskolának ugyan az eredeti fő tzélja, hogy az Ifjúság azokban úgy neveltessék és oktattassék, hogy azokból idővel a Hazának oszlopai, Jó-Haza-Fiak és jó polgárok származzanak.”³

Fejlődéslélektani alapokból kiindulva követi nyomon a szerző a gyermek nevelésének egymás után következő fázisait a születéstől egészen az iskola elhagyásáig. „Miképp kell bánni az ollyan kisded gyermekekkel, akik még nem tudnak élni okosságokkal?” – teszi fel a kérdést Perlaki és Rousseau szellemében próbál választ adni a csecsemő, a kisgyermek nevelésével kapcsolatos kérdésekre. A nevelésnek ebben a korban azt kell biztosítani, hogy a gyermek testi-lelki képességei zavartalanul fejlődhessenek. Felhívja a figyelmet a szoptatás fontosságára. Szerinte nagyon ártalmas a gyermek fejlődésére, hogy a „középsorsú” és „előkelő” anyák dajkákra bízzák gyermekeiket, és nem maguk szoptatják őket. Ez rendkívül hátrányos a testi-lelki fejlődésre egyaránt. Ebben az időben (tehát 0-2 éves korig) nagyon fontos, hogy szeretettel, de következetesen és kényeztetés nélkül bánjanak a gyermekekkel. Nevelési kérdésekben igen lényeges – már az ilyen korú gyermekeknél is – a szülők közötti összhang.

A könyv következő részében Perlaki azt tárgyalja, „mikép kellyessék az ollyan gyermekekkel bánni, a kik már folyvást beszélnek”. Oktatni még nem lehet ilyen korú gyermekeket – vallja Rousseau-val egyetértésben Perlaki –, mert még nem képesek az elvont fogalmak megértésére, fogalmi gondolkodásra. Ekkor az érzékelést célszerű fejleszteni, a látást, a hallást, a tapintást azzal a céllal, hogy a gyermek minél közvetlenebb kapcsolatot teremtsen az őt körülvevő dolgokkal. Rousseau-i fogantatású Perlakinak az a megállapítása is, hogy a gyermeknek önmagának kell megismernie a dolgok tulajdonságait, mégpedig saját tapasztalatai segítségével.

A nevelés harmadik szakasza az iskoláskor. Rousseautól eltérően Perlaki a hatodik életévtől kezdve tartja célszerűnek a gyermekek rendszeres oktatását. Leszögezi, hogy a tanulás legyen öröm és jutalom a gyermek számára. Megjegyzi, hogy

„a mi Magyar-országi oskoláinkban többnyire mind fel-fordult módon kínoztattak, mint taníttattak eddig a tanuló gyermekek.”⁴

Az oktatás tartalmáról szólva röviden felsorolja azokat a tárgyakat, amelyek elengedhetetlenül szükségesek minden gyermek számára. Ezek: az írás, az olvasás, a számtan, a vallási alapismeretek. Indulatosan szól arról, hogy ideje volna már a „reális ismereteket” előtérbe állítani a latin nyelv oktatásával szemben.

„Nemde nem véghetetlenül jobb lenne, ha a Falusi és Városi alsóbb oskolákban egy betsületes Levél írására… a mezei gazdaság folytatásának, s marha nevelésnek fundamentumára, a Természet S Haza Historiájának és Geographiájának legalább egy kevés esméretére és más ilyen közönséges haszonvételű dolgokra tanítgatni és szoktatni a gyermekeket, minthogy a Deák nyelvnek tanúltatásával kínoztatnak.”⁵

Emellett nyomatékosan felhívja a figyelmet arra, hogy a gyermekek képzésében fontos szerepet kell kapnia a munkára nevelésnek. Idejekorán kell a gyermeket munkához szoktatni. Kezdetben a szülők feladata az, hogy a koruknak megfelelő, de rendszeres házkörüli munka végzésére késztessék mind a fiú-, mind a leánygyermekeket. A munka ne legyen számukra megterhelő, de elvégzését követeljük meg a gyermektől. A fiúknak mezőgazdasági munkát ajánl. Fontosnak tartja az egyszerű szerszámok használatának elsajátíttatását. A lányok szövést, fonást, varrást tanuljanak. Később a tanító és a szülő együttes megfigyelései alapján dőljön el, hogy a gyermekeknek „melly mesterségre van kedve és hajlandósága”⁶. Ezt figyelembe véve döntsenek a jövendő életpályáról. Egy mesterség megtanulását – társadalmi helyzetre való tekintet nélkül – mindenki számára ajánlatosnak tartja Perlaki.

Legalább ilyen lényeges a szerző szerint a testi nevelés is. Locke gondolatmenetét követve vallja, hogy egészséges lélek csak egészséges testben fejlődhet. Javasolja, hogy már csecsemőkortól kezdve tartózkodjon sokat a gyermek szabad levegőn, mozogjon sokat, táplálkozzon egyszerűen és rendszeresen. Kemény fekvőhelyen aludjon, korán keljen és feküdjön. Ne öltözzön túlságosan melegen. A testi nevelésről szóló részben a szerző a szülők és tanítók figyelmébe ajánlja Weszprémi István néhány évvel korábban megjelent művét, „A kisded gyermekek neveléséről való rövid oktatás”-t.⁷

A nevelés és oktatás módszereire is kitér a szerző. Ezek megválasztásánál az első és legfontosabb kiindulási pont, hogy „a szülők és tanítók elsőben is gyermekük természetjeket és indulatjokat is tanulják és igazában meg esmérjék őket”⁸. Tehát a nevelési folyamat során a gyermeki lélekből kell kiindulni. Ez a nézet is rousseau-i ihletésű, hiszen ő azt írja: „Kezdjétek tanítványaitok behatóbb tanulmányozásán, mert bizonyos, hogy korántsem ismeritek őket.” Perlaki azonban nem fogadja el Rousseaunak azt a nézetét, hogy a nevelés mindenható. Inkább azt tartja, hogy a neveléssel sokat el lehet érni. Nézete szerint a nevelés feladata az, hogy kifejlessze a gyermek veleszületett jó adottságait, illetve elfojtsa a rosszakat. A nevelési módszerek közül inkább a meggyőzést, a szoktatást, a gyakorlást, az elismerést és a jutalmazást részesíti előnyben.

A testi fenyítést megengedhetőnek tartja, de csak legvégső esetben, mikor minden más módszer eredménytelen. Sokszor visszatér a példa nevelő erejére:

„A szülék és tanítók mindenben jó példát adjanak a gyermekeknek.” „Nintsen e világon nagyobb tanító a példánál.” „kevés hasznot tenne, ha magok nem tselekednék, a mit gyermekeiktől kívánnak, vagy ha éppen annak ellenkezőt tennének.”⁹

Az oktatás módszereiről szólva Perlaki azt emeli ki, hogy az mindig a gyermek természetes fejlettségi szintjéhez igazodjon és vegye figyelembe a gyermeki aktivitást.

Külön fejezetet szentel a szerző a tanítóképzés kérdéseinek. Itt fejti ki a közoktatás egészére vonatkozó reformgondolatait. A korabeli tanítóképzést nem tartja kielégítőnek.

„Hanem igaz, hogy az oskola Mestereknek az oskolai hivatalra megkívánható elkészítettetéseket jobban szívén kellene venni Hazánknak! Valamig oskola Mestereket nevelő Semináriumaink nem lesznek (ha más módjával még most nem lehetne, legalább nagyobb gymnasiumainkban) Magyar országban, mind addig nem is reményelhetjük, hogy jobb oskola Mestereink legyenek, s a gyermekek is jobb módjával taníttassanak. Mert hogyan tanítson az, aki azt se tudja, – és soha nem is tanulhatta: mit, s mi módjával tanítson.”¹⁰

Perlaki gimnáziumok mellett működő tanítóképzést követel, de ennél is jobbnak tartaná önálló képzők létesítését, hiszen csak így lehetne az iskolai oktatás színvonalát emelni.

Addig, amíg nem lesznek magasan képzett, pedagógiai és lélektani ismeretekkel felruházott, jól fizetett tanítók, addig nem is lehet kívánni, hogy művelt hazafiak, jó polgárok, jó mesteremberek váljanak a gyermekekből. Keserűen jegyzi meg, hogy

„nálunk Magyar országban egy öreg béresnek vagy házi inasnak gyakran tisztességesebb fizetése és több becsülete van… mint a tanítónak.”¹¹

Perlaki nevelési elképzelései között még napjainkban is sok helytálló gondolat van. Szép magyar nyelven íródott kis könyve, amelyet „szegényebb oskolatanítók” ingyen kaphattak meg, értékes, figyelemre méltó pedagógiai szakkönyv.

1806-ban jelent meg Cserey Farkas¹²: „A falusi nevelésnek módgyáról való vélekedés” című könyve Nagyváradon. A mű mint könyvészeti ritkaság önmagában is figyelmet érdemel, de nevelésfilozófiai, neveléselméleti, módszertani és nem utolsó sorban oktatáspolitikai reformjavaslatai miatt is fontos dokumentuma a 19. század első évtizedének.

A mű felépítése érdekes. Fejezetcím nélküli első harmada nevelésfilozófiai fejtegetés. Ezt követi „Az oskola házról”. „Az oskola mesterről”, a vallási és erkölcsi nevelés kéréseiről szóló fejezet, majd a különböző tantárgyak tanítását tárgyaló részek következnek. A toldalékban a szerző igen fontos témákat érint. Szól az egészséges életmódról, a betegségek elleni védekezésről és azok gyógyításáról, az iskolai rendről, az iskolai elöljárók feladatairól, a jutalmazás és büntetés kérdéseiről. Nézete szerint:

„A nevelés egyedül azon foganatos eszköz, melly a rossz vágyódásokat megzaboláza, és minden embertől eltávoztattya. A jó célra vezető nevelés által oltódik az Emberbe a nyájas szelídség, melly minden vadságot kiűzvén alkalmatossá tészi őket a józan erköltsöknek be fogadására.”¹³

A nép felvilágosításának első és leghatékonyabb módja az iskolaügy fejlesztése. Cserey felteszi a kérdést: milyen eszközök állnak rendelkezésre Magyarországon, mellyel javítani lehetne a nép iskoláinak állapotán. Nézete szerint a falusi népiskolák ügyét maguknak a földesuraknak kellene a kezükbe venniük. Hogy miért, arra is logikus választ ad:

„A földmívelő embernek boldogságával úgy egybe vagyon a miénk (a földesuraké) kaptsolva, hogy egy más nélkül a valóságos boldogságot… képtelen dolog volna tsak képzelni is. A ki tehát ezen igasság megesmerésére reá kap, könnyen által láttya, hogy minden Földes Urnak kezébe, hatalmába vagynak az eszközök és módok, a falusi oskoláknak jó tzélra vezető Nevelésre intézett alkalmaztatásokra. Ritka helly az a Magyar Hellységekben, a hol falusi oskolák ma is nem volnának. Nem lehetne é tehát azokat a Birtokosoknak… jobb karba helyeztetni, a világosodás által pallérozottabb ízlésnek utasítása szerént való nevelést felállítani.”¹⁴

A földesuraknak érdekük, hogy birtokaikon értelmesebb, világosabb fejű emberek éljenek. Emiatt is szükség van arra, hogy az iskolákat fejlesszék. Mit kell tennie tehát egy földesúrnak, ha a birtoka területén lévő népiskolákat korszerűsíteni akarja? Elsősorban iskolaépületet kell emeltetnie. Ilyen legyen az iskola és környéke? – teszi fel a kérdést Cserey. Véleménye az, hogy a földesúr minden egyes birtokán lévő községben építtessen iskolát. Fontosnak tartja, hogy az iskola „jó, alkalmatos, egészséges helyen” épüljön és az „oskola Ház, a hol kitelik, kőből legyen”. „Az épületnek légyen egy kis udvara, és pedig úgy alkalmaztatva, hogy az ablakok ne az úttzára, hanem ezen udvarra nyíljanak, hogy így alkalmatosságok ne légyen a gyermekeknek az úttzára való tekingetés által figyelmeket el veszteni… Egyéb aránt valamint a Ház belül, úgy annak tájéka is tiszta, tsinos rendbe tartasson.”¹⁵ A falusi iskola legyen világos, elég tágas a tanulók számához képest, legyen tiszta és célszerűen bútorozott.

Cserey Farkas könyvének következő fejezete a tanító személyével foglalkozik. Igen fontos kérdés volt ez a 19. század kezdetén, mikor a falusi iskolákban tanító „oskolamesterek” előképzettsége erősen hiányos volt. Sok olyan népiskolai tanító akadt, aki maga is csak a helybéli népiskolát végezte el, és ugyanott lett később segédtanító, majd tanító. Voltak olyanok is, akik a latin iskolai tanulmányaik befejezése után kerültek az iskolamesteri székbe. Gyakori volt, hogy egy falu összes iskolás gyermeke egy 15–17 éves hiányos képzettségű ifjútól volt kénytelen az alapvető ismereteket megszerezni. Mivel a tanítóképzés teljesen szabályozatlan volt, számos tanításra teljességgel alkalmatlan fiatal került a katedrákra.

A szerző jól ismerte ezeket a gondokat. Megoldási javaslatai a következők: ne a falu lakossága, és ne is a helybéléi pap döntsön a tanító személye ügyében, mint ez akkoriban szokásos volt, hanem a földesúr.

„A Földes Urak találjanak és szerezzenek jó Mestert, De… honnan szerezzenek? Universitásból-é, Collegiumokból. Gymnasiumokból? Itt az ifjúság többnyire más tzélra neveltetik, és igen ritka eset is az, melly szerint valamelly jelesebb tulajdonságú tanító Falusi Mesterségre vágyódna, mert igazán megvallva a mostani Falusi Mesterség szegényetske sors.”¹⁶

A falusi nevelés reformját tehát ott kell kezdeni, hogy a leendő tanítónak tisztességes megélhetést biztosító fizetést kell ajánlani. Ez pedig a földesurak feladata.

„Hogy a Falusi Nevelés legalább kezdetet nyerjen e Hazába, azon Földes Urak, kiknek magoknak is Megvilágosodások, és így a köz haszonra való készségek vagynak Birtokaikba, jó fizetésre, alkalmatos Mestereket választhatnak. Igy elkezdődvén a nevelés jobb karba való helyeztetése, a jó példából tanulni fognak más Birtokosok is.”¹⁷

A megfelelő fizetés a biztosíték arra, hogy jól képzett tanító kerüljön a falusi iskolába. Így a földesúr maga választhatja ki a megfelelő embert a még tanulmányaikat folytató jelöltek közül.

Cserey nemcsak a tanítók szaktudományi, hanem neveléstudományi képzését is fontosnak tartotta. Nehezményezte, hogy

„Nitsen Hazánkba semmi ollyan tanítás módgya, melly szerént ezen Hivatalra alkalmatos emberek neveltetnének. Már pedig, ha a Falusi Nevelést jó karba akarjuk helyheztetni, szükség volna… eggy olly Nevelő Házat felállítani, mellybe tsupán Falusi Mesterek neveltessenek. Addig is, míg ezen kívánatos dologhoz juthatnánk, … a Kolosvári Academiába lehetne eggy olly Professori széket fel állítani, melyből Falusi Mesterek taníttatnának.”¹⁸

Tehát a szerző kívánatosnak tartotta egy csak pedagógusok képzésével foglalkozó tanszék felállítását az akadémián belül. Sajnos ez a haladó elképzelés csak több mint fél évszázad múlva valósult meg.

A tanító csak a tanítással, neveléssel foglalkozzon, vallja Cserey: „…hogy kántor, vagy egyéb foglalatossága is lényeg, éppen nem jó”. Haladónak számít a szerzőnek az az álláspontja is, hogy a tanítónak legyen „élete folytatására kész pénz fizetése” éspedig azért, hogy „a mezei gazdaság folytatásával ne fecsérelje az idejét”.

A szerző szerint a falusi gyermekeknek nyolctól tizenhárom éves korukig kellene iskolába járniuk. Az oktatás legyen kötelező és ingyenes. Az iskola fenntartásának, és a tanító fizetésének költségeit a földesúr viselje.

Cserey részletesen ír a tanítandó tantárgyak anyagáról és az oktatás módszereiről is. Sajátos és egyéni nézete az, hogy:

„A Nevelésre és Tanúlásra egyben gyűlt ártatlan sereg osztasson két Classisokra. Az első Classisba tanúljon 8 esztendős korától fogva 10-ig, és pedig a következendőket: 1. A Vallás kezdetét. 2. Az Erköltsi Tudománynak az idejéhez szabott hasznos állításait 3. olvasást, Irást. 4. A számvetésnek két első Nemeit, és Substractiót. Tíz esztendős korán felül lépjék a második Classisba, és ott tanúlja: 1. A Vallást. 2. Az Erkökltsi Tudományt. 3. Gyakoroltassék az Irásba. 4. A Számvetést egésszen. 5. A Föld leírását. 6. Természet Tudománnyát. 7. Természet Históriáját. 8. Gazdasági Tudományt.”¹⁹

Elemzi a tárgyak tananyagát, valamint a követendő módszereket. Mind a tananyag kiválasztása, mind pedig az ajánlott módszerek a szerző felvilágosult pedagógiai nézeteit tükrözik és arról tanúskodnak, hogy Cserey jól ismerte kora hazai nevelésügyi törekvéseit éppúgy, mint a külföldi elméleti munkákat. Nem veszi át szolgai módon mások elképzeléseit, hanem igen jó gyakorlati érzékkel, igyekszik a haladó gondolatok közül mindazokat, melyeket helyesnek és használhatónak ítél, saját erdélyi népiskolai tapasztalataival ötvözni, és egységes rendszerbe foglalni.

Az iskolában tanítandó tárgyak közül elsőként a vallásoktatással foglakozik. Sajátos, a szokásostól eltérő nézeteket vall erről a kérdésről. A katekizmus kizárólagos oktatását elveti, mert ez csak mechanikus emlékezetbe vésést igényel a gyermekektől. Az igazi vallásos érzést másképp kell kialakítani a 8–12 éves korú tanulókban. A kisgyermekeknek nem kell tételes vallást oktatni tíz éves korukig. Ekkor csak az a tanító feladata, hogy példákon keresztül ismertesse meg tanítványait a szeretet fogalmával. Ki kell alakítani a gyermekekben a szülők és környezetükben élők iránti szeretet és hála érzését. Tudatosítani kell bennük, hogy Istentől származik minden jóság és szeretet a földön. Miután ezeket az alapvető igazságokat a tanító példákon keresztül megismertette a tanulókkal, tíz éves koruk után megkezdődhet a tulajdonképpeni vallás oktatása, de kizárólag a Szentírás alapján. Semmi mást nem kell olvastatni és magyarázni a vallásórákon, csakis a Bibliát. Cserey hangsúlyozza, hogy már iskoláskorban ki kell alakítani a gyermekekben azt, hogy a saját vallásán kívül az összes többi vallást is tisztelje. „Soha ne ótsároljad senkinek is Vallását, és ne útáld Ember társadat azért, hogy ő más Hitnek részesse” – vallja. A helyes erkölcsi elveket a való életből vett példák segítségével közvetítheti a leghatékonyabban a tanító a gyermekeknek.

Nagyon érdekes, milyen erkölcsi elvek megismertetését tartja Cserey a legfontosabbnak. Elsőként említi, hogy minden cselekedetünk során jóra kell törekednünk, de úgy, hogy ez a cselekedet ne haladja meg saját testi és lelki erőnket. Igen lényegesnek, és az erkölcs körébe tartozó dolognak tartja az egészség megőrzésének kérdését. A szerző szerint a tanítónak példákkal kel megmutatni, hogy milyen nagy kincs az egészség, és hogy annak rongálása tisztátalanság, részegeskedés, dorbézolás által nagy bűn. Embertársainkkal szemben is számos erkölcsi kötelességünk van. Ezek közül kiemeli a jóságot, a szeretetet, a segítőkészséget, ások tiszteletét. Mindezek mellett azonban a világi törvényekkel is meg kell ismertetni a tanulókat. Tudniuk kell, milyen törvényes kötelezettségeik vannak uralkodójukkal, elöljáróikkal, és polgártársaikkal szemben. Fontosnak tartja Cserey, hogy már a falusi népiskolában megismerkedjenek a gyermekek a hivatalos iratok (például a végrendeletek, az adóslevelek, szerződések) lényegével.

Az olvasás, írás és számolás Cserey által javasolt tananyaga és az oktatásuk során követendő módszerek nem térnek el lényegesen az adott korszakban általában szokásos nézetektől.

Értékes javaslat azonban az, hogy a falusi népiskolákban tanítsanak földrajzot, természettant (vagyis fizikát), természettörténetet és gazdasági ismereteket. Igen korszerűnek számít a szerzőnek az a nézete, hogy tíz éves korban meg kell ismertetni a falusi népiskolákba járó gyermekeket a világrészekkel, azok elhelyezkedésével a Földgolyón, de elsősorban és részletesen Magyarország földrajzával. A tanulóknak ismerniük kell Magyarország és Erdély természeti viszonyait, a hegyek és folyók, a vármegyék és városok neveit, és azok nevezetességeit. Minden iskolában szükség van térképre, melyen a gyermekek megkereshetik az összes tanult földrajzi helyet. Szükség van arra is, hogy a falusi gyermekek megismerjék az alapvető fizikai törvényeket, a hő, a fény, a mozgás, az elektromosság legfontosabb elveit. Emellett a természet ismerete is nagyon lényeges. A növények, állatok, ásványok a minket körülvevő világ részei, ezért ezek tanulmányozása sem maradhat ki a népiskolák tananyagából.

Mivel a falusi iskolákat látogató tanulók többsége gazdálkodással, földműveléssel fogja kenyerét keresni, élete során nagy szüksége lesz a legalapvetőbb gazdasági ismeretek megszerzésére, már kisgyermekkorban. Cserey Tessedik szarvasi mezőgazdasági iskoláját tartja követendő példának, de említi Festetics György keszthelyi gazdasági tanintézetét is, melyek tananyagából át lehetne venni néhány új és korszerű dolgot, és amelyeket oktatni lehetne az erdélyi falusi iskolákban is.

A falusi iskolákban tanítandó tantárgyak tartalmának elemzése után a szerző rátér egy általa rendkívül fontosnak tartott kérdés, az egészségnevelés tárgyalására. Kifejti, hogy a hazai falusi iskolákban nem törődnek az egészségügyi felvilágosítással, pedig ez igen lényeges. Csak a gyermekkorban megkezdett neveléssel lehet ezen a területen megfelelő eredményeket elérni. A tanító hívja fel a gyerekek figyelmét a babonák káros voltára. Beszéljen arról, hogy a betegségeket tisztasággal és megfelelő életmóddal el lehet kerülni. A komoly betegségeket csak az orvosok tudják szakszerűen gyógyítani, így hozzájuk kell fordulni.

Cserey felismeri a jutalmazás és a büntetés pedagógiai jelentőségét. Nézete szerint a büntetés az erkölcsök javítására szolgál. Szót emel a korban szokásos iskolai testi fenyítés ellen:

„…az oskolába járó iffjúság tehát amennyire lehet, kíméltessen meg a testi büntetésektől, ütésektől, pofoztatásoktól, mert evvel nem tsak hogy egészsége nagyon romlik, de nékie is szokik a verésnek annyira, hogy azután mindent tsak veréssel tsináljon.”²⁰

Akit jó példával, jutalmazással, szép szóval nem lehet rábírni a helyes viselkedésre, annak a verés sem használ. A tanító igyekezzen tanítványai bizalmát, szeretetét megnyerni, mutasson jó példát, így nem lesz szükség testi fenyítésre. A szerző véleménye szerint a becsület elvesztéséből fakadó szégyenérzet bírja rá a falusi gyermekeket a jóra, ne pedig a megalázó büntetéstől való félelem. A kiemelkedő szorgalmú jó magaviseletű tanulókat rendszeresen jutalmazni kell, mert ennek igen nagy a nevelő ereje.

Érdekes gondolat az is, hogy Cserey szerint a falusi iskola ügyei kizárólag a helybéli földesúrra tartozzanak. Az egyház vagy az állam ne felügyelje a népiskolákat. Felveti a – mai szóhasználattal élve – társadalmi ellenőrzés szükségességét:

„A Falusi oskolák egyedül a Földes Uraságtól fügjenek, a Tanítónak se légyen más elöljárója, tsupán a Földes Úr, jónak tartom mindazonáltal, hogy választasson ki egy szelíd erköltsű, jó maga viseletű, tehetős Gazda, és ez az oskola dolgaira ügyeljen. A Szülék környül állásaira, és azoknak gyermekeikkel való otthon bánások módgyára figyelmezzen, úgy, hogy mindenekről tudgya a Földes Urat tudósítani. Az ő gondgya légyen az oskola Épületeire, és ahhoz kívántató szükséges dolgokra ügyelni.”²¹

Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy Cserey Farkas műve a felvilágosodás szellemében íródott, korszerű pedagógiai elveket tartalmazó, jelentős munka. Kár, hogy csak szűk körben vált ismertté, és javaslatai közül a legtöbb csak hosszú évtizedek múlva valósult meg.

A felvilágosodás pedagógiai eszméi tükröződnek egy székelyföldi születésű szerző pedagógiaielméleti-módszertani munkájában.

Józsa János Udvarhelyszék Farczád nevű községben született 1761-ben, régi papi családból. Tanulmányait Székelyudvarhelyen végezte, majd a református papjelöltek szokása szerint külföldi tanulmányútra indult. Feltételezhetően németországi egyetemeken ismerkedett meg az új pedagógiai eszmékkel. Főként Schlez munkássága volt rá nagy hatással. Hazatérése után, 1785-ben Felsőfalva választotta papjává. 1794-től Középajtán működött lelkészként. 1814-től esperesként sokat tett az erdélyi iskolaügy fejlesztéséért. Tantervet állított össze egyháza népiskolái számára, kézikönyveket írt a tantervhez. Ábécé- és olvasókönyvet is megjelentetett, melyet a székelyföldi iskolákban sokáig használtak.²² 1820. november 15-én halt meg Középajtán.

Farczádi 1817-ben jelentette meg tanítók számára készült kézikönyvét,²³ melynek címe: „Oskolai vezér, avagy a nevelők s főként az oskolamesterek számára való útmutatás”.

A mű két részre oszlik. Az első rész elméleti pedagógiai kérdéseket tárgyal, jól érthető, olvasmányos stílusban. Helyenként érezhető Campe hatása, de alapvetően a szerző önálló nézeteit tükrözi. A második rész Schlez 1795-ben megjelent „Gregorius Schlaghart und Lorenz Richard” című több kiadást is megért népszerű műve nyomán íródott, elbeszélő formában, mely egészen egyedülálló dolog pedagógiaelméleti irodalmunkban.

Művének előszavában Józsa János a tanítókhoz szól, keserű szavakkal jellemzi sorsukat:

„Én a setét homályban is tisztelettel közelítek hozzátok, mert megvagyok tökélletesen győződve a felől, hogy ti a statusnak, melynek ha a volna a czélja, hogy az oskola mesterek megvettetéseit uralkodó tónussá tegye: arra sem rövidebb, sem bizonyosabb utat nem gondolhatna ki, mint a mely szerint irántatok viselt. Sokan… bőségben élnek, midőn ti, kik a legszükségesebb s terhesebb munkát viszitek, szűkölködtök: s tsak annyira sem ruházhatjátok magatokat, hogy egy tisztességes társaságban megjelenni ne szégyellnétek. Bár betsülettel pótolódnék ki szerény fizetésetek; de fájdalom! A bévett rang sorában alant állatok.”²⁴

Józsa János tehát kora oktatásügyének legfőbb hiányosságát abban látja, hogy a tanítók társadalmi és anyagi megbecsülése nem megfelelő.

Azt vallja, hogy ha a pedagógusok díjazásáról az állam központilag és egységesen gondoskodna, ha a tanítóképzés ügye rendeződne, el lehetne várni, hogy a tisztességesen javadalmazott, korszerűen képzett tanítók magas színvonalú munkát végezzenek a népiskolákban. Amíg mindez nem valósul meg, csak apró eredményekre lehet számítani. Felteszi a kérdést:

„Miként lehetne az Oskola mestereket oly állapotba helyeztetni, hogy a tzélnak megfelelhessenek? Azon eszközök, melyek által az O. mesterek hasznosabb tagjaivá tétethetnének a Státusnak, vagy óhajtandók, vagy máris lehetségesek

Ohajtandók: (1.) az Oskolamestert nevelő Seminariumoknak felállítása, vagy bár annak a’ fő oskolákba való bé-hozása. (2.) A’ nemzeti nyelv’ panaszszainak meghallgatása, és orvoslása. (3.) A’ helyes meg-világosodással való monopoliumnak el-töröltetése. (4.) Az oskolaházaknak, és O… mesteri fizetéseknek, a’ hol szükséges, meg-jobbítása. (5.) Az O. mesterségre menendőknek, az ingremiatio előtt való meg-vizsgáltatása, és a’ hivatalban lévőknek, kötelességek’ meg-tanúlására való rászorítása. (6.) A’ felette, hoszszas, vacatioknak meg-változtatása.

Máris lehetségesek: a gyermekekkel való helyesebb bánások, a’ régi tanításmódján való némely jobbítások, a’ szükséges könyveknek meg-szerzése és készítése.

Az ohajtandó eszközök közül az 1-ső által, elérné a’ Nemzet, hogy mindenkor alkalmatos tagok álhatnának elő a’ nevelés munkájára. A’ 2-dik által azt, hogy az érthetetlen szók helyett, érthető dolog tanítódnék. A’ 3-dik által az industria, bátorság, vitézség, és pallározottság fel-elevenülne, a’ meg vettetés mely az O. mestereken fekszik, lehullana, tanítások előmenetelesebb lenne, s alkalmasabb fejek adnák azon hivatalra magokat.”²⁵

A szerző művét a falusi tanítóknak szánja, az ő munkájukat kívánja segíteni népszerű formában, érthető, egyszerű stílusban megírt neveléstudományával.

A könyv első részének címe: A nevelésnek és tanításnak theoriája. A többi felvilágosult gondolkodókhoz hasonlóan Józsa János is megállapítja, hogy „a Nemzetnek ereje, boldogsága és ditsősége főképpen az ifjúságnak helyes és czélokhoz alkalmaztatott nevelésében fundálódik.”²⁶ Az oskolamesterek feladata tehát nem csupán a gyermekek oktatása, hanem nevelése is. A szerző sok más kortársához hasonlóan úgy vélekedik, hogy az iskolamestereket megfelelő intézményekben, „oskolamestereket nevelő seminariumokban” kell képezni, ahol jó színvonalú, korszerű szaktárgyi és pedagógiai ismeretket szerezhetnek. Megszerzett tudásukat vizsgákon bizonyítsák. Felveti azt is, hogy azokat az iskolamestereket is vizsgáztassák le ezekben az intézményekben, akik már tanítanak. Ezután az „oskolamesteri hivatal fontos voltáról” szól, majd részletesen kifejti, mely tulajdonságok „elmúlhatatlanul szükségesek” a tanítóban. A szerző szerint a következők: „a jó erkölts”, „a tudomány”, „a tiszta elem”, „a tanítás ajándéka és a gyermekekhez való vonattatás”, „a békességes türés”, „a szorgalmatosság”, „engedelmesség”, „épp és egészséges test”. A tanítóknak ismernie kell a vallás, a filozófia, a természethistória, a deák és német nyelv, valamint pedagógia alapjait.

Mint a felvilágosodás európai gondolkodói, Józsa is rendkívül fontosnak tartja a testi nevelést. Ennek legegyszerűbb módja a séta. A tanító feladatai közé sorolja, hogy időnként vigye ki a gyermekeket a természetbe. A „hegyeken-völgyeken járás erősíti a testet”. Ugyanígy fontosnak tartja nyáron a „feredést” és az úszást, sőt a csónakázást is, télen pedig „a jégen való sikámlást”.

Az erkölcsi nevelésről szólva a szerző a tanító legfontosabb teendőjének tartja azt, hogy tanítványait egyenességre nevelje.

Az értelmi nevelés kérdéseinek tárgyalásakor Józsa János elsőként azt hangsúlyozza, hogy a népiskolákban minden olyan hasznos ismeret oktatására sort kell keríteni, amely alapvetően szükséges a csak néhány évig iskolába járó falusi gyermekek számára. Elsősorban olvasni tanuljon meg a gyermek, de ne csak mechanikusan olvasson, hanem „értse mit olvas”. Fontos az is, hogy a gyermek írása szép és jól olvasható legyen. Tanulja meg a „számvetés alapjait”, hazája történelmét, földrajzát, ismerje a természet alapvető törvényszerűségeit, a gazdálkodás legfontosabb szabályait Tudjon hivatalos leveleket, kérvényeket írni. Igen korszerű az a nézete, hogy a falusi népiskolákban tanítsanak egészségtant is.

Józsa hosszasan foglalkozik az „oskolai fenyíték” kérdéseivel. Nézete szerint „mentől kevesebb a büntetés, annál jobb az oskolai fenyíték”.²⁷ Tehát a pedagógus lehetőleg úgy végezze munkáját, hogy ne kelljen büntetnie. Hangsúlyozza, hogy a lecke nem tudásáért soha nem szabad testi fenyítést alkalmazni. Akik megérdemlik, gyakran kapjanak apróbb jutalmakat, de a tanító dicsérete többet ér minden jutalomnál.

Meglepő az „oskolai vezér” második részének műfaja, amely – hagyományos szokás szerint az oktatás-nevelés gyakorlati részének bemutatását nyújtja, de novellisztikus-elbeszélő formában. Egy rossz és egy jó falusi népiskolai tanító történetét meséli el a szerző, példájukon mutatva be a konzervatív és a felvilágosult pedagógiai eszméket valló pedagógus oktatási-nevelési módszerei közti különbséget. E második rész címe: „Vágó Gergely és Halló Sámuel két oskolavezetők vagyis s nevelésnek és tanításnak praktika része.”

Mindhárom mű a felvilágosodás pedagógiai eszméit közvetítette olvasóinak. Legfőbb erényük magyar nyelvűségükben és közérthető stílusukban rejlett. Ezek a könyvek is hozzájárultak ahhoz, hogy a korszerű nevelési gondolatok eljutottak a legeldugottabb hazai települések iskoláiba, hiszen az ott működő pedagógusokhoz szóltak. Így ezek az eszmék lassanként beszivárogtak az oktatás mindennapi gyakorlatába is, a korábbiaknál humánusabb nevelési módszerek és hasznosabb ismeretanyag közvetítését eredményezve.

Our first Hungarian language educational manuals

Among the educational literature written in the last thirty years of the 18th century extremely important are those manuals that transmitted the pedagogical ideas of the European enlightenment to their readers in their mother tongue. In most of them can be traced the tendency to apply in teaching practice those methods that take into consideration the age of the child, his/her unique characteristics, that force the omission of mechanic memorisation, and that postulate the teaching of useful knowledge, sciences and foreign languages in the schools. The authors of these manuals want to introduce organised teacher education, teaching of pedagogical-psychological courses, since they knew that these were the basis of raising the quality of school instruction. In the article three manuals are analysed. Their greatest value is in their language and style. These works contributed a lot that modern educational thoughts got to the schools of the smallest villages, and became part of the everyday practice.

Die ersten ungarischsprachigen pädagogischen Handbücher

Unter den pädagogischen Werken, die in den letzten dreissig Jahren des 18.-ten Jahrhunderts geschrieben worden sind, sind die Handbücher, die die pädagogischen Prinzipien der Europäischen Aufklärung muttersprachlich übermitteln können, besonders wichtig. In meisten Büchern von denen, ist eine Tendenz erkennbar, dass sie solche Methoden präferieren, die auf das Lebensalter- und die individuellen Fähigkeiten des Kindes Rücksicht nehmen, fördern die Lehre der nutzbaren Kenntnisse, die Naturwissenschaften und Fremdsprachen, abweisen aber das mechanistische Memoriesieren. Die Verfasser dieser Handbücher proponieren die Einführung der organisierten Lehrerbildung und die Belehrung der pädagogisch-psychologischen Studien, denn diese sind der Grund für die Qualitätserhebung des Schulunterrichts. In diesem Artikel sind drei von diesen Büchern analysiert. Die Muttersprache und die leicht fassbare Stil sind die wertvollesten in diesen Bücher. Diese Werke sind im höchsten Grade dazu gekommen, dass die progressiven, pädagogischen Prinzipien auch in den kleinsten Dorfschulen bekannt wurden und sich in dieser Weise in die Alltagspraxis eingebaut werden.